Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-08 / 210. szám

1979. szeptember 8., szombat „Várjuk a találkozást...” Penzába utazik a Sygma is Azok és ezek a szép napok „Egy kicsivel idegesebbek vagyunk a szokottnál.” De ez az állapot csak pár pillanatig tart. Aztán a gyors és szakszerű szerelés után jön az „egy-két-há- négy”, s máris felhangzik a program első száma. Kicsit stílszerűen is, a Dzsingisz kán ... Ezekben a napokban ün­nepli a békéscsabai Sygma zenekar tizenhatodik szüle­tésnapját. A jelképes tortán a jelképes gyertyákat felte­hetően szovjetunióbeli test­vérmegyénk székhelyén, Pen- zában fogják meggyújtani. A jelképes tortát kilenc szelet­re kell vágni. Hogy minden tagnak jusson egy-egy szé­let. — A megye kulturális-mű­vészeti delegációjával, szep­tember 16-án repülünk Moszkvába, majd onnan vo­nattal Penzába. Várjuk az újabb találkozást. Tizenkét évvel ezelőtt a Krímben jár­tunk már, s a vélemények szerint nagy sikerrel szere­peltünk. Szeretnénk, ha meg­ismétlődne az emlékezetesen kellemes, forró hangulatú fo­gadtatás. Most pedig próbá- zunk, próbázunk, s egy ki­csit izgulunk is — mondja az együttes vezetője, Váczi Gá­bor. Nehéz volt beosztani jól és hasznosan a rendelkezésre ál­ló félórás műsoridőt. Hiszen ennyi jut az együttesre. Raj­tuk kívül a pedagógus női kar és a Napsugár Bábegyüt­tes is ott lesz a Penza me­gyei színpadokon^ A világ­sláger első szám után a sa­ját slágerek következnek: Volt egy boldog éjszakám és a Rólad álmodom. Majd a diszkósiker, Táncolj ... Sa­Szeptember 10-én, hétfőn délelőtt 10.00 órai kezdettel rendezik meg a második emeleti nagy előadóterem­ben, a Szarvasi Óvónőképző Intézet 1979—80-as tanévét megnyitó nyilvános tanács­ülést. Az ünnepi beszédet Szűcs Gyula, az intézet igazgatóhe­lyettese tartja, majd Ben- csik Endre igazgató feleske­A Békéscsabai MÁV Klub­könyvtárban zenés irodalmi műsorokból rendeznek soro­zatot az idei évadban. Szep­tember 13-án, csütörtökön lesz az első ilyen rendezvény, amikor Lukács Sándor ön­álló estjét nézhetik meg az ját átdolgozású és hangsze- relésű a Poloveci táncok cí­mű zenekari szám is, amely­nek eredetijét Borodin: Igor herceg című operájából is­meri a hazai és a szovjet közönség. A hatodik a Home Affairs az Osibisától, aztán egy orosz dalfeldolgozás oro­szul előadva. A két zárószám ugyancsak diszkózene: Me­netjegy és Egymásba gaba- lyodva. Veress Erzsi, Gubucz Ka­talin, Kaposvári Jenő, Vár­falvi, Géza, Leszkó Pál, Feigl Miklós, Tomka Attila, Nagy Lajos és Váczi Gábor zené­lését most testvérmegyénk közönsége is megismerheti. „Értesüléseink szerint élet­kor tekintetében a hazai kö­zönséghez hasonló lesz a penzai is. Amit most ját­szottunk, ez lesz a mi műso­runk. Mindegyikünkre jut egy-egy szám, amelyben ki­csit szólózhat is, megmutatva egyéniségének ezt a darab­ját. Bízunk abban, hogy el­fogadnak és megszeretnek bennünket Penza megyében.” A próba szünetében né­hány szervezési kérdés kerül szóba. Indulás, utazás, szál­lás, közönség. Erről szól a tá­jékoztatás. Majd megérkezik a tolmácsnő is. Megbeszélni vele, mi hogyan legyen. Az együttes tagjai újra hang­szerhez állnak, újra játsszák a programot. Amit a békés-i csabai közönség is láthat és hallhat a másik két művé­szeti csoport műsorával együtt szombaton este, az if­júsági és úttörőház nagyter­mében. Tíz óra. Mára vége a pró­bának. Jó szereplést, Syg­ma! ti, beiktatja és köszönti az elsőéves hallgatókat. A má­sodik évfolyam nevében Jan- tyik Ilona Katalin szól az új hallgatókhoz. Az arany- és gyémántdip­lomás óvónőket is köszöntik, akiknek diplomáit az intézet igazgatója adja át. A műsort a hallgatók szavalatai, dalai teszik színesebbé. érdeklődők. Október végén a tervek szerint a békéscsabai Jókai Színház művészeit lát­ják vendégül a klubkönyv­tárban. A csütörtöki előadás este 7 órakor kezdődik. — Merre van a Pásztor ut­ca? — érdeklődöm Békés­csabán, a KISZ-tábori busz- végállomáson. Mutatják, hogy idelátszik a vége, pont a kilencvenes épü­let, csak a takaros kis lige­ten kell átmenni. Oda, ahol az édesanyjával lakik Sajben János üzemmérnök, aki a nyáron fejezte be főiskolai tanulmányait. Amiben nem lenne semmi különös, ha a körülmények nem tették vol­na azzá. — Hogy kerül valaki kö­zépiskolai végzettség nélkül egyenesen a főiskolára? — A párt- és kormányha­tározat alapján választottak ki és küldtek továbbtanulni másodmagammal a Békés­csabai Konzervgyárból, ahol akkor már nyolc esztendeje mint marós szakmunkás dol­goztam. — Most üzemmérnök, s gyakornoki idejét tölti. Régi vágya valósult meg, ez akart lenni kisgyermekkorában is? — Tényleg mérnök szeret­tem volna lenni. Csak nem gépész, hanem építész. A há­zak vonzottak, azt tartottam a legnagyobb dolognak, ha valaki épületeket tervezhet, s rajta is múlik, milyen lesz a város. — Akkor általános iskola után miért nem ment közép­iskolába? — A vízműtechnikumba felvételiztem, de helyhiány miatt elutasítottak, pedig jó volt a bizonyítványom. Ezért a szakmunkásképzőt kellett vá­lasztanom. Két nappal év­kezdés előtt viszont értesí­tették, hogy mégis mehetek a vízműbe, de akkor már nem akartam változtatni. Nem is bántam meg, pláne hogy így alakult a helyze­tem, hiszen végül is diplo­mát szerezhettem Szegeden az Élelmiszeripari Főiskolán. — Arra gondol, jó iskola volt maga a munkapad, a szakmunkásgyakorlat? — Arra. Azok az évek a fizikai munkában szépek voltak, és azt hiszem, sehol másutt meg nem szerezhető tapasztalatot adtak. Nem­csak azért, mert olyan gya­korlatot iskolában nem lehet szerezni, de a munkásélet Nem csoda, hogy halálos félelem sorvasztja a lelke­ket, midőn megszólal a taní­tási nap kezdetét jelző csen­gő. Krrr... Brrr... Aztán már egy perc nyugtod sincs. Belép az osztályba Vlasies, megindul a katedra felé. Fe­jét komoran előreszegezi, se nem lát, se nem hall — töp­reng valamin. Még tíz mé­ter ... még öt... még van remény ... Eleshet és kitör­heti a lábát (szerencsésebb esetben a nyakát!), trombó­zist, agyvérzést kaphat, vagy kigyulladhat a tanterem, le­omolhatnak a falak ...! De nem. Semmi érdemes dolog nem történik. Vlasies leül a székre, ké­nyelmesen hátradől. Néhány (órának tűnő) másodperc, és kezdődik a feleltetés. Nincs isten! Kovács már bele is bújt a füzetébe. Mint strucc a ho­mokba. Ki tudja, hátha tényleg igaz, és nem látják. De Lukács hátba vágja — neki is szüksége van a fe­dezékre ...! A padok mögül többen aléltan (mintha nem is lé­teznének) a fekete táblán túli világba révednek. Van, aki ' (vakmerőén) farkassze­met néz Vlasiccsal. De ezt sokáig nem lehet bírni... Vlasies a naplót lapozgat­ja. Fel-felpillant belőle, és (legalább is Treszelkának úgy tűnik) kéjesen hörög hozzá. A névsor elején ál­lók megkönnyebbülnek. De aztán hirtelen visszatér min­den rossz érzésük. Nem ér­tik az egészet — Vlasies visszafelé lapoz! Atyaúristen! Csak most az egyszer...! A pösze Gajdócs Jutka fogadalmat tesz, hogy templomban esküszik, ha fe­lelés nélkül megússza ezt a napot. (Csak az apja meg élményeinél fogva is. Ezeket nem lehet elfelejteni, de nem is akarom soha. — Huszonhat—huszonhét éves volt, amikor újra isko­lapadba ült. Nem furcsa és nehéz a tanulás ilyenkor már? —• Eleinte nagyon is. Az előkészítőn és az első hetek­ben, hónapokban a főiskolán. De nem vesztettem el az ön­bizalmam. Az járt a fejem­ben egyre, hogy nem szabad leégnem, mert ha olyan sok közül érdemesnek tartottak erre az igen nagy kedvez­ményre, hogy nézne ki, ha csődöt mondanék. Komolyan mondom, elsősorban nem a magam sorsa izgatott, hanem ez a „becsületbeli ügy”. Ez volt a motor bennem. — Milyen eredménnyel végzett? — Csak közepes lettem, de ha egy tizedponttal jobb va­gyok: négyes. — Sokat kellett érte dol­gozni, esetleg éjszakázni? — A sok is viszonylagos. Mindig könnyen tanultam, és ha középiskola után megyek, nem került volna nagy erőfe­szítésbe. Így viszont rengeteg pótolnivalóm volt. Ezért nem maradtam el egyetlen elő­adásról sem — mint annyian mások a nappali tagozaton szokás szerint —, és állandó­an részt vettem a szeminá­riumi foglalkozásokon. Meg rendszeresen tanultam na­ponta. A vizsgák előtti haj­rában aztán sok minden megtérült ezekből és köny­Különös világnap ne tudja!) Bereczki a hasát fogja(no, nem a röhögéstől!). Eltorzult képpel várja, hogy meghallja a saját nevét, és közben átkozza azt az órát, amelyben megszületett, öt meg se kérdezték! ö nem akart megszületni! Tulaj­donképen ő nem is él! Hát akkor miért...? Hagyják őt ki ebből az egész buliból! Vessenek rá keresztet, és kész! Stiglinc (Stégmayer) az osztály legjobb tanulója, Dá- csia sűrű hajfátyla mögé bújik, és kisísé félrehúzott szájjal, a fogai közt sziszegi a mellette lapító (de helye­sebb, ha azt mondjuk: holttá dermedt) Patajnak: Mi a frásznak jött le az ember a fáról?! (Neki még ilyen bo­nyolult helyzetekben is okos gondolatok futkosnak a fe­jében.) Pataj riadtan sziszeg vissza: Ne hülyéskedj! Még kihív ...! Míg Vlasies áldozata után kutat, az osztályban egyre többen mondják el maguk­ban a Miatyánkot (aki nem tudja, az most átkozhatja szerencsétlenségét), a jobbak a tananyagot is megpróbál­ják felidézni... De lassan lapozgat! Érti a módját ez a Vlasies! Az egész társaság öklöm- nyi gyomor. És persze, to­vábbra sem történik semmi érdemes dolog! Nem csap villám az iskola épületébe, árvízre?! a legnagyobb okta­lanság még gondolni is. (Odakinn, mintha csak tré­fálkozna, ragyogóan süt a nyebb volt a felkészülés. Kü­lönben öten kezdtünk érett­ségi nélküliek az évfolya­mon, s csak ketten végez­tünk. — Milyen volt a főiskolai élet, s hogyan illeszkedett be? — A diákélet nagyon szép, s az én koromban már szin­te ajándék. Persze először meg kellett szokni a környe­zetet, s azt, hogy a többség jóval fiatalabb volt. De azért hamar hangot találtunk, együtt szórakoztunk, sportol­tunk. Én régi asztalitenisze­ző vagyok, itthon előbb a gyárban, aztán — mint most is — a TASK-ban verse­nyeztem. Míg Szegeden vol­tam, a főiskolai csapatban játszottam, nem is sikertele­nül. — A diplomán kívül mit adott az a néhány év? — Rengeteget. Olyasmire gondolok, mint a látókör szélesedése. Ott van már ma­ga Szeged, ez a végtelen ked­ves és kulturált város, ahon­nan mindenki egy kicsit fá­jó szívvel jön el. Aztán a társaság, a beszélgetések ha­tása, de maguk a tanárok is, akik közül nem egy sokkal többet nyújtott, mint csupán műszaki ismereteket. — Megváltozott az élete itthon, most, hogy a munka­pad másik oldalára került? — Igen is — nem is. Ma­gánéletemben szinte semmit. Eddig is a sport és az olva­sás töltötte ki, most is. Bár szeretem a társaságot, na­gyon jól érzem magam egye­dül, órákig egy könyvvel a kezemben. Leköt — főleg a szépirodalom —, s ilyenkor minden másról elfelejtke­zem. A munkában most mint művezető a gyakornoki hó­napokat töltöm, nemsokára több ember tevékenységét fo­gom irányítani. Kicsiben ez­zel már ismerkedem. Ez új, tanulni kell és beleszokni. De bízom benne, hogy ez is menni fog. S hogy az eztán következő napok és évek, hasonlóan a főiskolaihoz, szintén szépek lesznek. A munka teszi majd azzá. nap, szikrázik az égbolt!) Ta­lán egy jó kis földrengés ... az, segítene! De semmi! Az égvilágon semmi!! Ellenben itt van a halálos veszedelem: a biológia óra. Na és a Vlásics! Főleg a VLASICS!! (Egyre többen reménykednek a megváltó halálban.) Nyisztor torkán kis híján megakad egy falat lekváros kenyér. Bárcsak megakadna! — kívánja magának (még az is jobb, igaz, mint a Vlasies karmaiban vergődni), de az­tán Vlasies kettőt lapoz, és Nyisztor megbánja, hogy ilyen borúlátón ítélte meg az imént a helyzetet. A vélet­len siker optimizmussal töl­ti el, folytatja a reggelizést. Vlasies közben megint a névsor elején tart. A frász szaladgál a hátakon. Talán keres valamit? Hát persze. Az áldozatát! Ilyen sokáig? HA-DI-CSEL! Ügy tesz, mintha az egész a véletlen műve lenne, pedig előre ki­tervelte a gaztettet! Egyre idegesebben keresgél... Le­het, hogy tévedtünk? Még­sem előre megfoltoltan kö­veti el a feleltetést? Na, mi ez? Álmodom? Vlasicsnak felragyog az arca!? Elége­detten néz körül, és vigyo­rog!? Te jó szagú úristen! Megőrült? Biztosan meg­őrült!? Már csupa vigyor az egész Vlasies!? Felemelkedik, egyre magasabbra... és el­repül...!? A mennyezeten hatalmas barna folt jelzi tá­vozásának útját!?... Senki sem hisz a szemé­nek. Különleges világnap...! Végül Bereczki feltörő üvöltésére beindul a gépe­zet. Percekig tombolunk, dü­börgőnk a padlón, dobolunk a padokon. Zana Zoltán MOZI Csillagok háborúja 1» Ha valaki megmondja, mi­től világsiker — legalábbis nyugaton — ez a gyermeteg film, mely több rokonságot tart a Grimm-mesékkel, mint a modern sci-fi irodalommal; nos, ha valaki hitelt érdem-* lően megmagyarázza, hogy ez a film igen, ez utolérhetetlen és egyebek, akkor 'annak a füllentés nagydíját kell oda­ajándékozni. Ül az ember a moziban, és azon kívül, hogy elkápráz­tatja számos technikai bra­vúr, valóban szuper színvo­nalú operatőri munka, nem kap semmi különöset. Mi több: egy csomó érthetetlen - séget kap, zagyva, indokolat­lan mesét (mert azért a „me­séknek” is kell, hogy legyen dramaturgiájuk), csak nézi ezeket a furcsa, szőrös, or­mányos, álarcos szörnyeket; találgatja, hogy a galaxis­diktátor miért lett azzá, ami, és miféle elviselhetetlenség- be taszította a galaxis népét, akik az egyik bolygón fellá­zadva iszonyatos (gyerme­teg) harcok árán felrobbant­ják a diktátor Halálbolygó­ját, és kitörhet az általános űrbéke... Aztán, hogy közben meg­ismerkedünk egy álruhás hercegnővel is, és egy fiatal farmerrel, akiből az Erő lo­vagja lesz, és ilyen minősé­gében semmisíti meg a Ha­lálbolygót és a diktátort, ez arra utal, hogy némi rejtett, szemérmes szerelem is elő­fordulhat abban a galaxis­ban. Elő is fordul, de rop­pant puritán módon, semmi szex. Egy római lap írta tavaly, hogy a film írója és rende­zője, George Lucas 50 millió dollárt keresett ezen a „bom­bafilmen, akkora vagyont, amit még egy-két nemzedék­kel ezelőtt egy olajmágnás vagy egy nagyiparos egy éle­ten át hozott csak össze”. Nos, így fest tehát egy szu­perkarrier, és egy ki tudja mitől szuperfilm története. Mozi után, ha van ideje és kedve a nézőnek, és látott már több hasonló filmet, összevetheti azokat, elszóra­kozhat azon, hogy melyik volt izgalmasabb és jobban rendezett; milyenek voltak a színészi alakítások? Ha ez utóbbit latolgatjuk, akkor megint csak oda jutunk, hogy a Csillagok háborújá­ban nincsenek értékelhető színészi alakítások. Legin­kább még az R2D2-es robot tetszett, de hát annak csak füttyögő hangjai voltak, és fémből készült az egész, bár olyan jól mozgott, hogy a színlapon feltüntetett színész, aki az R2D2-őt alakította, nyilván benne volt. Ha aztán se alakítás, se hihető, logikus mese, akkor mi marad a kétrészesnek hirdetett, valójában másfél óránál nem sokkal hosszabb filmből? Amit már fentebb is említettem: az operatőri munka, az űrhajszák és lö­völdözések, a lézerkardok villogása és több tucat va­lóban világszínvonalú trükk­felvétel. De ez — sajnos — kevés a dicsőséghez. Hogy mégis „bombasiker”, meg 50 millió dollárt hozott George Lucas konyhájára: szinte megérthetetlen. Valami nem stimmel itt, vagy mi nem tudjuk átadni magunkat az ilyen meséknek, vagy tény­leg rossz ez a film, csak va­lami olyasféle hatást sugároz maga körül, mint a Halál­bolygó: magához vonzza az embereket, akik mindig haj­lamosak voltunk arra, hogy gondjainktól szabadulva — ha csak egy-két órára is — gyermekké váljunk újra, és elmerüljünk a mesék vilá­gába. Sass Ervin (Nemesi) Tanévnyitó az óvónőképzőben Zenés irodalmi sorozat Vass Márta Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom