Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-04 / 206. szám
o 1979. szeptember 4., kedd NÉPÚJSÁG A szakmunkásképzésről tanácskoztak Nagy szív a „Hat szív” Egy szív a „Hat szív”-ből: Szaniszló János Fotó: Orbán Károly A megyei tanács munkaügyi osztálya tegnap, szeptember 3-án, a békéscsabai ifjúsági és úttörőházban a vállalatok, szövetkezetek oktatási előadóinak és személyzeti vezetőinek részvételével tanácskozást rendezett, amelyen a szakmunkás- tanuló- és a felnőtt szakmunkásképzés tervezéséről, az új Országos szakmunkásképzési jegyzék főbb jellemzőiről és egyéb, időszerű kérdésekről tájékoztatták a résztvevőket. A tanácskozást dr. Molnár Margit, a megyei tanács munkaügyi osztályvezetője nyitotta meg, majd Novak Pál, a munkaügyi osztály csoportvezetője tartott tájékoztatót az időszerű szakképzési feladatokról. Ebben a vállalatok és szövetkezetek által készített szakmunkástanuló-tervhez próbált megfelelő támpontokat adni. Felvázolta a munkaerő-gazdálkodás szempontjából azt a fontos változást, amely napjainkban és a jövőben lesz érzékelhető megyénk gazdaságának struktúrájában. Feltárta a hatodik ötéves terv várható gazdaságfejlődési tendenciáit is, amely mindenképpen meg kell határozza az egyes vállalatok több évre szóló szakmunkástanuló-tervezését. Rávilágított arra a meglehetősen káros tendenciára, hogy a vállalatok mindig jóval nagyobb igényt jelentenek be a végzett szakmunkástanulókra, mint az a vállalaton belül indokolt lenne. Éppen ezért nemcsak megyei, de nép- gazdasági szinten is a belső tartalékok kiaknázására kell irányítani a figyelmet. Hiszen tudnunk kell, hogy egyre kevesebb az ifjúsági for-, rás, amelyre támaszkodhatunk. Ezután a felnőttképzésre tért rá az előadó. A vállalatokon, szövetkezeteken belül — mint mondotta —, sőt, különböző vállalatok között is lehet összehangoltan végezni a szakmunkásképzést. A tervezés azonban eddig ebben sem folyt kielégítően. A jövőben, éppen a vállalatok munkájának megkönnyítésére, elkészül a felnőttképzés rendszerét átfogó új rendelkezés. Csökkentek a szakmák, s az új Országos szakmunkásképzési jegyzék beható tanulmányozása az igények, a jól tervezett pálya- választási munka miatt elengedhetetlen feltétele __ lesz a vállalati oktatási előadók munkájának. Ezután Simon Mihály, a megyei tanács művelődés- ügyi osztályának főelőadója szólt a szakmunkásképzéssel foglalkozó vállalatokra háruló növekvő nevelési feladatokról. Arról, hogy milyen jelentős szerepe van a fiatalok hivatástudatra, szakma- és munkaszeretetre nevelésében, a felelősségérzet kialakításában az üzemeknek. Egyrészt ez utóbbi tevékenység érezhető javulásaként csökkent a szakmunkástanulók lemorzsolódása, ami bizonyítja, milyen szerepe van az üzemi légkörnek, a felnőttek törődésének a gyermekek jövőjében. Negatívumként említette meg, hogy nőtt a szakmunkástanulók üzemi balesetének száma, ami fokozottabb óvatosságra int. Végül a szakmunkásképzési alap átgondolt, esetleg több vállalat által összehangolt -fel- használására hívta fel a figyelmet. A termelési szerkezetben történt változások pedig indokolttá teszik, hogy a vállalatok támogassák a felnőttképzés keretein belül a második szakma megszerzését. Ugyanakkor, a jövőben számolni kell azzal, hogy az általános iskola 8 osztálya alól a továbbtanulni szándékozó dolgozóknak nem adnak felmentést! Gazdasági helyzetünk is arra int, hogy a vállalatoknál a termelésben nem használt gépeket vonják be a tanműhelyekben folyó oktatási célokra. S a jövőben még nagyobb gondot kell fordítani arra, hogy a tanulók valóban a tantervi követelményeknek megfelelő munkát végezzenek. B. S. E. A békéscsabai „Hat szív” együttes igen szép, méltán nagy sikerű hangversenyt adott Szombaton este a Megyei Művelődési Központban. Azoknak, akik esetleg nem ismerik őket, röviden elmondom nacionáléjukat. A dzsessznek Miles Davis-szel kezdődő hűvös („cool”), ke- serédesen tűnődő, csaknem filozofikus, egyéni zenei leleményre épülő irányát művelik, át- meg átszőve modern, rock-os elemekkel, motívumokkal. Működésüket a csabai MÁV klubkönyvtárban kezdték, újabban pedig az ifjúsági és úttörőházat vallják otthonuknak. Hazánknak csaknem minden nagyobb városában felléptek már, rádiófelvételeiknek és műsoraiknak — külföldi, sőt tengerentúli adókon is —, se szeri, se száma; legutóbbi felvételük — Kiss Imre vezérletével — épp a napokban készült el. Maguk menedzselik magukat, és saját számaikat játsszák; többnyire Szaniszló Jánosét (fender- zongora) és a zenekarvezető Köles Istvánét (tenorszaxofon). Szokásukhoz híven, minden teketória és külsőségesség nélkül fogott a zenéhez a Hat szív szombaton este. Ez mindenképp elismerést érdemel a füstölgős, mennyköves, pvc-ballonos és egyéb hókuszpókuszos beat-kon- certek idején, mert nem vonja el a hallgatóság figyelmét a lényegről: a zenéről. Nemkülönben emlékezetes az, ahogyan műsorukat megszerkesztették: számonként, fokról fokra nyújtottak mindig jobbat és jobbat, szebbet, érdekesebbet. A beköszöntő számok után először az „Engedd élni a dallamot” c. Köles-szám után csattant vastaps, ám a legnagyobb sikere talán a második részben játszott Sza- niszló-számoknak (Kontúrok, Szvit), a Chick Choreá-nak meg a ráadásnak volt. Világosan kitűnt mindebből a zenekar három fő erénye: elsősorban a jó stílusérzék és mesterségbeli tudás, a nem csak tökéletes, hanem egyenesen virtuóz hangszertudás, és az, ami már nevükben is benne foglaltatik, önmagukat, lelküket-szívüket adják, „engedik élni a dallamot”, s így át tudják plántálni nem nagyszámú, de értő és lelkes közönségükbe az élő zene és az együtt- játszás felhőtlen örömét. Némelyik, számuk bravúros improvizációsorozata különösen megkapó: a piszto- nos Illyés Miklós, a szopránilletve tenorszaxofonos Kegye János, illetve Köles István, s a fender-zongorát té- pő-bűvölő Szaniszló János egymást múlták felül. A Kontúrok és a Szvit pedig — a hagyományostól eltérő szerkesztésével — alkalmat adott arra is, hogy a basszusgitáros Göttler Vilmos és ,a dobos Szamosi Viktor bizonyítsa képességeit. Mindezen túl azonban el kell gondolkodnunk azon is: vajon miért csak a zeneértők egy maroknyi, nyolcvannál, száznál alig népesebb csoportját vonzza, érdekli a Hat szív együttes érett, élvezetes zenéje, profiknak is igencsak becsületére váló produkciója? Közkeletű zenei műveltségünk igazi értékével van baj? Bátortalanok a szervezők, a menedzserek, a népművelők? Többet tehetne a változatosabb, vonzóbb, ,a még járatlanok érdeklődését határozottabban felkeltő zenéért — uram bocsá’, még kisebb-nagyobb stílustörés árán is — maga a zenekar is? (Többek közt ez utóbbit látszott igazolni, hogy épp azok a számaik aratták szombaton a legnagyobb sikert, ahol eltértek a műfaj hagyományaitól...) Van igazság ebben is, abban is. Egy azonban bizonyos: ez a kitűnő együttes — amely egyébként legközelebb a debreceni dzsessz-napokon ad önálló műsort —, nagyobb támogatást, elevenebb népszerűsítést, több fellépési lehetőséget érdemel Békéscsabán is, megyénkben is. Varga János A televízióból jelentjük Kölcsönkenyér Ilyentájt sokszor jut eszembe Bohus Pali bácsi, az ács. Nála olvasottabb, politikában, irodalomban tájékozottabb munkásembert nemigen láttam. Ugyanúgy végigvándorolta — ifjú ácslegényként — szekercével, baltával, s colostokkal az egész hajdani Monarchia területét, akárcsak édesapám. Szlovákul eredendően beszélt, s németül, csehül és románul is elég tisztességesen megtanultak a barangolás idején. Annak, hogy románul tűrhetően tudott, később is hasznát vette Pali bácsi. „Valahol a nagy Regátban”, Romániában volt fogoly, 1919— 1920 telén. Volt vöröskatonaként sínylődött a román király lágerében. Jobbára favágómunkára hajtották őket reggelente a hegyi tájon, mint hadifoglyokat. Furcsa emléket őrzött ezekből a napokból ... Az egyik reggelen, ahogyan libasorban ropogtatták a havat a hegyi falucska főutcáján, kivágódik a községi kocsma ajtaja, kilép rajta egy tagbaszakadt suhanc, s rákiált a leghátul bandukoló Pali bácsira: — Bohus! Megállt pillanatról, s hátrafordult, jól megnézni, ki szólítja a nevén — ezen a vadidegen tájon. Abban a szempillantásban hatalmas pofon csattan, Pali bácsi belébukándozik a hóba... Mire összeszedte' volna magát, becsapódott a kocsmaajtó, s támadója eltűnt... nv — Mondd csak, testvér — tűnődött a történeten a szarufa vésése közben a másik kenyerespajtása, Huszár Mátyás■ bácsi —, vajon nem hallottad te félre a fickó megszólítását? Tán azt kiáltotta rád, a neved helyett: „Bol- si!” Vagy: „Bolsevik!”. Nem gondolod? Pali bácsi eltűnődött barátja érvelésén. Kisvártatva határozottan ingatta meg a fejét: — Nem, nem! Biztos vagyok benne, hogy azt kiáltotta: „Bohus!” De honnan az ördögből ismert az istenadta?!... Különben, az már a második pofon volt ott, a fogságban. Az elsőt a kihallgató királyi tiszttől kaptam, mert adatdiktáláskor azt találtam mondani: „Nemzetisége: ember”. De hát mi a csudát is mondhattam volna?! A Magyar Tanácsköztársaság katonájaként kerültem fogságba, jól beszélek magyarul, az anyanyelvűnk viszont a szlovák ... Gondoltam, így a legigazibb ez: „nemzetisége: ember”. Mondanom se kell, a román tiszt azt gondolta, szemtelenkedek, s már cserdült is a pofon... Pa VaV A történetnek nincs vége. Harmincöt esztendeje, a fel- szabadulás első szakaszában Pali bácsi is, Mátyás bácsi Dokumentumjáték és bűnügyi komédia is — meggyőződéséhez híven — a demokratikus rend őreként, civil ruhában, karsza- lagosan, s egy-egy öreg, de csőre töltött mordállyal teljesített szolgálatot pár hónapig. Negyvenöt kora nyarán a két öreg szaktárs, Pali bácsi és Mátyás bácsi, épp a körgát táján cirkált, a temető közelében. Tele volt a kisváros a német fasizmus összeomlása után hazafelé tartó román katonákkal. Két román katona, szállására tartva, épp Pali bácsiék orra előtt bandukolt el, a sarki villany alatt. Pali bácsi elsápadva ragadta meg barátja karját: — Te, ez az arc, ezek a szemek... A fene a dolgát, úgy látom, ez az én emberem, testvér! Aki a hóba hengerített a Regátban ... — Biztos ez? — Ügy vélem, igen! Mátyás bácsi meg biztatta: — Add vissza neki, testvér! Ketten vagyunk mink is, rájuk csapom a karabélyt, aztán, üss, a bőr hüljön rá! Nem sántul bele! Pali bácsi indult volna. Aztán legyintett. — Csak nem szállt inadba a bátorság, testvér?!... Jogod van erre a pofonra! — Nem a bátorságon múlik! De hát az jutott eszembe: a németet páholta nemrég ... S most már ő is bediktálhatja: „nemzetisége: ember”. Nem cserdítem pofon. A fasizmus ellen közös hitre jutottunk, a ménkű szánkázza meg a hátát! Dér Endre Riporttémából született dokumentum-játékfilmet forgatnak a televíziósok, a „Némafilmet”. A szabolcsi tanyai történet legnyugtalanítóbb alakja az ötven-egyné- hány éves Babai. Gyűlölködve gondol legidősebb fiára, aki elhagyta őket. Megunva sivár, reménytelen életüket, Pestre menekült, ahol kitanulta a sofőrséget. A világ háta mögötti tanyán élő család senkivel sem érintkezik, senkivel sem vált egyetlen szót sem. Ök a „némák”. A szülők kilenc gyereket nevelnek, de egyikük sem járt soha iskolába, hírét sem hallották tán az iskolapadnak. A dokumentumfilm cselekménye ott kezdődik, amikor a messze élő idősebbik fiú váratlanul megjelenik a faluban. Egy fuvar szállítása hozza vissza szülőföldjére. Megpróbál segíteni testvérein, hogy kimozdítsa őket a szülői ház iszonyú elzártságából, sötétségéből. Elsőként a helybéli iskola igazgatójától kér segítséget, de meghökkentő elutasításban részesül: — Én nem bogoznám ezt a dolgot — mondja az igazgató. Nem jár jobban a tanácsnál sem: — Mi nem foglalkozunk ezzel, jelentse fel a szülőket! A fiú természetesen nem akarja bíróság elé citálni szüleit, de végül a falu orvosa meggyőzi. Nem tehet mást, hiszen a gyerekek még a járványos betegségek ellen sincsenek beoltva, ki vannak téve minden veszélynek. A filmet Farmoson forgatták, Havas Péter rendező és Darvas Máté operatőr közreműködésével. A forgató- könyvet Vincze Péter írta: a saját riporteri anyagát dolgozta fel esv valóban megtörtént eset nyomán. A főszerepet a fiatal Bán János játssza. „A halál fekete angyala” címmel bűnügyi komédiát forgattak nemrégiben a televízió tavasszal berendezett új kisegítő stúdiójában. Ebben az óbudai műemlék- épületben hozták létre a belső építészek dr. Krecsá- nyi ügyvédi irodáját. Itt kezdődik el az a párbeszéd, amely a krimi sajátos logikája szerint formálja a későbbi eseményeket. A bűnügyi komédiában mindent nagyon komolyan vesznek a színészek; Garas Dezső mint Krecsányi doktor, Tordy Géza mint váratlanul betoppanó kliens. A történet valamikor a harmincas évek derekán játszódik Magyarországon, és főszereplője egy korrupt, meggazdagodni vágyó ügyvéd. A játék szerzője, Müller Péter, így beszél oly kedvelt műfajáról: „Bűnügy és komédia! Az egyik feszültséget teremt, a másik pedig feloldja a feszültséget.” Szémann Béla KÉPERNYŐ Csak a pipa Valljuk be, ma már sok minden nélkül elképzelhetetlen az életünk, de kettő nélkül feltétlenül, s ez a tévé és a krimi. Egyik sem számít elit szórakozásnak, hiszen hovatovább a televízió szót is — pláne ha csak ennek él valaki — halkan ejtik ki, mert gyanús az, akinek egyedül a képernyő a kulturális élményt nyújtó forrás. Ha nem is lehet egyetérteni a sznobok lekezelő véleményével, a kizárólagos tévére hagyatkozás — a sokfajta műsor mellett is — egyoldalúvá teszi az embert. A krimihez hasonló, de még furcsább a viszonyunk, több mint kettősség jellemzi. Szeretjük, várjuk, szidjuk, de ugyanakkor szégyelljük is, jól tudván, hogy a ranglétra legalsóbb fokán áll. Ám kulturális lelkiismeretünk ide vagy oda, mégis nap mint nap csak leülünk megnézni, s ebben a televízió is ludas. Elsősorban, hogy ilyen nagy mennyiségben — hetenként két-háromszor — csempészi be az otthonunkba. De akármi is a véleményünk a műfajról, el kell ismerni, hogy voltak kiemelkedő darabjai, s a legjobb pedig Maigret volt. A sok híres felügyelő között is az első Georges Simenon detek- tívregényeinek hőse, akit hamisítatlan párizsi hangulat lengett körül, s franciás könnyedség. Nem kell túlságosan srófolni az emlékezetet, hogy felidézzük a fanyar Lucas, a lányosán bájos Lapointe, és a többiek egytől egyig karakteres alakját, s a jó adag humort, amellyel minden egyes filmet fűszerezett a rendező. S nem utolsósorban az öregedő, zömök Maigret mosolyát, amelyben ész és emberség, és nagy-nagy élettapasztalat találkozott. Az angol filmsorozat remek szórakozás volt, s hogy igazán mennyire az, arra csak most jövünk rá, amikor hol van már a tavalyi hó? Azóta eltávozott két nagy színész: Maigret alakítója és magyar hangja, mely annyira illett hozzá, hogy talán jobb volt, mint az eredeti. De oda az egész gárda, teljesen új feldolgozást láttunk, kétszer egymás után. És tömény unalom — a krimik legnagyobb bűne — volt az eredmény. A történet ugyan híven követi — szinte szó szerint — az olvasmányt, talán az is az első baj, hogy túlságosan. A szereplők arca, mozgása merev, élet nélküli. Jönnek, mennek, teszik a dolgukat, csak hát az összhatás mégsem az, aminek lenni kellene. A szándék és a végeredmény távolabb áll egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Még a párizsi utcák, kocsmák sem tudják Párizst elénk varázsolni. A filmen látott város és emberek bárhol lehetnének, a világ bármely sarkán. Maigret pedig, bár testileg kissé hasonló a régihez, minden, csak nem a felügyelő. Nem azért, mert ő az új és a másik a régi volt, a megszokott. Ezt a színészt, ha elsőnek ismerjük meg, sem lehet megszeretni és azonosnak találni az igazi, a könyvből kilépett figurával. Maga a személyiség más. Keménysége nem belső tartás, tekintetéből hiányzik a megértő emberség, arcán nyoma sincs a tűnődésnek; kutat, nyomoz, de nem gondolkodik. Mindez a szemek érzéketlenségén látszik igazán. S hiába van minden megmutatva és megmagyarázva, mint ígérték valaha a mutatványosok, a szó csak szó marad, a kép pedig illusztráció. Ez a francia feldolgozás az angolnak nyomába sem léphet. Még a levegője sem francia, a Maig- retből egyedül csak a pipa maradt meg. Az pedig nem pótolhatja az egész krimit. Még a felügyelőt sem. Vass Márta
