Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

1979. szeptember 30., vasárnap Hogylétünk az országgyűlésen a zt tartják nálunk, hogy a kapott gyógyszert — például egy fejfájást enyhítő pirulát — nem kell, megkö­szönni. Aki adja, magától értetődően teszi. Az állam teljes körű felelőssége egészségün­kért is magától értetődő az immár hét esz­tendeje hozott egészségügyi törvény értelmé­ben, olyannyira, hogy az országgyűlés szük­ségesnek tartotta megvizsgálni gyakorlati érvényesülését. Erről természetesen minden­kinek van ilyen-olyan véleménye, amit nem is rejt véka alá — nem csoda, hogy a kép­viselők is nagy számban szóltak hozzá az egészségügyi miniszter beszámolójához. Tény, hogy a megyék, városok, kisebb te­lepülések egészségügyi viszonyai még az alapellátottságot tekintve is különböznek, és a helyzet mérlegelése sem egyértelmű. Van, ahol a viszonylag csekélyebb szolgáltatás is nagyobb elégedettséget kelt, mint másutt a jelentékeny fejlődés. De nem is csoda: e té­ren valóban erősen különböznek az igények — némileg még a szükségletek is. Csapó Já- nosné Tolna megyei képviselőnek, a Simon- tornyai Bőrgyár igazgatóhelyettesének kije­lentését azonban alighanem minden képvise­lőtársa magáénak vallotta. Azt mondta: a gyógyításban semmilyen medicinával nem pótolható, ha a beteg érzi a doktor személyes figyelmét, odaadását. És hozzátette: ezt min­denki joggal várja el, aki orvoshoz fordul, s erre kellene még jobban ösztönözni a fia­tal és leendő orvosokat is! Dr. Schulteisz Emil még kifejezőbb szót használt: a gondos­kodás fontosságát hangoztatta. Ez — ha az egész apparátustól, tehát nő­vérektől és más egészségügyiektől hasonló­képpen elvárt magatartásként értelmezzük — alapkérdés. Még annál is előbbre való, amit a miniszterrel egyetértésben oly sokan han­goztattak, hogy tudniillik az úgynevezett alapellátás minőségének fejlesztése áll most előtérben. Mert bár igaz, hogy a kórházak felújítása, bővítése, újak építése, a felsze­reltség javítása és hatékonyabb kihasználá­sa, általában az ésszerűbb szervezeti megol­dások jobb lehetőségeket teremtenek a gyó­gyításra — a beteg akkor is betegként visel­kedik majd, és a kellemesebb rendelőben, levegősebb, tisztább kórteremben, kényelme­sebb ágyban is mindenekelőtt megértésre, türelemre, biztatásra vágyik. Egyébként az egészségügy intézményei ma is meglehetősen változatos arcúak. Jóval na­gyobb mértékben, mint adottságaik, ami szin­tén a személyes elem, a vezetés és az ott dolgozók gondolkodásmódjának jelentőségét húzza alá. Erre vall az is, hogy a képviselők elég sokféleképpen vélekedhettek városuk, választókerületük egészségügyi viszonyairól. Különös figyelmet érdemel ez esetben az orvos képviselők véleménye. Dr. Pesta Lász­lóé, a bizottság elnökéé például, aki fejlett gyógyszergyártásunk ellenére — vagy éppen azért — az ipari bizottsággal együtt napi­rendre kívánja tűzni a gyógyszerellátás hazai bázisának kérdését. Dr. Déváid József Bor­sod megyei kórházigazgató hiányolta, hogy más minisztériumok és főhatóságok nem szá­moltak be a Háznak, vajon mit tesznek a törvény valóra váltásáért. Nyilván elsősor­ban az építésügyi tárcára célzott. Egyszóval: az egészségügy korántsem csupán az Egész­ségügyi Minisztérium ügye, felelőssége kell, hogy legyen. Gyerekgyógyászat, fogászati ellátás, üzemi rendelők helyzete, szűrővizsgálatok, és min­denekelőtt a körzeti orvosok munkája — hogy csak néhányat említsünk a sok közül — volt még másfél napon át a tanácskozás tár­gya. A vita remélhetőleg több vonatkozásban is újabb lendületet ad egészségügyünk to­vábbfejlesztéséhez, amire annak ellenére nagy szükség van, hogy a miniszteri beszá­moló és jó néhány hozzászólás figyelmet ér­demlő eredményeket könyvelhetett el. T alán segít valamelyest ezen túlmenően is a hazai egészségügyi kultúra előbbrevitele. Mert hiába a roppant anyagi, szellemi erőfeszítés a gyógyítás érde­kében, ha a megelőzésben nem haladunk előre. Abban pedig nekünk, a törvényben állampolgárnak titulált millióknak van a leg­főbb szerepünk. Egészségesebb életmód, meg­fontoltabb táplálkozás, káros szokásaink, szenvedélyeink mérséklése — ugye, mindenki tudja, miről van szó. De hát ebben törvény, miniszter, képviselő aligha segíthet. Mi ma­gunk azonban tehetnénk valamit. Balogh János Lakótelepi „hadművelet” Időpont: vasárnap, fél 9. Helyszín: Békéscsaba, Len- csési úti lakótelep. Az ABC előtt gyülekezik kis csopor­tunk, lázas nyüzsgéssel. Nép- szabadság-köteg a hónunk alá, fejünkre a lapot reklá­mozó sapka, és máris indu­lunk. A cél: előfizetéseket gyűjteni. Elárasztjuk a lakótelepet. Utunkat — társammal együtt — egy tízemeletes épület fe­lé vesszük. Lámpalázzal küz­dünk, de legyűrjük magunk­ban. Becsengetünk az első lakásba. Csend. Nincsenek itthon. Tovább ... A tűzkeresztség. A ház fiatal ura pizsamá­ban, álmos tekintettel nyit ajtót. Értetlen arccal néz ránk, hogy mit akarunk. — Elnézést a zavarásért — mondom. — Ügy értesültünk, hogy nem járatják a Népsza­badságot. Átadnék önnek egy példányt, nézze át nyu­godtan, és ha megnyerte a tetszését, azért vagyunk itt, fizessen elő rá. Karikás szemei még min­dig csodálkozást tükröznek, majd ásítás közben kivillant­ja hiányos fogsorát, és ajká­nak hangtalan mozgása arra utal, hogy mond valamit. Talán köszön, mert becsukja orrunk előtt az ajtót. Sebaj, mi nem csüggedünk. A „könnyes” előfizető. Egy fiatalember szipogva, könnyezve nyit ajtót. Már- már azt hisszük, hogy rossz­kor jöttünk, vagy mi hatot­tuk meg így harci öltözé­künkkel, de hamar megol­dódik a rejtély: hagymát pu­col. Mi beszélünk, ő könnyeit törölgetve hallgat. Aztán ap­rópénzt kotor elő zsebéből, és „sírva” előfizet a Népsza­badságra. Továbbállunk, hogy mielőbb megvigaszta­lódjék. A mentegetődzö. Az ajtóban csinos fiatal­asszonyka. Tüzetesen végig­Indulás Fotó: Gál Edit néz minket, türelmesen meg­hallgat. Még kérdez is ezt, azt, aztán: — Nagyon köszönöm, de sajnos nincs itthon a férjem, és vele is meg kellene be­szélni. — ö is örülne, ha járat­nák az újságot, és nem kel­lene mindennap az utcai pa­vilonban megvásárolni. — Nem szoktuk. A jnun- kahelyünkön elolvashatjuk. — Na, de itthon mégis nyugodtabbak a körülmé­nyek. — Hát, nem is tudom ... Nincs itthon a férjem... — ismétli önmagát, mentege- tődzve. Minden hiába. Búcsúzunk, és e monumentális önbiza­lom megnyilvánulásán mo­solyogva, továbbmegyünk. A nyájas. Magas, középkorú úr tár­ja ki az ajtót. — Köszönöm kedveskéim, de előbb át szeretném nézni, és akkor majd, talán meg­rendelem. — Tetszik tudni, mi diá­kok vagyunk a „Rózsában”, ezt csak vasárnap csináljuk. Inkább visszafelé becsönget­nénk. — No, de kedveskéim, ezt nem lehet csak úgy hirtele- nében. Alaposabban át kell néznem, és amúgy is jára­tom a megyei lapot. — Azt jól egészítené ki egy országos újság. Míg visszaérünk, át is nézhetné. — Nem így van ez kedves­kéim, most épp tévézik a család. — (Hogy ennek mi köze az újsághoz?) — Nem, köszönöm, nem. Továbbmegyünk. Ami nem megy, ne erőltessük. Ezt már a nálunk bölcsebbek is meg­mondták. Az arrogáns. Kócos frizurájú, termetes aszonyság az ajtóban. Mon­dom a szöveget, s ő homlokát ráncolva figyel. A felénél se járok, amikor közbevág. — Gyűjtsenek csak nyu­godtan, úgy sem veszünk. Bumm. Ajtó zárul. Meg­merevedünk. Az ajtón ki­szűrődő ékes magyar táj­szólás zamatos szavai oldják fel dermedtségünket. Aztán magunk közt mi is majdnem rácifrázunk ... Dehát, fel a fejjel, ilyen is van. A papucsférj. „Bimm-bamm” óbeszéd! Meghatottságunkból a köze­ledő léptek dübörgése ráz föl. Az ajtó kinyílik, és egy valódi hústorony áll előt­tünk. Végignézve muszklijaif megszeppenve mondom a magamét. Halk, csaknem fé­lénk szavai megnyugtatnak. — Hát... igen ... jól van. Mennyi lesz? Ekkor azonban hangos szóáradattal övezve a kony­hából kardos menyecske ro­bog elő. Pillanatokon belül nemcsak minket, de a hús­tornyot is lehengerli: — Nem... akkor sem ... köszönöm... — és zárul az ajtó. 0 MEDOSZ veterántalálkozója Orosházán A múlt folytatása a jelen és a jövő Tisztelgés az emlékműnél \ Fotó: Lovász Ottó Sokféle kapcsolat köti össze — erősebb vagy gyengébb szállal — az embereket életük során. Vannak csak futó ese­mények, melyek nyom nélkül múlnak el, mások — mint az együtt töltött munkás és mozgalmi évek már olyan szoros kötelékké fonódnak, aminek hosszan megmarad a nyoma, és az emlékek később sem halványulnak el. Sőt az esztendők haladtával még élénkebben élnek. A barátságok tovább tar­tanak, s jólesik összejönni, beszélgetni, ápolni, s akik egy városiján vagy faluban laknak, ezt sűrűbben meg is tehetik. Nem így, ha messze vannak egymástól, s ezért nagy jelen­tőségű, ha számukra van alkalom valahol egy napot együtt tölteni. A MEDOSZ Békés megyei bizottsága pénteken egész­napos találkozót rendezett a A nyugdíjas. Galambősz hajú, idős bá­csi. Örömmel fogad. — Nekem a megyei lap a lelki táplálékom. Az utolsó betűig mindig kiolvasom. Van rá időm, nyugdíjas va­gyok. Az újságos pavilonban veszem meg. — A bácsi idős már a lép­csőzéshez, jobb lenne előfi­zetni. — Kell annyi séta. Meg tudjátok, rengeteg panasz van az újságkihordónkra. Hiába, be kell látnunk, hogy a bácsinak is van vala­mi igaza. Kettős siker. Középkorú asszony nyit aj­tót, s közli velünk, hogy ő éppen most mondta le. — Dehát az olvasásra szükség van, hogy tájéko­zódjunk a világról. — Nekem nem kell, mert úgy sem ad többet, mint a tévé. — De ezt akkor olvashatja, amikor ideje van, a tévé meg időhöz kötött. A beszélgetésre átellenben egy fiatalasszony dugja ki a fejét. Nem várt segítség. Vé­gül egymást győzik meg. Mindkettő bemegy a pénztár­cájáért, társam közben ki­tölti a nyugtákat. A főhadiszálláson — az ABC mellett — már többen várnak, akik megtértek az akcióról. Társaim derűs ar­cáról olvashatjuk le a si­kert. Vasárnap újra találko­zunk ... Muntyán János gimn. tanuló (Az elmúlt vasárnap ön­ként vállalkozó középiskolás tanulók a sajtó, pontosabban a Népszabadság terjesztését segítették. Számukra is na­gyon hasznos, és tanulságos volt — ahogy egymás szavá­ba vágva elmesélt élményeik igazolták — idegen embe­rekkel, családokkal való ta­lálkozásuk. Szívesen adtunk helyt egyikük írásának. Ké­sőbb újra több családot fel­keresnek. Fogadják szívesen őket. Szerk). szakszervezet veteránjai ré­szére Orosházán, az állami gazdaság központjában, hogy a békéscsabai, szarvasi, me- zőhegyesi és orosházi régi tagok beszélhessenek egy­mással, az országos és me­gyei vezetőkkel. A találko­zón részt vett a MEDOSZ or­szágos vezetőségéből Hunya István elnök, dr. Dobi Fe­renc főtitkár, Varga György titkár; eljött Csatári Béla, az MSZMP megyei bizottsá­gának titkára, Nagy István, az SZMT vezető titkára, Klaukó Mátyás országgyűlé­si képviselő, Plavecz János megyei MEDOSZ-titkár és Sarnyai Ferenc elnök, to­vábbá dr. Násztor Sándor, az Orosházi Állami Gazda­ság igazgatója. Az Orosházára esett vá­lasztás jelképes volt, mégpe­dig az agrárszocialista har­cok egyik nagy eseménye mi­att, ugyanis 1891. május 1- én a tüntető tömegre itt dör­dült el az országban az első csendőrtűz. A megfakult és viharvert zászlót — mely az eseményeket kirobbantotta — a helyi múzeumban őrzik. Egyszerű fehér gyolcs, nem­zeti színű szegéllyel, s kö­zépen a piros betűs fölírás: Orosházi Földművelők Egy­lete. Ezt dugták ki az egylet padlásán az akkori fiatalok, de gyorsan bevétették velük, és amikor másik helyen tűz­ték ki: elkobozták. És a ve­zetőkkel együtt bevitték a szolgabíróságra. Erre indult meg az összegyűlt nép, hogy követelje kiadásukat. Köz­ben megérkezett a Csabáról kért katonaság is; s ezek kí­vülről, a csendőrök pedig bentről kifelé jövet szorítot­ták a tömeget, s amikor csak nem oszlott szét: közéjük lőt­tek. Emlékükre áll a járási tanács — a volt szolgabíró­sági épület — előtt az egy­szerűségében is monumentá­lis emlékmű. Az idei nyáron a Szovjet­unióban, a Szocsitól 180 ki­lométerre fekvő Orljonoki Üttörőtáborban rendezték meg az úttörő tűzoltók nem­zetközi versenyét, amelyen az NDK, a Szovjetunió, Len­gyelország, Románia, Mongó­lia, Bulgária, és Magyaror­szág csapata versenyzett. A magyar csapatnak tagja volt az országos versenyen leg­jobban szerepelt füzesgyar­mati úttörő tűzoltó szakkör 4 tagja, Benedek Edit, Nagy Éva, Barta Julianna és Var­ga Katalin, akik összesen 33 A meghívott veteránok — Lenhardt Pál, Poroszlai Pál, Hézer János, Farkas Pál, Matula Sándor, Miklósi László, Tölgyes Mihály, Haj- dás Erzsébet, Borgulya Mi­hály, Kohut János, De­meter János és a töb­biek — a szakszervezet legrégebbi tagjai a me­gyében. Utódai ők a század­vég és századelő földmun­kás harcosainak, és elődei a mai szakszervezeti mozga­lomban ténykedő tagoknak. Többen a múlt rendszerben kapcsolódtak a harcba, egy részük a kommunista vagya szociáldemokrata párt tagja volt már akkor. Mások a fel- szabadulás első napjaiban kezdték el tevékenységüket. Részt vettek a földosztásban, ott voltak a földmunkás­szakszervezet első szerveiben, a romba dőlt ország újjáépí­tésében, az állami gazdasá­gok és termelőszövetkezetek létrehozásában, s azok to­vábbi munkájában. S így a magyar mezőgazdaság, s ve­le együtt a parasztság fel- emelkedésében. A találkozó olyan volt, mint amikor egy nagy család tag­jai hosszú idő után látják egymást, és föltolul a sok mondanivaló, ami a meghitt légkörben lassan mind elő­sorakozik. A nagy múltú — 1906-ban alakult — és nagy létszámú szakszervezet köz­ponti vezetősége nevében Do­bi Ferenc üdvözölte az elő­dök találkozóját, s elmondta, hogy őszinte szívből jövő ér­zéssel jöttek ide, hogy em­lékezzenek, de az észrevéte­leket is meghallgassák. Pla­vecz János tájékoztatót adott a megye szakszervezeti éle­téről. Hézer János a gádorosi FÉKOSZ megalakításáról be­szélt, és az orosházi helyi csoport gondjairól. Meg az állami gazdaságok harminc év előtti szervezéséről, mely­nek megbízottja ő volt an­nak idején. Miklósi László a régi és későbbi mezőhegyesi életről. És jöttek sorban az emlékek. Klaukó Mátyás el­mondta, hogy ő is a FÉ- KOSZ-ból indult, és útrava- lója az volt, amit a volt zsel­lérektől, nincstelenektől ka­pott. És az első tanfolyamra még 1946-ban egy kölcsön­kért hátizsákkal vonult be Pestre. Csatári Bélát is a földmunkás szakszervezet küldte 1947-ben a pesti FÉ- KOSZ-iskolára, s örül, hogy itt lehet most, mert a régi ismeretség felelevenítése nagy élmény. S a múlt em­lékeit kötelesség átadni a fiataloknak, és tudja, hogy ezt az itt levők is megteszik. A szarvasiak a helyi szerve­zet életéről beszéltek, ahova mint a régi egyletbe, sokat, és szívesen járnak az idős tagok, otthonuknak érzik. Lenhard Pál, aki a MEDOSZ legelső megyei szervének volt annak idején a munka­társa, majd sokkal később a békéscsabai Lenin Tsz-ből ment nyugdíjba, emlékein ke­resztül a fejlődést vázolta. Milyen volt és milyen lett a paraszti élet. Ebéd előtt a találkozó résztvevői megkoszorúzták a csendőrsortűz áldozatainak emlékművét, megtekintették a múzeumban az egyleti zász­lót és a korabeli emlékeket, majd a Darvas-házat. napot töltöttek a Szovjet­unióban. A magyar válogatott jól szerepelt a nemzetközi ver­senyen ; a kismotort ecsken- dő-szerelésben elsők lettek, stafétában a negyedikek, úszásban másodikok, így az összesített eredmények alap­ján a Szovjetunió és Bulgá­ria mögött a harmadik he­lyen végzett a magyar le­ánycsapat. A versenyzés mellett sok­féle programon is részt vet­tek a fiatalok; kirándulást tettek Szocsiba, találkoztak veteránokkal. Vass Márta Uttörtt tűzoltók sikere

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom