Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
1979, szeptember 23., vasárnap o Csoór István: Harminchat szilánk... A falábú nyirkos töknyárfával tüzelt. Csak kojtolt és a dobkályha füstöt fújt ki magából. Domokost rázta a köhögés. A vonult kapcáját kiterítette a szék karjára és utána mezítláb talpalt az ágyhoz. Vágni lehetett- a füstöt. A falábú az orra alá düny- nyögte a szót: — A füstölt hús tovább tart... Szujó az ágyon kuporgott. Cigarettát kotort elő, és mutatta a falábúnak. — Csavarni lehet belőle a vizet... — Kicsavarjam? Szujó lengette a karját. — Inkább szerezz száraz fát... Hétéves akácot... — Honnan, nagyokos? — Innen. Nagyokos! Mutatta Szujó a füle tövét. Falábú beleharapott a szája szélébe. Káromkodni akart, de meggondolta. Domokos cifrábban tud. Szujó, ha mérges, a párnát is a fejéhez vágja. Szavukat a telefon csörre- nése vágta szét. Oodakoco- gott a falábú. Leült a székre és a combján a műláb patentkapcsolóját kiakasztotta. Roppant a száraz fa a padlón, mint az odaejtett kalapács. Recsegő hangon kiáltott a telefonba: — Halló ... ! A két ember csendben figyelt. — Nincs bent... Kiment a gátra ... A jeget nézni... Domokos susogóra fogta a hangját: — Azt mondd neki, hogy a lányokhoz ment. Recsegett a készülék, mintha vihar verné a hátárt. — Értem. Igen ... Igen ... Jelentem, mihest bejön a mérnök elvtárs ... Tiszteletem ... ! Csattantott a patentkapcsolón és a kályhához nyikorgóit. — Fent megindult a jég... Be ne szarjunk, azt mondták ... Szujó úgy fújta ki a szipkából a csikket, hogy az a faláb mellé esett. — Vigyázz! Meggyullad a lábad ... A kályha mellől a hamutartóra mutatott. — A csikket minden rendes házban odateszik. Szujó nevetve a padlóra mutatott. — Hát a sarat? A vizet, ami az átázott gúnyából csepeg? A füstöt? A szelet? He? Tudod, milyen vonult a pokróc? — Milyen? — Mint a hétisten! A szél is hangosan szólt. Nekivetette magát a barak deszkáinak és rázta, mintha a bolhát akarná belőle kirázni. Az emberek hallgattak, csak a szél süvített, vinnyogott és a levelet hullajtott •fák csupasz ágaiba kapaszkodott, mintha azokat is mamagával akarná vinni. A falábú az ablakon nézte a sűrű szemekben hulló esőcseppeket. Kopogtatták az üveget, mint a kései vándor, aki bebocsátáért esedezik ... Az esőt nézte és a messzi viharból szólt vissza: — Nyílt paranccsal indultam haza ... Olyannal, amit saját maga Beregfy írt alá ... Vadonatúj ötszáz köbcentis tragaccsal... Még a gatyám is átázott... A határ előtt egy köpéssel aknára szaladtam. Harminchat szilánkot örököltem belőle ... Ide. A patentcsatra mutatott, a száraz fára és a csonkra. — Olyan közel jártam a halálhoz, mint most az orrom az üveghez... Ez volt az első lépés felé. Elhallgatott. A kályhához csattogott, lehajolt és a kinyitott ajtón teli tüdővel fújta a kojtolgó lángokat. Emlékező szavai a kályhára hullottak, hidegek maradtak, mint a kinti eső, a kinti szél... — A pisztolyt egy ladányi szanitéc vette ki a kezemből ... Szidott, mint a bokrot ... Te állat! Egy lábbal is lehet járni... Ha a műlábbal fenéken rúgsz valakit, szétmegy, mint az érett nádbuzogány ... Ez volt a második lépés a kaszás felé ... Domokos felült az ágyban. Térdét átkulcsolta, nézte a falábút és hallgatta a halkan ejtett szavait. — Harmadik is került? — Került... — Azt is elmondod? — Elmondhatom ... — Van idő... A jég jön, a jég megy... A víz lassan apad... A harangot sem verik félre... A hencsergést is unja az ember... A beszéd meg viszi az időt előre, csak a gyomrunk kongatja a delet... S rághatjuk a szalonnát ... Unásig ... Az ágy szélére ült le a falábú. Ügy nyúlt ki a műláb, akár a kocsirúd. A combján megnyomta a kapcsolót, s súlyos koppanással csapódott le a padlóra. Szujó a koppanásra szólt: — Megszoktad? — Mint a kiskutya az ugatást ... De ebben is van haszon ... — Mi? — Nem kell róla körmöt vágni... — Ez is valami... — De tudod, hogy szokott viszketni...? — Viszketni? Az, ami nincs...? — Az. Sokszor arra ébredek éjjel, hogy kaparnám a bokám ... Nyúlkálok oda, de nincs semmi, csak a viszketés meg a szalmazsák ... Hihetetlen, de úgy van, ha hideg van, toporogni kell, mert fázik, a lábujjaim majd le fagynak ... Pedig azok is ottmaradtak a nagyöblű vederben ... Domokos.is szólt: — Veled alszik? — Nem. Lecsatolom ... Az asszony kiviszi a konyhába, és ott lemossa róla a sarat, a cipőjét bebokszolja, kifényesíti, és az ágy végéhez készíti... Nekem csak bele kell lépni és a combomra szíjazni... Elhallgattak, csak az idő ment előre, és hangos szóval kísérte a szél, a szelet meg mosta az eső. A dobkályha is beleszólt a csendbe. Kojtolgó lángja halkan recsegett, mintha szilánkokká törte volna a kormos cső. A pihenő műlábra nézett, onnan Domokos kócos hajára, Szujó cigarettájára, aminek a füstje keveredett a kályha füstjével, és együtt bolyongtak a plafon deszkái alatt. Sóhajtott a falábú és halkan ment vissza az időbe. — A harmadik olyan közel van, hogy kinyújtott kézzel is el tudnám érni... Friss, mint a gőzölgő marhagané... Kerülgeti az ember, mert nem akar belelépni... Prímául bejáratott kemencém volt, pékségem ... Este kovászosam, hajnalban dagasztottam. Az asszony szárította az izikkórót, a szalmát, a rozsét... Még kökényrő- zsével is fűtöttem. Mire szikrát vetett a kemence téglája, ezer szúrás lett az asz- szony kezén ... Bevetettem, és amikor kiszedtem a kenyeret, príma friss kenyérszaggal ... bocsánat!... illattal telt meg a ház, meg az egész utca ... Olyan magas, olyan fehér, olyan jóízű kenyeret nem sütött a megyében senki. .. Még Csabáról is jártak hozzám... A külszolgálatosok stoppoltak az üzlet előtt, és egy-egy kenyeret tettek a saroglyába... Elhallgatott. A behordott sarat nézte a barak padlóján. A kisebb tócsákat és a tócsák fölött keringő gőzt és füstöt. — De bement a nagyzsákba. A pult is, a tellázsi is, a fűzfateknő, a tizedes mérleg és a" millióegy szakajtókosár ... Ez az ótvaros kucsmám maradt... Ezzel köszöntem a három hivatalos embernek, aki a leltárt csinálta, és aki üzemmé avatta a kicsike kócerájt... A kulcsokat átadtam, és néztem az ajtón a pecsétet, a padláson a kötelet... Az asszony, vágott le, és felpofozott úgy, hogy egy hétig nem mertem kimenni az utáca, a kékre vert pofámmal... Fűzfavesz- szőből kaskát fonunk, bele- állunk a Körösbe, és a lábunkra ragadt piócát üvegbe sózzuk ... Erre már én is röhögtem ... Falábra nem jön a pióca ... Nem kelünk hajnalban, nem kovászolunk, nem dagasztunk, nem tömjük a kemencét és nem égeti az előte a kezünket... és nem töri fel a markunkat a szi- vonó... Újra elhalgatott, majd nevetve folytatta: — Hajnalban riadoztunk. Pattogtunk volna ki az ágyból fűteni, készülődni... De csak káromkodás lett a vége. Mindenkit szidtunk ... Panaszunk már a padlásra se fért... Azon gondolkoztunk, hogy kit kellene vitriollal leönteni... De nem került rá sor, mert nem volt vitriol, és csak a szánk járt... Négy év alatt felettünk magunk körül mindent. Akkor jött á kérdőív, és utána két hónapra a nyugdíj... Korkedvezményes ... Ilyet még nem pipált Európa! Szujó szólalt meg. Előbb két füstkarikát eresztett a plafon felé. — A negyedikre már nem került sor... ? — Nem, de velünk feküdt, velünk kelt... Hű, a tűz! Kapcsolta a faláb kapcsolóját. Sietett a dobkályhához és élesztgette a tüzet. Kint pedig egymáshoz koccantak a jégtáblák. Hangjuk alig ért fel a gátig ... Sárándi József Nemzedékek Odaát van már Géza Bácsi is tdes mellett fényeskedik mennyei öregapám A század utolsó nagy nemzedéke hatott ennyire rám kinek se anyja apja s nosztalgiája nincs csak a jövő után Szülésznő és Szónok az Élet Munkásai voltak ők Küldetésükben hívőn hittek s szolgálták az Időt Azóta is jöttek — jöttünk de utánunk nem marad űr Mi valójában meg sem születtünk 1978 augusztusában halt meg Féja Géza, a magyar irodalom nagy öregje. Halálának egyéves évfordulójára emlékezünk Sárándi József versével. Kiállításról kiállításra Egy folyóirat múzeuma Nyugat Irodalmi Múzeum Budapesten Valaha Basch Lóránt, a Baumgarten-alapítvány jo- gászkurátoránák tulajdonosa lakott itt Budán, a Városmajor utca 48/B szám alatt. Ma rögtön a kapu mellett a falon szerény, de ízléses táblácska jelzi, hogy itt található a Nyugat Irodalmi Emlékmúzeum. Gyűjteményét a Petőfi Irodalmi Múzeum anyagából emelték ki, válogatták össze. Ez év január 1-én volt 70 esztendeje, hogy a század elejének szellemi erjedésében oly jelentős folyóirat megszületett. A publikált első számból is kitűnt, hogy az akkori irodalmi élet legjelentősebbjeit tömörítette maga köré. A folyóirat eleinte ezzel a címlappal indult: Nyugat a „Figyelő” új évfolyama. Os- váth Ernő volt a főszerkesztője. Éppen ezért ebben a múzeumi gyűjteményben a nagy hírű folyóirat valamennyi irodalmi előzetese is helyet kapott: a Figyelő, a Szerda, a Magyar Géniusz, a Jövendő és a Hét. A kiállítás első számú re- likviumaként hadd említsük meg a Nyugat híres emblémáját, a Mikes Kelement ábrázoló plakettet, Beck ö. Fülöp alkotását, amely valamennyi folyóiratpéldány címlapján ott látható. Tegyünk egy rövid sétát a mindössze két, tágas, világos szobából álló múzeumban. Az első nagyablakos helyiség vitrinéiben a Nyugat jelentőségéről, szerepéről, és író, szerkesztő nagyságairól kapunk képet. Levelek, kéziratok, fényképek sokasága dokumentálja a századelőt. Irodalomtörténeti értékek. Alkotóik valamennyien bevonultak a hazai irodalom klasszikusai közé. Néhány kiragadott irodalmi csemege. Egy József Attila levél, amelyet Osváth Ernőnek címzett a költő. A Pesti Napló 1929-ben írt újságcikke, a szerkesztő, Osváth Ernő öngyilkosságáról, aki a lánya halottas ágyánál lőtte szíven magát. Mellette Kárpáti Aurél nekrológja: „Ö csillagtársak hány van közietek / Kire ő negyed századnak előtte / Makacsul szegzé tekintetét már. / ” Dokumentumok azokról az újabb írókról, akik „az 1920- as évek második felében a haladó irodalom és kultúra terjesztését és irodalmi színvonalának megőrzését vállalták” a Nyugat hasábjain: Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Sárközy György, Erdélyi József, Szerb Antal, Gelléri Andor Endre és mások. Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig és Egy ember élete című regényeinek első kiadása. Tóth Árpád kéziratos verse, az Űj isten. Dokumentumok az Osváth Ernő utáni korszak nagy szerkesztőiről, Babits Mi- hályról és Móricz Zsigmond- ról. Beszédek, a hangmauzóleumból, amelyek a helyszínen hallhatók meg, magnetofonszalagról. Babits Mihály többek között így emlékezik meg Kosztolányi Dezső temetésén: „Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, mint egy könyv”. Rajta kívül még Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Somlyó Zoltán hangja is hallható. A másik szobában csendes, majdnem nyugtalanító meghittségben rangos képzőművészeti alkotások, szobrok és festmények sorakoznak egymás mellett. Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Veres Péter, Németh László, Babits Mihály, Füst Milán, Gellért Oszkár, Tersánszky Józsi Jenő, Szép Ernő, Hatvány Lajos, Krúdy Gyula és mások képei. A halhatatlanság irodalmi panteonja ez, ahová ,a nemzet irodalmi nagyságai bevonultak. Itt, ebben a szobában az elkövetkező években újabb kiállításokat is láthatnak majd a látogatók. A Nyugat íróinak, szerkesztőinek emlékeit, relikviáit, egy-egy író vagy írócsoport tevékenységét, szellemi munkásságát mutatják be a rendezők. Szémann Béla Póka György: Hajnal Póka György: Éjjel
