Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
a 1979. szeptember 23., vasárnap Póka György: Gyulai utca — A festészet a véremben van. Nem lehetek, nem szabad olyan betegnek lennem, hogy néhány órát ne dolgozzak. Ül a félig elhúzott füg- gönyű ablak mellett. A fény ferdén zubog a képre és Corini Margit arcára. A gyomai barátok lakásában meleg fészekre talált a festőművész. Ügy vonzódik ehhez a modern kétszintes kis épülethez, és annak az udvar felé eső szobájához, mint valamikor álmai fővárosához, Párizshoz. Ha este lefekszik nem sötétíti be függönnyel az ablakot, az utcáról belopódzik a lámpák sárga fénye. Szereti az utcai lámpákat. Majdnem valamennyi képén ott tűz a fényük, kontúrt adva a járókelőknek, a fal mellett csókolódzó szerelmespárnak, a kávéházból hazaigyekvő — vagy talán egy másik kávéházba induló — feltűrt gallérú férfinak. Mert nem üresek Corini Margit éjszakai utcái. Csendesek, meghittek, de élettel telítődöttek. Ül a magas támlájú székben, hátát kissé nekiveti, kezében a kis kés, amellyel az éjszaka fényeit és tompa barna sötétjét keni a vászonra. Nyugodt, kiegyensúlyozott. A falakon képek, új képek, amelyek lassan, de rendszeresen megszületnek. Ül az elmaradhatatlan kötött sapkájában, amely alól kileselkednek az ősz hajtincsek, árulkodva arról, hogy bizony túl van már a 80. évén. Aztán maga elé révedve folytatja az előbb abbahagyott mondatot. — Szóval rosszul érezném magam akkor, ha nem dolgozhatnék. A vásznon virágcsendélet bontakozik ki a festékcsomók nyomán. — Megrendelésre készül, sok munka van vele, mert időközben elhervadtak a „modellek”, nem tudok olyan gyorsan dolgozni, amíg kibírta volna frissen. Persze csinálok képeket kiállításokra is, mert a kiállítás úgy kell nekem, mint az élethez az oxigén. Megbújok egy sarokban, aztán figyelem az arcokat, az érzelmek felhőként átfutó rezdüléseit. Ezek az ellesett pillanatok többet mondanak neCsak akkor ülök a billentyűkhöz, amikor hűvösebb az idő... (A szerző felvétele) kém a vendégkönyvbe beírt — talán csak udvariasságból, hogy meg ne bántsanak — közhelyeknél. Van már készen vagy 20 képem, ha jól emlékszem — néha kihagy egy kicsit a memóriám —, a gyulai Erkel Művelődési Központban mutatkoztam be a város lakosságának, majd egy kedves meghívásnak tettem eleget, Kecskeméten a megyei kórház orvosi klubjában mutattam be néhány képet. És, hogy legközelebb hol lesz? Talán a közeli Endrődön szeretném, ha falra kerülnének legújabb képeim. Persze, ez nemcsak rajtam múlik. — És csak a képeiből él? — Nézze, hálátlanság lenne tőlem panaszkodni, mert tényleg nagyon rendesek a község vezetői, de tudom, hogy kevés a pénzük, s így nem tudnak segíteni. A jóindulatban nincs hiány, de- hát a megélhetésemhez nekem kell dolgoznom. Nincs is baj addig, amíg fel tudom, emelni a kezemet, de -még rágondolni is rossz, pedig sokszor megfordul a fejemben, mi lesz, ha elhagy az erőm? Rendszeresen járok orvosi vizsgálatra, hál’ istennek, a szervezetemnek semmi baja. Aztán újabb témára váltunk, elmosolyodik, mintha valami jóízű történet jutna eszébe. Póka György: Napraforgók napkoronggal TÉKA Szémann Béla könyve: Nők diplomával — Azt mondják, két érdekesség van Gyomán: a katolikus templom, amit Ybl tanítványa tervezett, meg az, hogy Corini Margit Párizs helyett Gyomát választotta. Hát, ha ez érdekes? Még jóformán ki sem hunyt a parázs a cigarettáján, újabbat húz elő a dobozból. — Nem lesz ez sok? Halkan nevet. — Nyolcvankét éves leszek októberben, ha megérem. Nem lennék jó alanya a dohányzást ellenzőknek. Ami igaz, igaz, sokat szívok, naponta elmegy majdnem egy dobozzal. Az íróasztalon régimódi írógép, félig írt papírlappal. Észreveszi, hogy tekintetem megpihen rajta. — Sok barátom mondta már, hogy írjam meg az élettörténetem. Hát nekiláttam. Rendszertelenül írok, ahogy éppen felbukkannak az emlékek, majd a végén ösz- szedolgozom. Egy jó adag már elkészült, nem hajtom magam, csak akkor ülök a billentyűkhöz, amikor hűvösebb az idő. Nekem a kánikula árt. Magával az írással nem sokat küszködöm. Valamikor a párizsi évek alatt rendszeresen és sűrűn küldtem tudósításokat a Pesti Naplónak, meg egy szabadkai újságnak. Mindig pontosan küldték a honoráriumot. — Nem érzi magát magányosnak? — Néha sokat sírok, amikor eszembe jut a volt élettársam, a szívem sem olyan már, mint 20 éves koromban volt. Huszonöt éve élek már itt barátoknál, annyira rendesek, mintha vérségben is hozzájuk tartoznék. Átmegyek időnként a presszóba egy fagylaltra, egy kávéra, beszélgetek régi ismerősökkel, eltelnek a napok, nem foglalkozom túlságosan sokat a magánnyal. — És ezek a napok lassan, vagy gyorsan telnek? — Lassan is, meg gyorsan is, mikor hogy, jól van ez így, ahogy van. Felhő takarja el a napot, tompább, lágyabb lett a világítás a szobában, s mintha felerősödnének a képeken a lámpák fényei. Világítanak parázssárgán, s a képeken az alakok megdermedt mozdulatai felengednek. Mintha indulnának a következő utcába, a következő kávéházba, s mintha a szerelmespárok is befejeznék a csókolód- zást. A Corini-'képek lassan élni kezdenek. Béla Ottó Szociológiai riportok. Huszonhat nő, huszonhat élet, ugyanannyi értelmiségi szakma. A hagyományos pedagógusitól a műszakiakon keresztül az íróig, filmrendezőig. Tulajdonképpen mind olyan, amely egész embert kíván, különösen ha produkálni akar a művelője. Az összeütközés pont ebből adódik, mert bármilyen tárgyilagossággal vallanak is magukról, a pályán elért sikerekről, óhatatlan, hogy a férfi—nő vonatkozás ne kerüljön szóba. Nincs is, aki ne említené — csak a hangsúly más —, hogy mennyivel többet kellett bizonyítania, mint hasonló körülmények közt egy férfinak. Bár az előítélet nem minden pályán egyformán kísért. Azon senki nem ütődik meg, ha egy nő tanít, gyógyít, de a kivitelező mérnöknek vagy a külkereskedőnek már nehezebb helyzete van. Ha ki akar emelkedni. A legtöbb gondot mégis a családi kötöttségek okozzák. A férjhezmenésig valójában nagy baj nincs, többé-kevés- bé hasonlóak az esélyek, mert önmagukat teljesen a szakmának szentelhetik. Nem kell hazarohanni, gyereket, férjet, háztartást ellátni, sőt munka közben is az otthoni dolgokra gondolni. De még az az időszak is viszonylag gyümölcsöző, amikor csak ketten vannak, ekkor legfeljebb a fért szakmai vagy férfiúi féltékenységével kell számolni. Am amikor a gyermek is belép a családba, — és erről a pálya kedvéért csak egy mondott le, az is időlegesen — kezdődik a keserves időszak. Nagyon kevesen engedik — engedhetik — meg maguknak, hogy három évre otthon maradjanak. De később is állandó a gond, az ütközés a munka és a magánélet között. Az utóbbin belül is gyakori a konfliktus, ha csak valamilyen áthidaló megoldást — „Évekig járt hozzánk egy néni” — nem találnak. Mindez, és még a kérdés számtalan vetülete jól ismert az olvasó előtt, aki esetleg maga is ebben a cipőben jár. De még azt sem mondhatjuk, hogy az értelmiségi nőket sújtják a kettős kötöttségből fakadó terhek. A munkás- és parasztasszonyra is több jut a „közös teherviselésből”, mint a férjére. Ez tény, ami abból ered, hogy a nők szülnek, és a gyermek- nevelés kezdeti évei hagyományosan és nyilván nem alaptalanul elsősorban az anyai közelséget kívánják meg. Pedig a nő, mint ember is produkálni óhajt, hogy kiteljesíthesse képességeit, s ez olyan igény, amelynek lemondását elvárni képtelenség. Megoldás? Az igazi az, ha jó az érzelmi háttér, ha a férj osztozik a családi gondokban, a napi tennivalókban, és igen jól szervezett a család élete. Az őszinte szavakból az csendül ki, hogy ma még a nők a sikert, a szakmai beteljesedés útját kizárólag női mivoltuk hátrányával küzdik végig. Eleve számolva azzal, hogy férfiak ellenében érvényesülnek. Bár nem képzelt szélmalomharc, hanem realitás, mégis meglepő, hogy a többi nőt — pedig egy csomó pálya elnőiesedett — mint versenytársat meg sem említik. És azt sem, hogy ez a vetélkedés — amely tulajdonképpen régi kifejezéssel élve kenyérharc — férfi és férfi között is lejátszódik attól a pillanattól kezdve, ahogy valaki munkába lép. Mert mióta a világ világ, soha senki sem indult az életnek egyforma eséllyel, tudással, képességgel. Ennek dacára mindenki előbbre akar jutni, és ezért néha még sportszerűtlen eszközökkel is beleveti magát „a létért való küzdelembe”. A munkában a férfiaknak is bizonyítani kell — legalábbis ez a normális helyzet — s a nők lennének legjobban megsértve, ha csupán azért érvényesülnének, mert a „gyengébb nemhez” tartoznak, s tőlük eleve kevesebbet várnak el. Ehhez a gondolathoz tartozik még, hogy a férfi hegemónián repedések mutatkoznak. A riportalanyok közül egyedül az író — Fenákel Judit — vette észre a kiegyenlítődési tendenciát. „Manapság a család szerkezetének átalakulása következtében már a férfiak is részesednek a hátrányokból.” Vass Márta Kálmán László r Ének édes ajkát a távolra tátja halkuló dallam-hang csillan boltozat-fogán mandula-szemhez a szépség tapad tán megrezdül a fáradt éj után induló hangok megfeszülnek aztán ernyedten hullnak a bolond csendbe — lassan, halkulva, sután KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az utcasarkon sárgás fényű lámpa világít
