Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
1979. szeptember 2., vasárnap Folklórkincskereső Népdalgyűjtés Békésen Ahol a rezesbanda muzsikált... Tűzoltózenekar Orosházán Könnyen azt hihetnénk, a népdalgyűjtés rokonságban van a mi szakmánkkal, az Újságírással. Embereket keresnek fel ők is, hogy valami módon közelférkőzve hozzájuk, megszólaltassák őket. Csakhogy nem mindegy valakit szóra bírni, vagy rigmusra, dalra fakasztani. Bencze Lászlóné, a Debreceni Zeneművészeti Főiskola docense, népzenetanár, igazgatóhelyettes ezt így fogalmazta meg, amikor elkísértük békési népdalgyűjtő kőrútján : — Hiába olyan szókimon- dóak, néha már vaskosak is a magyar népdalok, rigmusok, mondókák, ez közel sem azt jelenti, hogy mestereik könnyen szóra bírhatóak ... Sőt. Nem egyszer hosszas beszélgetés előzi meg a pillanatot, amikor nyugodtan elővehetem a magnetofont, vagy a hangjegyfüzetet, s nem zavarom ezzel őket. Volt egy idős asszony. Tud-, tam ismerőseitől, szomszédaitól, hogy rengeteg szép, régi népdalt tud, mégsem ákart kötélnek állni. Egész nap vele voltam. Söpröget- tem, mosogattam, hátha így. Nem sikerült. Pedig ki tudja, mennyi kincs maradt így feltáratlanul... Kezdhetjük a nótát! Az öregek napközi otthonába várják a furcsa vendéget. Egyszer már járt itt, elmondta, hogy a Békésről íródó monográfiába gyűjt népdal- és néptáncanyagot. Volt is nagy készülődés, jegyezge- tés. Bencze Lászlóné végtelen türelemmel, szeretettel biztat minden asszonyt, mert vagy húszán körül ülték már, ki a szereplés, a közlés vágyával, ki meg csak azért, mert kíváncsi, mi folyik itt. A gyerekmondókákról, játékokról esik szó először, özv. Kohut Pálné, a felvételre állított magnóról is megfeledkezve lelkesen ma- gyaráza. — Amikor kitavaszodott, akkor a szeplős lányok rá- kezdték, hogy „Fecskét látok, szeplőt hányok”, és közben dobálták is lefelé, így valahogy — mutatja a kezével. Aztán bemondja a nevét, korát, szép sorjában. — Amikor eltört a palavessző, volt nagy sírás ... Van is erről egy dalom — jelentkezik özv. Pocsai Gá- borné. — Az akkori tanítónénitől hallottam, úgy 1910 táján. — Még húz egyet a fejkendőjén, megköszörüli a hangszálait, majd meg-meg- akadva az emlékezésben, rákezdi : — „Zöldre van a zöldre van a palavesszőm festve, azzal írtam a leckémet este ...” Amikor befejezi, többen helyeselnek, az egyik közbeszóló után: — Julcsa néném! Mondja el azt a szép köszöntőt, amit tud! — özv. Pocsai Lajosnét nem kell sokat biztatni. Meglepő, milyen pontosan emlékezik minden szóra. — „Párnátus hegyén, mulatozó épfán ...” — mondja a köszöntőt, s hozzáteszi, hogy ezért aztán mindig járt valami, hol kis házipálinka, hol pogácsa, mikor mi volt otthon. Nevetnek. Különösen a felvételek visszahallgatása arat nagy sikert. Julcsa néni nagyokat bólintgat „szereplése” utolsó mondatára, még az ujját is felemeli, hogy jól figyeljék mit mondott a végén. — Itt születtem, 1886. hatodik hó, nyolcadik napján. Bizony rég volt... Ebédhez szólítják őket, gyorsan esznek, aztán egy terebélyes néni már ül is vissza a helyére: — No, kezdhetjük újra a nótát! Nincs már időnk, majd máskor, most mennünk kell tovább. Egy mulatós ember Szilasi Imréről az a hír járja, igazi mulatós ember volt. Tanyán lakik, messze a város szívétől. Nagydarab, erős ember, még ma is hollófekete bajuszát kackiásan felfelé pödöríti. Tekintetében huncut fény villan, amikor elmondjuk, miért jöttünk. — Bizony, jókat énekeltem, mulattam én annak idején. Most már nem bírja a szívem a táncot, de énekelni, majd egyszer, ha lesz idő, meg hangulat... Most el kell látnom az állatokat — mert Szilasi Imre juhász —, aztán mennem kell Vésztőre. Azért még egy kicsit leáll velünk beszélgetni, csak úgy a tanya udvarán. Az életéről mesél. Búcsúzóul jó időt kívánunk a jó egészség mellé, mire nagyot nevet: — Tudják, a pásztorember azt mondja, csak karácsonyig legyen jó idő. — És aztán? — érdeklődik Benczéné. — Hát, utána meg mindig jobb ... Egy új dalunk sincs, Bencze Lászlóné mégis vidám, sőt elégedett. — Nem is lenne igazi pásztor, ha már most, az első találkozásnál rázendít. Talán legközelebb már filmfelvevőt is hozhatok, s még a táncra is rávehetem. A népdalt figye'ni kell! — Hej! Betyár! Fordítsd vissza! — kurjant nagyot Remeczki László a kutyának, mire az pillanatok alatt összetereli a nyájat, s nyelvét lógatva ismét mellénk telepszik. — Dalokat? Hát, tudtam szépeket, nem is egyet. De- hát mióta ilyen öreg vagyok, nemigen éneklek. Mert bizony túl vagyok a hatvanon, hamarosan leteszem a csendest — mondja, miközben kampós botjára támaszkodva feltápászkodik, s végignéz a nyájon, nehogy ismét szétszéledjenek. — De tudják, nehéz itthagyni a jószágot, szeretek velük. Mióta felvettem a kétágú nadrágot, azóta köztük vagyok. Volt régen egy Laci gróf úr, akkor még disznóra vigyáztam. Azt mondta egyszer: „Mit csinál ezzel a jószágai, hogy olyan, mint a hattyú?” Hát, mondom, nem csinálok semmit, csak enni, meg inni adok nekik bőven. A fényképezőgép elé büszkén beáll, de énekelni, azt nem... — Az öreg mama, a feleségem, az jobban énekel. Meg van a szomszédban egy juhász, az' Imre bácsi, az is sok nótát tud. Majd összeülünk holnap este, és úgy, együtt könnyebb lesz. Csak jöjjenek el bátran ... Hazafelé Bencze Lászlóné munkájáról mesél. — Én csak kedvtelésből csinálom mindezt. Nem az a fontos, bár az se baj, ha új dalokat fedezünk fel, hanem amit Bartók mondott: állandóan figyelni, tanulni kell a népdalt, ez a gyűjtők dolga... Nagy Agnes Hetvennégy évvel ezelőtt kattantotta el masináját a fotográfus, és örökítette meg az orosházi tűzoltóság teljes személyi állományát. Komoly, bajuszos férfiak, a helyzethez és hivatásuk komolyságához illő marcona tekintettel, nadrágvarráshoz simuló tenyérrel, kezükben fémfokos, minimax ... Középen a testület zászlaja, jól látható rajta a felirat: 1887. A legfelső sorban a zenészek állnak, egyenruhában, a fiatalabbak kissé csáléra csúszott simléderes sapkában, hangszeresen. Trombiták, kürtök, klarinétok csillognak a nap fényében. Közben, ahogy nézem a sok délceg férfit, tűzpltólegényt, eszembe jut a hetvennégy év, és a könyörtelen valóság: ők itt, negyvenhatan, mind átmasíroztak már oda, ahonnan csak ez a réges-régi kép jött vissza, mutatóba. Aztán nézegetünk másféle képeket is, későbbről. Az egyik 1934-ben készült, ugyanott, ahol a hetvennégy év előtti, az egykori orosházi községháza hátsó udvarán, a tűzoltólaktanya előtt. Ezen nagyon kicsi a „banda”, tizenhármán vannak mindössze, és az a merev komolyság is oldódott valamit a harminc évvel, utána egy szörnyű világpusztulásnak, de előtte egy még rettenetesebbnek. Mesélnek a képek, melyeket nagy szeretettel őriz K. Tóth Lajos, a mostani, csaknem harminctagú tűzoltózenekar karmestere, az 1929- ben újjáalakult zenekar alapító tagja, aki öt évvel ezelőtt szép krónikát is írt Városunk szervezett tűzvédelmének 100 éves története címmel. Mi sem természetesebb, hogy külön fejezet abban a zenekar története, mely az emlékek szerint majdnem száz esztendőre nyúlik vissza. „Sajnos, az elsőről alig van emlékünk — mondja. — Csak ez a fénykép a század- fordulóról, 19Ó5-ből. Azt sem tudtuk kinyomozni, ki volt a karmester? Amikor néhány éve ez a kép előkerült, a nagyon öregek sem ismertek fel két-három arcnál többet. Az újságok azonban megőrizték, hogy az a régi zenekar sokat szerepelt, a későbbi pedig, amit fél évszázada alakítottunk, már velünk együtt növekedett, örült és sírt, küszködött a gondokkal, főleg a pénzhiánnyal. De azért ott voltunk minden jelentősebb eseményen, zenéltünk tűzoltóversenyeken, fogadtuk a község vendégeit, temetéseken játszottunk gyászzenét. Csak negyvennégy után utazgattunk sűrűbben más községekbe, városokba.” Belelapozunk a krónikába, Mit ír a kezdetekről K. Tóth Lajos? „A zenekarok hangszerekkel történő ellátása, majd fenntartása tetemes költséget jelentett, s ennek következtében rövidé bbhosszabb szereplés után többségük meg is szűnt. Orosházán 1929. augusztus elsején 15 fővel újjáalakították a község tűzoltótestületének fúvószenekarát, mely azóta is él és működik. A zenekar létrehozásában nagy része volt Lázár Lajos akkori parancsnoknak, aki egyben községi jegyző is lévén, befolyást tudott gyakorolni a község elöljáróságára, amely végül is támogatta a kezdeményezést.” A régi trombiták, kürtök, klarinétok most is megvannak. A kultúrházban őrzik őket, nagy időket láttak, érdemes vigyázni rájuk. „Külön történet, hogy kerülték hozzánk” — mondja a karmester. „Szentetornyán 29- ben, vagy 28-ban alakult meg a tűzoltózenekar. Vettek hangszereket, részletre. Aztán nem tudták fizetni. Ezeket hozták át Orosházára, nekünk. Az árát abból törlesztettük, amit népünnepélyeken, lakodalmakon, temetéseken fizettek.” Ahogy közelebb jövünk 1979-hez, a karmester arról beszél, hogy ősz végére nagy, ünnepi hangversenyt terveznek. Hetenként kétszer próbálnak a kultúrházban, 57 óta itt kaotak otthont, a várostól pedig évi 25 ezret, és külön pénzt a kottatár bővítésére, egyenruhákra, útiköltségekre, mindeme, amire kell. Delet kongatnak a harangok, amikor hazamegyünk. K. Tóth Lajos házához, hogy néhány újságot, írást előkeressünk még. Az egykori híres-nevezetes Diana-fürdő mellett visz az utunk, ennek az utcájából nyílik egy újabb, a Kálmán Imre utca. „Amikor utca lett itt a házakból, megkérdeztek a tanácsnál, mit javasolok, mi legyen a neve? Mondtam: legyen Kálmán Imre.” Így kapott utcát Orosházán a világhírű ope- rettzene-szerző. Meg aztán: lakhat-e más nevű utcában a karmester, aki végigmuzsikált fél évszázadot? ... A nehéz napokat is emlegetjük, a háborút is, ahonnan többen soha nem tértek vissza; de aztán — ilyen az élet! — előkerülnek a vidám percek, történetek. Mert akadt, nem is egy. „Jött egyszer harmincvala- hányban a József főherceg” — kezdődik az igazi mese. — „Szaladgált az egész elöljáróság. Mi fújtuk a vonat- bevonulót az állomáson, mire pedig befiákeroztak a Kos- suth-szoborhoz, megint csak ott állt a zenekar az Alföld előtt. Jöttek a hírrel, hogy a főherceg azt mondta: Ezt a zenekart elfogadnám udvari zenekaromnak! Feszített a társaság: no lám, ezek vagyunk mi! A nagy önbizalomnak aztán meg lett a böjtje. Az egyik induló végén, amikor már meg se mukkant a zenekar, Balló Bandi bácsi, a nagydobos, úgy odadörrentett még egyet, hogy majdnem leesett a csákó a főherceg fejéről. Oda is súgták az öregnek: mi se leszünk most már udvari zenészek .. Hogy huncutok is tudtak lenni, arra is akad egy történet. öfőméltósága idejében Miklós napján rendelték ki zenélni a társaságot az Árpád-kertbe. Az indulók, meg keringők között szépen elbújtatva eljátszották az akkori, híres slágert, ami így kezdődik: „Maga rossz ember, maga rossz ember ...” így van ez rendjén: aki fél évszázada ott él egy ilyen közösségben, amilyen ez a zenekar, szívesen sorolja elő az emlékeit, hogy igazolják: érdemes volt, nem volt haszontalan, amit az ember vállalt, amiért élt. Ha aztán a fiatalabbak is meghallanak belőle valamit, vagy legalábbis megérzik az ösz- szetartozás jó ízeit, a közös örömök, meg szomorúságok léleknemesítő szépségeit, akkor érdemes és kell is beszélni róluk. A jubileumi hangverseny, ott, a kultúrház koncerttermében, eseménynek ígérkezik. Bővítik a repertoárt, Suppé Ünnepi nyitányát és Farkas Antal Népdal-rondó- ját tanulják. Ha az utcán megkérdezzük az orosháziakat, mindenki azt mondja: szeretik a fúvósokat. Szeretik hallgatni őket, amikor a város alapításának évfordulóin, áprilisban az evangélikus templom kivilágított tornyának karzatán adnak toronyzenét, meg a térzenéken a kultúrház előtt, vagy Gyopároson, ahol az a régi zenekar is számolatlanul hangversenyezett, betöltve a ligetet friss zenével. ... Ahol a rezesbanda muzsikált, ott a lányok jobban elpirultak. Ott pattogó zene dobogtatta meg a szíveket, ott andalító keringők ütemét verte a dob, és vitte a prímet a trombita. Most, majd decemberben pedig taps köszönti őket azon a nagyon várt jubileumon. Sass Ervin Julcsa néni a magnetofonnal ismerkedik Fotó: Gál Edit ... túl vagyok a hatvanon, hamarosan leteszem a csendest” 1974: hangverseny a művelődési központban