Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-25 / 172. szám
1979. július 25., szerda Luxusszinten? Illyés Gyula új vígjátéka Gyulán Táborba száll a FÁK A Békés megyei Fiatal Alkotók Köre az 1978-ban megjelentetett antológia, a tavaly téli budapesti bemutatkozás, valamint az idei tavaszi önálló rádióműsor után, most ismét hallat magáról. A kör tagjai e hét végén háromnapos alkotótáborban készülnek fel újabb feladataikra, ősszel induló programjaikra. A FÁK képzőművész szekciója ezt az időszakot használja ki annak az albumnak az előkészítésére, amelyben a megye ifjú festőinek és grafikusainak munkáit adják majd közre, az irodalmárok pedig egy következő antológia összeállításának lehetőségeit vitatják meg. Az alkotó ifjak a július 27—29-ig tartó táborozás idejére vendégeket is várnak. Pénteken este Szakolczai Lajos, az Üj írás lektora látogat a körbe, hogy a ma irodalmáról beszélgessen a fiatalokkal, szombaton Pogány Gábor művészettörténész vezeti majd a vitát. A háromnapos tábornak ez alkalommal a gyomai Erzsébet-liget ad otthont. Itt igazán kellemes környezetben cserélhetnek eszmét a FÁK tagjai közös jövőjüket illető elképzeléseikről, az ország többi, hasonló csoportosulásával kiépítendő kapcsolatokról. Mozi ingyen A Békés megyei Tanács cigányügyi koordinációs bizottságának kezdeményezésére a megyei moziüzemi vállalat ebben az évben is több Békés megyei helységben rendez vetítéseket a települések cigánylakossága részére. A június 15-én kezdődött akcióban eddig három előadás volt, amelyet még tizenhárom követ augusztus végéig. Sarkad, Gádoros, Üjkígyós, Doboz, Mezőbe- rény, Battonya és Orosháza- Szentetornya cigánylakosságának elsősorban szórakoztató jellegű játékfilmeket mutatnak be, ingyenesen. Milyenek a televízió drámai és operaműsorai? Kik és miért nézik, miért szidják, vagy dicsérik? — erről vitatkozott június végén Veszprémben a IX. tévétalálkozó alkalmából több száz alkotó, kritikus és- a közönség. A versenyprogramban bemutattak 22 tv-filmet és operát, láthattunk 11 hazai ősbemutatót, s a nemzetközi fesztiválokon díjat nyert külföldi tv-filmekből válogatást. Részt vehettünk szakmai tanácskozásokon és közönségtalálkozón. A versenyfilmeket a nagy- közönség az elmúlt évben láthatta a képernyőn. S a nagy tekintélyű zsűri döntése után a legjobbnak ítélt alkotásokat újra megnézheti. Ha ugyan kíváncsi rá. Mert a zsűri döntése, a díjak nem mindig a közönségnek legjobban tetsző filmeket illették. S ez természetes is. Mert ha a közönség által legkedveltebb, legnézettebb tv-alkotások kapnának díjakat — egészen más kategóriában kellene kiírni a versenyt is — mondjuk krimik, humoros műsorok, sorozatok, kívánságműsorok kategóriájában (ami talán nem is lenne teljesen fölösleges!). A Tömegkommunikációs Kutató Központ adatai szerint 1978 első felében az alábbi műsorokat nézték meg legtöbben — az Abigél című magyar sorozatot, a i— I mlékszem meg arra az p időre, mikor bátyám, —I rossz minőségű palatábláját hóna alá csapva, első osztályos méltósággal búcsúzott el reggelenként tőlünk az iskola kapujában. Nővéremre és rám akkor még az óvoda, az ebéd utáni alvás réme várt. Nagyon vágyódtam az iskolások táborába. Aztán ez is bekövetkezett. Micsoda örömmel vettem kézbe új, aumínium iskolatáskám! Benne ceruzákkal, néhány tüzettel és könyvvel. Még arra is emlékszem, hogy pillekönnyű volt, és nem fityegtek mellette különböző méretű és súlyú kiegészítő , szatyrok sem. Azóta bizony több mint 20 esztendő telt el, s közben rohamosan fejlődtek a tudományok, az életszínvonal, s ezekkel együtt a kisiskolások iskolatáskájának súlya is. Nem akarok konzervatívnak látszani! De az sem kétséges, hogy annak a „palatáblás generációnak” a szakmai, tudományos eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy ekkorát lépett előre a világ. Mondom, nem kívánom visz- sza a „régi szép időket”! De gondolom, óhatatlanul valami hasonló ötlött fel a 30 év körüli, ma kisgyermekes szülők agyában is, mikor ideje elérkezvén, hozzákészülődtek iskolába menő gyermekeik összes tanszer- és egyéb iskolai felszerelésének beszerzéséhez. Nekem például szerencsém volt. Az iskola, ahova gyermekeim járnak majd, kedves levéllel lepett meg bennünket. Jó együttműködést, pihenést kívánva, gondosan elküldte a tanszerszükséglet pontos jegyzékét, még azt is feltüntetve, mit kapunk meg az egységcsomagban, s mit kell azonfelül még megvásárolni. A füzeteken kívül, ösz- szeszámoltam, első osztályba menő lányomnak 14-féle (nem darab!) egyéb tanszert, azonfelül „egységcsomagon kívüli” tételként feltüntetve még 26-féle dolgot. Szerencsére, az egységcsomagban több mint fele benne foglaltatott. A szögletes zsebtükrön, a tubusos ragasztón, a 2,5 méter vékony, piros szalagon kívül rajztábla, gyúrBűvész amerikai filmsorozat A macska című epizódját, a Kurtizánok tündöklése és bukása francia sorozatot, a Nők kérték — kívánságműsort és a Tetthely című NSZK krimisorozatot. A legmagasabb tetszési indexet elért műsorok ugyanebben az időben a következők voltak: Műkorcsolya VB jégtánc, Frédi és az oroszlán, a Casablanca című amerikai, a Meseautó és a Kölcsönkért kastély című magyar filmek. De vajon ki kell-e elégítenie a televíziónak a közönségigényt? Lehet-e cél, hogy olyan műsorok készüljenek, amelyek mindenkinek (?!) tetszenek? Hiszen az olcsó, hatásvadász, kommersz filmekkel könnyű lenne kielégíteni a legalacsonyabb igényeket, nagy nézettséget elérni. A művészetnek hivatása, hogy miközben ismereteket közvetít — esztétikai élményt nyújtson, katharzist okozzon. A jó művek igényeket keltenek, ízlést formálnak, új szépségeket láttatnak meg. A televíziós dráma — mint művészeti forma — nem lehet kivétel. Ügy kell mondanivalót közölnie, hogy közben ízlést formáljon, s egyútal figyelemfelkeltő legyen. Az ősbemutatók során, ahol kisebb-nagyobb közönség előtt vetítettek filmeket, matábla, fehér csíkkal ellátott búzakék melegítő (nem lila!) váltócipő, műszálas fekete tornaruha, cseh gyártmányú tornacipő, s még felsorolni is lehetetlen, mennyi mindent kérnek. Még szerencse, hogy megjegyezték azt is, akinek ezekből már bármi is megvan, nem kell újat vennie. Nekem különösen az a 200/200-as több színű selyempapír és a 200 200-as, valamint az A/4 mm-es cu- lőrpapír tetszett a legjobban, amit gyorsan meg is néztem magamnak, ha már felnőtt fejjel eddigi ismereteim nem terjedtek ki rá. Es a tankönyvek! Ígérem, most már végképp utoljára tekintek vissza a múltba. Annak idején az volt a dolog rendje, hogy a bátyámtól a nővérem, én pedig a nővéremtől örököltem a tankönyveket. Állták is becsülettel a sarat, bár én már szégyelltem volna továbbadni őket. Ezen felbuzdulva úgy gondoltam, nagyobbik lányom tavaly volt elsős, a kisebbik pedig most lesz az, hát örökölje csak ő is a könyveket. Mert két gyerek iskolába indítása, köpeny, táska, s az előbb felsoroltak, úgyis elvitték a nyaralásra szánt pénzt. Meg az árak is éppen növőfélben vannak. Kezembe vettem hát lányom tavalyi könyveit. Az utolsó lapok kivágva (nem is tudom, hogyan felejtkezhettem meg róla, mikor órákat görnyedve magam szabtam ki őket) ezenfelül az olvasókönyv lapjai „elváltak egymástól, mint ágtól a levél”, a munkafüzetek, meg a többi könyv is gondosan ki voltak töltve, piros pontokkal, csillagokkal, aláírásokkal ellátva, mert büszkén mondhatom, jól tanult a gyerek. Közben felködlött bennem, mintha a rádióban azt hallottam volna, hogy baj van a papírellátással, de az is igaz, hogy az ország nem sajnál semmit a gyerekektől. Szóval az előbbi ötletet is elvetettem. ondom, igazán nem vagyok konzervatív, _____ de mégis ott bujkál b ennem a kérdés: nem csináljuk mi ezt az egészet luxusszinten? akkor izzott fel a hangulat, akkor követte figyelem a látványt, amikor többet kaptunk, amikor író, rendes», operatőr, színész egymásra találásából valami új született. Mert, hogy a televízió kollektív művészet, s bizony hiába a jó forgatókönyv, jó rendező nélkül, s hiába a zseniális rendező, ha nincs mit megrendeznie. (Erre is kaptunk példát, Veszprémben is.) A televíziós művek alkotóinak — ha lehet — még nagyobb a felelősségük, mint más művészetek képviselőinek. Hiszen ország-világ látja, amit produkálnak. E milliós nézőtábor pedig könnyen felemelhet, megdicsőíthet — érdemtelenül. S a nézettség már tekintélyt is teremt, félrevezetőén művészi ranggal illetheti a silány alkotást. A baj csak akkor kezdődik, ha önelégült alkotók és felében-harmadában sikeredett művek mindenáron váhx.dicséretet vindikálnak. Amikor statisztikákkal, nézőszámokkal vélnek minősíteni. Akik hangoztatják, s maguk el is hiszik, hogy a miénk a létező televíziók legjobbika. Műalkotáshoz csak alázattal lehet közeledni — tanították a régi rómaiak. De azt is, hogy a műalkotás csak művészi alázat révén születhet. S a művészt csak műve alapján illeti tisztelet. Kádár Márta A fáradhatatlan frisseség- gél alkotó Illyés Gyula legújabb drámáját, a Homokzsák, avagy nevetni köny- nyebb című vígjátékot a gyulai Várszínháznak adta. Az idei gyulai nyár igencsak legjobb produkcióját alkothatta meg bemutatásával Sik Ferenc. Illyés Gyula drámaírói leleménye ezúttal is korunk és társadalmunk lényeges problémáját ragadta meg a határtalan szerzés vágyának színrevitelében. Hogy nem egyhangú moralizálással s mord drámaisággal írta meg a szerzés megszállottainak történetét, a régi, ma is fiatal forradalmiságú Illyés optimizmusának továbbélését jelzi: vígjátékban nevettette ki ezt a réges-régi emberi tulajdonságot. Márpedig nevetve az ember arról tud beszélni, aminek legyőzésére erőt érez magában. Az írók végtelen sora, a görögöktől —latinoktól Moliére-n, s Csokonain át a maiakig mutatta meg drámában a „dühödt” szerzésvágy nevetséges voltát, a Homokzsák tehát nem e tekintetben újdonság; sokkalta inkább abban, hogy azt a tanulságot ragyogtatja fel: mily nagyszerű, emberi dolog megszabadulni a tárgyak felesleges homokzsák terhétől, s az adás tiszta örömében lelni meg a lét értelmét. Illyés Gyula korántsem akarja ebben a vígjátékában feltárni, úgymond summázni a magántulajdon szociológiai, társadalompolitikai vonatkozásait, a túllépés mikéntjeit, ő csupán azokra a „történelem előtti” hírvágy- vonásokra mutat rá kesernyés és kikacagtató jelzésekkel, amelyek egyetlen vígjátékban szerves egységgé, önálló életet élő műalkotás világává ötvözhetők össze. Mert a Homokzsák kerek- ded drámai történet az Illyés által oly jól ismert harmincas évekbeli, dunántúli nagybirtokokon élő (és szolgáló) középosztályi család életéből. A történet váza: özvegy Sotiné visszakerülve fia házához — aki növénykísérletekben jeleskedő uradalmi tisztségviselő —, az élete során fáradhatatlan aprómunkával összegyűjtött vagyonából minden valamire rászoruló pusztai embernek odaadományozza, amire szüksége lehet. Családja, főként két leánygyermeke, menye ezért bolondnak tekintik, („épeszű ember ilyet nem tesz!”), s szeretnék gondnokság alá helyezni. Ám a puszta orvosa (szinte ikertestvére a Németh László-i Villámfénynél doktorának!), valamint a cinizmussal tehetetlenségét leplező, érzéki unoka (Mónika) keresztülhúzzák a család számítását, és özvegy Sotiné diadalmasan saját házába költözteti azt a Balognét, akinek ő okozott akaratlanul csendőrmeghur- colást; magával viszi Balog - né leányát, a sugárzóan tiszta Étéit, _ aki pedig a „fényes” házasságába belecsö- mörlött fiának, a növényne- mesítőnek életben tartó eszménye volt. Illyésnél a főhősök jósze- rint az „eszmeit” dikciózzák valósággal jambikus lejtésű, csillogó és emelkedett elmélkedésekben, az epizódalakok azonban a telivér életet hozzák: a két nőtestvér az élvező, bornirt falusi „nagyságákat”, a református tisztele- tes a példásan gazdálkodó, egyháza és saját maga jövőjével törődő gazdát, a jogi doktor az úri ficsúrt, a zsar- gonos bürokratát, a patkolt- könyökű kispolgárt. Soti Kálmán alakjában benne van a házasságba és a magyar ugarba vesző „vidéki zseni” sok jellemzője, a tanítóban a népi írók mozgalmának lelkesedésből szolgáló falusi propagandistája prédikál (a mára vonatkoztatóan is suhogtatja olykor igéit!), az érettségizett, semmihez nem értő, dologtalan úrilány — más tevékenységet nem találva — testét adja azoknak, kik megtetszenek — egyszóval fanyar tabló a Homokzsák olykor-olykor nevetést fakasztó helyzetekkel a harmincas évek magyar középosztályi, úgynevezett falusi úri családjáról. Mindez természetesen a magyar nyelven szólás-írás nagymesterének az európai, világirodalmi szintjén, pikantériával és súlyos gondolatokkal teljes drámai prózájában. Sik Ferenc rendezéseiről tömören annyit: mértéktartó, mai divathóbortokat kerülő, szellemes, jól pergetett, kedvvel előadott játékot teremtett, a gyulai évad igencsak legjobb, a hely szelleméhez leginkább illő produkcióját. A hiteles légkör feltámasztása, a várudvar adta színpadtér leleményes kihasználása, ebben Bakó József jellemző díszletépítése magával ragadó előadást eredményezett. A színészek pontosan tudták: itt és most valódi drámai szerepeket keltenek életre, valódi vígjátékot játszanak, egy jelentős új magyar színpadi mű életre keltésének kaláka- ■ munkásai. Sinkovits Imre egyszerű, belülről fakadó realizmussal döbbent rá egy homokba fúló értékes ember tragédiájára. Sarkcsillaga, szegletköve ő az előadásnak, őhozzá mérten alakul a „tékozló” mama, Pásztor Erzsi szimpátiánkat végig bíró alakítása. Fel kell hívnunk a figyelmet három szomszédságunkból jött vendégművész teljesítményére: a református tiszteletest alakító újvidéki Pataki Lászlóéra, a pazarlás elleni „hadjárat” vezérnőjére, a Pirit formáló szabadkai Karna Margitra, s a „népi doktort” határozott férfias vonásokkal megteremtő temesvári Sinka Károlyra. A két hisztérikus úri- nő életre keltésében Gombos Katalin, s Hernádi Judit keltett érdeklődést; az utóbbi művésznő Mónika átformálódásának kifejezésében szép, s ígéretes kvalitásokat árult el. A különben „korszerűen” ábrázoló Vállai Péterrel való „tapenolós” jelenetnek a színpadi előtérbe állítása azonban rendezői melléfogás: abban az időben az uracsok az effélét még rejtettebb helyen szerették gyakorolni. Jellegzetes emberi figurák megformálásával méltó társak voltak Ronyecz Mária, Cseresnyés Rózsa és Lukács József. Hangsúlyozni kell: Schäffer Judit kosztümjei, elsősorban valamennyi nőé, korhűek voltak; egyedül Sinkovits Imre lovaglónadrágja, s csizmája rítt ki a sikeres jelmezegyüt- tesből. Varga Imre A nagymama és unokája: Pásztor Erzsi, Hernádi Judit Fotó: Demény Gyula A létező televíziók legjobbika ? A nézőszám nem minősít — Műalkotás csak művészi alázattal születhet Sotiné és fia: Pásztor Erzsi, Sinkovits Imre
