Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
1979. június 17., vasárnap Varga Imre: Az utolsó öröm Szilasiné szombat reggel nyolckor táviratot küldött fiának, Szilasi Gáspárnak, miszerint apja szerencsétlenül járt, jó lenne, ha a gyerekekkel együtt már vasárnap meglátogatná. Arra ugyan nem gondolt, hogy ezzel a távirattal fiát is igen szerencsétlenné teszi, mivel egy hosszan és alaposan megszervezett kétnapos randevút hiúsít meg egy szerfelett izgalmas orvosnővel, ő maga úgy vélte, megtette, amit kell, nem- kell egyedül hallgatnia ura panaszait, nyögéseit. Megosztva könnyebb a baj is, gondolta hazafelé menet, és egész nap fáradhatatlan lelkesedéssel sütött-főzött igen régen látott, az ilyen-amolyan neje által rútul magára hagyott szegény fia szájaíze szerint. A mérnök úr mogorva arccal érkezett. A két gyerek hátul, előrefogódzkodva az ülésen, félig álmosan, mégis izgatott kíváncsisággal ült a kocsiban. Megfüvese- dett, egyetlen szekér járta utca volt az övéké. A szekér az apjáé. Hol egy lóval, hol egy ló-csikó párral, rossz nyelvek szerint időnként egy tehén, egy ló vontatta szekérrel hordta az öreg Szilasi a város egyik szép teréből nyíló utca derekán levő udvarára a szénát, csutkát, terményt, meg a határ számtalan pontján, apró parcellákból álló hat holdnyi birtokára az istállótrágyát. Jókorát dudált a nagykapu előtt. Szilasi Gáspár mérnök úr jól emlékezett arra, hogy valamikor, ha apja megállt szekerével, édesanyja a ke- nyérdagasztást is abbahagyva nyargalt ki, hogy kaput nyisson. Szilasi Gerzson ugyanis semmi pénzért le nem szállt a szekérről kapunyitás végett. — Azért dudáltál, hogy kinyíljon a kapu? Ez olyan mechanikus kapu? Vagy fotócellás kapu? — kérdezte a nagyobbik fiú, Szilasi Lukács. A tudományos-technikai forradalom korszakában némi műszaki ismerettel induló fiú kérdése megmosolyogtatta a komor apát. Kezdte feledni dr. Plombáss Júlia ez alkalomra ígért bőséges örömeit. A nagykapu feltárult. Apja nyitotta ki. Aki a távirat szerint szerencsétlenül járt. Kutya baja se látszott. A mérnök úr sajgásig harapta meg ajkát, oly iszonyú méreg zúdult végig testén. Kiugrott a kocsiból, amint behúzta a kéziféket. — Hát ezért hívott haza, édesapám? Kutya baja... Velem meg, tudja, milyen rettentően fontos munkát hagyatott félbe?! Apja betette a kaput, odament az autóhoz. Az unokákat megcsókolta, fiával csak kezelt. Amíg Szilasiné elősietett a konyhából, válaszolt is. — Lonci lerántott a teherautóról. .. Csak ma keltem fel. Felőled, fiam... fel is fordulhat az ember! — Miféle Lonci ? ... Honnan rántotta le? Szilasiné' végigcsókolta őket. Tessékelte volna befelé. — Ez a te apád... Végre volt egy ígérő Pestről. Fel akarta vitetni a lovát... Egyszóval, a Loncit... De a rámpáról, amint vezette, lerántotta. .. Tudod, a zúzódá- sok... A mérnök mérgesen, ahogyan valami fontos importszállítmányt elrontó brigádra szokott ráordítani, odahajolt Képeink Orosz László festőművész ezen a nyáron az orosházi Szántó Kovács János Múzeum vendége. A művész közel félszáz olaj-, tempera-, akva- rellképét és grafikai lapját láthatják a képzőművészet barátai a múzeum két termében. az apjához, és éppen úgy bömbölt. — Még mindig lovazik?... Hetvennégy éves létére is?... És maga vezeti, ahelyett, hogy... agyonlövetné, igen, igen... Agyon kellene lövetni azt a dögöt... Pongrác, a négyéves unoka nagyon figyelte az oszto- zást. — Nagyapának lova van? Nézzük meg! Nézzük meg! Ennél kedvesebbet emberfia nemigen kérhetett volna Szilasi Gerzsontól. Otthagyta őket, és máris vezette elő, a szomszéd háza mögött levő ostoros, vályús kúthoz a Loncit. Ápolt, jól zabolt, ragyogó szőrzetű, virgonc telivér kanca volt. Lovagló embernek izgalmat nyújtó járással. — Úgyis meg akartam itatni — jegyezte pici mentegetőzéssel Szilasi Gerzson, mikor melléjük ért. — No, Lukács, felülsz, fiam? A mérnök úr fia után kapott, mintha vaskohótól féltené. — Még mit nem?! Nem elég, hogy magát... még az unokáját is?! Lonci a hirtelen mozdulattól megriadt. Felvágta fejét, majd hátrarúgott, bele az autó oldalába. A bal hátsó ajtón horpadás maradt. — Istenit a döginek! — bömbölte a mérnök, és ököllel a ló orra felé sújtott. — Mindjárt agyonütöm... Képes tönkretenni a kocsimat... Ez a dög, ez a... Szilasi Gerzson néhány mozdulattal visszafogta a csikót. Megenyhült a kanca, csak szemében fénylett a riadalom, mint gazdája szavában a felháborodás. Először az anyu beiratott szolfézsra, meg se kérdezte, van-e kedvem hozzá. Azt mondta, tanulj kisfiam, nincs más gondod, bárcsak a mi időnkben lett volna így! (Mintha ez nem az ő idejük lenne!) Aztán három hétre rá közölte velem, hogy beszélt a Kornél bácsival, és holnaptól már járhatok hegedülni is, mert a Piroska (apu nővérének a kislánya, az én unokatestvérem) óvodás korától jár, és én se vagyok tehetségtelenebb nála. Csak ne utálnám annyira azt az átkozott cincogást! Ráadásul a Kornél bácsi még kiabálni is szokott rám, a fogós miatt, mert az nagyon fontos, (állítólag úgy tartom a hangszert, mint a lányok a kö- römreszelőt). Persze, engemet nem lehet megsérteni. Ezért aztán csak megyek, akár egy hülye (még szerencse, hogy a szolfézst és a hegedűt egy helyen is el tudom intézni)! Koptatom a ceruzát, a vonót, mert én nem vagyok olyan, mint a Hudák, aki jól beolvas a szüleinek, hogy már egy vacak focimeccsre sincs idő, bezzeg a bunyóhoz van esze! Hiába mondom otthon, hogy cselgáncsozni akarok, meg hogy jobb az idegenvezetőnek (egyébként se akarok még semmi lenni!), akár a falra hányt borsó! Az anyu meg a tetejébe le is szokott egyet-kettőt kenni (persze az egész elefántnak bolhaugrás), és azzal fenyeget, hogy az apu majd beszél a fejemmel. Hát az apu az nem beszél, ő mindig arra tanított, hogy a tettek beszélnek, ezért aztán kedden és csütörtökön már hajnal hatkor riadó, hogy idejében beérjek a suliba, a Jutka nénihez németre. Dél — Ezt ugyan ne üsd agyon! Többet ér ez tíz kocsinál. .. — E-e-ez? Tudja mennyi volt az én kocsim? — Lehet öt ló ára is. De annak látására nem utazik el hozzád senki Pestről... Ilyen tragacs van tízezer is az országban... Ezért a Lon- ciért viszont Pestről is eljöttek, meg Szarvasról is. Egyenesen teherautóval... Érted? Itt mutogatta a pasas a negyvennyolc darab bankóját. .. Negyvennyolc Ady Endrét... De nem adtam oda neki. — Mert elment az esze, édesapám, hogy ezt mondatja... — A tied még meg se jött... Hát mi kell egy ilyen autóhoz, te?! Ész nem kell hozzá, csak pénz meg ku- porgatás... Máris lehet gázolni. ., — Á maga lova alól meg lehet ganézni... — Alólad is, fiam. De akitől ezt elvártad volna, az megugrott tőled... — Ezt azért nem vártam volna az apámtól — sápadt el a mérnök. — Mert ez a ló értelem, csupa szépség, erő, ez... — Meg egy kis takarmányszerzés, trágyahordás... Lovat tart egy víz- és gázvezetékes városban, tehenet vakar és trágyadombot rak a XXI. század közelében... Úristen, micsoda egy elmaradott apám van... — Csak mikor lovasszekérrel megszereztem neked a tanulás díját, akkor még nem volt levegőszennyezés, akkor még... — Csak bolha, légy, tüdőbaj, meg trágyaszag... — Most meg infarktus, mérnök úr... Meg rák és dili... És még ráadásul engem jobban megadóztatnak az egylóerős lovamért, mint téged az ötven lóerőért... Ahelyett, hogy... a sok bűzkavaró autóst adóztatnák meg külön a levegőszennyezésért, az emberiség ijesztgetéséért, az életek veszélyeztetéséért... felé már alig bírom nyitva tartani a pilácsaimat, és nem csoda, hogy óra közben elfog a buzgóság, a Bora néni pedig beírja az ellenőrzőmbe: KEDVES SZÜLÖK, MI VAN EZZEL A GYEREKKEL? Mintha nem tudná, hogy hétfőn és szerdán este a kémia szakkörről csak fél nyolc után enged haza! Sokszor már azt hiszem, a hegedűórán vagyok (csak úgy zúg a fülem!), de szerencsémre nyávogóra-szolfézsra kedden és pénteken szoktam járni. (Magam sem értem, hogy tudom ezt mind fejben tartani! ?) Beköszöntött a tavasz! Azóta a fizikai állóképességemet is fejlesztenem kell. Pedig vitaminhiányom van! (Ezeket az anyu találta ki. Nem is értem, hogy lehet valaki ilyen következetlen! Hát nem? Az egyik üti a másikat!) Rögtön arra gondoltam, úgy is itt van a nyakamon az év végi hajrá, hát akkor már inkább a testkultúra (legalább lesz mire hivatkozni!). Titkon még azt is reméltem, hogy beírattak a Spartacusba cselgáncsozni. De kiderült, hogy az egyórás ebédszünetben az uszodába kell járnom. (Mielőtt a zenesuliba indulnék!) Pedig akkor lássak vizet, amikor a hátam közepét! Egy szó, mint száz, nekem nincs olyan baromi szerencsém, mint a Pintérnek, aki úgy lecsökkentette- magának a tananyagot, hogy ■atr már sok (azazhogy szörnyen kevés). és a szülei eltiltották mindenféle foglalkozástól. Szóval olyan lelkiismeretes vagyok, hogy még á nagy- mamámékat is én látogatom szombatonként-vasáma- ponként. Az apu és az anyu Zana Zoltán: T ú/terheltsé (Egy kisdiák panaszaiból) — Meg kellene adóztatni az agyalágyultságot is... — Csend legyen, azt a min- denit... Ami sok, hát az sok — csattant fel egyszer váratlan eréllyel Szilasiné. — Soha nem szóltam bele semmibe. Néma cselédje voltam ennek a kutyakomisz családnak. De ez már tűrhetetlen... Két ártatlan lelket ilyen mocskolódó beszéddel megfertőzni... Gyertek, drágáim, hagyjátok ezt a két megátalkodottat... Húzta, vonta a házba unokáit. De a nagyobbik gyerek, Lukács az ajtóból visszafordult. — Lehet, hogy korszerűtlen a ló, de nézd meg, nagymama, mennyivel szebb, mint az autó... Ha a jövő nyáron elenged anyu, idejövök hozzátok... Akkor már felülhetek, ugye, a hátára? A gyerek szava egyszerre elfojtotta a két férfi mérgét. Nem szóltak ugyan ebédelés közben, de érződött a fegy- zerszünet közéjük települő nyugalma. És amikor Szilasi Gerzson felhajtotta az emésztéséhez nélkülözhetetlen fanyar-savanyú fröccsét, oldott közvetlenséggel kezdte: — Tudod, Gazsi, azért hívtalak haza, hogy... tanácsot kérjek tőled. Tudod... Loncit eddig huszonötezerre tartottam... Senkinek nem engedtem egy forintot sem... De hogy ez a szarvasi ember üzent a hét elején, hogy érte is jönne, el is vinné huszonnégyért, tudod... kicsit zavarba jöttem... Gondolod, Gáspár, odaadjam? Hosszan, átható nézéssel figyelte fiát az öreg lótenyésztő. A mérnök úr állta, állta egy ideig, aztán Lukács fia felé fordult. Ebből megérzett valamit az öreg Szilasi is. Unokájára meredt ő is. A fiúcska meg értetlenül, kicsit izgatott csudálkozással bámult rájuk. Hogy is sejthette volna, két ősében miféle kimondhatatlan egyetértés virágzott ki hirtelen. pedig folyton rajzol, keresi a rengeteg pénzt, mert már a kis Kovácséknak is van kocsijuk, csak még mi nem vagyunk sehol! Na és persze, már arról is gondoskodtak (az én drága szüleim), hogy jövőre se teljék haszontalanul az időm. (Elvégre mégiscsak gyerek vagyok, és időmilliomos!) Az api beharangozta, hogy az egyik barátjánál mérnöki rajzot fogok tanulni, az anyu pedig (két pofon kíséretében) értésemre adta, hogy a biológia és a matek is van olyan fontos, mint a zene, a német, a kémia, az úszás meg a többi, és ne próbáljam kihúzni magamat minden alól, mert nem vállal felelősséget azért, amit egyébként tesz velem! (Mintha legalábbis kértem volna, hogy tegye!) Lehet, hogy nem is olyan hülye az a Pintér? Orosz László: Lovrani utca Tamkó Sirató Károly' Harangos kút Fű alatt föld alatt homok alatt víz alatt — hallgat a kincses harang. Gyalogút kocsiút fények útja arra fut — hallgat a harangos kút. Elnyelve temetve idő-moha belepte — járunk-kelünk felette. Ki egyszer megleli zengő hangját felveri — a világot megnyeri. Földvárról fut az út füves ösvény kocsiút... — mélyül a harangos kút. Egyszer tán meglelem zengő hangját felverem: — a világot megnyerem! Orosz László: Mali Lusinj
