Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
1979. május 6., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Heckenast, a könyvkiadó felajánlották „Heckenast Gusztáv kiadókönyvtáros úrnak, baráti ajándékul”. A Pesten működő három nagyobb nyomda közül az egyik Länderer Lajosé volt. Sajtói alól főleg kalendáriumok és ponyvatermékek kerültek ki. Heckenast betársult ebbe a vállalatba, mert tudta, hogy a kiadónak hasznos a saját nyomda. A „Länderer és Hecke- nast”-nak elnevezett új cég kibővítette teljesítőképességét, a Hatvani utcába költözött, új gyorssajtóikat, betűkészleteket vásárolt. He- ckenast itt a szabadságharcig 90, túlnyomóan magyar nyelvű könyvet nyomatott. Az első felelős minisztérium a bankjegyek nyomásával az Egyetemi Nyomdát bízta meg. Ott azonban sok szükséges gép és egyéb felszerelés hiányzott. A Kossuth- bankók nyomását csak akkor tudták megkezdeni, amikor a hiányzó felszerelést Landererék szállították neki. Länderer 1854-ben meghalt, a cég egyedüli tulajdonosa Heckenast lett. A Bach-korszak alatt a szigorú cenzúra és a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt aránylag kevés könyv jelent meg. Ezzel magyarázható, hogy Heckenast kiadói tevékenysége igazán csak 1860 után lendült fel: 13 év alatt 572 művet jelentetett meg 810 kötetben, a régebbi magyar klasszikusok mellett Arany, Tompa költeményeit, Jókai regényeit, Horváth Mihály történelmi műveit, számos középiskolai és egyetemi tankönyvet. Zenei kiadványai közt megemlítendők Erdélyi János és Színi Károly népdalgyűjteményei, Liszt munkája, A cigányokról és a cigány zenéről — ez utóbbi magyarul is, németül is — továbbá Volkmann Róbert zeneszerző 49 opusa. Sokat tett kiadványai művészi kivitele érdekében. Különböző művészekkel számos réz- és acélmetszetet készíttetett. A legtöbbet foglalkoztatott magyar művész Barabás Miklós volt, a külföldiek közül Peter J. N. Geiger bécsi festő. A 810 köteten kívül sajtótermékeket is kiadott He- ckenast. Többek közt a Vasárnapi Üjságot, a Nővilágot, a Szépirodalmi Figyelőt, a Magyar Sajtót, az Üstököst, és több más lapot. A növekvő nyomda és kiadóvállalat részére szűk lett a Hatvani utcai ház, ezért megvásárolta az Egyetem utca 4. számú épületet. Az 1870-es évek elején egészsége megromlott. Ezért a nyomdát és a kiadó céget eladta a külön erre a célra alakult Franklin Társulatnak 700 000 forintért. Egy évig maga vezette a részvénytársaságot, azután visz- szavonult Pozsonyba. Kis palotát építtetett magának. A szuterénjében új kiadó cége kapott helyet, amelyet inkább csak kedvtelésből, megszokott tevékenysége folytatása kedvéért alapított. Itt elsősorban azokat a német nyelvű műveket értékesítette, amelyeket nem vett v át a Franklin. 1878 áprilisában hunyt el, 68 éves korában. Olyan ember szállt sírba, aki sokat tett irodalmunk, könyvkiadásunk fellendítése érdekében, s ezért megérdemli, hogy nevét megőrizzük emlékezetünkben. Éjás-Kovács József: Építkezés Éjás-Kovács József: Gondolkodó 1848. március 15-én délelőtt a pesti fiatalság és polgárság a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcai Länderer és Heckenast nyomdához vonult, és ott szedette ki a szabad sajtó első két termékét, a 12 pontot és a Talpra magyart. Ezzel kezdődött a forradalom. Az esemény közismert, a nyomdáról azonban alig tudunk valamit. A két társtulajdonos közül Länderer János a nyomda műszaki vezetője volt, Heckenast Gusztáv pedig a vállalat lelke, könyvkereskedő és -kiadó, akinek irodalmunk rendkívül sokat köszönhet. Érdemes megismerni életét! 1811-ben született Kassán. 1827-ben Pestre költözött, és sógora, Wigand Ottó Váci utcai könyvkereskedésébe állt be segédnek. Főnöke kiadó is volt, hat év alatt 39 német és 28 magyar könyvet jelentetett meg, köztük egy lexikont. Megbízható vevői részére tiltott könyveket is árult. Erről 1831-ben besúgó révén értesült a rendőrség és elfogató parancsot adott ki ellene. Wigand idejekorán megtudva ezt Lipcsébe menekült, és ott nyitott új kiadócéget. Pesti üzletének vezetésével 20 éves sógorát bízta meg, két év múlva pedig eladta neki több éven át részletekben törleszthető 12 500 forintért. A fiatal tulajdonos nagy becsvággyal központi könyv- kereskedéssé akarta fejleszHat évvel később üzletét eladta Edelmann Károly kereskedősegédnek. 1837-ben a helytartótanácstól engedélyt kért köl- csönkönyvtár nyitására, arra hivatkozva, hogy a közönség a magyar könyveket magas áruk miatt nem tudja megvásárolni. Az engedélyt 1838-ban megkapta, de az európai viszonylatban is páratlanul gazdag kölcsönző csak a következő év januárjában nyílt meg. Heckenast kezdettől fogva folytatta sógora kiadói tevékenységét. 1838-ig kiadta többek közt Kisfaludy Károly műveit 10 kötetben, Jósika regényeit 8 kötetben, Garay, Vajda Péter költeményeit, Fogarasi János német szótárát. A kiadandó műveket széles körű irodalmi és tudományos műveltsége révén válogatta ki, nem egyszer tanáccsal is segítette az írókat készülő műveik megírásában. Nem volt rideg üzletember, méltányos tiszteletdíjakat fizetett. Az írók barátjuknak tekintették. Ez különösen 1838-ban derült ki. Heckenastot nagy kár érte, mert üzletét elöntötte az árvíz, raktárkészletének túlnyomó része elpusztult. Az írók kötelességüknek érezték, hogy segítsenek rajta. Eötvös József felhívására 45 költő, tudós és író — köztük Garay, Jósika, Kazinczy Gábor, Kisfaludy Sándor, Toldy Ferenc, Vajda, Vörösmarty — hat kötetben Budapesti árvízkönyv címmel antológiát adott ki, s ennek hasznát HECKENAST GUSZTÁV 1UÍ1-ÍU7U. teni üzletét. Takarékos volt, de ésszerűen takarékos. Reklámra nem sajnálta a pénzt, 10—20 ezres példányszám- ban osztogatta szét a különböző reklámnyomtatványokat. 1840 januárjában Bib- liographiai Értesítő Magyarország és Erdély számára címmel megindította az első magyar könyvészeti folyóiratot. Havonta jelent meg 8 lapon, 2000 példányban. Ingyen küldte szét. Felkért, „minden írót, kiadót, könyvkereskedőt, nyomtatót, hogy szíveskedjenek minden megjelenendő könyvnek, még annak megjelenése előtt, teljes címét, megjelente után pedig belőle bizonyos számú példányokat megbízás útján eladásra hozzám beküldeni”. A lap, amely a korszakra fontos könyvészeti forrás, 1842 szeptemberéig jelent meg. Ekkor Heckenast megszüntette, mert ereje javát a kiadásnak akarta szentelni. Elmaradt születésnap Ritka, tán egyedülálló eset, hogy egy százéves jubileum elmaradt ünneplését kelljen reklamálni, mivel ennek pont az ellenkezője a gyakorlat. Annyira elszaporodtak ugyanis az évfordulós rendezvények, hogy már évek óta a sajtó sürgeti rendbeterelésüket. Nagyon is érthető indokkal, hiszen mi értelme van — az eszem-iszomon kívül — az ötévenként hatalmas költséggel és fáradsággal megújított önünneplésnek? De ami érthetően fölösleges öt- vagy tízévenként, az nagyon is kívánatos száz évben egyszer. Vagy legalábbis elvárható, mint lett volna a Békés megyei Jókai Színház esetében, melynek centenáriumáról lapunkon kívül senki sem emlékezett meg. Még maga a színház sem, bármennyire hihetetlen is! Pedig száz év nagy idő. S annak idején, 1879 tavaszán, jelesen március 8-án, amikor a helybeli műkedvelő társulat játékával felavatták a csabai színházat, országos esemény volt az ébredő közművelődési életben. Örömmel üdvözölték a lapok, maga Jókai nyilatkozott elismeréssel, hogy a magyar színészet ilyen szép és minden igényt kielégítő csarnokot kapott az Alföldnek ezen a táján. A művészet, műveltség és az anyanyelv ápolására. Száz év nagy idő. Még történelmi méretekben is. Ez utóbbi különösen mozgalmas volt, eny- nyi változás ritkán sűrűi össze. Volt benne jő és rossz és nemcsak köznapi értelemben. A rossz borzalmakat szabadított az emberekre, a jó elhozta a régvárt változást. De lett légyen bárhogy, ebben az épületben, ezeken a deszkákon folyt a játék, hangzott a szó, s világított a remény. S amikor az örömre került a sor, akkor abban volt egy a színpad a közönséggel. Egy áramkörbe vonva. Száz év nagy idő. Mikor ezek a kapuk megnyíltak — és még azután is sokáig — vándorszínészek járták az országot. Déryné utódai. Már nem ekhós szekéren ugyan, de nem sokkal jobb körülmények között vitték a világ- és magyar irodalom drámáit szerte az országban a nép közé. Ide is. Éltek máról holnapra, leginkább nélkülözve. Bizonytalanságban. De jöttek, játszottak, missziót teljesítve, mint a megszállottak. S ha a kereset kevés is volt, sokszor a létminimumra is alig elég, a siker pótolta meg. S a hivatástudat vitte tovább a színészeket a még bizonytalanabb öregség felé. A pálya, a játék, a Szó és a közönség szeretete. A csabai közönségé is. Száz év nagy idő. A színészek életében különösen, hiszen nagyot fordult az idő színpada. A színház állami intézménnyé vált, s a közművelődés egyik legfontosabb fellegvárává. Megbecsült, anyagi biztonságot és presztízst nyújtó foglalkozás a színészi pálya. Olyan lett, amilyennek az elődök csak álmodhatták, de meg nem érhették. Munkájuk, életük viszont ma is benne van és a jövő színházi életében is benne lesz. Akárcsak az épületben, amely ma is áll és otthont nyújt az utódoknak. Azoknak, cíkik elfeledkeztek a jeles évfordulóról, olyannyira, hogy egyetlen emlékező szó sem hangzott el a színpadról. Nem volt ünnepi díszelőadás, sem társulati ülés, de még a hajdani Pro- lóggal sem állt ki senki a függöny elé azon a márciusi estén, de később sem, hogy a tiszteletet megadja, amely nem csak a múltnak szól: a jelen megbecsülése is. Vass Márta A távolság kalodájában Nem vagyunk elég mozgékonyak: azt szeretnénk, ha az esztétikumot házunkhoz szállítanák, sőt, ha fáradság nélkül, lehetőség szerint kényelmesen fogyasztható, fájdalommentes és könnyen nyelhető, emészthető pasztillákban szolgálhatnák ki. De sajnos, ez a rendszer már a vitaminok esetében is csődöt mondott. A természetes anyagokban található tápértékét semmiféle tabletta nem pótolhatja. Éppen úgy, ahogy a konzervművészet egyetlen formája sem helyettesítheti az eleven és egyszeri esztétikumot. A színház — mint a művészeti megnyilvánulás évezredes letéteményese — e sajátos lelki, szervezeti igénynek köszönheti elévülhetetlen népszerűségét. Ilyenformán figyelembe veendő az a nosztalgia, mely a közönséget városon és falun a színpadhoz hajtja. A nosztalgia persze még nem cselekvés. Legfeljebb érzelgős hangvételű, romantikus stílusú cikkek örökzöld ihletője. A színház- és a közönségszervező gyakorlat alig foglalkozik e jogos vággyal. Ha ezt az igényt komoly megfontolás tárgyává tennénk, nyilván sokkal több vendégjáték, illetve színházi kirándulás szerveződnék. A közönség manapság igen passzív. Ennek okát ezúttal ne firtassuk, elég a szomorú tény rögzítése. Az, hogy rettenthetetlen pionírnak számít az a néző, aki akár egy-egy közeli városba elverekszi magát. A lustaság” kalodájából persze szónoki fogásokkal alig szabadulhatunk. Ma még a közönség utaztatása is csak szórványosan előforduló, bátorítandó kezdeményezés. Pillanatnyilag jó és kézenfekvő megoldásnak látszik a vendégjátékok szaporítása. És itt nem elsősorban a kényelmes pesti néző igényeinek a kielégítésére gondolunk, hanem főként a vidéki színházak egymás közötti kapcsolatára. Az efféle vendégjáték szerencsére nem példa nélkül való: jeles cselekedetnek minősíthető minden esetben, de ma még nem olyan általános, mint kívánatos lenne. Mindenekelőtt azért, mert jelenlegi körülményeink között az járatlan útnak minősül. Azok a vidéki nagyvárosok, melyek saját színházzal bírnak, rendszerint teljesen elmerülnek a helyi művészi műhelyek problémáiban. A kelleténél kevesebbet törődnek azzal, hogy mi történik ötven, száz, vagy kétszáz kilométerrel arrébb. Budapestet gyakran vádolják azzal, hogy mesterségesen vízfejűvé növesztett álközpont. E tételben sok igazság van. De az egészségtelen állapot kialakulásában a vidéki városok is ludasak. Mert, ha kulturális kapcsolatokról van szó, gyakorta ők is csak a fővároshoz fűződő viszonyukra gondolnak. Nem ártana egyszer arról is elmélkedni: miért ne létezhetne például egy aktívabb Pécs—Szeged, egy Debrecen—Kaposvár vagy egy Győr—Békéscsaba művelődési tengely. Ezek a városok nincsenek olyan messze egymástól, mint ahogy elképzeljük. A tér és idő kalodája réges-régen nyitva van — csak ezt nem mindig vesszük észre. Az országos művészi közlekedés útjai ma még nem váltak teljesen járhatatlanokká. A produkciók bármikor utazhatnak. Most tavasszal még nem késő nyárra tervezni. Talán jobb közvetítőkre lenne szükség, és némi merészségre?! Közös hasznot hozna. Sz. J. Vértesy Miklós
