Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-05 / 103. szám

1979. május 5., szombat Budapesten elkészült és már próbaüzemei a vízkutató és- -fúró vállalat gyógy- és ásványvízüzemének őrmezei új pa­lackozója. A korszerű üzemből évente mintegy negyvenöt- ezer palack gyógyvíz kerül az üzletekbe. A képen: töltősoron űz üvegek (MTI-fotó — E. Várkonyi Péter felvétele — KS) Kórházi menü ... avagy mi kerül a be­teg tányérjába? A kérdésre nem könnyű válaszolni. Kezdjük talán egy kis szá­mítással : Az ország gyógyintézetei­ben 90 ezer ágy van, vagyis naponta ennyi beteg „étkez­tetéséről kell gondoskodni. Az előírt ételmennyiség át­lagsúlya személyenként 1,5 kilogramm, értéke: 22 fo­rint. A kórházak konyháiról tehát naponta 135 tonnányi meleg és hideg étel kerül a fekvőbetegek tányérjába. Ez 20 ezer forint híján két­millió forint költséget jelent. Csakhogy ennek egyharma- dát nem eszik meg a bete­gek, otthagyják tányérjukon, onnan pedig a mosléktároló­ba jut. Minden szépítés nél­kül: naponként több mint félmillió forint értékű, 45 tonnányi ételmaradékot szál­lítanak el a kórházakból. Az okot keresve, kétségte­len felvetődik: talán baj van a koszt minőségével? Kihat a gyógyulásra Élete során kevés ember kerüli el a kórházat. Ha ő nem, akkor a családjában biztosan akad, aki megisme­ri a kórházi étlapot. Meg­oszlanak a vélemények a megfelelő és az ehetetlen fo­kozatok között. Nem eszi meg a beteg az ételt ha: hi­deg vagy ízetlen, gyakran is­métlődik a menü, nincs gusz­tusosán tálalva, nagy az adag. Más a befogadóképessége, ét­vágya egy 40 évesnek és más a 80 éves, gyenge öregember­nek. A betegélelmezésben viszont nincs „zóna-adag”. Az összképbe tartozik az is, hogy sok beteg jóllakik a büfében vagy eltelik a hazai­val, a „diétás” disznótoros káposztával, zsíros rántott­húsokkal, s akkor már nem ízlik a kórházi menü. A magyar ember szereti a gyomrát, — ha beteg, még kényesebb rá — az étkezés befolyásolja közérzetét, han­gulatát, az pedig kihat gyó­gyulására. A gyógyszer — esetleg a műtét — és a dié­ta egységet alkot a betegsé­gek gyógyításában. Könnyű­vegyes, pépes, zsírszegény, sószegény ételek hatásos ösz- szetétellel a kezelés fontos kiegészítői, gyorsítják a gyó­gyulást. Csak egyet kiragad­va: a cukorbetegek esetében elsődleges a diéta megszabá­sa, betartása. Az egészség mielőbbi visszanyerése azon is múlik, hogy az étel meg­felelő mennyiségben, minő­ségben, a szükséges hőmér­sékleten jusson el a beteg­hez. Ehhez az kell, hogy tö­kéletesen működjön a be­tegélelmezési. lánc: az orvos megállapítja a diagnózist, tá­jékoztatja a dietetikust vagy a diétás nővért, aki összeál­lítja a gyógyításhoz szüksé­ges ételek diétás sorát, mi­lyen nyersanyagokból, ho­gyan készüljön az étel stb. Mindezt közli a konyhával, ahol az előírásoknak megfe­lelően készül az étel. Ezután következik a szállítás speciá­lis kocsikkal, hőtartó edé­nyekben, végül az étel ki­osztása. A központi tálaló­ban a tányérokon már elő­re, név szerint megjelölik, melyik ételt ki kapja. Ez az elmélet. S mi a valóság? Magolás — szemmértÉkre A fővárosi és vidéki kór­házakban — kevés kivétel­lel— a betegélelmezési lán­con még sok a javítani való. Kezdve a kiindulásnál: az. orvostudományi egyeteme­ken hat év alatt legalább 50 tárgyból vizsgáznak a hall­gatók, de önálló tárgyként a dietetika nem szerepel, csak egyes betegségeknél utalnak rá. Ezt a szaktudást önkép­zéssel sajátítják el az orvo­sok. Pedig az alapokat az egyetemen kellene tanítani. Dietetikus; diétásnővér... El­méletben 100 ágyanként egy diétásnővért kell foglalkoz­tatni. Most az ország kór­házaiban összesen 400—500- an vannak, tehát a fele a szükségesnek. A hároméves egészségügyi főiskolán éven­te 30—40 dietetikus végez, vagyis a szakemberképzés, az utánpótlás még hosszú távon gond lesz, ha csak átmeneti megoldásként nem szervez­nek rövidített tanfolyamokat. A konyhák többsége jól főz, a kórházi rekonstrukci­ókból nem maradnak ki az élelmezési üzemek. A taná­csok is szorgalmazzák kor­szerűsítésüket, gépesítésüket. A kritikus láncszem inkább a szállítás. Főleg a pavilon­rendszerű, nagy — 1000— 1500 ágyas — . kórházak gyenge pontja ez. Az udva­ron át kocsikon hordják a 3—20 literes edényekben zötykölődő ételt. Míg a kony­hából a pavilonokig ér, majdnem teljesen kihűl. Jobb esetben — ahol van erre lehetőség — újból me­legítik, aztán a nővér vagy a takarítónő tányérokba meri — szemmértékre. A cukor­beteg diétáját is, holott ná­la a szénhidrát mennyisége grammhoz kötött. Ahol nincs tálaló konyha, ott mindez a folyosón zajlik le. A tömb­épületekben már kedvezőbb a helyzet, ott megoldható a központi tálalás, s így jobb az étel minősége is. Diétás rendszer Nálunk a dietetikának ha­gyományai vannak, nemzet­közileg elismert a kórházi betegélelmezés rendszere. Vasárnap: láváéi klubtalálkozó Dobozon Az élet változásait követjük Beszélgetés Gzerván Mártonné dr.-ral, a SZOT szociálpolitikai osztályának vezetőjével A gyulai Járási Hivatal művelődésügyi osztálya, a KISZ járási bizottságával és a .klubtanáccsal közösen má­jus 6-án, vasárnap Dobozon, a művelődési házban rende­zi meg az ifjúsági klubok VII. járási találkozóját. Az egész napos program délelőtt fél tízkor Koszta Rozália gyulai festőművész kiállításának megnyitásával kezdődik. Ezután Temesvári Judit pszichológus a közös­ségi művelődésről tart elő­adást. A délután a játékta­nulásé lesz, s ekkor avatott játékmesterek vezetésével szerezhetnek saját klubjuk­ban is jól hasznosítható öt­leteket, módszereket a fiata­lok. Végül Jancsó Sarolta „Reneszánsz szerelem” című előadói estjével, és az ezt követő discóval ér véget a találkozó. Csaknem egy évtizede ala­kult az Országos Dietetikai Intézet, ahol tudományosan foglalkoznak a betegélelme­zés fejlesztésével. Budapes­ten és vidéken már több kórházban alkalmazzák kor­szerű diétás rendszerelméle­tüket. Az Egészségügyi Mi­nisztériummal együttműköd­ve az intézet országosan megszervezte a megyei dié­tás szakfőorvosi hálózatot. Ennek feladata a többi kö­zött a dietetikai továbbkép­zés, amelyen a szervezés és módszertani tudnivalókat is elsajátítják az orvosok, a diétásnővérek. Elméletben tehát minden rendben lenne, csak a gya­korlati átültetés még sok helyen várat magára. Pénz, munkaerő és szerve­zés kérdése az egész — ál­lítják az egészségügy szak­emberei. Olyan, mint egy gordiuszi csomó... Persze, ha már ennyire pénzszűkében vannak, előbb azon kellene változtatni, hogy ne kerüljön naponta több mint félmillió forint a moslékoskannákba. Horváth Anita Társadalompolitikánk egyik lényeges alkotó eleme a szo­ciálpolitika, mely a nőket is több oldalról érinti, támo­gatja. A szakszervezetek a nőpolitikái határozattal ösz- szehangolva, sajátos eszköze­ikkel valósítják meg az V. ötéves tervben foglalt szo­ciálpolitikai feladatokat. Czerván Mártonné dr•, a SZOT szociálpolitikai osztá­lyának vezetője erről nyilat­kozott munkatársunknak: — A szakszervezeti moz­galom szerves része ez a munka — mondotta. — Az élet változásaihoz igazodunk, a fejlődést segítjük. — Mi érinti e területen a nőket? — Mondhatnám minden, hiszen a szociálpolitika vé­leményünk szerint nem csu­pán a juttatás, vagy a se­gély, hanem a különböző jel­legű szociális intézkedések egysége, átfogó rendszere, beleértve a lakásprogramot, az egészségügyi beruházáso­kat. A szakszervezetek elő­térbe helyezik az anyák vé­delmét, az egészségügyi fel­tételek megteremtését. Ezen a téren jó a kapcsolatunk a tanácsokkal, az egészségügyi és társadalmi szervekkel is. Az eredmények ellenére mégsem lehetünk elégedet­tek, mert az egészségügyi el­látásban — így az anyavéde­lemben is — sok még a ten- .nivaló. Nagy gondunk pél­dául az elavult egészségügyi hálózat felújításának gyorsí­tása. A SZOT vezetősége a közelmúltban hallgatta meg az egészségügyi miniszter beszámolóját az anya- és gyermekvédelemről, a ter­hesgondozásról. Külön fel­hívtuk a figyelmet a ve­szélyeztetett terhesek gondo­zására. Utaltunk arra is, hogy annál a várandós anyá­nál, akinél az orvos szerint, kevés a 9 hónap alatti négy vizsgálat, ha kell havonta ellenőrizzék állapotát. — MMyen munkát ad az anyavédelem a vállalatoknál a szakszervezeteknek? — Sokat és szépet. Egy­szerű dolgok ezek, de a dol­gozó nő számára a biztonsá­gos munkavégzést, a vele való törődést jelentik. Ilyen például: könnyebb munka­körbe helyezni a terhes nő­ket. üzemi nőgyógyászati rendelőket létesíteni, állan­dóan ellenőrizni, korszerűsí­teni felszerelésüket. Ez a szakszervezetnek is nagy munkát ad. Az üzemegész­ségügy célja — amelyet mi is szorgalmazunk — a gyó­gyítás mellett a megelőzés. Szeretnénk elérni, hogy az üzemorvosok a gazdasági ve­zetők partnerei legyenek. A vállalatoknál a szakszerve­zeti bizottságok feladata, hogy gondot fordítsanak az egyedülálló anyákra — nagycsaládosokra, s rend­szeres kapcsolatot tartsanak a gyesen levőkkel. A szociál­politikai munka része az óvodai, bölcsődei hálózat fej­lesztése, ami elsősorban az anyát érinti, hiszen a gyer­meknevelés és -gondozás többnyire az ő feladata. Az elmúlt néhány évben növe­kedett az óvodai helyek szá­ma, bár még így is nagyon zsúfoltak óvodáink. — Feladataink közé tarto­zik a gyermekintézményeken belül az iskolai napközik ét­keztetési színvonalának eme­lése is. Az általános iskolák­ban a tanulóknak csak 35 százaléka részesül étkeztetés­ben. A szakszervezetek véle­ménye, hogy legalább Buda­pesten és a nagyvárosokban az alsó tagozatosoknál a je­lenlegi 44 százalék helyett 80, a felső tagozatosok körében pedig 60 százaléknak kell biztosítani az iskolai étkez­tetést. — Milyen munkát vállal­nak magukra a szakszerve­zetek és aktivistáik a nők ér­dekében végzett szociálpoli­tikai munkában? — Az egyenlő munkáért egyenlő bér elve érvényesü­léséért végzett folyamatos munkánk közismert. Elmon­danám inkább, hogy mit si­került tennünk a gyermek- ruházati ellátás érdekében. Álláspontunk: a termékszer­kezet módosításával is töre­kedni kell arra, hogy az úgynevezett olcsó árfekvésű cikkek mindig megfelelő mennyiségben és minőség­ben kaphatók legyenek az üzletekben. Társadalmi el­lenőreink ezt rendszeresen figyelemmel kísérik. Az öt­éves terv első két esztende­jében például a szakszerve­zeti társadalmi ellenőrök 270 minisztériumi vállalat, több mint 47 szövetkezeti és ta­nácsi vállalat, valamint 1500 kisiparos árkialakítását el­lenőrizték. — Az áruellátás gondjai is elsősorban a nőket érintik. Legtöbb családban ők oszt­ják be a közös jövedelmet, ők vásárolnak naponta. A bolthálózat sokat fejlődött, a jövőben különösen az új la­kótelepeken kellene ezt gyorsítani. — A szolgáltatások bőví­tésével külön kormányhatá­rozat foglalkozik, melynek hatását pozitívan értékel­hetjük. A szakszervezetek serkentik, támogatják a szol­gáltatóvállalatok dolgozóinak munkaversenyét, a' cél: a jó minőségű munka, a felelős­ségvállalás kiszélesítése. — Milyen időközönként ellenőrzi a szakszervezet a szociálpolitikai tervek végre­hajtását? — A szakszervezetek fel­adata. hogy szorgalmazzák: a vállalatok készítsék el szo­ciálpolitikai tervüket, kü­lön figyelemmel a nőkre'—, s mindehhez a pénzügyi fe­dezet is meglegyen. A gaz­dasági vezetők minden év­ben kötelesek a vállalat kol­lektívája előtt beszámolni a terv végrehajtásáról. Ezzel egy időben a szakszervezeti testületek minden szinten elemzik a szociálpolitikai munkát. Hasonlóan az ága­zati minisztériumok: a szak­mai szakszervezetekkel kö­zösen értékelik a vállalatok középtávú szociális tervei­nek teljesítését. Így a szak- szervezetek állandóan figye­lemmel kísérhetik a dolgozó nők szociálpolitikai helyze­tét. Lendvay Vera Konzultáció Magyarország külgazdasági hitelpolitikájáról Az emberek között, a mindennapi életükben, a családi szintű gazdasági cselekvéseinkkel kapcsolat­ban igen gyakran hallani azt, hogy „nyögöm az adós­ságot”. Ez a fajta felfogás tulajdonképpen tükröz egy­részt egyfajta következet­lenséget, másrészt a hitelnek mint fontos közgazdasági tényezőnek a meg nem ér­tését. Ezen az alapon azután hajlamosak az emberek ar­ra, hogy a hitelnek e felfo­gását kivetítsék a népgazda­sági, világgazdasági ,vbnat- kozásokra is. A hitelkap­csolatokat és az ezek után kialakuló nemzetközi adós­ságokat is kizárólag, vagy döntően mint valami nem­zeti tragédiát fogják fel. Ez a felfogás következetlen, mert amikor a hitelt igény­be vette (lakásra, bútorra, egyéb célra) akkor nem „nyögött”, csak akkor, ami­kor azt vissza kell fizetni. Az objektív valóság az, hogy a hitellel előre hozta a fo­gyasztást, és ilyen értelem­ben a hit^l objektíve se­gítséget jelentett számára. A segítésjelleget talán meg­értjük, ha a hitelbe törté­nő vásárlást összevetjük a megfelelő nagyságú kész­pénzzel nem rendelkező sze­mély reális alternatívájá­val, vagyis azzal, hogy pl. 10—20 évig albérletben kell laknia (vagy anyósnál), ta­karékoskodnia kell, míg ösz- szegyűjti a pénzt, és csak az­után vehet magának lakást, illetve házat. Nyilván, hogy az utóbbihoz viszonyítva az előző megoldás (hitelfelvé­tel) előnyt, segítséget jelent. A vállalati, illetve nemzet­közi hitelek viszont a csalá­di szintű fogyasztási célú hitelekkel ellentétben nagy­részt termeléssel, beruhá­zással vannak kapcsolatban, a gazdasági fejlődést szol­gálják és megteremthetik visszafizetésük feltételeit. Mivel hazánk nemzetkö­zi hitelügyletei döntően ter­meléssel, beruházással van­nak kapcsolatban, ezért vizs­gáljuk meg a hitel és a ter­melés összefüggéseit. A vállalati termelő tevé­kenység (tőkés, szocialista egyaránt) szükségképpen együttjár bizonyos időben felesleges — azaz kölcsönad­ható — pénzeszközök, más­kor pedig hitel iránti szük­séglet keletkezésével. Ezek mögött természetesen anya­gi eszközök — gépek, nyers­anyagok — időleges felesle­ge, illetve igénye húzódik meg, és az azzal van kap­csolatban, hogy a vállalati eszközök megtérülése folya­matos, viszont az alapok pótlása, illetve bővítése idő­szakos lökésszerű gép-, il­letve anyagvásárlásokat kí­ván meg. A nemzetek közötti mun­kamegosztás mélyülésével egyre inkább olyan helyzet alakul ki, hogy az egymással termelési kapcsolatban levő vállalatok különböző or­szágokban helyezkednek el, következésképpen a válla­latok közötti hitelkapcsola­tok egyben nemzetközi hi­telkapcsolatok is. Ha a fej­lett tőkés országok gazdasá­gát ilyen szempontból szem­ügyre vesszük, akkor azt ta­pasztaljuk, hogy a nemzetek közötti hitelkapcsolatok szövevényei kölcsönösen kapcsolják őket össze. Min­den ország egyidejűleg le­het hitelező és adós egy­aránt, hiszen a területeiken levő vállalatok újratermelé­si helyzete nagyon külön­böző. Az egyes országok külföldi hitelei és adóssá­gai természetesen nemcsak a vállalatok hitelkapcsolatai­nak összegzései, hanem ma­ga az állam is ad, illetve vesz fel kölcsönöket. Az adós, illetve hitelező pozícióban levő országokat a fentiekből következően — csak úgy lehet értelmezni, hogy egy ország egyidejűleg adós is és hitelező is, de bizonyos belső vagy külső világgazdasági helyzettől függően hosszabb,» rövidebb távon a beáramló hitelek sokkal nagyobbak, mint a kiáramló vagy megfordítva. A mai fejlett tőkés országok gazdasági fejlődésének tör­ténete azt mutatja, hogy fejlődésük bizonyos kor­szakában, azaz gyors ter­melési struktúraváltozások, az iparosítás idején (USA, Nyugat-Európa a múlt szá­zad végén és a századfordu­ló körül) passzív kereske­delmi és fizetési mérleggel rendelkeztek, azaz több tő­kés technikát importáltak, mint exportáltak. Ilyen mó­don az adott nemzet, illetve az itt levő vállalatok ösz- szessége külföldi erőfor­rást vont be belső gazdasá­gi növekedésébe. A döntő kérdés az, hogy e külföldi erőforrásokat (kölcsön-tő- keberuházás) mire hasz­nálják, mert amennyiben döntően termelésre, akkor ez megteremti a visszafizetés feltételeit, illetve később egy ellenkező irányú moz­gás lehetőségét. A második világháború után is hason­ló dolog történt. A német, olasz, japán „gazdasági cso­dák” országai kezdetben passzív kereskedelmi mér­legükön keresztül külső erő­forrást is (főleg USA-tőkét és technikát) bevontak belső

Next

/
Oldalképek
Tartalom