Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-17 / 113. szám
1979. május 17., csütörtök a békéscsabai napközis táborért gyerekek nyári foglalkoztatásához. S éppen a nemzet- „közi gyermekév teremtett lehetőséget arra is, hogy e társadalmi szervek zömében társadalmi munkában ajánlják fel támogatásukat. A nyári programban filmvetítések, sokrétű szakköri foglalkozások, sport- és közlekedésbiztonsági vetélkedő, színházi előadások, valamint irodalmi összeállítások egész sor,a szerepel. A június 25- től augusztus 18-ig nyitva tartó táborban igyekeznek elkerülni a programok túlzott arányú ismétlődését, számítva arra, hogy sok gyerek huzamosabb ideig él majd a táborban. Ugyanakkor fokozott egészségügyi és közbiztonsági intézkedésekkel biztosítják a tábor lakóinak ez évi nyári nyugodt, egészséges életét. A hosszú nyári szünet tartalmas eltöltéséhez nyújtanak segítséget ,a napközis táborok. Békéscsabán több év óta négy turnusban fogadja a gyerekeket a kellemes környezetben kialakított napközis tábor. A nemzetközi gyermekév alkalmából ,a tábor vezetősége megkülönböztetett. figyelmet fordít a gyermekek tartalmas, hasznos szabad idő eltöltéséhez. A programnak az összehangolása érdekében ült össze kedden az a koordinációs bizottság, .amelyre a városi tanács művelődésügyi osztálya hívta meg a város társadalmi szerveinek képviselőit. A jelenlévők lehetőségeikhez képest igyekeztek minél színesebb, sokoldalúbb segítséget nyújtani a S. Molnár Tibor „ötből kettőt” című, díjnyertes képe Kisiskolások hangversenye A Békéscsabai 2-es számú Általános Iskola idén is megtartja hagyományos tanévzáró hangversenyét. A május 21-én, este 7 órakor kezdődő hangversenyt a békéscsabai ifjúsági és úttörőházban rendezik meg. A műsorban az énektagozatos általános iskola kórusai, népi játék-csoportjai, valamint a Bartók Béla Zeneiskola hangszeres növendékei működnek közre. Az iskola tanulói többnyire a kisgyermekek számára írt népdal- és zeneirodalom anyagára építik műsorukat. A bemutatkozó kórusokat Bartus Károlyné és Sárhelyi Jenő- né vezényli. Koncert a múzeumban A békéscsabai általános munkásdalkör vasárnap, május 20-án, délelőtt 10 órakor figyelemre méltó kezdeményezéssel hangversenyt rendez a csabai Munkácsy Mihály Múzeumban. A kóruskoncert helyéül a Magyar Tanácsköztársaság Békés megyei emlékeit és dokumentumait bemutató kiállítótermet választották. A munkásdalkör vasárnapi matinéján a mai magyar dalszerző^ művei mellett J. S. Bach és Kodály vokális művei is felcsendülnek. A kart ez alkalommal is Su- tyinszky János vezényli. Ha igen, akkor miért nem? Egy óvodai sportszer kalandos története II A következő telefonbeszélgetés: több stáción keresztül, csak nehezen jött létre. Végül este, a lakásán sikerült beszélnem dr. Oszetzky Ta- másnéval, akit az OPI bízott meg a szakmai javaslat elkészítésével. EGY SZAKEMBER VÉLEMÉNYE az is tetszett, hogy a szert az adott kornak megfelelően tervezték. ÜJRA A START ELNÖKÉNÉL — Nekem a két újítás közül a Miklya Jánosné féle konstrukciós mászóka jobban tetszett. Ügy látom, inkább az általános iskola also tagozatában jó ez. Ugyanis egy katedra helyén elfér. Az óvodában a Greiswald kiváló szer és olcsóbb is 2 ezer forinttal. Itt anyagi kérdésekről van elsősorban szó. A minősítést nem én írtam, csak a szakmai véleményem mondtam el. Még egyszer hangsúlyozom: az általános iskolák alsó tagozatában jelenleg semmi sem áll a tanítók rendelkezésére a tornaórákon. Ügy hiszem, ez a konstrukciós mászóka csodálatosan előrelendítené az alsó tagozatos nevelés helyzetét. Könnyen vihető egyik osztályból a másikba. Még Balikó György, most sem volt optimistább. Ráadásul sietett. A tornaszer ügye mégis maradásra késztette. — Drága? Hát persze! Mert kevés egy 50 szériás megrendelés. Ha mondjuk, ez több száz lenne — ami még Békés megyében is elkelne! — nyilván kevesebbe kerülne. Különben is szabadáras cikk. Mit tudom én, hány százalékot tesznek még rá? Az egészben az a fő baj, hogy azt sem tudjuk, mikor indulhatunk a gyártással. Pedig az anyagok beszerzése miatt nekünk fél évvel előbb kell tervezni. Az új prototípus? Május hónapban valószínű elkészül. Közben nem hagyta kizökkenteni magát, szenvedélyes hangon sorolta tovább az ügy során felgyülemlett panaszait. — Már azon gondolkozom, , hogy akik így húzzák-ha- lasztják, nem is a gyérekeket ' Termő ékes ág, hatodszor Kiállítás a megyeszékhelyen Már megszokott látvány májusban, hogy Békéscsabán, a Kossuth téren szabadtéri fotókiállítást nyit a TÜSZSZI, a város szervező irodája a „Termő ékes ág...” című pályázatra beérkező művek legjobbjaiból. A pályázat országos híre-vissz- hangja ma már kétségtelen, érkeznek is pályamunkák az ország minden tájáról, a fotográfusok élgárdája tartja fontosnak, hogy paravánra kerüljön Békéscsabán. Az idei, a hatodik alkalommal is rengeteg kép érkezett a zsűri elé, melyből kiválaszthatták azt a 102-t, mely a megnyitón és azóta is fotográfusaink gyermekről, anyaságról, családról szóló elképzeléseit fogalmazza meg e művészet sajátos nyelvezetével. Ha végigsétálunk a paravánok előtt, az első összkép nyugodt, kiegyensúlyozott, egységesnek mondható látásmódot tükröz. Persze nem uniformizáltan és sematikusan, minthogy akadnak szélsőségek is, melyek nem biztos, hogy jó úton keresik a tematika gazdagítását, a megkomponálás érdekességeit, egyszóval amelyek ilyen vagy olyan módon az átlagból, a megszokottból igyekeznek kitömi. Elsősorban természetesen a meghökken- tés eszközeivel, és kevesebb gondolatisággal. Hogy példát is említsünk, ezúttal a különben jó nevű Baghet Iskander tűnik ki torzító optikával fotografált „termő ékes ágyaival”, indokolatlanul elmagányosított és idegenné formált gyermekábrázolásával, például az „Egy marék virág” című képén. Felfoghatjuk útkeresésnek is, kísérletnek is, közben viszont ott a kérdés: miért tűnnek elő unos-untalan ezek az eltorzított fejű gyerekek, felnőttek, torz mosolyé különös arcok kiállításról kiállításra? A rút és az elborzasztó kimódolt felmutatása — például gyermek- ábrázolás esetében — jó irányú terelődés-e? Szerencsére, szinte az egész kiállítás üt tiszta, szép csengésű akkordot ezekkel a különös furcsaságokkal szemben. Olyannyira, hogy egy- egy képen már a konvencio- nalizmus jegyei az erősebbek, és — sajnos —* elég sok a „műtermi-ízű”, túlzottan „beállított” fotográfia is. Ide sorolható az egyébként díjazott „Első lépések” Szőllősi István szolnoki fotós képe, amelyen a járni készülő gyermeket és édesanyját ormótlan kőrengeteg veszi körül. Izgalmas ez a kontraszt, csak kár, hogy szinte kiabál a képből: a fotós kitalációja az egész, és nem életből ellesett pillanat. Végül a döntő többség: ezek előtt jó megállni, szembenézni velük, bekapcsolódni a mosolygó, szép gyermekarcok derűjébe, anyák, apák, gyerekek egymásért való hangulatába. Nagyon szép ezek közül S. Molnár Tibor „ötből kettőt” című felvétele, mely az ENSZ Gyermekalap Magyar Nemzeti Bizottsága különdíját is elnyerte; V. Varga Zsuzsa „A hetvenes évek gyereke”, Hajdú György „Apu, én is játszom!”, dr. Lajos László „Pali”, Orbán József „Boldogság”, Krasznay Oszkár „Anett” című képe. Gondolhatnánk: ők járnak a kibontakozást ígérő úton. Ügy hiszem, jól gondoljuk. Sass Ervin zelhetetlen egy ilyen eszköz elhelyezése. Ezzel a gyerekek egész napi játéka, mindennapos tevékenysége rövidülne meg. Mi segíteni szerettünk volna a gyerekeknek azzal, hogy udvari használatra ajánlottuk. Persze, mi kizárni sem akarjuk az óvodai eszközökből. _ ? — De az alsó tagozatban ajánljuk. Csak akkor már nézik. Békésen több óvónőt, tanítónőt kérdeztem meg magam is, akik már alig várják, hogy dolgozhassanak az új tornaszerrel. Akkor hol a hiba? Magam sem tudom. Meg azt sem értem, minek kapcsolódik be még egy értékesítő vállalat, nevezetesen a TANÉRT, mikor a TRIAL, aki szintén ezzel foglalkozik, már több éve megbízható, jó partnerünk. Higgye el, az ilyen hosszadalmas „bizott- ságosditól” lehervad a vállalatok, szövetkezetek vállalkozó kedve. Pedig már misem dolgozhatunk csak úgy, a vakvilágba. Szakembereink vannak, akik megállapítják, hogy az iskolai sportszer megfelel-e a tantervekben meghatározott testkultúrafejlesztési igényeknek. Van saját erőfejlesztő programunk, amelybe orvosokat kapcsoltunk be. Hiszen ma már kizárólag tudományos szempontok figyelembevételével szabad egy új, sportszer gyártásába fogni. És egyébként isi A szer használhatóságát végül is döntsék el maguk a pedagógusok és a gyerekek. Miért nem bízunk bennük? Utazás, hiába. Telefon, hiába. Újabb telefon, eredménytelenül, míg végre negyed- szerre sikerül. Az OPI minősítésének aláírója, Keresztúri Ferencné, osztályvezetőhelyettes nagyon elfoglalt ember lehet. Nélküle pedig nem tehettem pontot az ügy végére. íme a rövid, posta által megszakított beszélgetés néhány mondata: — Az óvodák túlzsúfoltak. Elképnem ránk tartozik, hanem mindent az alsó tagozatos szakemberekkel kell megtárgyalni... MIÉRT TAGADJUK MEG TŐLÜK? A Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója patronálja az eleki nevelőotthon óvcüdás korú lakóit. Néhány hónappal ezelőtt, a gyerekeknek éppen ezt a sportszert adták ajándékba. Érkezésünkkor a nagyobbak orvoshoz mentek, az óvónők pedig továbbképzésen voltak. Maradtak a kiscsoportosok. Az egyik segítőkész irodai dolgozóval, a fényképfelvétel kedvéért mi, hozzá nem értők is röpke tíz perc alatt többféle formában állítottuk össze a sportszert. A kicsinyek kosárba dobtak, egy alacsonyan sorba állított szerkezeten pedig gyakorolhatták a gátfutás alapelemeit, de felállítottuk a „karámszerű” mászókát is. Az apróságok akkor látták először a tornaszert, de macskaügyességgel használták. Le sem lehetett volna szedni őket. Örömteli nevetésük, az arcukról sugárzó boldogság pár perc alatt kárpótolt a több hónapos utánjárás okozta bosszúságokért. Ki tudja, miért tagadjuk meg az országban élő sok-sok kisgyerektől ezt az örömet? _ B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Társadalmi összefogás Kerekasztal Sok keserű tapasztalat, s a rádiókészülék mellett bosz- szankodással elfecsérelt idő után meggyőződéssel állíthatom, hogy manapság nálunk a stúdióbeszélgetések vagy kerékasztal-viták még mindig gyerekcipőben topognak. Pedig érdekesek, bizonyára szellemesek, de a hallgatók számára mindenképpen élvezetesek lehetnének az éter hullámaira bocsátott beszélgetések, mindössze arra kellene ügyelni, hogy olyan vitapartnereket engedjenek a mikrofon közelébe, akiknek valamilyen közérdekű témában figyelemreméltó véleményük van, és azt érthetően el is tudják mondani. Ha e két alapvető feltétel bármelyike hiányzik, máris élvezhetetlen a műsor. Hat- ványozódnak a hibák, amikor a kerékasztalnál ülőknek semmi mondanivalójuk nincs, és azt a semmit is kacifántosán, magyartalanul, talán önmaguk számára se érthető módon adják elő. Máskor a műsorvezető tapasztalatlansága miatt fut zátonyra az adás, hiszen ha a résztvevők egymás szavába vágva, egyszerre többen beszélnek, az a hallgató számára nem a vita hevét, csupán a kilátástalanságát bizonyítja. Gyakran megesik, hogy az egyébként bizonyára értelmes és kellő önfegyelemmel rendelkező emberek, ha a mikrofon közelébe kerülnek, annyira megrészegül- nek az országos nyilvánosság gondolatától, hogy se vége, se hossza a mondataiknak. És aki egyszerre mindent el akar mondani, annak általában éppen az a kevés nem sikerül, ami a témához feltétlenül szükséges volna. Mondom, annyi rossz tapasztalatom van a kerekasz- tal-beszélgetésekről, hogy magam sem tudom, miért kapcsoltam be a rádiókészülékem kedd délután, amikor a Kossuth adón a Kultúrával takaródzunk című új sorozat indult. Talán az érdekes cím miatt, vagy talán mert hagy el a remény, hogy egyszer izgalmas vitának lehetek fültanúja. Sajnos, ezúttal sem következett be a kellemes csalódás, főként azért, mert a beszélgetők olyan szakmai zsargont használtak, amit, - gyanítom, maguk se értettek. Egyikőjük például a „tevékenység-szerkezetének centrumába” akarta állítani a nem tudom mijét, de nem is tudhatom, hiszen mire kibogoztam a szavak értelmét, már zúdult is rám a következő abrakadabra. Amikor pedig „leereszkedtek” a köznép általuk vélt színvonalára, olyan zagyvaságokat mondtak, hogy fájt. Hofi Géza stílusának gyenge utánzatában valahogy így: „A Népszabadságban hetente egy-egy vezércikk foglalkozik a kulturálódással. Ám ugyanezen újság másik oldalán az olvasható, hogy a kertedet úgy műveld kisfiam, 'hogy pétisót is adj neki, mert akkor terem bőven. Hoppá!” A csinált csattanó annak szólt, hogy az általuk elképzelt kultúrember nem azért műveli a kertjét, hogy az szépen teremjen, hanem hogy a kertész kikapcsolódjon. Nem akkor permetez, amikor arra szükség van, hanem ha kedve szottyan hozzá. Csupán az egészséges testmozgás, a természettel való találkozás színtere számukra a kiskert. Ám ha csak egyfajta gimnasztikái gyakorlat ürügyén kertészkednénk, akkor az általunk „művelt” terület hamarosan elvadulna, és nem szemet- lelket gyönyörködtető — uram bocsáss, esetleg az éléskamrába is hasznot hozó — kiskert lenne. Persze, a jól végzett fizikai munka, a természet egy kis darabjával való együttélés embert formáló, tehát kulturális erejéről nehéz lenne áltudományos szavakkal szólni. (Andódy)
