Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
1979. április 30.. hétfő SZÜLŐFÖLDÜNK Egy délelőtt Mezőmegyeren Néha-néha nem kis meglepetések érhetnek bennünket. Így jártam legutóbb Mezőmegyeren, ahol a tanácsháza egyik helyiségében derült csak ki, hogy tulajdonképpen az általános iskola tanári szobájába toppantam. Egy ajtóval arrébb sikerült megtalálnom azt, akit keresek. Z. Szabó Lajos, a VII. kerület tanácsi megbízottja éppen egy idősebb asz- szonynak tölt ki valamilyen csekket, amint belépek az irodába. — Milyen céllal keresik fel önöket? — Adócsekkek, állatkísérő lapok, kisebb hatósági igazolások és lakónyilvántartás ügyében átlagosan 20—25 ember fordul meg itt hetente 3 alkalommal. — Mik azok a feladatok, amelyek a lakosság egészét érintik, s ezért mielőbbi megoldásra várnak? — A jó ivóvíz hiánya jelenti a legnagyobb problémát. Sokan több kilométert is megtesznek a tsz-közpon- tig, ahonnan naponta hordják a vizet. Kerületünkben mindössze csak három közkifolyó van... Erről és más témákról már Kojnok Mihálynéval, az iskola igazgatóhelyettesével, a népfrontbizottság titkárával beszélgetek. — Mióta tölti be ezt a tisztet? — Három éve tevékenykedem, mint HNF-titkár a mozgalomban. Az itt élő emberek nagyszerű hozzáállásának köszönhető, hogy az utóbbi időben sok minden megvalósulhatott Mezőmegyeren. Mondok néhány példát : két' éve több kilométer hosszú járdát építettek a lakosok társadalmi munkában. A közélet iránt tanúsított érdeklődésükre jellemző, hogy szép számmal vesznek részt tanácstagi beszámolókon, s egyéb rendezvényeken is. Most legutóbb két utcabizottságot választottak, és ezekben a tagok átlag életkora 30—35 év között van. Kerületünk a társadalmi munkaversenyben tavaly és tavalyelőtt is a második helyezést szerezte meg, s ezért 200 ezer forintot kaptunk. — Mire fordították ezt az összeget? — Még nem költöttük el. Vagy újabb járdák építésére, vagy a buszhálózat bővítésére szeretnénk felhasználni a pénzt. A közvilágítással kapcsolatos gondjaink az elmúlt évben megoldódlak, de a kö- vesút még most is nagyon rossz állapotban van. — Milyen a kapcsolatuk a helyi termelőszövetkezettel? — A nemzetközi gyermekév alkalmával a Magyar— Szovjet Barátság Tsz vállalta a HNF kezdeményezésére létesülő játszótéri berendezések elkészítését. Ez a szövetkezet tervezi egyébként azt a csereüdültetést is, amelyen 30 diákunk utazhat 10 napos időtartamra Szlovákiába, Szepescsütörtökre. Természetesen onnan is érkeznek tanulók vendégségbe hozzánk. — Mihez kéri a lakosság a segítséget? — Valószínű, másfél millió forintot kapunk a vízműhálózat fejlesztésére, s így az ezzel kapcsolatos problémánk megoldódik. A heti egyszeri hatósági húskimérés azonban nem elégíti ki az igényeket. Jó lenne, ha bővítenék a választékot és a megyeriek legalább kétszer tudnának vásárolni hetente ezekből az élelmiszerekből. A tüzelőolajjal hasonló helyzetben vagyunk — különösen nyáron, amikor olcsóbban lehetne hozzájutni ehhez a fűtőanyaghoz. Az kellene, ha a tartálykocsit a kedvezményes akció idején is kiküldenék Mezőmegyerre. Erdélyi Mihály iskolaigazgatót 1963-ban választották be Békéscsabán a városi népfront elnökségébe és ugyanebben az évben lett kerületi tanácstag is. — Mióta tanít itt Mezőmegyeren? — A körzetesítés miatt 1975-ben megszűnt a fényesi iskola és akkor jöttem'’ ide. A közművesítés elmaradottságával kapcsolatban megemlítek egy példát: ott olyan szolgálati lakásban laktunk, amelyben 14 évig nem volt villany. Egyébként Kovács Pállal, az akkori országgyűlési képviselővel 1971-ben hoztuk létre Fényesen a helyi népfrontbizottságot, s ezt még ma is patronálom. Azóta sok minden megvalósult ezen a településen: közel 5 kilométer hosszú járdán kívül műút is épült. Fásítási akciókat szerveztünk, és sor került a fényesi állomás villamosítására ... — És itt? — Itt is sok minden megváltozott. Ha az iskolát vesz- szük alapul, a jelenlegi körülményekkel csak részben lehetünk megelégedve. Amikor átvettem az irányítást, az osztálytermek falait' fekete kátránypapírok borították, és az ablakokon nem volt függöny. A napközis konyhát azóta már korszerűsítettük, és minden év tavaszán a termelőszövetkezet dolgozói' kifestik a helyiségeket. A kötöttárugyár Láng Szocialista Brigádja is sok-sok társadalmi munkával segít bennünket. Továbbra is nagy gondot okoz, hogy nincsenek szertárak és a tantermek állapota sem felel meg a mai követelményeknek. Röviden szólva: igen nehéz feltételek között kell tanítanunk. — Nem épül új iskola? — Valamikor szó volt arról, hogy egy új oktatási intézményt létesítenek itt Mezőmegyeren. A Dohány utcánál levő egy hektárnyi területen épült volna fel, de a fedezet hiánya miatt most úgy áll a dolog, hogy még a következő 5 éves tervben sem kezdődhetnek el a munkálatok. Buszra várva látom, hogy kék köpenyes diákok zárt rendben gyakorolják a menetelést. A május 1-i felvonulásra készülődnek. Aztán itt is, ott is hirtelen felbomlanak a sorok. Hiába, ezek a kátyúk és dombok mindent elrontanak... Kojnok Mihályné, a VII. kerületi HNF titkára és Erdélyi Mihály, a békéscsabai HNF városi bizottságának alelnöke a helyi mozgalmi feladatokról beszél Jellegzetes „podsztyenkás” ház Mezőmegyeren Kép, szöveg: Bukovinszky István Katedra helyett hentespult Látogatóban a 90 éves bucsai „ezermesternél” — Akar egy érdekes öregemberrel találkozni? — kérdezte a minap egy régi kedves ismerősöm. — Természetesen. — Akkor keresse fel Kocz- ka Pali bácsit. Elmúlt már 90 éves, de gazdag élettörténetéről sokat tud mesélni. Úgynevezett „ezermester” volt, aki mindent saját erejéből tanult meg. Volt ő muzsikus, cipész, hentes, szőlősgazda — hogy csak a legfontosabbakat említsem. — Szellemileg még friss, sok mindent elmond arról: hogyan tanult meg könyvekből különböző szakmákat, hogyan verekedte fel magát a szegény sorból jó módú gazdává. □ □ A hír hallatára egy verőfényes, szép tavaszi napon elindultam Bucsára. Füzesgyarmat felől érkezvén, jobb oldalt a község első portája Koczka Pálé. A szépen karbantartott ház, a rendezett udvar a jó gazda gondosságára utal. A tágas, üveges verandán egy ősz hajú, tarka otthonkába öltözött asszony mosott. Amikor elmondtam, hogy honnan jöttem, és kit keresek, barátságosan invitált a jól fűtött télikonyhába. A terített asztal mellett ült az öregember patyolat tiszta ruhában, előtte finom porcelán csészében gőzölgött a fekete kávé, egy pohárban két ujjnyi vörös bor, egy tálban frissen sült pogácsa. — Naponta egy feketét és két deci vörös bort engedélyezett az orvos Pali bácsinak — magyarázza az asz- szony. — Délelőtt 11 óra előtt nemigen engedem felkelni. Hadd pihenjen, aztán gyorsabban telnek a délutáni és az esti órák. Pali bácsi. Ez a szó megütötte a fülemet, ezért megkérdeztem: nem a kedves felségéhez van szerencsém? Nem kérem. _ö 18 éve halott. Én hirdetésre jöttem ide házvezetőnőnek. Pali bácsi gyermekei szétszóródtak, hiába is hívja bármelyik, ő Bucsán született és itt is akar meghalni, itt szeretne örök nyugalomra térni szülei és felesége sírjának szomszédságában. Az öregember kicsit nagyot hall, de a házvezetőnő segítségével jól elboldogulunk. Amikor megtudja, hogy írni szeretnék róla, hosszan elgondolkozik, majd lassan, megfontoltan válaszol: — Szép kort megéltem, ezalatt sok minden megtörtént velem. Nagyon szegény, sokgyermekes családból származom. Apám juhász volt, Tószigeten laktunk, csak hatéves koromban költöztünk a faluba. Apám elszegődött fuvarosnak az árvízmentesítő társulathoz. Juhász korában mindig ott csetlettem-botlottam körülötte. A birkák mellett sokat énekelt. Rengeteg pász- tomótát, cigánynótát és népdalt tudott. Örökké énekelt, én meg megtanultam tőle a dalokat. Nagyon megszerettem a zenét, ezért is készítettem később citerát, rosta kávából hegedűt. Megtanultam cimbalmozni, ci- terázni, klarinétozni, de legjobban mindig a hegedű vonzott. Játszottam zenekarban, eljártunk kocsmákba muzsikálni, parasztlakodalmakban húztuk a talpalávalót, köszöntöttük a névnapozókat, de gyakran meghívtak minket az uradalomban dolgozó summások is, akik esténként pajtákban szerettek énekelni muzsikaszó mellett. Az első igazi hegedűt Keller Páltól kaptam. Ő a fiát szerette volna taníttatni, de annak nem volt jó hallása. „Hallod-e Pali, vedd meg ezt a hegedűt. Odaadom, és majd megfizeted, amikor tudod” — mondotta. És én két teljes éven át gyűjtöttem a garasokat, hogy a hegedűt kifizessem. Időközben a házvezetőnő előkereste a régi hegedűt, Koczka Pál kezébe adta, aki reszkető ujjakkal ugyan, de elmuzsikálta: „Juhász legény, szegény juhász legény” és „A kondorosi csárda mellett...” Ezeket tanultam meg elsőnek, édesapám nagy-nagy örömére. Büszke volt rám, nem is sejtette, hogy én mindezt elsősorban saját szórakozásomra csinálom. Aztán az iskolában kitűnő tanuló lettem. Édesanyám és a mezőberényi nagyanyám, a „tót mamóka” analfabéta volt. Nagyanyám ettől függetlenül fújta a tót nótákat, zsoltárokat, imákat, s én szépen megtanultam őket. Nyolcéves voltam, amikor Szarvasról érkeztek evangélikus lelkészek és a helybéli pappal együtt arra agitáltak, hogy tanuljak, legyek én is pap. Nekem nagyon tetszett az ötlet. Behívatták a szülőket. Anyám, mivel nem tudott írni, azt kérték tőle: tegyen három keresztet a szerződés alá, ők máris visznek engem, se ruhára, se könyvre nem lesz gondjuk. Anyám, szegény nagyon felháborodott. A kereszteket nem tette az írásra, engem azonban úgy elvert, hogy három hónapig betegeskedtem. „Majd kiverem én belőled ezt a hóbortot. Dolgozni fogsz te is, mint a többi testvéred — kiáltotta anyám. — És igaza lett: soha többé nem kívánkoztam katedrára. Pedig, de sok szép álmot szőttem erről... Az első világháborúban a jobb kezem négy ujja megcsonkult. Nehezen boldogultam az írással, kottázással, muzsikálással, de nem adtam fel a harcot. Később is gyűlöltek többen a jómóJ dú gazdák közül, akiknek a gyerekeinél én jobban tudtam az iskolában. Talán ez a sok harc edzett meg any- nyira, hogy sok mindent megpróbáljak és „megmutassam” a világnak: Koczka Pál mire képes. A háború után voltam községi bíró, a Hangya szövetkezet elnöke. Majd vásároltam egy cipőszabászati szakkönyvet, kitanultam a szakmát és facipőt, papucsokat készítettem. Később húsipari szakmunkáskönyvet vásároltam, ebből megtanultam a hentesség fortélyait, le is vizsgáztam. Éveken át fiaimmal együtt hen- teskedtünk a faluban. Voltam közben fodrász is. Később vásároltam egy kertészeti-szőlészeti szakkönyvet; telepítettem egy hold szőlőt, bort termeltem, 3-4 fejőstehenet tartottam és így éltünk. Minden gyermekemet taníttattam. Fájt, hogy a katedra helyett a hentespultot és a suszterszéket kellett választanom, de így is jó volt. Aztán készítettem magamnak és másoknak kádat, hordót, szőlőprést. Vetettem vályogott és házépítésre értékesítettem. Mindent megragadtam, ami jövedelmet hozott. Most ne tessék azon csodálkozni, hogy soha, senki kedvéért nem hagyom el az ősi portát, és Bucsán szeretném befejezni az életemet. A kottaírásról véletlenül tett említést búcsúzáskor. Kontra János vásárolta meg őket, ha akarom, ott megnézhetem. Akartam! Kontra János birtokában van négy értékes füzet. Háromban összesen háromezer pásztordal, magyarnóta, cigánydal gondosan leírva, lekottázva, a negyedik füzet pontos tartalomjegyzéket Őriz. A kottatulajdonos — aki maga is szeret muzsikálni —, találomra rámutat egy címre: Ki tanyája ez a nyárfás... Már hozza is a 'hegedűt, eljátssza a jól ismert dalt és nem győzi dicsérni Koczka Pali bácsi hallatlan türelmét, szorgalmát, amivel az utókor számára háromezer dalt megörökített... Ary Róza
