Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-29 / 99. szám
1979j_á^^si29;j_vasárn^ Rendkívüli nyelvművelés Szathmári István professzor előadása a Kemény Gábor Szakközépiskolában Liliom és Juiika a ligeti padnál: Kárpáti Tibor, Seres Gabriella Fotó: Demény Gyula „Csak az hal meg, akit elfelejtenek...” Molnár Ferenc: Liliom Rég ismert igazság, hogy a nyelvművelés alapjait az iskolában kell és lehet megvetni. Hogy nem mindig sikerült a kívánt célt elérni, abban — végre megújhodás előtt álló — oktatásügyünk is ludas. Azért ma inkább örvendezni van okunk. Hiszen az anyanyelv hetének rendezvényei most Békés megyébe koncentrálódtak, s így alkalom nyílott arra is, hogy az iskolákban neves nyelvtudósok előadásait hallgatva, kirándulást tehessenek a diákok anyanyelvűnk számunkra még ismeretlen mélységeibe. Néhány nap után is megállapíthatjuk: a több középiskolában megrendezett rendkívüli irodalomórák egyben rendkívüli sikerrel is zárultak. Mindez azt bizonyítja, hogy gyermekeinkben él a nyelv iránti szeretet és érdeklődés. Békéscsabán, a Kemény Gábor Szakközépiskola autóforgalmi tagozatának második és harmadik osztályos diákjai is ilyen rendkívüli irodalomóra keretében találkozhattak a magyar nyelv neves stilisztájával, dr, Szathmári István tanszékvezető professzorral, az ELTE dékánjával. A gyerekek többsége az előadó könvvét A magyar stilisztika útját, füzetet és tollat szorongatott a kezében. Arcukon a „majd meglátjuk mi lesz?” kérdése tükröződött. A nemcsak neves tudós, hanem gyakorlott pedagógus Szathmári István színes, temperamentumos előadásmódjával hamar megnyerte ifjú hallgatóit. Igaz, előadása témája, a szólások gazdag világa is közel állt a diákokhoz. Mégis az, aki a könnyebbik megoldást várta, még az elején csalódott; mert Szathmári István következetesen, sok-sok példával illusztrálva, tudós alapossággal fedte fel a szólások „természetrajzát”. öt percbe sem tellett, s ravasz hanyagsággal felvetett kérdéseire már kórusban érkezett a válasz. — Mi a szép benne, mi adja 'a következő szólás különös hangzását: „Bort, búzát, békességet!” — Az alliteráció és a dallamosság! — hangzott az együttes válasz. Aztán egy rég elfeledett szólás kapcsán már ott jártunk a professzor úr szűkebb pátriájában, Kisújszálláson. Majd következett az igazi játék. A gyerekeknek meg kellett fejteni, milyen konkrét éllettapasztalat alapján születtek a magyar nép múltját, életmódját híven őrző szólások. Moraj fut át a termen, folyik a találgatás. A tréfás szólásoknál őszintén kirobbanó nevetés jelzi: a diákok a népi humor még ismeretlen, új forrásaira bukkantak. Mert honnan is hallottak volna arról, hogy a „Mehet Kuku- tyinba zabot hegyezni” szólés valóságalapja honnan ered, vagy honnan a „dugába dőlt” szólásé. Végül néhány igazán új keletű, pesti szólás felsorolásával az irodalomóra rendkívüli jellege is megszűnt. Hiszen ki ne ismerné a furfangos csavarással konkréttá visszafordított: „Ép testben épp, hogy élek,” Ki korán kel, álmos”, Ki árt mond, mondjon bért is”, szólásokat? Hiba ez? — teszi hozzá az előadó. S mindjárt válaszol is: — Nem. Hiszen gazdagítja nyelvünket, kifejezi mai életünket és nem utolÖtödik alkalommal rendezik meg Eleken a hagyományos Éneklő Elek kórustalálkozót és -versenyt, melyet a rendezők először 1975 tavaszán hirdettek meg. s azóta megszakítás nélkül, minden esztendőben, a dal ünnepére ide sereglenek megyénk különböző részeiből az általános iskolás korú kórusok. A találkozó fő célkitűzései között a kortárs szerzők műveinek bemutatása, a nemzetközi gyermekév dalainak éneklése szerepel. A szervezők úgy döntöttek, hogy csak az 1975-ben kiírt felszabadulási emlékserleg kiadásával tesznek árnyalati különbséget a kórusok között, de senki sem tér majd haza üres kézzel. Számos különdíj, kórusonként lemezajándékok,, linómetszetek, emléklapok teszik majd felejthetetlenné ezt a napot az Elekre látogató fiatal dalosoknak. A találkozó délelőtti programjában szerepel a Czabán Samu Általános Iskola énekkara Nagyszénásról, az újkí- gyósi, ,a sarkadi 1. sz., a mezőkovácsházi 2. sz., a gyulai 3. sz., a mezőberényi 2. sz., valamint az Eleki Általános Iskola kórusa. A muzsika, az énék ünneplése még nem fejeződött be délben az eredményhirdetéssel, hiszen a meghívó az esti hagyomásósorban biztosítja nyelvi humorunk utánpótlását. Ezután következtek a kérdések. A diákok, mikor az előadó már rájuk volt kíváncsi, kissé megszeppentek. De ott volt a tanárnő, Bötkös Ildikó, aki a gyerekek egy korábbi kérését tolmácsolva megtörte a csendet. Az előadó könyvét a középiskolai stilisztikai órákon szinte lehetetlen nélkülözni. Igen ám, de a vaskos kötetből csak kevés akad iskolánként. Jó volna — fordul a tanárnő a könyv szerzőjéhez, Szathmári Istvánhoz —, ha a Tankönyvkiadó a Diákkönyvtár sorozatban megjelentetné a kötet leggyakrabban forgatott részét a „Stilisztikai fogalmak lexikona” című fejezetet, önálló, akár zsebbe hordható kötetben. Közben felemelkedik egy diáklány keze is. A nyelvészeket, pedagógusokat egyre gyakrabban érdeklő kérdést fogalmazza meg társai nevében: — Mi a véleménye a professzor úrnak a diáknyelvről ? Szathmári István látható örömmel fogadja a kérdést. — Nem udvarlásként mondom, de az ifjúság nyelvétől különösebben nem kell félni. Kellemes, sajátos képalkotását, életvidámságát szívesen olvasztja magába nyelvünk. Nem új dolog az argó, hiszen kifejezéseit rangos írók, költők használják nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is. Egytől félek! — komorodik el Szathmári István. A diákok nyelvében megnyilvánuló durvaság, néha állatias- ság, mások semmibe vevé- sét, és érzelmi elsivárodást is takar. S ez már olyan kérdés, ami mellett nem szabad elmenni. Hiszen a nyelv durvaságaival gyakran élők, a nyelv eszközével belső sivárságukat fejezik ki. S mert rólatok, fiatalokról van szó, nem is a nyelvi tényt vizsgáló nyelvészekre, hanem elsősorban egész felnőtt társadalmunkra tartozó kérdés ez. És a megoldásban csak ti segíthettek. nyos anyáknapi ünnepi dísz- hangversenyre is invitálja a nézőket. A találkozó díszvendége Bárdos Lajos Kossuth-díjas zeneszerző. Kórusművészetünk ma élő legnagyobb alakja immár harmadízben látogat el Elekre, s tiszteli meg jelenlétével egész megyén); zenét szerető közönségét. A délelőtti program kórusainak mindegyike egy- egy művel lepi meg az idén 80. születésnapját ünneplő mestert, majd este felcsendül a díszhangverseny kórusainak előadásában a szerző Láng és fény című kánonja is. Mozart: Szöktetés a sze- rájból című opera nyitánya, amit J. André formált hangversenyszámmá, régi műsordarabja a gyulai kamarazenekarnak, és így most is kifogástalanul hangzott el Her- bály András karnagy vezényletével. Stölzel német zeneszerző virtuóz trombitaversenyét Kovács Kálmán magasra hangolt barokk trombitán szólaltatta meg és a vonósrészleg kísérte. W. A. Mozart bécsi korszakában, 1785-ben saját maga számára kompoMár nem is csodálkozik a békéscsabai néző, hogy a jelesebb írói évfordulókra nálunk minimum egy év csúszással kerül sor, hogy amikor már Pesten és másutt mindent megünnepeltek, akkor ocsúdunk mi, és csinálunk itt, a csabai színházban is valami utóünnepet, vagy effélét. Az idén Móricz Zsig- mond és Móra Ferenc születésének centenáriuma következik, a kérdés csupán az: találkozunk-e velük a csabai színpadon, a szegediek gyer- mekszínházbeli Móra-darab- ján kívül? De maradjunk Molnár Ferencnél. A könnyed szellemesség és fölényes bravúrok mestere 1878-ban született, tehát tavaly volt száz éve, idén százegy. Nekem az előbbi, a százados forduló a szimpatikusabb, a színháznak a plusz egy tetszett jobban, és két nagy sikerű, régebbi Molnár Ferenc-bemu- tató, az Olympia és a Játék a kastélyban után elővették a Liliomot, a századforduló pesti érzelmességének legszebb és legmeghatóbb Molnár Ferenc-i megnyilatkozását, hogy eljátsszák azt utóünnepként, nekünk. Viharos előzmények és egyheti csúszás után csendült fel a vurstlimuzsika és gyúltak ki a reflektorok, hogy belevilágítsanak abba a régi-régi, felejthetetlen világba, ami a Liget, a „ringlik” környéke volt, ahol Liliom, a nagyhangú, vicces és csuda mód gőgös, de mégis tiszta szívű vagány és szívszerelme, Ju- lika élt. Hetven év? Hatvan év? Ki tudja, hány év röppent el már azóta, hogy divat volt Pesten a jasszromantika, hogy özönlöttek fel az „Édes Annák” és a Júliák, Marikák; hogy a katonakorzón meg a forgó ringlik között sodródott, hömpölygött egy furcsa, látszólagos békébe felejtkező emberáradat tizennégy lövészárkai felé. Molnár talán érezte ezt, de nem nálta az azóta népszerűvé vált, tragikus hangvételű d-moll zongoraversenyt, hogy az általa szervezett bérleti hangversenyek műsorát gazdagítsa. A fiatal zongoraművészgárda legifjabb tagja: Lőte Enikő kitűnő billentési technikával tolmácsolta a zongoraversenyt és annak közismert Románc tételében különösen remekelt. Fasang Árpád szellemesen, hangulatkeltőén konferált. Dr. Márai György tudta. Nem is erről ír, hanem a ligeti mesékről, legendákról, a „szívszerelmek” egyszerű tisztaságáról és komorló tragédiáiról, mindvégig könnyedén, drámaírói tehetsége teljes virtuozitásával, felejthetetlenül. Mert — elmondják a színpadon! — „csak az hal meg, akit elfelejtenek”, és legyen bár tőlünk hatvan vagy hetven évre, Liliomot, s az ő Juli- káját nem lehet elfelejteni... Varázslat ez, vagy valami más? Megalapozatlanul írta volna egy félévszázaddal ezelőtt megjelent kritikájában Kárpáti Aurél, hogy Liliom az örök költészet gyermeke, ideje nem múlhat el, mert lélek van benne, és kijelöltetett a helye a remekművek közt? Nagy viták viharoztak és viharoznak Molnár Ferenc körül. Régebben nagyobbak talán, mint most, mert vegyültek akkor az irigységgel és a gáncsot vető gonoszsággal is. Ami elcsitult kissé, az a megítélés szűklátókörűsége, mely — bizonyos időszakban — egyértelműen felszínesnek és üresnek minősítette. Milyen jó, hogy ma már tudjuk: ez nem igaz, és elég bizonyításra az író műveit felsorakoztatni, és nem a sugalmazott véleményt, ami arra is hajlamos volt, hogy a műveket mellőzve ítélje meg a műveket. Furcsa paradoxon, de hát az élet produkál néha ilyeneket is. És mit produkáltak ebből a Kárpáti Aurél szerint — remekműből Békéscsabán? Érdesen egyenetlen, néhol vontatott, néhol felizzó, szívhangjaiban pedig egészen emelkedett előadást. S. Bán Ernő, a rendező, aki —ahogy a stílusos kivitelű műsorfüzetben írják — a félévszázados vitához jelentkezik egy hozzászólással, azt a Molnárt hozza, akinél a csöndek, az álmok, a mesék, a mosolyok és a fintorok a fontosak, nincs a színfalhasogató igazságszolgáltatás; akinél, ha útjára indít valami meghökkentően gyönyörűt, itt a Liliomban a mennyekből is visszatérő, megnyughatatlan szerelmet, a szív mélyén la- kozót, az időtlent — a néző, ott a széksorokban, befelé is tekint, önmagába, és nemcsak a színpadra, abba a távoli, mégis közeli, együgyű- dacos-megérthetetlen világba. A békéscsabai előadás fő erénye, hogy merte távol tartani magát az egy időben ki tudja miért divatos „nem kell komolyan venni” idézőjeleitől. S. Bán Ernő komolyan vette ezt a szépséges külvárosi legendát, komolyan vette a társadalmon mind jobban kívülrekedő ligeti vagányokat, kis cselédlányokat, komolyan vett mindent, amit lélekből érkezően őszintének talált. Hogy aztán olyan ez az egész Liliom amilyen, hogy Molnár Ferenc valami igen szépet alkotott ezzel a darabjával hetven esztendeje, az 1979-es előadás rendezőjének volt mire építenie. A címszereplő, Kárpáti Tibor alig négy nappal a premier előtt kapta meg Liliom szerepét és bebizonyította: kezdettől fogva első helyen számíthatott volna rá a színházvezetés, nem pedig két Liliom-jelölt kiesése után. A premier után egy héttel pedig — a szövegtudás teljes biztonságával — megszületett általa az a Liliom, aki igazán a „költészet gyermeke”, aki sóvárogva vágyakozik valami jobb világba, jobb emberek közé; akit rossz szelleme, a Ficsúr (vagy még miféle rossz szellemek ?!) gyilkosságig vinne, csakhogy a külvárosi nyomorból az álmok Amerikájába hajózhasson Julikéval, és a születendő gyermekkel, a megtartó, a visszatartó nagy erővel, a boldogsággal... Amit el soha nem érhet. Megragadó volt Kárpáti halódó búcsúzása, vagánykodása az égi rendőrőrszobán, és szánandó esettsége a visszavonhatatlanul utolsó találkozáson. Juiika szerepében Seres Gabriella m. v. a kis, naiv cselédlány báját, és megtörhetetlen szívét hozta felmutatni, alakítása habár egyenetlen, értékei is jelentősek. Kitűnő Fodor Zsóka Muskát- néja, azért kitűnő, mert hiteles. A legjobbak közé tartozik Gálfy László égi rend- őrfogalmazőja, Tóth Gabi utolsó képbeli Julikája, aki, amikor elmondja azt a mélységesen szép és bravúros zárómondatot : „Az történt, hogy itt szépen, csöndesen ettünk, ebédeltünk, és nekem egy percre eszembe jutott a te apád, a Liliom..ezzel az egyetlen mondattal már nem felejthető. Feljegyeztük még a Ficsúrt eszköztelen egyszerűséggel, mégis szug- gesztíven alakító Széplaky Endrét, a butácska-röhögcsé- lő Marika megformálóját, Máhr Ágit, Lengyel Istvánt (Linzmann), Berki Antalt (Hugó), és Cseresznyés Rózsát (Hollunderné). A jelmeztervező, Egedi Edit megint magas színvonalú, Kolonie Zsolt m. v. díszletei is céltudatosak, a forgószínpad lehetőségét (milyen hosszú ideje elfelejtették!) is kihasználva a játék jó színtereit teremtette meg. Holpert János állította össze a kísérőzenét, nagy hozzáértéssel. Sass Ervin Fotó: Gál Edit B. Sajti Emese Éneklő Elek Hangverseny Gyulán
