Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-01 / 50. szám

1979. március 1., csütörtök NÉPÚJSÁG Az olvasás öröme A kevesek közé tartozom, akiknek volt szerencséjük, s jó néhány órát eltölthettek a Magyar Televízió buda­pesti központi épületében. Egy kis csoport tagjaként, a televízió művészeti és tech­nikai vezetőinek kalauzolá­sával jártam az egykori tőzs­depalota apróbb és hatalmas helyiségeit, amelyek ma a stúdiókat, vetítőket, szer­kesztői szobákat, technikai termeket foglalnak magukba. Ijesztően bonyolult, egy mai lakást bőven elfoglaló hír­adástechnikai berendezések előtt mondják el az értő szakemberek, hogyan jut el a kamerától a képből lett elektromos jel ezeken a gé­peken keresztül a szobánk sarkában álló, bekapcsolt té­vékészülék képernyőjére. A nagyközönségnek kulisszatit­kokat jelentő összefüggése­ket, technikai megoldásokat mondanak el közérthetően. Mindez arra jól: értsük egy kicsit mindazt, amit televí­ziózásnak neveznek, hogy ob­jektívabb ítéletet mondhas­sunk később a műsorokról is. A látogatás óta eltelt már jó néhány hónap. Azóta min­dig úgy ülök le a készülék elé, hogy magam előtt látom •a képrögzítő, a filmvágó és a dicspécser szoba tömény­telen kapcsolój ú műszerfa­lúit, s a beavatott magabiz­tosságával magyarázom kör­nyezetemnek a hiba vélt okát, amikor például a „Mű­szaki hiba” inzert beúszik a képbe. De az utóbbi időben már nem vagyok ennyire büszke a beavatottságomra. Miért? Azért, mert ezek a bizonyos műszaki hibák egyre gyak­rabban, s általában a leg­rosszabb pillanatban úsznak be tévénk képernyőjére. De engem nem is ez az átlós­sávos diakép zavar a leg­jobban, hanem a látszólag kitűnő képminőség esetén az a kicsi, keskeny és hosszú, A hirdetőtáblán géppel írott szöveg: „Kedves Szülők! 1979. feb­ruár 7-én este 6 órakor tart­juk óvodánkban az első pe­dagógiai jellegű foglalkozást, melyre nagycsoportos gyere­keink szüleit szeretettel meg­hívjuk és várjuk. Beszélge­tésünk témája: a játék. Alá­írás: vezető óvónő.” A köztudatban sokak szá­mára úgy él az óvoda, mint gyermekmegőrzőhely, ahová játszani járnak a gyerekek, miközben a dajkák, óvó né­nik felügyelnek rájuk. A kis óvodás tudásának a felmé­rése is legfeljebb addig ter­jed, hogy „mondd meg szé­pen, hány verset tanyltál az óvodában! Na, gyere, Zsol- tika, szavalj gyorsan vala­mit!” Éppen ezért hasznos dolog és követésre méltó kez­deményezés az anyukákkal, apukákkal való foglalkozás. A nyílt napokon, a bemuta­tókon, a „Szülők akadémiá­ján” való részvételükkel ők is személyesen győződhetnek meg arról, hogy az óvoda el­sődleges célja az aktivitásra, az önálló, problémamegoldó gondolkodásra nevelés. E cél megvalósításának legfonto­sabb eszköze pedig a játék, amely a kisgyermekek ma­gas szintű kreativitására épül. „Az óvodások rajzi kifeje­zésmódja, verbális rögtönzé­sük, zenei improvizációjuk, a világ jelenségeinek magyará­zatára kitalált és kimunkált elméletrendszerük, önállóan létrehozott világképük — mind. mind a spontán alko­tókedv megnyilvánulásai. M1 más ez, ha nem igazi kreati­vitás?” örökkön ugráló, majd kiug­ró és újabbat maga után rántó micsoda. Ott, a képer­nyő legszélén. Az amatőr fil­mesek máris mondják a szakkifejezést. Én nem tu­dom, csak valami olyasmiről hallottam, hogy.. . Igen, a celluloid filmre vett, fotoké­miai úton előállított kép le- vetítésekor, a vetítőgép film­kapujába került kosz, letö­redezett filmdarabka. Ez okozza az élményt romboló, zavaró hibát. Sokszor a szí­nész, az interjúalany orrá­nál, szájánál vibrál, máskor — totál abb kivágáskor — intimebb helyen is fel-feltű- nik a kis piszok. Általában a film elejétől a végéig. Hol alul, hol jobboldalt, hol fent. középen. Néha mulat­ságosan, de mindenkor zava­róan. Az említett tévélátogatás­kor azt is megmutatták, ho- srvan vetítik bele a celluloid filmet egy kameraféle be­rendezésbe. Végeredményben a mozigéphez hasonlít, s az objektívnál van odarögzítve a filmkockákról érkező ké- Det elektromos jellé alakító készülék. És ezt az egész fo- Ivamatot figyelni kell egy szakembernek. Hát valahol itt van a bökkenő! Figyelni — kellene. S ahogyan a nyá­ri útiélményeinket levetíten­dő gépeket is karbantart­ok filmkaDuiát, optikáját vetítés előtt letisztosatiuk. úgy ... De nem is folytatom. Csakhogy az én útifilmjeim ugráló képeit legfeljebb öten —nyolcán nézik, addig a té­vé által sugárzott, hibás ké­pet ugyanennyi millióan. Ha­zaiak és külföldiek egyaránt. Mert ugyebár a technika vívmánya mégiscsak az em­bert szolgálná, a nézőt. Nem­csak a sokat vitatott műso­rért, hanem a minél tökéle­tesebb képminőségért is fi­zetjük a havi ötvenest... Ezeket a gondolatokat a békési, Kossuth utcai óvoda vezetőjének tanulmányában olvastam. A sorok elárulják, hogy írójuk töretlen lendü­lettel és állandóan megújul­ni tudó kreativitással dol­gozik azért, hogy az óvodá­ban folyó munka valóban nevelés legyen. Tapasztala­tait a gyakorlatban haszno­sítják munkatársai. A guruló átfordulást — mint szakkifejezést — nem szégyellem bevallani, eddig halványan ismertem, és bi­zony nyitottam a fülem-sze- mem, mikor a középcsopor­tos óvodások erre a vezény­szóra bukfenceztek végig a gumiszőnyegen. „Guggolásból indulsz, guggolásba érkezel, menetirányba fordulsz, kör­alakítás, lépés indulj, bal— jobb, csapat állj, egy, ket­tő.” A fegyelmet és a figyel­met egyszerre gyakorolják a kis tornászok. „Kar mellső középtartásban, magas tar­tásba lendítsd, oldalsó kö­zéptartós, törzsdöntés előre, raj-ta!” A gyerekek pattog­nak-e frissebben vagy Jutka néni szavai, nehéz eldönteni, de, hogy mindannyian élve­zik a testmozgást, arról szik­rázó jókedvük árulkodik. Bezzeg lakótelepünkön es­ténként a bérházak csukott ablakok mögött nyomják el ásításukat. „Egy kicsi moz­gás mindenkinek kell, a ka­rosszékből álljanak most fel, ez a kis torna néhány per­cen át, ne tessék félni, sen­kinek sem árt.” Hiába buz­dít mozgásra a képernyő, az ablaktáblák nem nyílnak meg a friss levegő előtt, úgy látszik a karosszékek ké­nyelme csábítóbb a páros lá­Szájról szájra járó törté­net. Nem biztos, hogy igaz, de — bármilyen nevetséges — szomorú, hogy igaz lehe­tett volna. Eszerint az egyik könyvesboltba úgy állított be valaki, hogy kér egy méter­nyit a piros kötésűekből, pontosan 125 centiméternyit a kékekből, további 70 cen­timétert pedig vegyesen, szürke és bordó borítású könyvekből. Bizonyára értet­lenül nézhetett a különös ve­vőre a kereskedő, mert ő mindjárt meg is magyarázta a dolgot: új bútort vett, amelyhez könyvespolc is tar­tozik, s a tapéta színe miatt így állította össze a „rende­lést” a családi kupaktanács. Talán nem is kellene kü­lön hozzáfűzni, hogy aki így vásárol könyvet, az vajmi ritkán olvas, hiszen a könyv­nek csak a külseje érdekli, tartalma annál kevésbé. Ez még lehetne magánügy is — sokkal inkább közügy, hogy nem nevelték a könyvek szeretetére és megismerésé­re. Minek tagadjuk: a tár­sadalomnak minden rétegé­ben találhatók emberek, akik nem vagy csak egészen ke­veset olvasnak. Az okok kö­zött — amelyeket ők maguk sorolnak fel — éppúgy sze­repel az ingázás, mint a bok­ros hivatali elfoglaltság. Világ-összehasonlításban nálunk hallatlanul olcsó a könyv, hiszen már 4 fo­rintért is meg lehet kapni az irodalom remekeit. Anya­giak tehát manapság — ezt bizton állíthatjuk — senkit sem akadályoznak meg ab­ban, hogy saját házi könyv­tárat gyűjtsön. De maga az olvasás még ennél is ol­csóbb: szinte kiszámítani sem lehet, olyan kevésért, egy-egy kötetre jutó töredék- fillérekért kaphat bárki köl­csön kedvére való műveket a könyvtárakból. Jóval öt­venmillió fölött jár hosszú idő óta az egy év alatt köl­csönzött könyvtári könyvek száma, ami pedig édeskevés. Megnövekedett az utóbbi években városon és falun egyaránt a szabad idő. Még­bon szökdelésnél. No, talán majd ezek a kicsik, ha fel­nőnek, jobban ráéheznek a mindennapi sportra, mint szüleik. Mens sana in cor­pore sano — Ép testben ép lélek — tartja a latin köz­mondás, és hogy ez meg is valósuljon, tudjuk, hogy még sokszor kell megtenniük az utat fel a mászóívre, le a mászóívről, körben a terem­ben, végig az udvaron, lé­pésben, lazítva, ugrálva, sza­ladva, évről évre erősödve, izmosodva. Addig még az anyukákat, apukákat is le kell csábítani néha egy-egy röpke szánkózásra vagy ko­cogásra, a testük frissessége mellett gondolkodásuk fiatal­ságát is meg kell őrizni. Igazgató ismerősöm jut eszembe, aki a mínusz 10 fokban kannával és vödör­rel locsolta esténként iskolá­ja udvarát, hogy reggelre jégpálya várja a csúszkálni, korcsolyázni vágyó gyereke­ket. Pénzébe nem került mindez, csak az idejébe. Mindannyian tudjuk, hogy a rugalmasság sok esetben nem is annyira idő, mint át- nevelés kérdése. * * * Pötyit hat éven át tanítot­tam a zeneiskolában, akkor növendék volt, ma már dip­lomás óvónőként szeretné is­kolaéretté formálni nagycso­portosait. A bennünket kö­rülvevő valóság matematikai jelenségekkel, problémákkal van teli, ezeket felismertet­ni, gondolkodás útján játé­kosan megoldani — izgal­mas feladat minden kezdő pedagógus számára. — Egy szál szegfű kettő, három, vagy négy korongpénzbe ke­hozzá olyan mértékben, hogy sok ember számára már gondot jelent, mivel is tölt­se el. S ezen a gondon — megint csak nem kevesen — úgy segítenek, hogy abból, társadalmi gond lett: több időt töltenek, több pénzt költenek a kocsmákban. He­lyenként csupán azért, hogy valamivel „agyonüssék az időt”. Nem találnak, nem ismernek rá más módot és lehetőséget. Hosszú téli estéken meg­telnek a különböző osztályú és nevű, ám egyformán sze­szes italt kiszolgáló vendég­látóhelyek. Csakúgy, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor még sötétség uralkodott a falvak jó részében, takaré­koskodni kellett a lámpában égő petróleummal, s így szinte adódott a kocsma egyetlen helyként, ahol több­kevesebb világítás mellett, társaságban lehet eltölteni az időt. Ám azóta villany világít a házakban, ami azt is jelenti, hogy be lehet kap­csolni a rádió-, meg a tele­víziókészüléket. És olvasás­ra is van lehetőség, meg idő. Csakhogy a könyv, az ol­vasás szeretetére — mint mindenre — nevelni kell, már a gyermekkorban. A legkisebbek, az óvodások könnyen megszeretik. a könyveket, ha maguk is kézbe vehetik, sőt az óvó nénik még biztatják is rá őket. Akkor még természe­tesen csak a szép, színes ké­pek keltik fel az érdeklődé­süket, de már kérdeznek is hozzá, meg akarják tudni, hogy melyik kép mit jelent, miért állnak a könyvben egymás után. Kis története­ket találnak ki maguk is a képekhez, s észrevétlenül bevonul fogalmaik közé a könyv. Ha így indulnak, az isko­lában sem lesz a könyv az a félelmetes ellenség, ami­nek — sajnos — ma sok kisiskolás tartja. Nem ritka az olyan pedagógus, aki — bár maga rendszeresen ol­vas — az iskolában a kftny­rül, nini, a játékasztaloknál kinyitott a virágbolt, a mar­komban lapuló vagyonkám­mal máris indulhatok vásá­rolni. Ez több, ez kevesebb, ehhez kellene még, ebből so­kat veszek — mennyi lehe­tőség és variáció. A kis agyak gyorsan dolgoznak, vi­szonyítanak, kombinálnak, s máris kész az eredmény Nem, kérem, önök rosszul tudják, az asztalokon nem szegfűk, hanem halmazok hevernek, fehér, piros és ró­zsaszínű halmazok. Bizony, ezek az alig hatéves ember­kék — ügyes csellel — már a relációk és halmazok logi­káján nevelkednek. A szom­szédos teremben még „csak” a környező világgal ismer­kednek a kiscsoportosok, ott­honunkkal. a közlekedés, a természet érdekességeivel — Ili néni diavetítésén tenger­sok a kérdeznivalójuk — s íme, egy szobával arrébb már felnőttes könnyedséggel számolnak, osztanak, szoroz­nak a gyerekek. Ök azok. akik kisiskolás korukra egy- ismeretlenes egyenleteket ol­danak majd meg, racionális és irracionális számokkal do­bálóznak, melyekről mi, szü­lők a gimnáziumban hallot­tunk először, s mire felnő­nek, már önállóan gondolko­dó. az akadályokat komoly feladattudattal legyőző em­berekké válnak. A vezető óvónő írja: „Társadalmunk igénye, hogy életünket, jövőnket megter­vezzük. Ez egybevág az if­júságnak azzal az elképzelé­sével, mely önmaga megva­lósítását teszi lehetővé, és spontánabb, szabadabb óvo­dai vagy iskolai légkört te­remt a tudatos munkára." Az általa vezetett intézmény­ben a „Szülők akadémiája” februári foglalkozásán har- mincketten vettek részt. A látottakat felidézve, Eszter óvónő gondolatai biztos nem maradnak csak az óvoda fa­lai között. (Folytatjuk) vet csak akkor veszi elő, amikor házi feladatot ad belőle vagy feleltet, számon kér. A lehetőség pedig adott: minden iskolának van (vagy legalábbis kellene, hogy le­gyen) tanulói könyvtára. Annak egyik-másik köteté­ből egy mesét, rövidebb no­vellát, verset felolvashat a pedagógus akár a tananyag­hoz kötve is. Lehet jutal­mazni azzal, hogy a leg­szebb, legértékesebb könyve­ket a valamilyen célt el­érőnek kölcsönzik ki. És le-. hét — sajnos, elég gyakran megtörténik — a fölösleges­sé vált, irodalmilag csekély értékű könyveket év . végi jutalomkötetként adni a ki­tűnő rendű tanulóknak. Ez viszont inkább riaszt, mint vonz. Napjainkban általában ha­mar kialakul a gyerekek, fiatalok érdeklődése az élet­nek valamelyik területe iránt. Jó pedagógus a törek­vés láttán még a saját könyveiből is kölcsönöz vagy lehetőséget teremt ar­ra, hogy a nyílt eszű diák kielégíthesse érdeklődését. Felmérhetetlen jelentősége van annak, ha a fiatal em­ber már a kezdetek kezde­tén jól alapozza meg mű­veltségét. Akkor egy idő után már maga keresi meg az őt érdeklő könyveket, felkutatja a családban, is­merősöknél, könyvtárakban. A legnagyobb jelentőségük azonban mindenképpen a könyvtáraknak van. Minden megjelenő könyvet még a könyvgyűjtő sem tud meg­vásárolni. A mind fontosab­bá váló művelődési otthonok egyik feladata a könyvtárak jó megszervezése. És — ezen sokkal túlmenően — a köny­vek népszerűsítése, az ol­vasó emberek körének szé­lesítése. Mostanában vita zajlott akörül, hogy legyenek vagy ne legyenek betegkönyvtá­rak a kórházakban. Megfon- tolandók az ellenérvek: ke­vés a hely, még kevesebb a betegekkel foglalkozni tudó dolgozó a kórházakban, he­lyenként az a veszély is fennáll, hogy fertőző beteg­ségeket terjeszt a kézről kéz­re járó könyv. Mégis: a legtöbb kórházban már van vagy szerveződik a beteg­könyvtár. A hosszabb-rövi- debb ideig tétlenségre kény­szerűéit ember a legjobban úgy tudja elfelejteni baját (még a műtétre várakozás nehéz óráiban is), ha más emberek igazi vagy képzelt történeteit olvassa, távoli utazások vagy akár egy kri­mi izgalmaiba éli bele ma­gát. Kimutathatóan könnyebb a gyógyulás, ha a lábadozó könyvek társaságában tölti az időt. S könnyebb elvisel­ni az öregség ezernyi baját is — erre a szociális ottho­nok lakói a leghivatottabb tanúk. Működnek és szerve­ződnek könyvtárak ilyen in­tézményekben, ahol minden nap hosszú lenne különben, kevés a program, s a múlt­ba feledkezés, a soha vissza nem térő fiatalság utáni nosztalgia csak fogyasztja az amúgy is egyre kevesbedő életerőt. De a könyv, az ol­vasás visszaad valamit be­lőle. Többet ér mindenféle- ad­minisztratív rendelkezésnél, ha az embereket — akit le­het, egészen fiatalon, de még idősen sem késő — rászok­tatják az olvasás örömére, a szabad idő kultúrált eltölté­sére. Megunhatatlan szóra­kozás és egyben művelődés: minden könyv más, új vi­lágot, nagyobb távlatokat nyű meg az olvasó előtt, önálló gondolkodásra • kész­teti. Egységes, s már törvény­nyel is megerősített műve­lődési rendszerünkben külö­nösen fontos helyet foglal el. A közművelődés munká­sain nagyon sok múlik a könyvek megszerettetésében. Hogy minél több embert kí­sérjen végig az életen, eny­hítve a bajokat és fokozva íz örömöket. Várkonyi Endre (Nemesi) F. Pálfy Zsuzsa: Esztendőre vagy kettőre Példaképek MR 10—14 címmel hétről hétre jelentkezik a rádióban egy fiataloknak készült mű­sor. Ha jól fejtettem meg a kódot, az MR a Magyar Rá­diót jelenti, a 10—14 pedig arr,a utal, hogy elsősorban a tizenévesekhez szól az adás. Bár több alkalommal is vé­gighallgattam a jelentkezésü­ket, de eddig nem alakult ki említésre méltó vélemé­nyem a műsorról, ha csak az nem, hogy kiforratlannak, néha gyermetegnek éreztem ezt a fiataloknak szánt prog­ramot. Kedd délelőtt aztán Kupaktanács címmel külön­kiadást ígért az MR 10—14. Bár most meg azt nem ér­tőm, miért volt ez „külön­kiadás”, hiszen végre egy élőnek tűnő, pergő műsort sugároztak. Olyat, amelyben a megszólaló gyerekek őszin­tén elmondták véleményü­ket, érzéseiket. Igaz, sokszor botladozók, kialakulatlanok voltak ezek a megnyilatkozá­sok, de bizony arra is jó odafigyelni, ha a fiatalok el- bizonytaLankodnak a világ egyes dolgaiban. Valamennyi élőlény közül talán az ember kötődik leg­inkább környezetéhez. Ami­kor a kiskacsa kikéi a to­jásból, rövidesen vígan úsz­kál a vízben, s még a hosz- szasabb ápolást igénylő ma­dárfiókákat is hamar rábíz­zák szüleik akár a tengere­ken is átsegítő ősi ösztönök­re. Az emberpalánta viszont nemcsak táplálékot és puha otthonfészket igényel a fel­nőttektől, hanem akarva- ,akaratlan a beszédet, a gon­dolkodásmódot, a kulturált — vagy éppen alpári — vi­selkedésmódot is a „nagyok­tól” lesi el. Ha akad valaki a gyerek szűkebb-tágabb környezetében, akire felnéz­het, akihez hasonlóvá sze­retne lenni, azt szívesen pél­daképül választja. És bár a követésre kiszemelt ideához teljesen hasonlóvá úgyse válhat senki, hiszen akkor saját egyéniségét kellene fel­adnia, de az önként vállalt viselkedési normák, és eszményképek emberformáló erejét így sem lehet lebecsül­ni. Ám ahogy a kedd dél­előtti rádióműsorban meg­szólaló fiatalok a példaké­peikről beszéltek, az bizony elszomorító. A példaképet nem a fel­nőttek közül választjuk ki, hanem magunk közül — summázta a gyerekek véle­ményét az egyik tizenéves. Ez így kerek-perec kijelent­ve nemcsak hetykén hang­zik, de aligha igaz. Mert a munkában életük értelme­sebb részét elégető szülők példája, vagy a történelmi múltunk népért-hazáért küz­dő jeles alakjainak példája még akkor is ott él gyerme­keinkben, ha a felszínen nem azt mutatják, hogy édesap­jukra, vagy a nádorfehérvá- ri hősökre, vagy a munkás- mozgalom ellenállóira igyek­szenek hasonlítani. Fogad­juk el tehát, hogy gyereke­ink zöme tudata mélyén jó­ra törekvő, nemes célokért lelkesedni képes. Igen, a tu­data mélyén. Ám a felszín­ről sem szabad megfeledkez­ni. Hiszen a rádióban el­hangzottak szerint mostan­ság a lányok közt az impo­nál a többiek előtt, akinek mindig a legújabb divat szerint készült cuccai van­nak, aki teszi a fejét a fiúk előtt, aki úgy vagánykodik, hogy a boltból nem röstell fizetés nélkül kiosonni. A fiúk közt pedig az a menő fej, akinek balhéi vannak, aki legalább öt-hat igazga- gatói figyelmeztetést össze­szedett már. (Macskakörmök közé is írhattam volna az idézeteket.) De ugye ezek a vélemények sem lehetnek igazak? Nagy hangú hőzön­gés csupán az efféle hang, mégis érdemes odafigyelni rá, mielőtt a felszín locsogá­sai megfertőznék a mélysé­gek tisztaságát. (Andódy) Az a technika...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom