Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-22 / 68. szám

1979. március 22., csütörtök Ahová belépő kell... Közművelődés az orosházi FEK-ben Magyar Néphadsereg Hely­őrségi Művelődési Otthona, ez a hivatalos neve az egyik orosházi közművelődési in­tézménynek, de látogatói csak FEK-ként emlegetik. Szilágyi Albert őrnagy a ve­zetője a sajátos feladatú kulturális otthonnak, ahol elsősorban a hivatásos állo­mányú katonák, családtagja­ik és nyugdíjasaik pihennek, szórakoznak. Mégsem szige- telődik el a város életétől a FÉK, hiszen számos üzem­mel, gyárral, közművelődési intézménnyel hosszú évek óta baráti és cserekapcsolat fűzi össze. Kicsi a klubvezető irodá­ja, gyakran nyitogatják az ajtaját a vendégek, az itt dolgozók. Állandóan cseng a telefon; a programok, ese­mények iránit érdeklődnek, szocialista brigádvezetők he­lyet kérnek egy találkozóra, vagy éppen a tavaszi ünne­pek szervezői keresik Szilá­gyi őrnagyot. — 1971. március 6-tól vég­zem ezt a munkát — vála­szol kérdésünkre katonás pontossággal. — A honvéd­ségi művelődés területén már 1951 májusa óta dolgozom, évről évre gyűltek hát a ta­pasztalataim. Nehéz hirtelen sorba szedni, mi minden tör­ténik nálunk, hány klubunk, programunk van? Az épület meghatározza a lehetősége­inket is, egyszerre túl sok embert nem fogadhatunk. Az idén 160 belépőt adtunk ki, s az üzemi dolgozók, szo­cialista brigádok, más válla­latok nyugdíjasai a nyílt napjainkon jöhetnek el prog­ramjainkra. Kopognak. Fehér ruhás pincér lép be az ajtón és ká­véval, üdítővel kínál ben­nünket. Száztíz személyes ét­terem is tartozik a FEK- hez, s az orosháziak szigorú kritikája a legjobb konyhák közé sorolja az ittenit. Zenés presszó, előtér, társalgó, já­tékterem és a „piros szoba” ad helyet a törzsvendégek­nek, az idejáróknak. — Kevesen vagyunk itt dolgozók — folytatja az őr­nagy elvtárs —, szinte „ma­gától” szerveződik az élet. A hivatásos állományúak ha­vonta egyszer rendeznek kiubdélutánt. Már három­éves ez a klub, kezdetben vegyes témájú programokat szerveztünk számukra.- A gyakorlat bebizonyította, jobb, ha évről évre temati­kus terv -szerint dolgozunk. Tavaly a zene, a művészet, a film- és színházitörténet állt a középpontban, az idén pe­dig irodalmi esteket, gazda­ságpolitikai előadásokat szer­vezünk. Szeptembertől az űr­kutatás tudnivalóival foglal­kozunk majd. — A hivatásos tiszthelyet­tes-hallgatók tanulmányaik idején járnak hozzánk. A be­vonulástól a leszerelésig • minden általános műveltség­hez tartozó tudományból el­sajátíthatnak egy kicsit. TIT- eiőadók beszélgetnek velük a család és a társadalom vi­szonyáról, utazási, színházi, művészeti élményekről. Ba­rátokat keresnek más KISZ- szervezetek fiataljai között, például a ruhagyárban, az Univerzáü Vállalatnál, vagy a barneválban. A harmadik klub tagsága a tartalékosok saraiból kerül ki. Laktanya- látogatás, ismeretterjesztő előadások szerepelnek a prog­ramjukban. A vendégeink nemeseik kötött klubfoglalko­zásokon találkoznak. Szám­talan kiállítás, műsoros est, közösen rendezett családi ünnep, s nem utolsósorban a szakköri foglalkozások vonz­zák az idejárókat. Bélyeg-, bankács- és népművészeti szakkör kap még helyet ná­lunk. Kézimunkakiállítást rendezünk az asszonyaink munkájából, bemutatjuk az orosházi fiatal festőket, de nem feledkezünk meg a gyerekekről sem. Lövészeten vesznek részt az általános és középiskolások, honvédelmi versenyekre készítjük fél őket, s minden évben kul­turális műsort is rendezünk nekik. A fiatalok mostaná­ban szervezkednek, remél­hetőleg hamarosan megindul az élet a Zalka Máté ifjúsá­gi klubban is. Albumokat lapozgatunk. Nevető asszonyok, férfiak, gyerekek képei a találkozók­ról, meghatott arcok a név­adó ünnepségekről, lelkesítő tekintetek egy vetélkedő kö­zönségének soraiból. A FÉK családias hangulatát őrzik a képek, olyan klubéletet tük­röznek, ahol az idejárok fel­szabadultan tánulnak, műve­lődnek és szórakoznak. Bede Zsóka Gyomán, a Katona József Művelődési Ház és a bélyeggyűj­tők köre közös kiállítást rendezett a nagyközségi tanács kultúrtermében. A kiállításon hazánk 1860-tól napjainkig terjedő történelméhez kapcsolódó bélyegeket mutattak be. Megnyitót Putnoki Elemér, a művelődési ház igazgatója mondott Fotó: Hainfart Mihály Állandó kiállítás Szarvason Szarvason, a Tessedik Sámuel Múzeumban március 25-én, vasárnap délelőtt 11 órakor nyílik új, állandó kiállítás „Tes­sedik városa hajdan és ma” címmel. A kiállításon, amelyet Gyulavári Pál, a Békés megyei Ta­nács elnöke nyit meg, hét teremben gazdag régészeti, hely- történeti és néprajzi anyag mutatja be a város történetét, fejlődését, az őskortól napjainkig. A megnyitón közremű­ködik a szarvasi óvónőképző intézet énekkara. Hacsekről és Sajóról Egy születésnap ürügyén Vadnay László a tavasz el­ső napján született 1904-ben. Most lenne 75 éves, de már idestova tizenkét esztendeje halott. A Népszabadság 1967. április 19-én rövid nekrológ­ban közölte halálhírét. A nekrológ végén ez a mondat áll: „Látogatóba jött haza Magyarországra, a főváros egyik szállodájában rosszul lett, a mentők kórházba szál­lították, segíteni azonban már nem tudtak rajta.” Még a világégés előtt, a harmincas évek második fe­lében emigrált külföldre, és az Egyesült Államokban te­lepedett le. Talán csak ba­ráti, közeli ismerősei vették észre hirtelen távozását, a színházba járó közönség nem, mert Vadnay László itthon hagyta „rakoncátlan gyere­keit”, a pesti kabaré két leg­népszerűbb figuráját: Ha- cseket és Sajót. A színpadra varázsolt kávéház üvegabla­kából hosszú évtizedeken át bámultak ki Pestre, a világ­ra, dühösen és nevetve, tet­tetett naivitással és sziporká- zóan szellemes szófordula­tokkal mondták el vélemé­nyüket a látottakról, érvel­tek, vitatkoztak politikáról, szerelemről, mindenről, az Életről. Vadnay közeli jó barátja és kollégája, Kellér Dezső egyik írásában így örökíti meg a két kimondhatatlanul népszerű kabaréfigura szüle­tésének történetét: „Huszon­öt éves korában írta az első Hacsek—Sajó tréfát, a Béke- konferenciát. Akkoriban két kabaré volt Pesten, az egyik az Andrássy úton, a másik a Teréz körúton. A kabaréban is színházat játszó Andrássy úti visszaadta a tréfát. Mi­féle darab az, amelyben csak két ember beszélget, és se­hol semmi cselekmény? Min­denáron rá akarták beszélni a »szerzőt, hogy írjon bele méq egy feleség-szerepet, a szép Babochay Erzsinek. Vadnay ettől megdühödött, fogta a tréfát, és átvitte a konkurrenciához, a Teréz körútra. Ott indult el a so­rozat. Herczeg és Komiás, a két zseniális komikus egy emberöltőn át játszotta a közkedvelt páros jelenetet.” Vadnay a húszas évek ele­jén tűnt fel, mint kabaré­szerző. Egy évig a Teréz kör­úti színpad igazgatója és konferansziéja volt. Nemcsak a kabaréban dolgozott, ma­gyar filmvígjáték-forgató- könyveket is írt. egyebek kö­zött a Meseautó, a Havi 200 fix, Az ember néha téved című filmek fémjelzik mun­kásságát. Külföldön, Ameri­kában tévéjátékok, film-for- gatókönyvek írásával foglal­kozott, Duvivier világsikert aratott produkciójának, az Egy frakk történetének film­szalagján is ott szerepel a neve az alkotóké között. Szá­munkra azonban Hacsek és Sajó figurájában él tovább. Napjainkban HLatky Lász­ló és Kibédy Ervin alakítá­sában láthatjuk újra a min­denen dühöngő, méltatlanko­dó Sajót és társát, ,a naív, sokszor hülye kérdésekkel idegesítő Hacseket. Az idő múlásával a szerző ötlete közkinccsé vált: Hacsek és Sajó sztorijait ma élő kaba­részerzők szövik, írják to­vább, a két figura m,a is nagy közszeretetnek örvend. Kiss György Mihály Oktalan történet Sírt a mérnök. Fehér asz­tal felett, egy pohár konyak mellett. Fél órával előbb kér­te a találkozást — ijesztően rossz hangulatban. Telefo­non. A harmincéves ismeret­ség és barátság ellenére is háborogtam, hogy éppen most, alig éjfél előtt...? — Beszélnem kell veled! Tíz perc múlva a klubban vagyok! — s néma csend. Hiába hallóztam, a mérnök szavát nem adta a zsinór. Visszaféküdtem. „Bolond vagy, ha pedig nem, akkor részeg..-” — ezt gondoltam, s szerettem volna kihagyni gondolataiból, de a lidérc nem hagyott elaludni. Igen, menned kell! Beszélni, talál­kozni, meghallgatni... A ba­rátod! Nem tudtam elaludni: „Mi van Kálmánnal?” Nem szo­kása... — no nem, hagyjuk a közhelyeket — nem olyan fickó, aki értelmetlenül az éjszaka kellős közepén csör- getéssel ébreszti a telefon- készüléket, és barátja nyu­galmát. Cigarettára gyújtva ledob­tam magamról a takarót. „Ez a „Komiszár” bolond. A Ko­miszár nevet még a közép­iskolában csúfoltuk rá. Az első évben Kálmánka, a má­sodik évben Kálmi, a har­madikban Komi. Az érettségi előtti évben Komiszár lett, nem kisebb érdemeiért, mint­hogy az osztály „csillagosa” lett- Ez akkor divat volt. Az A/2-ben mindenki megkapta társaitól a rá legjobban illő dilis, vagy csúfoló becézést. Volt köztünk Petisand — az örökké versben csevegő fali­újság-költő, de nem Petőfi Sándort, hanem a diákot ke­reszteltük el, gyenge versmű­veinek csapnivalóan rossz stílusa miatt. Aztán volt a, történelem Naplenje, Csapa- jevics-je, Czirákó-ja. Ez utób­bi a magyar történelem leg­jobb biflázója volt. Ágyam szélén ülve az em­lékek ördöngösen követelték, hogy dobjam le magamról a pizsamát, öltözzek, s menjek találkozóra a Komiszárral. Kálmán már az asztalnál ült, félig kiürített konyakos­pohara mellett. Semmit nem mondott. Köszönetét sem, hogy megtiszteltem éjszakai nyugalmam zavarásáért... Elém tolta a konyakot, s á két karjára dobott feje alól zokogást hallatott. Fekete, göndör haján kívül pedig a görcsbe merevedő kezét lát­tam. „Szóljak, ne szóljak, kérdezzek, ne kérdezzek?” Ma sem tudom, hogy mi lett volna jobb. A harmadikat tettem. Felálltam, s a pult­nál kértem egy fél konyakot. Utánam , nézett, de nem szólt... — A Komiszámak nem il­lik pityeregni! — ez jött ki a számból elsőnek, amikor visszaültem hozzá. Nem is megfontoltan, nem is meg­gondolatlanul. Kálmán kért, én jöttem, hát ne bőgjön, ha­nem beszéljen. Fátyolosán könnyes szeme találkozott a most már féltő tekintetem­mel: — öngyilkos lett a felesé­gem! Ha nem látom néhány perc­cel előbbi kétségbeesett ar­cát, kinevettem volna. Okom volt rá. A középiskolában örökké jókedvű Kami, aki harmadikos korunk óta a legjobb volt tanulásban és verekedésben, ilyen képet még sohasem mutatott. Ha csak azt nem osztom rá, hogy egyszer a testnevelési óra után — kézilabdamecs- csen elkövetett gáncsolása miatt — akkora két pofont kapott egy harmadikostól, hogy tőlünk kérte: „Je­gyezzétek meg, ki volt az, mert én nem látom.-.” Azóta pedig mint mérnök, ott, ahol az energiatermelés biztosításáért dolgozik, ugyancsak nem kapott po­font...! Kitüntetést igen. El­bizakodottsága megfontolt­sággá, buta nagyképűsége higgadtsággá alakult. A Ko­miszár erős testét, okosságát, tehetségét egy országosan is neves és fontos vállalatnál hasznosíthatja. S most itt a tragédia, amit hiszek, de a körülményekről képtelen vagyok kérdezni, „öngyilkos lett a felesé­gem...”, cseng a fülemben a fehér asztalról visszaverődő első mondat. „Mit tett, miért tette? Mit tettél te ezért” Vagy ki más adta az okot? Egyáltalán hogyan? — Ügy kavarogtak a kérdések a fe­jemben, mint akinek álmá­ban a koponyáját fűrészelik. Elhittem, amit mondott.de ezt képtelen voltam tudomá­sára adni­— Mennyit ittál? Űjra kétségbeejtő csend. — Akkor beszélj! Kiitta a poharából a ma­radékot, s ki tudja, miért, vagy azért, mert volt kivel lelke szörnyűségét közölni, vagy mert hatott rá a szesz, beszélni kezdett: — I. szaka utaztam haza. Tudod, sok most a „kompu­ter”. (Akkor használta ezt a kifejezést, amikor a számí­tógép programozása volt a legfőbb gondjuk.) A mama sírva fogadott: „A feleséged meghalt...” Bolondságnak tar­tottam, de ő sírt... zokogott. — Ugyan, mama, ez nem igaz... — A feleséged meghalt, öngyilkos lett! — és sírt, nagyon sírt. — Ekkor már éreztem a tragédiát. — És te? — ellenszenvből fakadt a kérdés. — Én, én...? Meg sem tud­tam mozdulni. Annyit hal­lottam még, hogy megmér­gezte magát. De már el is vitték a holttestét. — De könyörgök, beszélj, miért? Hiszen jól éltetek. Az újrahallgatás adott csak választ: — Ha valaki tudja, te tu­dod, hol dolgozom. Azt is tudod, hogy mikor jutok ha­za; éjszaka, ha minden rendben, de van, amikor két vagy három nap után. Min­dig éjszakai vonattal, vagy reggel... — elcsuklik az egy­kori iskolatárs hangja, bar­na szemei újra könnycsep­peket csurgatnak az arcára. Vigasztalni szeretném, de azt hiszem, buta, és ostoba kérdésekkel. Hátha mégis megnyugtatom — a változ- tathatatlanban. Nem is hall­ja, amit mondok. Rákérde­zek, most már türelmetlenül és könyörtelenül: — Megbántottad? — Igen. — Mikor? — Legutóbb három napig nem voltam otthon. Nem tudtam hazajönni. Nagyon fontos munkát kaptunk. Üj berendezéseket kellett üzem­be helyezni. De te ezt úgy­sem érted. Szóval, helyére kellett tenni a műszereket. Aztán hazaértem dögfárad- tan. Elhiszed, hogy ennek el­lenére kívántam? Nagyon kí­vántam! És mit ad isten, éj­fél elmúlt, és nincs a fele­ségem otthon- Sehol nincs... Reggel négy óráig nem tud­tam elaludni. Szörnyen fél­tékeny lettem. Nem tudtam még azt sem, hogy hol keres­sem. Nem tudom, elaludtam, vagy csak kábult voltam. A lakáskulcsot a zárban hagy­tam. Hat órakor csengetésre ébredtem, ö volt. Űjabb hallgatás. Gondola­tai megszakadtak, nem be­szélt. Baráti részvét miatt — a kíváncsiság ellenére — én sem faggattam. A Komiszár, a jóbarát aztán mégis tovább öntötte lelki fájdalmát. — Jó, hogy jött, nékem nyolc órakor vissza kellett indulnom. — És? — Minek mondjam? Ve­szekedés, rossz nőkre szóló jelzők — válogatás nélkül- Az én számból. Mondta, hogy a barátnőjével volt, és már kibírhatatlan számára a távollétem, s két napig várt, én nem jöttem... hát a ba­rátnőjénél aludt... — Ez minden? — Igen. És bőröndömmel a kezemben azzal mentem el, hogy „akassza fel magát egy ilyen feleség!” * * * Az asszony megtette. De tanulságként egy mondat: félreértés, meg nem értés, oktalan féltékenység miatt egy asszony „elment”, egy te­hetséges mérnök pedig „fél­karúvá” lett... Varga Tibor Ötödik sebesség Amilyen sokszínű az élet, a művészi alkotások is olyan sokoldalúan tükrözik a va­lóságot. Reménytelen vállal­kozás lenne néhány mondat­ban meghatározni a művé­szetek lényegét, de a sokar- cúság mindenképpen hozzá­tartozik a művészethez. Az, hogy a mű nemcsak any- nyit mond, amennyit első látásra, hallásra, olvasásra közölni szándékozik, hanem a közönségben felkeltett ér­zések, gondolatok jelentik a művészet igazi hatását. Ér­dekes módon mindez egy rá­dióműsor meghallgatása után jutott eszembe, s mindjárt azon is töprengtem egy keveset, hogy ha abban az időben, amikor a művé­szetek múzsái helyet köve­teltek maguknak az embe­rek tudatában, már ismere­tesek lettek volna az éter­hullámokon közvetített gon­dolatok, bizonyára a rádió­zás védistennője is a mito­lógiai hölgykoszorú tagjaiért volna. S a rádióművészet­ként már elismert hangjá­ték, a láthatatlan színház mellett a jó rádióriportok is gyakran művészi hatást ér­nek el, sőt a jól megszer­kesztett műsorösszeállítások ‘ 'is többet adnak, mint azt az első hallásból gondolnánk, Hétfő délután az Ötödik se­besség című ifjúsági maga­zinműsorban például három olyan riportot is sugároztak, amelyek együttesen többet mondtak, mintha külön-kü- lön hangzottak volna el. Bár nem ez volt a sorrend, de idézzük először azt a ri­portot, amely a Népművésze­ti Múzeum ragyogó példájá­ról szólt, arról, hogy művé­szettörténész-pedagógus se­gítségével hogyan próbálja a múzeum a jövő közönségét nevelni, aktív látogatóvá for­málni. Általános iskolás ko­rú gyerekek járták a múzeu­mi szakemberrel a termeket, közben diaképeket néztek, beszélgettek a látottakról, majd népmeséket olvastak, s később a gyerekek maguk is elkészíthetik a népi haszná­lati tárgyaikat, rögtönzött színjátszó körökben pedig meg is elevenítik a régvolt élet eseményeit. Csupa lelke­sedés, csupa tűz áradt az ön­feledt lurkókból. Örömmel mondhatjuk: ilyenek a mi gyerekeink! Ám elhangzott a másik ri­port, amely már sokkal le­hangolóbb volt. Főiskolás fiatalok kulturális napokat rendeztek, amely teljes ér­dektelenségbe fulladt. Meg­szólaltak a mikrofon előtt a tanáraik is, akik szomorúan állapították meg hogy ná­lunk szinte már az általános iskolás kartól annyira egy­oldalúnkká, csupán a saját szakterületére figyelőiddé válnak a diákok, hogy az ál­talános műveltség, a teljes emberré válás igénye gyak­ran elvész a felvételi pon­tokért, meg a vizsgán való osztályzatokért történő lihe- gésben. Az ötödik sebesség munkatársai dlőtt nyilatko­zó főiskolások szavaiból pe­dig annyi szellemi sivárság áradt, hogy riadtan kérdez­hetjük: ilyenek a mi fiatal­jaink? Legszomorúbb mégis az a tudósítás volt, amely olyan „aranyifjakat” mutatott be, ’akik se nem tanulnak,., se nem dolgoznak, csupán a nagypénzű papáik luxusau­tóiban randa! í rozrtak, nagyon rossz példát mutatva azok számára, akik hajlamosak el­hinni, hogy az efféle könnyű élet édes gyümölcsöt terem. Tiltakozva kellett tehát mondanunk: nem ilyenek, nem lehetnek hasonlók a mi fiaink, lányaink! S ha valaki mégis általá­nosítani szeretne a rossz pél­dából, hadd emlékeztessek, hogy az élet sokarcúságát néha művészi szinten tükrö­ző, a figyelmeztető, sőt a kóros jélenségeket is bátran bemutató ötödik sebesség cí­mű rádióműsort is fiatalok készítik. (Andódy)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom