Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

NÉPÚJSÁG 1979. március 21., szerda Két forradalom fényei Gondolatok egy gyulai kiadványról A napokban jelent meg a gyulai Városi Tanács kiadá­sában a Két forradalom fé­nyei című kötet. Alcímében a kötet gondozói jelzik, hogy Adatok a gyulai munkásmoz­galom történetéhez 1918— 1919., vagyis ez a munka nem egy átfogó tanulmány az adott korról, hanem négy kutató résztanulmánya a gyulai forradalom vezetőinek egy részéről. Dr. Marsi Gyu­la a kötet előszavában leír­ja, hogy egy nagy átfogó ku­tatási munka során előkerül­tek olyan adatok, melyek néhány kutatót arra késztet­tek, hogy rendszerezzék ez­zel kapcsolatos eredményei­ket. Így került ez a kis kö­tet az olvasók kezébe. Az aktualitását pedig emeli az a tény, hogy a két forrada­lom 60. évfordulóját ünne­peljük. A két forradalom gyulai történetéhez címmel Hunya Sándor írt összefoglalást. Munkájában szemléletesen írja le a gyulai események történetét. Érezhető, hogy a szerző évek óta kutatója a témának, így vizsgálódása sokrétű és alapos. A forradalmak jelentős szerepet játszó vezetője a városnak Grünfeld Jakab. Az ő fiatalkori életútját mutatja be hiteles vissza­emlékezés formájában Ke­mény László nyugdíjas. Az 1918—1919. évi forra­dalmi mozgalmak néhány gyulai vezetője címmel Ma­rik Dénes jogász dr. Beré- nyi Ármin, Luda Mátyás, dr. Martos József és Bartos Ma­nó életútjáról írt. A fellelhető források igény- bevételével megírt életraj­zok bizonyosan sok új ada­lékkal gazdagítják a mun­kásmozgalom gyulai történe­tét. Számomra Luda Mátyás élete volt a legérdekesebb és a legfigyelemre méltóbb, ö volt a népi származék, a ha­talom megtestesítője, a rek- viráló katonák vezetője, az újabb kori Lúdas Matyi. Hí­rét már gyermekkoromban hallottam, amikor nagyszü- leim felelevenítették a for­radalom gyulai eseményeit. Marik Dénes írásából saj­nálkozva értesültem Luda Mátyás sanyarú, magános, elfelejtett öregkori életéről. Kár, hogy ilyen elhagyatott- ságban távoznak el közülünk a nagy idők tanúi! A prózaíró, Csoór István nem először mutatkozik be, mint történetíró. Második otthona — a történelmi ese­ményekben oly gazdag — Gyula, a históriákat kedvelő énjét tolta előtérbe. A Szeg­halomból elszármazott író mindig szívesen fordult a kö­zeli múlt eseményei felé. Mint szemtanú, mint aktív közreműködője a munkás- mozgalom illegális és legális harcainak, kitűnő társadal­mi körképet tudott bemutat­ni eddig megjelent írásai­ban. Csoór Istvánt olyannak tar­tom a történetírók között, mint a nagybajomi Szűcs Sándort a néprajzi írók so­rában. Nem elégszik meg az adott téma taglalásával, ha­nem azonosul a korral, a szereplőkkel és az indító­okokkal. Amellett oknyomo­zó szerepet is vállal, amikor annak szükségét érzi. Utána megy az eseményeknek; bú­várkodik a levéltárban és irattárakban, meghallgatja a szemtanúkat és ha a szükség úgy kívánja, kimegy a te­repre is. Nagyon jól emlékszem (a helytörténeti író szívmelen­gető, izgalmas, örömteli ér­zése nem ismeretlen előt­tem), amikor lelkes szavak­kal újságolta, hogy a gyulai 19-es mártírok kivégzésének történeti hitelességű nyomá­ra bukkant, és sikerült hosz- szas utánjárás után rekonst­ruálnia a szomorú esemény idejét, helyszínét és egyéb körülményeit. Ezek a gondolatok jutot­tak eszembe, amikor az át­lagolvasó szemével olvasva peregtek előttem filmszerűen az események. (Két tanul­ADALÉKOK A GYULAI MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉNETÉHEZ 1918-1919 mányát adta itt közre: Har­cosok és mártírok és Króni­kás lapok Gyulaváriból a forradalmak idejéből cím­mel.) Majd figyelmesebb ol­vasásra késztetve magamat, bontakozott ki előttem az ed­dig tévesen és egyes esetek­ben összebogozódottan ku- szálódott életrajzok sora. Az olvasó és a történeti tu­domány számára is meg­nyugtató, ha sikerül hitelt érdemlően leírni az igazsá­got és a pontos adatokat. A Tanácsköztársaság ese­tében az igazság feltárása még fokozottabban is szük­séges! Erre a nagyszerű 133 napra annyi szennyet és mocskot szórtak a fehérter­ror idején, és azokra a pu­ritán lelkületű szocialista népvezérekre is, akik becsü­letből, igazságszeretetből, ön- feláldozásból mindig jelesre vizsgáztak, és nem lehetett rájuk bizonyítani semmi tör­vénytelenséget ! Sajnos e vádak azonban sokszor napjainkig is hatot­tak. És az is sajnálatos, hogy volt időszak a felszabadulá­sunk utáni években, ami­kor azokat, akik hittel és meggyőződéssel, még puszta életük kockáztatásával is küzdöttek egy jobb, egy igazságosabb világért, félre­állították, mellőzték és kire­kesztették az élcsapatból. Csak a Tanácsköztársaság 40. évfordulója tett igazsá­got, megbecsülést a még élőknek és a meghaltaknak. Most ez a kötet is a jóváté­telt szolgálja. A kiadványt — annak el­olvasása után —, jogos meg­nyugvással tettem le. Ez a kötet megfelel azoknak az elvárásoknak, melyek jó és hasznos feladatot töltenek be a többi gyulai kiadvány so­rában a szép és'nemes ha­gyományok ápolásában. Marsi Gyula a kötet elő­szavában tájékoztatja az ol­vasókat a könyv közreadásá­nak körülményeiről, a Gyu­lán dolgozó munkacsoport tevékenységéről, a munkás- mozgalom kutatásának to­vábbi terveiről, ezzel is pél­dát mutatva más települé­seknek az aktív kutatómun­ka szorgalmazására! Az ízléses szép kötetet a városi tanács jelentette meg, Szabó Ferenc levéltár-igaz­gató gondos és alapos szer­kesztésében. A kötésterv és a tipográfia Kállai Júlia íz­lését és a Dürer Nyomda munkásainak szakértelmét dicséri. A kötetben közre­adott fotók jó minősége kü­lön dicséretet érdemel, csak azt hiányoljuk, hogy erede­tükre, készítőjükre vonatko­zóan nincs közlés. Miklya Jenő Diákotthonban élni Csaknem kilencvenezer, 6—18 éves korú diák él és tanul kollégiumban. Lét­számuk a demográfiai gör­be függvényeként legfeljebb csekély mértékben változik; többé-kevésbé állandó az utóbbi években. A tanuló- ifjúság egészéhez képest kétségkívül nincsenek so­kan. A statisztika azonban azt is kimutatja, hogy a diákotthonokban lakó kö­zépiskolások háromnegye­de, a szakmunkástanulók 90 százaléka, míg az általános iskolások összessége mun­kás- vagy parasztcsaládból való. Szűkös szellemi batyu Sokan úgy vélik, hogy a szülőknek manapság már módjukban áll mérsékelni a — jobb szó híján — szárma­zásból eredő kulturális hát­rányokat. E lecke azonban nehezebb, mintsem hogy az anyagi javak gyarapodásá­val megoldottnak könyvel­hessük el. A kulturális gya­rapodás feltétele csak rész­ben függ az anyagi helyzet­től. Kell-e magyarázni, hogy a társadalom strukturális tagozódása alapján lényeges a különbség a diákok kul­turális környezete között? Dehogy is elmarasztaló bé­lyeg ez azokon, akik úgy érkeznek társaik közé, hogy maguk is tudják: az otthon­ról hozott szellemi batyu bi­zony szűkös. És minél te­hetségesebb a fiatal, annál több joggal várhat segítséget efféle hiányainak felszámo­lására, annál jogosabban pöröl hátrányai miatt, ame­lyekben vétlen. A diákotthon azoknak kí­ván segítséget adni, akiknek lakóhelyén nincs meg a ta­Popfesztivál és rönkvár Szakkörök a füzesgyarmati művelődési házban A füzesgyarmati művelő­dési ház működéséhez csak­nem félmillió forint állt ren­delkezésre az elmúlt eszten­dőben. A kiadás kevesebb volt a bevételnél, s így a művelődési intézményben már nem volt olyan súlyos pénzügyi feszültség, mint a korábbi években. Ez jó­részt annak köszönhető, hogy a művelődési ház együttmű­ködési megállapodást kötött a nagyközségben működő gazdasági egységekkel, a he­lyi Vörös Csillag Termelő- szövetkezettel, az Univerzál Ipari Szövetkezettel, Szegha­lom és Vidéke ÁFÉSZ-szel, a költségvetési üzemmel, va­lamint az általános iskolá­val, KISZ-bizottsággal, úttö­rőcsapattal és a Vörös Csil­lag Lenin Szocialista Bri­gádjával. Ami gátolja a még ered­ményesebb tevékenységet az az, hogy a művelődési ház épületének állaga rossz és komoly erőfeszítéseket kíván az intézet vezetőjétől, hogy a létesítmény betölthesse funkcióját. Minden évben jelentős anyagi ráfordítást és energiát igényel a megfele­lő állapot megőrzése. A ren­delkezésükre álló anyagi eszközök mellett, nagy érté-, kű társadalmi munkát kí­ván az épület korszerűsíté­se. Az elmúlt esztendőben például a Lenin Szocialista Brigád végzett társadalmi munkát az intézmény felújí­tásában. A művelődési házban az utóbbi években nagyszerű és mozgalmas klubélet alakult ki. Az ifjúsági klub, amely pedagógus irányításával dol­gozik és 21 tagja van, a me­gyei versenyben negyedik helyen végzett. A kiscsopor­tok közül az egyik legaktí­vabb és létszámában is leg­nagyobb — 130 tagot szám­lál — a nyugdíjasok klubja. Heti két alkalommal tarta­nak rendszeres foglalkozást, amelyet 5 tagú vezetőség irá­nyít. A nőklub magába tö­möríti a község nőtársadal­mának nagy részét. A 35 ta­gú klubot Csirik Imréné ve­zeti. Rendszeres TIT- és po­litikai előadások, kirándulá­sok szerepelnek programjuk­ban. Az intézmény és az MHSZ fenntartásában mű­ködik a rádiós-műszaki klub. Viszontagságos körülménye­ik ellenére is kiváló helye­zéseket értek el megyei és országos versenyeken. Jelen­leg helyiséggondokkal küz­denek, de remény van arra, hogy az idén ez megoldódik, ugyanis az MHSZ-székházá- ban kapnak majd helyet. Az intézmény anyagi és erkölcsi támogatásban ré­szesíti a szakköri munkát is. A legjelentősebb ezek közül a helytörténeti szakkör, amely az egyik legaktívabb kiscsoport. Jó munkájuk eredményeként a Békés me­gyei és a nagyközségi ta­nács megvásárolta a Szé­chenyi utcában levő egyik épületet, amelyet tájházzá alakítanak ki. Sikeres évet zárt az elmúlt évben a ga­lambtenyésztő szakkör, amelynek jelenleg bár csak 27 tagja van, létszámuk év­ről évre gyarapodik. A cso­port tagja az Országos Ga­lambtenyésztő Egyesületnek és rendszeresen részt vesz­nek az országos és területi versenyeken, kiállításokon. Az ez évi hagyományos ki­állításukat 600 érdeklődő ke­reste fel. Az intézményben működik és több éves sike­res múltra tekint vissza a községi nőbizottság támoga­tását élvező díszítőművésze­ti szakkör. A lányok, asszo­nyok hímzéssel, varrással, népi iparművészettel foglal­koznak. Ugyancsak jól mű­ködik az általános iskolában — az intézmény támogatá­sával — a képzőművészeti szakkör. Ebben főleg úttörők vesznek részt, és rajzzal, festéssel, gyurmázással és li­nóleum metszéssel foglalkoz­nak. Munkájukat megyei arany és bronz oklevél fém­jelzi. Tavaly önálló kiállítást rendeztek nagy sikerrel az Univerzál Ipari Szövetkezet­ben. Az ifjúsági házzal kö­zös irányítású a fotószakkör, amely jól segíti a helytörté­neti munkát. Sikeresen sze­repelt az országos minősítő fesztiválon a „Röpülj páva”- kör, valamint a citerazene- kar. Az amatőr művészeti munkában a fafaragók és az amatőr festők tevékenysége érdemel még dicséretet. Az idén tovább bővült te­vékenységük, amikor átvet­ték a propagandistaklub irányítását. Tavaly eszpe­rantó és német nyelvtanfo­lyamot indítottak. Sikeresen bonyolítják le évről évre a modem társastánctanfolya­mot. Látogatottak a műve­lődési ház rendezvényei, amelyből tavaly 61-et ren­deztek és ezekre több mint 10 ezren váltottak jegyet. A ház más intézetekben lebo­nyolított rendezvényein, amelyből 24 volt, több mint 5 ezren vettek részt. Az idei tervükben szere­pel a nemzetközi gyermekév tiszteletére megrendezendő megyei gyermeknap szerve­zése és lebonyolítása, vala­mint egy cölöpvár felépíté­se. Több éve rendézik meg sikeresen a területi pop- fesztivált, amelynek az idén is otthont ad Füzesgyarmat. Megrendezik még a népi együttesek járási találkozóját is és bekapcsolódnak a sár­réti napok rendezvénysoro­zatába. nulás, a továbbtanulás lehe­tősége. Mondhatnánk azt is, hogy a kollégium: szo­ciális szolgáltatás, a tanács kezelésében. Ez azonban feladatainak némiképp a leértékelését jelentené. Fia­talon nehéz elszakadni a szülő háztól. Aki maga is élt kollégiumban, jól tudja: nemcsak helyszínt, de élet­formát is cserél, ha diákott­honba költözik. Meg kell tanulnia alkalmazkodni má­sokhoz, a nevelőkhöz, és a korábbi nagy szabadsághoz képest szokatlan, hogy szi­gorúbb rend szerint telnek a napjai. Az átállás sosem zökke­nőmentes. De hogy milyen mérvű, hogy hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó-e, az mindenkor a helyi tárgyi és személyi feltételektől is függ. És mivel a diákottho­nok a magyar közoktatás szerves részét képezik, na­gyon lényeges, milyen a kapcsolatuk az iskolákkal. Presztízsviták Milyen is ez a kapcsolat? Sajnos, nem mindig dicsér­hető. Míg a diákotthonokban többnyire megvolna a haj­landóság az ápolásra, az is­kola ezt a közeledést itt-ott alig viszonozza. S bár a fel­ügyeletet ellátó tanár ösz­tönzi e kapcsolatok fejlesz­tését, az eredmény még gyakorta „foghíjas”. Ennek okát a szakemberek elsősor­ban abban látják, hogy nem sikerült még kialakítani az iskolai és a diákotthoni ne­velők azonos szemléletét. Értelmiségünk talán leg­népesebb rétege nem men­tes az alkotó erőket csorbító presztízsvítáktól. Az általá­nos iskolai tanár sokszor te­kintélyesebbnek, fontosabb­nak tartja magát a tanító­nál, de nehezményezi a mesterséges válaszfalakat, ha az ő lelkiismeretesen végzett munkáját, mondjuk középiskolai kollégája nem értékeli. Ami pedig ennél is érzékenyebb sérelem: az iskolában tanító pedagógu­sok többnyire nem tartják azonos rangúnak diákott­honban működő társaikat. E megosztottság magától értetődően nem segíti elő a nevelőmunkát. Mert ahol ezek a tünetek fellelhetők, mindenkor hiányos a diá­kok érdekét szolgáló in­formációcsere. A diákott­honban lakó ifjú sokféle módon megsínyli e vitákat. A más-más megítélés elbi­zonytalanítja, rombolja ben­ne nevelőinek hitelét. Periférikus terület? A tanácsok oktatási osz­tályain mind több szó esik újabban a diákotthoni ne­velőmunka korszerűsítésé­nek,, az iskola és a kollé­gium közötti kapcsolat ja­vításának szükségességé­ről. Dicsérendő, hogy az Ok­tatási Minisztérium, össze­fogva a tanácsokkal, a fo­gyatékosságok felszámolá­sára újabban tájkonferen­ciákat szervez. Elsőként Veszprémben gyűlnek össze három megye iskoláinak és diákotthonainak igazgatói, hogy megvitassák a két in­tézménytípus együttműkö­désének lehetőségeit. Ezt kö­vetően áprilisban Debre­cenben rendeznek hasonló megbeszélést a hajdú-bihari, a békési és a szabolcsi in­tézményvezetők, valamint a közvetlen felügyeletüket el­látó tanácsi szakemberek. Nem kétséges, hogy van és lesz hasznuk ezeknek a kon­zultációknak, bár a gondokat egycsapásra aligha szüntetik majd meg. Hiszen teljesen jogos a kifogás, amelyet gyakorta hallani a nevelő- otthonokban dolgozó fiatal pedagógusoktól (sajnos ke­vesen vannak!). Panaszolják, hogy speciális munkájukra nem készít fel sem az egye­tem, sem a főiskola. Az ide­genkedés tehát ettől a mun­kától már az alma materban kialakul. így már könnyeb­ben érthető, miért húzódoz­nak a fiatal szakemberek a diákotthoni munkakörtől. Ezenfelül: több a heti szol­gálati idő, mint az iskolá­ban, s az sem vonz túlságo­san, hogy a nevelőnek törté­netesen hajnalban be kell ballagnia ébresztőt tartani, elindítani a gyerekeket az iskolába, majd délután me­het vissza ismét, hogy foly­tassa aznapi munkáját. Mindez persze csak rész­letkérdés; a legelhivatottab- bak szerint a hátrányos meg­ítélés és a rosszabb munka- körülmények ellenére is le­het jól dolgozni. De hát mi­kor jó egy kollégium mun­kája? Az illetékes nyilván nem először válaszol erre a kérdésre: ha feladatot ad, ha kölcsönös a felelősség egyén és közösség között, ha állan­dóan bővíti kapcsolatrend­szerét, ha a közösség védel­mében, demokratikus kere­tek között folyik a munka és a nevelés, ha a kollégium képes felkészíteni lakóit a társadalmi életre, a beillesz­kedésre. Példák — ellenpéldák Tömör, világos a megfo­galmazás. Megvalósítása vi­szont nem könnyű. Az egyik vidéki város híres kollégiu­mának nevelőtanára a kö­zelmúltban hónapokon ke­resztül faggatta a bentlakó­kat, mondjanak véleményt róluk, nevelőkről és a kollé­giumról. A válaszok feltár­ták, hogy bizony baj van a demokrácia értelmezése kö­rül a tanár-diák viszonyban. Pedig ez a diákotthon a job­bak közé sorolható, munká­jában mégis sok a hiba. Ál­talánosságban kimutatható a törekvés a jó irányba, a szakemberek véleménye sze­rint a háromszáz-egynéhány középiskolai diákotthon kö­zül kétszáz, ha nem is töké­letesen, de így vagy úgy mu­tat jó példát. Ezek közé tar­tozik — többek között — a gyomai mezőgazdasági szak­munkásképző kollégiuma, a tiszalöki, Szolnokon a Sza­muely Tibor nevét viselő, a fővárosban a Táncsics Mi­hály vagy Ártándon a me­zőgazdasági szakmunkásta­nulók diákotthona. Sorol­juk ide még a vasadi tanyai kollégiumot is, mert szép példája annak, hogy a ké­pesítés nélküliekkel feltöl­tött tantestület is képes eredményes munkát végez­ni, ha kellő segítséget kap anyagiakban és szellemiek­ben a felügyeletet ellátó ta­nácstól. Persze ellenkező előjelű példa is akad jócskán. Az egyik kollégiumban bünte­téspénzt szedtek a bentla­kóktól. Egy másikban az dívik, hogy este nyolcra pi­zsamába kényszerítik a la­kókat. Ismét másutt fel­bontják a gyerekek, leveleit; a lányok hetente kétszer moshatnak, s nehogy bárki­nek is eszébe jusson meg­szegni a törvényt, lakatra zárják a fürdőhelyiségeket. És akad olyan diákotthon, ahol beszögezték a tanuló­szobák ablakait, hogy senki se bámészkodjék ki az utcá­ra. Van tehát bőségesen ten­nivaló, hogy a diákotthonok, a kollégiumok légköre jobb legyen, hogy eredményeseb­ben töltsék be feladatukat, s lakóikból valóban szocialista gondolkodású, munkaszerető, közösségi szellemű felnőtte­ket neveljenek. Ám a jó pél­dák igazolják: a diákotthoni élet önállóságra szoktat, az önállósodás pedig meggyor­sítja a felnőtté válást. Élni pedig — ha a körülmények szülte szükségből is — so­kaknak kell kollégiumban. S nem mindegy, hogyan! Fejér Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom