Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-25 / 47. szám

1979. február 25., vasárnap

o

Serédi János:

Falióra a víkendházban

Meskó Anna: Ház

Veres Imrére emlékezünk

A buszon, amely ennek a szombat estének talán az utolsó külterületi járata lehetett, ketten utaztak. ö, meg egy bőrdzsekis. Onnan tudja, hogy rajta kívül még volt valaki, mert egyszer hátrapillantott. Amúgy ösztönösen vetette hátra a fejét, mint amikor az embernek az az érzése támad, hogy nézik. A bőrdzsekis szemére húzott kalappal zötykölődött a hátsó ülésen. Aludt. De az is lehet, csak tetette az alvást. Mivel délután minden úgy történt, ahogy előre tervezte, nem volt oka a nyugtalanságra. Felesége a kétórás gyorssal Pestre utazott. Kocsival kivitte az állomásra, aztán beült egy feketére az étterembe, majd a mozihoz hajtott. A hatórás előadásra két jegyet vásárolt. Zsóka a bejáratnál várta. Anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz, kezébe nyomta a jegyet. A sötét nézőtéren összebújva fél tizenegyre beszélték meg a találkát. Akkor adta át a lánynak a sluszkulcsot. ö busszal ment ki a víkend- házba. A végállomáson csak egyedül szállt le. Még körül is nézett, nem követi-e valaki. A Körös-part kihalt volt és sötét. Semmiféle gyanús zajt nem hallott. Ennek ellenére úgy vélte, nem árt az óvatosság. Hangtalan léptekkel felment a lépcsőkön és a szobában nem kattintottá fel a villanyt. Könnyűszerrel előkerítette a konyakos üveget, nagyot húzott belőle, s elégedetten eldőlt a heverőn. Most már nem is kellett mást tennie, csak várnia, hogy Zsóka kopogtatás nélkül belibegjen az ajtón. így beszélték meg, nem fog kopogni, csak lenyomja a kilincset. Éppen arra gondolt, mi lenne, ha kopogna? Mi lenne, ha a felesége hangját jatánozná ? Ostobaság, szisszent fel.

Ismét ajkához emelte az üveget, aztán lusta mozdulattal a padlóra tette. Akkor történt, amikor az üveg a padlót érte. Kopogtak az ajtón! Meghűlt benne a vér. A falióra éppen a tízet kezdte ütni. Lélegzetét visszafojtotta. A rugó elnyújtottan zizegett. Majd egy nyikkanás után olyan mély hangon kondult meg az óra, mint egy öreg harang. Máskor valami megnevezhetetlen büszkeség ragadta el ilyenkor. Ügy tekintett a bárszekrény felé, mintha látható, avagy láthatatlan ellenségének skalpja pompázott volna ott. Most viszont összezavarta gondolatait. Már-már abban sem volt biztos, egyáltalán hallotta-e a kopogást, vagy csak a megfeszített idegei játszottak vele. Alig várta, hogy a kongás elnémuljon, s a kinti világra összpontosítsa a figyelmét. A csend rövid ideig tartott. Az óra rugója ismét zizegni kezdett. Közben úgy tetszett, mintha valaki, vagy valami megmozdult volna odakint az ajtó előtt. Ám ha valós volt is a zaj, hirtelen beleolvadt az óra kongásába. Az ezt követő csend kietlen süketségként hatott. Olyasvalaminek, mint az élete, melyen már saját maga sem tudott eligazodni, annyi kusza szál húzta, hol jobbra, hol balra. Hátha a felesége áll az ajtó előttv csapta arcul a gondolat. Nesztelenül szokott járni és mindig kopog. Megkocogtatja az ajtót, felkattintja a villanyt. Még csak ez hiányzott! A múltkor félreérthetetlenül tudomására hozták, hogy sürgősen rendezze a magánéletét. Egyszer már szóvá tették. Mégpedig a helyettese. Sohase hitte volna, hogy a halk szavú, kis emberke, akit az intézetben csak egyszerűen Tamáskának hívtak, szembe mer vele szállni. De a kis emberkéből egy finom húzással erkölcsi hullát csinált. Ráterelte a gyanút, hogy eltulajdonította az intézet falióráját, amit egy külföldi delegációtól kaptak ajándékba. Nem volt feljelentés, nem volt vizsgálat, csak éppen felreppentette a gyanút. Elsuttogta a felettesének. Elsuttogta beosztottjainak, mindenkinek, akinek csak tehette. A szerencsétlen azt se tudta, miért csapnak össze feje felett a hullámok. Akkor azt hitte, végképp megszilárdította a

pozícióját. Most azonban újabb Tamáskák támadtak fel.

Lehetetlen, hogy a felesége állna az ajtó előtt. Hiszen látta, amikor felszállt a gyorsra. Addig ott állt a peronon, amíg el nem indult a vonat. Még integettek is egymásnak. Kikészült, ennyi az egész. Valóban, itt az ideje, hogy rendezze életét. Szakítani fog Zsókával. Az elhatározás megnyugtatta. A szakítás gondolata azonban nem tudott gyökeret ereszteni benne. Olyan volt, mint a rossz úszó, aki rábízza magát az árra. Érdekes, mindig a saját gyengeségében bízott a legjobban. Eleresztett izmokkal nyúlt el a heverőn. Kezét feje alá tette. Az óra most kezdte ütni az ötödiket. És ekkor, éppen a kon- gatás előtt köhécselés ütötte meg a fülét. Határozottan hallotta. Határozottabban, mint a kopogásokat. Egy férfi köhécselt. Az óra kon- gatása megszázszorozta ezt a hangot. Nem tétovázott most már. Feltépte az ajtót.

— Ki az?! — kiáltotta.

Áthatolhatatlanul sűrű

volt a sötétség. Körös-körül csend honolt. A messzeségben ugyan úgy, mint máskor millió fényben csillogott a város. Lement a lépcsőkön. Körbejárta a házat. Sehol senki. Közben nevetett. Saját magát nevette ki. Visz- szament a szobába. Pihenni szeretett volna, hogy erőt gyűjtsön, mire megjön a lány. Szemét is behunyta, de az óra kongatása ébren tartotta.

Az órát hosszú időn keresztül az intézetben, az irodája szekrényében rejtegette. Volt olyan szándéka is, hogy valamelyik este a Körösbe dobja. Arra is gondolt, hogy elássa. Végül idehozta a víkendházba. Most jutott először az eszébe, hogy ezt bizony nem helyesen tette. Az óra könnyen bajt hozhat rá. De akkor már maga se tudta, álmodik vagy ébren van. Még akkor is az álom és ébrenlét furcsa kettősségében leiedzett, amikor a bőrdzsekis’ belépett az ajtón. Ugyanaz a férfi volt, akit a buszon pillantott meg. Tagbaszakadt árnya betöltötte az egész helyiséget. Zseblámpájával kör- bepásztázott. Leakasztotta válláról a hátizsákját. Egymás után nyitogatta ki a fiókokat. Végül a faliórán állapodott meg. Sokáig nézegette. Aztán hirtelen mozdulattal leemelte a kampóról. Akkor vetette rá magát. Dühösen, eszelősen, ahogy az ember az álombéli szörnyeteggel viaskodik. A bőrdzsekis kétszer állón ütötte, s eszméletlenül zuhant vissza a heverőre.

Mikor magához tért, égett a villany. Zsóka mellette térdelt. A homlokát simogatta.

— Végre felébredtél, Mu- cikám. Nyugtalan álmod lehetett, mert hadonásztál a kezeddel.

Kikerekedett szemmel bámult a lányra.

— Mikor jöttél?

— Ahogy megbeszéltük, fél tizenegykor.

— Nem találkoztál egy bőrdzsekissel?

— Ugyan, ki jár erre ilyenkor?

A lány könnyedén, majdnem félvállról válaszolt. A férfi cigarettára gyújtott, s a heverő szélén gubbasztott. A lány vetkőzött. Lassan, komótosan dobálta magáról a ruhát, majd mikor már semmi se volt rajta, a férfi elé állt.

— Ügy látom, Mucikám, ma nem a legjobb hangulatban vagy.

A férfi idegesen felpattant.

— Értsd meg, kiraboltak. Az órát is elvitték.

Fejét csapkodta, s az asztal körül keringőzött.

— Mit csináljak, hívjam a rendőrséget? — torpant meg a lány előtt.

Zsóka megvonta a vállát. Öltözködni kezdett.

Nevét, munkásságát elsősorban a néprajzosok és nyelvészek ismerik, bár nyolc évtized után a szegedi Péter László ismét napvilágra hozta a Veres Imre által gyűjtött, a Magyar Nyelvőrben 1874—1878-ban megjelent Orosházi népmesék-et a Nagy Gyula szerkesztette Szántó Kovács Múzeum 1960-as Évkönyvében, de írt róla a Békés megyei Népújságban és az Etnographiá- ban is. önálló kutatási eredményeket publikált még az Orosháza történetében Elek László, az Orosháza néprajzában Hajdú Mihály.

Veres Imre alig múlt huszonöt éves, mikor több hónapi katonáskodás és betegség után meghalt. Tudományos munkássága mindössze négy évre tehető, de ez az időszak is elegendő volt ahhoz, hogy maradandót alkosson.

Milyen szerepe és jelentősége van annak, hogy a magyar szellemi életben nyomot hagyó jeleseink szőkébb hazánkban, Békés megyében születtek? . Most, több mint egy évszázad távolából hogyan ítélhetjük meg helyesen elődeink munkáját? Hogyan tudunk meríteni népi kultúránk örökségeiből? A fiatalon elhunyt tudósjelölt pályaképének felvázolása, értékelése és néhány újabb kutatási eredmény közzététele mellett ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Veres Imre Orosházán született 1853. október 25-én. A születési anyakönyv tanúsága szerint apja Vörös (így!) József takácsmester, anyja Kovalcsik Katalin. Több testvére közül kettő — főként az első világháború előtt — meghatározó szerepet játszott Orosháza és környéke gazdasági, társadalmi és kulturális hetében. Az idősebb: József (1851—1913) ev. lelkészi-esperesi -püs- pökhelyettési munkája mellett két évtizedig a képviselőház népszerű szónoka volt, mint az orosházi kerület követe. Talán az volt legnagyobb elismerése, hogy a turini száműzetésben elhunyt Kossuth Lajos koporsója fölött — a Budapestre

— Az lesz a legjobb, ha elmegyek.

— Menj — mondta, pedig mást akart mondani, de a büszkesége nem engedte.

Mikor a lány beült a kocsiba, az ablaknál állt. A felvillanó fényben úgy rémlett, hogy a kormánykeréknél a bőrdzsekist látja. Meg- tántorodott. Talán egy ér pattant meg a halántékán.

A falióra ekkor kezdte volna ütni az éjfélt. De az óra nem volt sehol. És később, amikor ebben az ügyben megindult a nyomozás, szóba se került. Valószínű, ezért maradtak eredménytelenek azok az erőfeszítések, melyek a tettes felkutatására irányultak, aki fittyet hányva a veszélynek, to- vábra is bőrdzsekiben járt.

indulás előtt — gyászbeszédet mondhatott. Sokirányú közéleti munkássága mellett felépítette a polgári iskolát, több könyve jelent meg. Az öccs: Lajos (1859—1935)

1875-től haláláig — tehát hat évtizedik — kis megszakítással nyomdász volt Orosházán.

Veres Imre a szülőhelyén végzett elemi iskola után a rangos Szarvasi Gimnáziumba került, ahol 21 éves korában, 1874-ben fejezte be tanulmányait. Nem tudhatjuk kinek a hatására kezdett foglalkozni a néprajz- tudománnyal és a nyelvészettel. Talán gimnáziumi osztályfőnöke, a tudós Zsilinszky Mihály, vagy a majd másfél évtizedig Orosházán élő és a Magyar Nyelvőrben az 1872-es kezdetektől író Győry Vilmos lehettek azok, akik a tehetséges fiatalember figyelmét a néphagyományok szakszerű kutatása felé fordították. Tény az, hogy alig végezte el a középiskolát, már 1874 augusztusában megjelent első kis közlése a Magyar Nyelvőrben, egy Békésszentandrá- son gyűjtött néprománc. Az ezt követő négy évben, 1878 júliusáig összesen 51 írása jelent meg a folyóiratban. Fő érték számunkra a 13 Orosházán gyűjtött népmese: (Krisztus és Szent Péter, Az öregember és az aranymozsár, A négy testvér, Szép Ilonka, A tíz egy-test- vér, Miért nincsenek szentek az evangélikus templomokban, A nagy fa meg a kanászgyerek, valamint a Péter László által adott címek : A megevett kisgyermek, Az ördög, a lány és a macska, Az álruhás királyfi, Terülj, abrosz!, A harmadik fiú, Az elcserélt királyfiak.) Ez utóbbi mesének a változata — Hajdú Mihály kutatásai szerint — Az aranyhajú tündér címmel jelent meg egy 1882-es Oros: házi Újságban, ugyanitt találta meg A világ csúfja c. ismeretlen Veres-mesét is, amit közölt az Orosháza néprajza c. kötetben. Veres Imre ezeket a meséket fonetikusan írta le, így képet kaphatunk a Dunántúlról települt orosháziak nyelvjárásáról. A minden bizonnyal nagy számban létező múlt századi orosházi népmese- kincsnek csak fenti darabjai maradtak meg, a szellemi néprajzi anyag gyűjtése olyan gyermekcipőben járt, hogy Veres Imrén kívül szinte nem is akadt más (Ballagi Mórról kell még megemlékeznünk), aki feljegyezzen belőlük. Jó, hogy Veres ezt a pár mesét leírta, mert így is nagyon keveset tudunk a régi Békés megyei paraszti világ szellemi kincseiről.

A népmeséken kívül alkalmi mondókák t, tájszókat, a takácson .erség műszóit (bizonyára édesapjától gyűjtötte), népdalokat, ráolvasásokat, pohárköszöntőket, szólásmódokat, néprománcokat, gyermekverseket, gyermekjátékokat, bordalokat, sőt még seregélyijesztőket is publikált.

Orosháza mellett Békés- szentandráson és Mezőbe- rényben gyűjtött. 1876-tól figyelme a nyelvészet felé fordult. Egy 1767-ben kiadott könyvből közölt nyelvtörténeti szempontból érdekes babonákat, majd foglalkoztatták a 16—17.. századi régi magyar irodalmi emlékek is. Pósaházi János, Czeglédi István, Veresmarti Mihály, Komáromi Csipkés György, Dávid Ferenc írásaiból közölt nyelvtörténeti adatokat, szólásmódokat és példabeszédeket.

Utolsó írása 1878. júliusában jelent meg. Ősszel kezdte volna utolsó tanévét a budapesti egyetem bölcsészkarán. A történelem azonban közbeszólt. Péter László kutatásaiból tudtuk eddig azt, hogy a Vasárnapi Újság 1879. márc. 2-i száma írt Veres Imréről, aki a „bosnyák hadjárat alatt kifejlődött tüdővész következtébe” meghalt. Fellapoztuk a helyi sajtót és rábukkantunk testvére, Veres József, az akkor még „soproni magyar lelkész és főiskolai tanár” 1879. febr. 24-i dátummal közölt levelére, melyet az Orosháza és Vidéke „Nyílt tér” rovatában olvashatunk. Elnézést kérve leírta, hogy „felejthetetlen Imre testvérem váratlan elhunyta” volt az oka annak, amiért nem tudott eljönni az előző vasárnapi próbaszónoklásra.

A Budapest Deák-téri Evangélikus Egyház halotti anyakönyve I. kötete 231. lapján találhatjuk meg az eddig ismeretlen halálozási adatoka);: Veres Imre tanárjelölt 25 éves, Véres József és Kovalcsik Katalin fia, született Orosházán, meghalt: Budapesten, 1879. február 18-án, lakott: Budapest, IX. kér. Kinizsy u. 7. A halál oka: tüdőrák. Eltemették: 1879. február 20-án, a temetést végző lelkész neve: Győry Vilmos.

Ezzel — éppen most száz éve — lezárult egy fiatal tehetség életpályája, talán olyan nyelvész lett volna, mint Szarvas Gábor, vagy a vele egy évben született Simonyi Zsigmond, esetleg olyan népmesegyűjtő, mint Arany László, Kálmány Lajos, vagy a nála fiatalabb Benedek Elek. Nem tudjuk, nem tudhatjuk mivé vált volna, ha több alkotó éve marad. Munkásságának java részét Békés megyében végezte. Az őt elindító közösséghez mindvégig hű maradt, belülről látta és velünk is láttatja az egyszerű nép szellemi értékeit, adalékokat szolgáltatott nyelvi sajátosságai megismeréséhez. Befejezetlen életműve egyetemes kultúránk részévé vált, mert az elmúlt század ifjú magyar tudósai Veres Imre és munkatársai példáján, szemléletén, módszerem, tevékenységén keresztül alapozták meg a ma néprajz- és nyelvtudományát.

Koszorús Oszkár

Meskó Anna: Napraforgók