Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
1979. február 25., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Magyar írók a forradalomban Az irodalom csodái közül egy Az irodalom sok csodája közül az egyik: honnan, hogyan virágzott ki Tóth Árpád más tónusú, más jellemű költészetéből ez a rokontalan, hatalmas, diadalmas óda? Hogyan talált rá hangot a szelíd lanton, amelyen „az öngyilkos kétségbeesés is harmóniává édesül?” — amint Komiás Aladár írta róla. Hogyan teremtette ezt a szenvedélyes, elragadtatott verset a „Nem küzdő,* hanem magányos, játékos, szemlélődő élet”? — ezek pedig Babits Mihály szavai. S ha az elemzéseikből kiragadott mondatok egyszerűsítenek is, hiszen nem fejezhetik ki Tóth Árpád költészetének egész színvilágát, de karakterét jól jellemzik. S hinnünk kell magának a költőnek, amikor „szelíd dalaim”- nak nevezi a saját verseit. Schöpflin Aladár, külsejéről és természetéről írva poézi- sét is érintgeti: „Kistermetű, nagyon vézna fiatalember volt, halk és szerény, mint egy pápaszemes kifiú... Jobban szeretett csendben meghúzódni, mint szerepelni... Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt... A melancholia gyermeke volt”. S a melancholia gyermeke, a játékos és szemlélődő, a szelíd dalok költője — a Tanácsköztársaság föllobbanó lángjánál meggyújtja Az új isten fáklyáját. Mégpedig azonnal. Egy-két nappal a tanácshatalom megszületése után, 1919 márciusának utolsó napjaiban, ö, aki rövidebb verseit is sokáig, hallatlan műgonddal és aggályossággal csiszolgatta- fényesítgette, ezt a hatalmas verset egy lélegzetre írta meg; a legrangosabb folyóirat, a Nyugat már az április 1-i számban közreadta. Kevesen köszöntötték ilyen nyílt szóval, erős hittel a „diadalmas vörös lüktetés”-t, mint Tóth Árpád. Ady nem érhette meg érkezését; Juhász Gyulának, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmond- nak, s másoknak is, megdobogtatta a szívét, de Tóth Árpád mindannyiukat megelőzte. A kétkedő, gyanakvók közül különösen kitűnt; a Nyugatnak ez a száma, s a következők mindössze két- három (jelentéktelenebb) közleménnyel visszhangzot- ták a proletárforradalmat. Az új isten: erős, szenvedélyes vallomástétel, csak erős történelmi vihar válthatta ki, s nagy belső megrendülés. (Nagy formaművész írta, „míves” költő — véletlen-e, ha ez a verse, szinte az összes többivel ellentétben, nem csiszolt, feszes formában, hanem sodró rímtelen szabadversben íróMénes/ György ' Azt hiszi V < Nyújtja kezet. Magabiztos. Szót kér minden ülésen. Fátyolos hangja remeg. Élvezi. Gesztikulál. Azt hiszi pátosza elragadó. Kár. Annak amit mond (Fröcsköl a nyála viszont.) nincs sava-borsa soha. dott?) De ha rokonai nincsenek is Tóth Árpád költészetében, előzményei vannak. Kardos László gazdag monográfiájában érzékenyen elemzi azokat a világnézeti motívumokat, amelyek megelőzték Az új isten-t, s efelé mutatnak. A világháború idején írt békevágyó versei, a Katonasír, az Arany János ünnepére írt költemény, az Elégia egy rekettyebokorhoz, mind a „hószín szárnyú Béké”-Í áhítják, a maga módján mindegyik politikai állásfoglalás. A bizakodó verssor: „vár miránk egy szebb lét tiszta orma” — amilyen naivan elvont sóvárgás, annyira erős is, -újkereső,, változásra áhítozó. Állásfoglalás az is, ahogyan egy M17-es bírálatában a háborús költészet egy antológiáját, a „frázisöblögetés”-t, „a magyarok istenének indián or- dítozású körülemlegetésé”-t, s „a virággal meghalós hangulatok szentimentalizmusát” ostorozza. Költészete panaszos, keserű hangjaiban egyre több a Aki olvas, előbb vagy utóbb, de feltétlenül kérdésekkel találkozik. Mit adott nekem az irodalom? Menynyivel lennék kevesebb, ha nem olvasnék? Mi az, amit egyedül az irodalom tud nyújtani, amit nem pótolhat semmi? És egyáltalán, mi az az irodalom? Elmondják r írók és költők, hogy ez a szó nekik munkát • és életet jelent. Szólnak árról, milyen szerepet játszhat az irodalom alkotó és közönség, egyén és társadalom számára. Irodalomtudó- sok is nyilatkoznak, írnak tanulmányokat, értekezéseket, amelyekben az irodalom lényegét és napjaink társadalmában betöltő szerepét igyekeznek meghatározni. Én is válaszokat keresek, és ha találok, elsősorban nem tudományos, hanem a költők és írók tollából származó írások sietnek segítségemre. A tájékozódást megkönnyítő ismereteket köszönöm olyan művészeknek, akik művészetről írnak. Ilyen Latinovits Zoltán. Verset mondok című könyvében — itt is művész váll a művészetről — a szerző kísérletet tesz, hogy tisztázza maga és mások előtt, mi a költészet, mi a versmondás és — kevés túlzással —, mi az élet. A mű persze erősen szubjektív, nem talál készen recepteket vagy definíciókat, de őszinte, líraién közvetlen hitvallás a saját ügyről, és éppen ezért értékes alkotás, s egyben komoly segítség a művészetről gondolkodók kezében. „... A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb, a legszebb játék. A kifejezjietet- len körbetáncolása, megidé- zése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt...” szerepe a háborús reménytelenségnek, egyre erősebben érzi, hogy a nyomasztó, em- bertelenítő körülményeknek meg kell változniuk. Magánlevélben így fogalmazza meg ekkor, 1918 végén az érzelmeit: „Űjra születik a világ és Magyarország. Nem igen tudok én írni... olyan üresnek, aránytalannak tetszik ez most, őszi verset írni, rí- melgetni...” Majd egy másik levélben: „Én mostanában mégis mintha derűsebben látnék. Valahogy úgy érzem, mint mikor álagútban utazik az ember, de már kifelé! Még mindig sötét van ... de... szürkül... a végin mégis csak napfénybe fog kivágtatni a vonat... — mintha friss levegő jönne •be holmi kitárt ablakokból.” A panaszok és a remények között ott érezzük a kor társadalmi valóságát, s a változás reményét. Ebből a reménykedésből sarjadt az 1919-es Szent nyomorék, riadj!; a „Rügyek, szerelmék, forradalmak” diadalát zengő Március, majd nem sejtetés- sel, nem homályos jelképek A költő pedig „ritka kócsagfajta”, megkülönböztetett érzékenységgel megáldott, csodálatos lény, a közösség szószólója, „a van és a nincs közt biztos hajósunk”, a jövő előhírnöke, a „kiválasztott”, akire fel kell nézni, és akit követni kell. Így látja a szerző a költőt, akihez a versmondának fel kell nőnie, méltónak kell lennie, hogy előadása pillanatában azonosulhasson vele azon a bizonyos magaslaton. „Gondolatom az, hogy az előadó- művésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.” És még ennél is több: a "vers- mondó nemcsak életet önt a versbe, amikor elmondja, hanem megtölti azt az elhangzás pillanatában aktuális sajátságokkal, hozzátéve önmagát és megnyitva a kaput a későbbieknek is érvényes kifejezés — mert ez „jár” az igazi versnek — lehetősége előtt. őszintén vall Latinovits Zoltán mindarról, amit olvasmányai jelentettek neki hétköznapjaiban, magányában és utazásai során, örömében, fájdalmában. Munkáját, a költő szerepének eljátszását a legnehezebb és legfelelősségteljesebb szerepnek tekinti. Mint előadó-, az íróművész elkötelezettjének nevezi magát. Hogy mennyire szívén viselte ezt, bizonyítják esszéi és esszéista írásai, nyilatkozatai, valamint azok a „porábrák”, amelyek segítségével próbált Balassi Bálint, Petőfi Sándor és Ady Endre egyéniségéhez férkőzni, hogy közelebb hózhassa a nagy magyar költőket a közönséghez. A megérteni és megértetni akarás az oka, hogy koordináta- rendszerben „vetítette ki” a lírikusok jellemét. Pontok, utalásaival, hanem kemény szavakkal tagadva meg a múltat, a Mammont, „aki ült hízott gőggel rajtunk ', s nevén nevezve, hozsannával köszöntve a világforradalmat: Az új isten. A nagy történelmi pillanat lobbantotta föl a verset, de a történelem fordulása, a Tanácsköztársaság bukása nem kedvezett annak, hogy Tóth Árpád költészetének ez j a hajtása megerősödjön. I Akár jelképesnek vehetjük, hogy a Március, s Az új isten versei sorában a következő ezt a címet viseli: Az öröm illan. Az ellenforradalmi korszak kiiktatta irodalmunkból Az új isten-t. Amikor a költő halála után hat évvel Szabó Lőrinc sajtó alá rendezte a hátrahagyott verseket, ki kellett hagynia ezt a költeményt; 1947-ben a könyv új kiadásának élére került. Azóta. az újabb kiadásokban, Tóth Árpád összes verseiben a helyén van ez a mű; századunk költészetében díszhelyen. Farkas László egyenesek, metszéspontok, vetületek, körök, ellipszisek. .. A nem beavatottaknak nem sokat mondhatnak. Individuum és társadalom, ideál és valóság, tér-idő, léthalál, ég-föld, múlt-jelen, van és nincs egymáshoz való kapcsolatát, érintkezési felületeit jelentik. A megfejtés nem egyszerű, de megéri a fáradtságot. Művész és mérnök egy személyben. Nem mindennapi találkozás, de szerencsés. Latinovits Zoltán esszéiben a társadalom talaján születő és élő művészettel foglalkozik, szem előtt tartja a kor igénye és a művészet képessége közötti összefüggéseket ; a társadalmi fejlődésre ható művészet lehetőségeiről és feladatairól ír. Érdekes párhuzam a költő és gyermek közötti, amit szerinte a mindkettőt kitüntető játszani és hinni tudás, ez a két, hatalmas erőt adó képesség tesz lehetővé. Talán túl soknak bizonyult a költészetbe vetett bizalom és energia — szemben a hétköznapok küzdelmeire fennmaradóval... Latinovits Zoltán saját részének, a színész feladatának tekintette, hogy hitet adjon; hitet, hogy felépül egy még szebb holnap. Nevettetni és szórakoztatni, a világ egy pici pontján — a vers elhangzásának pillanatában —, egy villanásnyit hozzátenni, a rend érdekében, „hogy a homály oszoljék” — szép ars poetica. „Azt tartom, hogy egy színésznek, vagy színházi embernek a legfőbb feladata az, hogy felmutassa a kor tükrét, ahogy a Hamletben szerepel ez a mondat. Ez lényegében minden korok színházi emberének legfőbb kötelessége. És tulajdonképpen nemcsak kötelessége, hanem ez az a nyom, amit hagy maga után. Hiszen a játék minden nap meghal és másnap újra kezdődik. Tehát ha valami nyomot akar hagyni valaki, akkor annyit tehet, hogy korát kifejezze. A nyom, amit hagy... végül is ennyi marad egy színházi emberből...” Niedzielsky Katalin Tóth Árpád Az, új isten Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tüz-szeme Bámult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérük Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát yntan szürcsölő Egek lakója! Nem! Űj isten ez! Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte ö! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot, Nem! Ó, de nem is föld bálványa ö, Mint ama Mammon, aki ült hízott Gőggel rajtunk, s szájától millióm Élősdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos ■termek odván, S felitták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok... Most új isten szól néktek, emberek! A véres földnek vére szülte öt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy, mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „lm eljöttem! Eljött a Vörös Isten!” S megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichós visszhangot ver vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörössen Előre rezg ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház vak falát... Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünktől is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába . Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengő nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel —, Emelj minket roppant tenyereidre, És a magad képére gyúrj át minket! \ TÉKA >'• . ‘ '.V ^ ■> Esszék és „porábrák” Latinovits Zoltán: Verset mondok
