Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

o NÉPÚJSÁG 1979. február 18., vasárnap JEGYZET Csempészek alkonya Hazánk — akárcsak a múlt. ban — a jövőben is tárt ka­pukkal és őszinte vendégsze­retettel fogadja a turistákat. Egészen pontosan: mindazo­kat, akik a honi tájak szép­ségére, városaink és falvaink látnivalóira, a magyar éte­lek és boraink zamatára kí­váncsiak, a Balaton, vagy hévizeink hullámaiban kí­vánnak felüdülni, gyógyulást keresni, netán rokonaik, ba­rátaik látogatására érkez­nek. De: a feketepiacok al­kalmi kufárai, valuták bot­csinálta váltói, a magyar fo­rint érték- és hitelrontói nem kívánatosak. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank csü­törtökön nyilvánosságra ho­zott új deviza- és vámrendel­kezése éppen azt a célt szol­gálja, hogy a turizmus di­namikus fejlődését megtisz­títsa a kellemetlen — és te­gyük mindjárt hozzá: — ér­dekeinkkel ellentétes, szán­dékainkkal szembenálló sal­langoktól. Nyilvánvaló, hogy népgazdaságunk érdeke az idegenforgalom növelése. Pártunk és kormányzatunk politikája is ezt a törekvést sugallja, amikor mind a hoz­zánk látogató külföldiek, mind az idegen országokba készülő magyar állampolgá­rok vízum- és. útlevélügyeit messzemenő jóindulattal ke­zeli. Azt azonban egyetlen or­szág, népköztársaságunk sem tűrheti el, hogy felelőtlen ele­mek a külföldi pénzpiacon rontsák hivatalos fizetési esz­közének a hitelét, illegálisan a határokon túlra csempé­szett tömeges tételekkel ve­szélyeztessék a nemzeti va­luta árfolyamát. Ugyanakkor minden jóérzésű magyar ál­lampolgár egyre nagyobb ag­godalommal és megvetéssel figyelte, miként keletkeznek piacokon és áruházak kör­nyékén, a főváros terein és utcáin alkalmi kirakodóvásá­rok. A rendelkezések érintik a magyar turistákat is. A nyu­gati valutákért ezentúl töb­bet kell fizetni, de nagyobb a rendelkezésre bocsátott összeg is. A Magyar Nép- köztársaság így is lehetősé­geihez mérten maximális se­gítséget nyújt állampolgárai­nak külföldi utazásaihoz, szem előtt tartva azt a jogos igényt, hogy az emberek megismerjék más országok népét, szokásait, gyönyörköd­jenek a világ legszebb tájai­ban. Ennek érdekében ter­jesztették ki a turistaútlevél­lel fölkereshető országok kö­rét az USA-ra és Kanadára, sőt Japánra, Indiára, Eszak- Afrika és Dél-Amerika egyes országaira is. Bizonyára hasonlóképpen jó hatást vált ki a kisebb pénzű turisták, a kempinge­zés hívei körében, hogy az egy kilón felüli húskiviteli ti­lalom nem vonatkozik a kon- zervekre. Az azonban meg­engedhetetlen, hogy például a határ menti falu vendég­lőse a magyar étteremből kondérban szállítsa a sertés- pörköltet, vagy a birkapap­rikást, s egy-egy forduló bu­sás haszonnal gyarapítsa be­vételét, miközben a hazai vendégsereg hoppon maraü. Mindent egybevetve; az ój intézkedés betűje és szelle­me az idegenforgalom érde- keit védi, a turizmust szol­gálja. Azon a képtelen hely­zeten kíván javítani, hogy az évről évre gyarapodó számú turistával szemben az ide­genforgalomból származó be­vételek nem nőttek arányo­san. Ha valakinek vagy va­lakiknek a rendelkezés ré­vén a jövőben elmarad az egyéni haszna, ennek csak örülhetünk. A csempészek feketézők és valutaűzérek ezentúl remélhetően elkerü­lik határainkat, hogy annál zavartalanabbá, szívesebben időzzenek körünkben tovább­ra is szívesen látott külföldi vendégeink, a turisták. Gyapai Dénes Bérek és arányok tanácsi iparvállalatainknál Aki olvasta az Élet és Irodalom január 6-i számának utolsó oldalán Körmendi Lajos „Parasztnak tanyára” című kitűnő írását, bizony joggal felháboríthatta egy-két kirívó eset. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy napjainkban mekkora feszültségeket okozó különbségek tapasztalhatók bérben, fel­szereltségben stb. a központi (fővárosi) munkahelyek és a vidéki leányvállalatok között. A riport valamennyi sora mintha csak sugallná a kérdést: vajon mivel „érdemeltékki” a sokkal mostohább és rosszabb körülmények között, de nemegyszer jobban dolgozó munkások a kevesebb bért? Pél­dául a vidéki „kócerájban” tevékenykedő szakmunkások nem ugyanolyan hasznos tagjai szocialista társadalmunknak, mint a nagyvárosi társaik? Hiszen az MSZMP KB 1972. novem­ber 14—15.-1 ülésén egyértelműen kimondták, hogy a mun­ka szerinti elosztás és az anyagi érdekeltség szocialista el­vének következetesen kell érvényesülnie a gyakorlatban. Ezt az utóbbi gondolatot tartalmazó idézet vezeti be azt a jelentést is, amelyet a Békés megyei Tanács mun­kaügyi osztályának dolgozói készítettek a közelmúltban az ipari osztály felügyelete alá tartozó 7 tanácsi vállalat bérhelyzetének elemzése után. A nagy alapossággal folytatott felmérés elsődleges célja az volt, hogy az ide vonatkozó párthatározatok­nak megfelelően megkülön­böztetett módon kezeljék „az egy vállalaton belüli kere­seti aránytalanságok közül a vidéki telephelyeknek a köz­ponttól való bérelmaradását, figyelembe véve a teljesít­mények arányát is”. Ugyan­akkor indokolt esetben kez­deményezni kell, hogy a le­maradást vállalati eszközök felhasználásával pótolják. A vizsgálat során — 1977 szeptemberét alapul véve — a 7 vállalat átlagbérét ösz- szevetették az országos és a megyei adatokkal. Feltűnt; hogy a tanácsi vállalatok dolgozóinak átlagbére az or­szágosnál több mint 500 fo­rinttal, a megyeinél mintegy 200 forinttal volt alacso­nyabb. Természetesen sok té­nyező (szakképzettség, gya­korlati idő, a munkakörül­mények állapota, a baleset­veszély stb.) is befolyásolta az átlagbérek alakulását. Ezért az átlagkeresetek elem­zésénél pontosabb és meg­nyugtatóbb képet ad a bér- kategóriákba való besorolás szerinti összehasonlítás. Ily módon ugyanis kiszűrhetők a fenti torzítások. Lássuk, mit ellenőrzött a munkaügyi osztály az említett 7 válla­latnál a 16/1976. (XII. 11.) MüM-rendelet alapján? Min­denekelőtt megvizsgálta a fizikai és a nem fizikai dol­gozók átlagbérét, és „bérbe­állási” szintjét a személyi alapbérre és a tényleges ke­resetre vonatkozóan; továb­bá a vállalati és azon belül külön a központi és a telep­helyi béreket, valamint a da­rabbérben dolgozók létszá­mát és arányát is. A részletes számszerű ki­mutatásokat itt most nincs módunk ismertetni, csupán megemlítjük, hogy az így ka­pott eredmények is az egyes kategóriákban a bérszínvo­nal alacsony voltára világí­tottak rá. A munkaügyi osz­tály időközben már felhívta a vállalatok figyelmét az aránytalanságokra és arra, mely területen szükséges fej­leszteni a bért azért, „hogy .1979. március 31-ig minden dolgozó elérhesse a hivatko­zott rendelet tarifatáblázatá­nak alsó határait.” Néhány megállapítást ér­demes tekintetbe vennünk. A segédmunkások idő- és da­rabbéres szintje jóval az át­lagon felül van, ami a vál­lalatok nagyfokú segédmun- kaerő-szükségletével magya­rázható. Vagy például: a fi­zikai dolgozók bérének meg­állapításakor erőteljesen ér­vényesült a szakmai tudás differenciálása is. így a na­gyobb gyakorlati ismereteket igénylő és speciális szak­munkát ellátók átlagos alap­bére 2—2,5-szerese lehet a segédmunkásokénak. A nem fizikai dolgozók (alkalmazottak) keresetének nagysága a szakképzettségen kívül a beosztástól és a mun­kaviszonyban eltöltött időtől függ. Az ő bérük átlagosan alacsonyabb volt, mint a fi­zikai munkásoké. A bérviszonyok ezek sze­rint úgy ahogy megfelelnek a kívánalmaknak, hiszen a vállalatok is törekednek mind a fizikai, mind a nem fizikai dolgozók bérének megfelelő arányú fejlesztésé­re. Ez természetesen nem je­lenti azt, hogy bérpolitiká­jukat és bérezési gyakorlatu­kat a jövőben nem kell rend­szeresen felülvizsgálni. Aján­latos figyelembe venni to­vábbra is a kvalifikáltabb munka elismerésének, a ter­melőberendezések jobb ki­használásának, a munkakö­rülmények javításának és a kis keresetű adminisztrátorok béremelésének szükségessé­gét. * * * A munkaügyi osztály a vizsgálati anyag végén is­merteti azokat az irányelve­ket, amelyek nélkül a válla- lalatok közötti és a vállala­ton belüli helyes bérará­nyok valamint „bérbeállá­sok” megvalósítása nehezen képzelhető el. —y—n Ahol valamikor a tanya állt... Az ablak magasabban van, mint amennyire a gémeskút ostora felért, amikor felhúz­ták a vödröt, hogy a vályú­ba öntsék a kristálytiszta vizet, a jószágnak. Messzebb­re is látna jóval, mint ami­kor felkapaszkodott a tanya végéhez támasztott létrán a padlásra, hogy lekanyarítson egy szeletet a sonkából a pa- szulylevesbe. Magasabban van, de mégis kevesebb fér a látómezőbe, mert körben emeletes épületek sorakoz­nak, s a magasba tornyosuló falak csak kevéske kilátást engednék. Ül az öregember az ablak előtt és merően nézi a szom­széd ház bejáratát, ahonnan időnként kijön egy-egy fia­talasszony, gyerek. Most meg a postás érkezik, a kerékpár­ját a falhoz támasztja, ma­ga elé húzza a nagy bőrtás­kát, megnyálazza az ujját és egymás után sorban húzza ki a leveleket, utalványokat. Látja, hogy kínlódik, hogy egy-egy nagyobb borítékot, újságot beerőszakoljon a pos­taláda keskeny nyílásába. Félig hátrafordul, csak az arcéle rajzolódik ki az ab­laküvegen. — Ott volt a tanyám a sarkadkeresztúri határban. Szép kis tanya volt — na­gyot sóhajt, mintha ott lát­ná elmosódott képét az ab­laküvegen. Három kataszteri hold simult hozzá. Szerettem én azt a földet, még akkor is, ha néha megállt rajta a víz, meg ha szikes is volt egy része, de azért megter­mett rajta a kenyér a csa­ládnak, meg a takarmány a jószágnak. De hát be kellett jönni a városba. A gyere­kek miatt — mondja fátyo­los hangon, mintha még most is neheztelne érte. A fiam — most már büsz­keségre vált a hangja — mérnök. A menyem irodában dolgozik. Mondták; magának is könnyebb lesz apám, nem kell kínlódni a jószággal, a földdel, nem kell hajnalban kelni, meg késő este lefe­küdni ! Nem akartam ellenkezni, nem szóltam semmit, rájuk hagytam. A fiam parasztnak született, de már nem úgy élt. Nem is tudhatja, hogy mit jelent a parasztnak a föld, meg a jószág. Az éle­tet. Mondják, hogy nehéz élet az. Nem tudom ki hogy van vele, nekem sohasem esett nehezemre. Én örömömet lel­tem benne. Felébredek én még most is minden hajnal­ban, belém ivódott ez a szo­kás, mint a kanócba a pet­róleum. Kinyitom a szemem, de nem merek mozgolódni, felkelni, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek. Bámulom a plafont, gondolkodom, hogy tán elrontottam az életemet. Jobb lenne most is felkelni, kihajtani a tehenet a meleg párával teli istállóból a vá­lyúhoz, megitatni, aztán friss szalmát vinni a boglyából, hallgatni, hogy ropogtatja az illatos szénát, a répaszeletet. Jó mélyen beszívni tavaszi szántáskor a frissen felfor­gatott föld illatát. Figyelni, hogy szökken szárba a zsen­ge növény. Könnyebb itt az élet, ta­gadhatatlan, de nem sokat ér, ha az ember nem csinál sem­mit. Nagyritkán elmegyek a boltba, bevásárolni, még sze­rencse, hogy laknak ezen a környéken többen, hozzám hasonló földből kiszakadt emberek. Velük eldiskurálga- tok erről-arról, az időjárás­ról, meg, hogy tavai v ilyen­kor vágtuk a disznót, — több volt két mázsánál —, most meg veszek 20 deka felvá­gottat. Azért is rossz itt élni, mert egyedül vagyok én ebben a kőrengetegben. Két éve már, hogy megboldogult szegény feleségem, aki ha mos<t élne, talán még úgy sem bírná ezt a városi életet, mint én. Va­lamelyik nap lent voltam a garázsban, mondom a me­nyemnek — hallod, lehetne itt néhány tyúkot tartani, nem kellene legalább tojá­sért a boltba menni. Neve­tett a menyecske — ugyan hagyja már apuka, nem esik talán nehezére az a kis séta. Nem esik nekem nehezem­re, hanem más az a tojás, ami a boltban van, nem olyan, mintha tanyasi tyúk tojná. Elhallgattam, nem szóltam rá semmit. Nagyot sóhajt az öregem­ber, hiába, ő már nem érti ezeknek a városi népeknek a szokásait. De ha nekik jó, legyen. Néz ki az ablakon, esik az eső. Erről megint eszébe jut valami. Vajon áll-e a víz ott a tanyától nem messze, abban a kis lapos­ban. Ott, ahol valamikor ka­pával vágott utat a felgyü­lemlett víznek, hogy ne bánt­sa a búzát. Biztos nincs most ott, mert amikor lebontották a tanyát, hatalmas gépek szántották föl a helyét, az­tán valami melációt, vagy mi a fenét, szóval csatornát is készített ott a tsz, hogy ne álljon a víz. Még szeren­cse, hogy a fia egyszer le- fotografálta a tanyát. Itt van az ágya felett bekeretezve. Az asszonnyal együtt állnak a ház előtt, körülöttük ma­lacok meg tyúkok. Arrébb látszik a mező, a kipányvá­zott tehén is. Sokszor elnézi ezt a képet, amikor egyedül van otthon ... — Csak ezek a délelőttök ne lennének, a délután az már jobb, amikor hazajön­nek az unokák az iskolából. Akkor elfelejtem a tanyát, meg a városi életet. Mert egyszer véglegesen el kell felejteni, de azt hiszem, ez csak akkor sikerül, ha rám­húzzák a földet. Kinéz az ablakon, ami ma­gasabban van, mint a két­ágas ostora, amikor felhúz­ták a vödröt. Mégsem lát el messzire, odáig, ahol valami­kor a tanya állt. Béla Ottó Mozgalmas nyugdíjas évek előtt A községi tanácselnök ta­valy, az év végén nyugdíjba vonult. Az ünnepség sze­rény volt, csak a szokásos szavak hangzottak el: kö­szönet az eddigi munkáért, nem búcsúzunk, visszavá­runk, és így tovább. Tóth Pál sem búcsúzott a kollégáktól, a tanács dolgo­zóitól, akikkel összesen 25 évet töltött együtt, küzdött Kondoros nagyközség fej­lődéséért. S hogy mennyire így értette a szavakat, arra álljon itt egy példa a sok közül: a legutóbbi tanács­ülés. Mert nyugdíjba vonulása után tanácstag maradt, s az ez évi első tanácsülésen — ahol már a fiatal, új elnök, Mokran Wlátyás vezette le az ülést — felszólalt. Kér­désekre adott választ, java­solt, véleményt mondott. S ebben nem is annyira az volt a figyelemre méltó, amit mondott, hanem aho­gyan azt tette. A hangsúly­ban benne volt a segítő szándék, a kollegalitás, az idősebb, tapasztaltabb em­ber jó tanácsai. Szinte felhívás volt ez a többi tanácstaghoz, hogy az új elnököt nehéz, de szép munkájában egy emberként kell támogatni. Mondanom sem kell, tetszett ez a be­széd. S ha a tanácsüléseken szokás lenne, talán meg is tapsolták volna. Nem a ge­nerációváltás úgynevezett nemzedéki ellentéte, hanem éppen ellenkezőleg, az együttműködési szándék volt érezhető ebből, s ez nagyon felemelő, örömteljes dolog. Tóth Pállal erről beszél­gettünk néhány nappal ké­sőbb, amikor lakásán fel­kerestem, hogy közéleti te­vékenységéről, a tanácsnál eltöltött éveiről beszélges­sünk. — Ehhez egy kicsit visz- sza kell tekinteni a múltba — mondotta —, mert ma már történelem az ifjú generáció­nak, amit akkor mi átéltünk. A mozgalomban kezdtem, s onnan kerültem a tanácsi apparátusba. A háború után hadifogság­ból jöttem haza 1947-ben. Kondorosi születésű vagyok, ide tértem vissza, úgy érez­tem itt tudom legjobban hasz­nosítani, amit ott kint tanul­tam. A párt eszméivel ugyan­is a fogságban találkoztam. Ott tudtam meg, mi a mun­kásmozgalom, s rövidesen az antifasiszták csoportjának a vezetője lettem. Emellett megtanultam oroszul, ami­nek itthon szintén hasznát vettem. Kondoros ekkor már fel­szabadult község volt, de az új élet megindulása bukta­tókkal, zökkenőkkel ment. Szükség volt olyan emberek­re, akik magukévá tették az eszmét, s nemcsak beszéltek, hanem cselekedtek is. Az idősebb korosztály jól tudja, milyen volt a község azelőtt. Villany nem volt, csak amit a malom adott. Vezetékes víz, járda, szilárd útburkolat, szinte ismeretlen fogalom. Az iskolai tanter­mek elavult, régi épüle­tekben, kocsmahelyiségek­ben. Nem volt óvoda, böl­csőde, orvosi rendelő. So­roljam tovább? Ügy éreztem, ott a helyem azok közöt, akik az új élet kezdeményezői, irányítói, így hát természetes, hogy el­ső utam a párthoz vezetett. Aztán részt vettem a tsz­szervezésben 1952-ben, az ottani pártalapszervezet el­nöke lettem. Viharsarok volt a tsz ne­ve. De viharos idők is vol­tak ezek!... Nehéz volt megértetni az emberekkel, hogy csak kollektív mun­kával léphetünk előre. Ami­kor az elnököt elküldték to­vábbképzésre, a párt engem bízott meg a tsz irányításá­val. Igen ám! Csakhogy nem volt kivel dolgozni! Nem volt aki az állatokat etesse, tavasszal a magot elvesse. Kire támaszkodhattam másra, mint a párttagokra? Az idő sürgetett. Hozzáfog­tunk a vetéshez. A többiek meg csak a tanyák ajtajá­ból nézték, miként vesző­dünk. Aztán elő-előjöttek, segítettek ők is. Nem részle­tezem, csak még annyit, hogy két évvel később már a legjobb szövetkezetek egyike volt a Viharsarok. A tanácshoz 1954-ben a választások során kerültem. A végrehajtó bizottság tit­kára lettem. Ezt is pártmeg­bízatásként vállaltam. Nem volt könnyű. A begyűjtési időszak volt ez. Azután va­lahogy meg kellett szervezni a fejlesztést is. Mert a vil­lanyt csupán 1951-ben kap­csolták be a központi háló­zatba, ezenkívül jóformán semmi nagyobb dolog nem történt. A tanács 1955-ben határozta el a község bel­területének rendezését és 1956-ban elkészült az első 5 éves községpolitikai terv is. De jött a vészterhes időszak: az ellenforradalom, amikor fegyvert fogtunk, hogy meg- védjük, amit addig te­remtettünk. A konszolidáció után pedig a tanulás követ­kezett, először a tanácsaka­démia, majd, mivel ismét párttitkár lettem — mert mindig oda kellett menni, ahol a legnagyobb szükség volt a munkámra —, el­küldték Pécsre pártiskolára. Visszatérve az 1960-as évek­ben a tsz-szervezés volt a fő tennivaló. Majd ismét a tanács irányítása, most már elnökként. Szóval, amolyan kettős szerelem volt ez. Hol a tanácsi, hol a pártmunka. Nem mondom, voltak ne­héz idők is. A gondokból so­hasem fogytunk ki. A víz­mű, a járda, az útépítés, a 4 tantermes új iskola, óvo­dabővítés, bölcsőde, tanyai kollégium és ki tudja még felsorolni. Legutóbbi a leg­nagyobb: a belvíz. Volt idő, amikor 29 házat kellett emiatt lebontani. Nem so­rolom, hiszen ezt már úgy is sokszor megírták. A jó az volt ebben, hogy sohasem voltam egyedül. Igyekez­tem a kapcsolatokat kiépí­teni. A párt, a tanács, a tö­megszervezetek, a gazdasági egységek vezetői, aktívái, il­letve dolgozói mindig, min­denben segítettek. A ne­hézségeket együtt vészeltük át, de az eredményeknek is együtt örültünk. Az is jó, hogy a családi életem kiegyensúlyozott. Együtt élünk ebben a nagy házban a feleségemmel, de itt van a fiam, a lányom, a menyem és vejem, no meg a három unoka, így hát tulaj­donképpen „hét gyermekem” van. A nyugodt, boldog csa­ládi élet sok erőt adott, s most nagy örömöm, hogy többet lehetek velük együtt. Megbecsülésben és elis­merésben is volt részem. A kitüntetések közül csak a legkedvesebbeket említem: a Munka Érdemrend ezüst, a a Honvédelmi Érdemérem arany, a Haza Szolgálatáért érem ezüst fokozata. Azt hiszem, jobbat nem is kívánhatok utódomnak sem. * * * A nyugdíjas tanácselnök a párt vb tagja is, valamint a Hazafias Népfront elnöksé­gének. Titkára a helyi va­dásztársaságnak, patronál alapszervezetet, előadásokat tart fiataloknak. Mozgalmas nyugdíjas évek elé néz hát, s talán ennek örül a legjob­ban. Mennyire igaza van, hi­szen mondhatnánk azt is: ez a hosszú élet titka. Kasnyik Judit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom