Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-26 / 21. szám
1979. január 26., péntek Iskola és hivatás Ifjúmunkásklub Csorváson Nem számított jó pedagógusnak, legalább is hivatalosan nem. Érettségi után sokszor beszélt róla kesernyésen, hogy szinte napról napra meg kell vívnia a maga kis harcait kollégáival, főnökeivel, mert egy- egy érdekesebb téma kedvéért el-eltér a tantervtől, a papírra lefektetettnél fontosabbnak tartja az ok- tatottak mélységét. Elcsodálkoztunk. Mi úgy hittük tanulóként, s később egyaránt, nem lelhető föl nála jobb pedagógus. Megvolt benne a képesség, hogy kapcsolatot te- ’’emtsen velünk osztályfőnökként is, szaktanárként is. Szerettük őt és hallgattunk rá. Hittünk neki. ő pedig emlékezetem szerint egyszer sem élt vissza a bizalmunkkal. Következetes' volt. Főként a megbízatások teljesítésénél. Az óra alatti r.endetlenkedésnél, a szünetbeli csínytevéseknél sokkalta szigorúbban ítélte meg, ha valamelyikünk elmulasztotta elvégezni a határidőre ráosztott, vagy önként vállalt feladatot. Esztendőnként visszatérően, tavasszal felkereste a közeli üzemeket, s munkát szerzett nekünk nyárra. Nem azért, mintha rászorultunk volna, inkább — ezt persze csak utólag tudom —, hogy tudjuk, mit takarnak az egyes szakmák elnevezései: mit csinál az esztergályos, a marós, az elektronikus műszerész. Aki egyetemre készült, annak szorgalmas, aprólékos munkát igénylő feladatokat adott a nyári szünetre, s ősszel szigorúan számon- kérte, mit végzett a vakációban. Mint ahogy az üzemben dolgozottakkal is megbeszélte, mit tapasztaltak. Hallgatta a véleményeket, s közben ezernyi „miért ?”-et szúrt közbe. Azt akarta, hogy minél többet tudjunk az egyes foglalkozásokról, hivatásokról, mielőtt eldöntenénk, milyen pályára megyünk. És furcsa mód az osztályba jártak többsége megmaradt annál a szakmánál, amelyet a maturálás előtt kiválasztott. A munkára neveléshez nem kellenek különleges pedagóguserények. Csupán azok, amelyeket úgy is megköveteltek (vagy áhítottak) a tanároktól, tanítóktól. Az oldottság, a következetesség és a tudatosság. Az, hogy a katedrán álló kapcsolatot teremtsen a gyerekekkel, olyan viszonyt, amelyben értelemszerűen súlya van annak, amit mond, tanácsol. A pályaválasztásról, a munkára nevelésről szólva különösen jelentős dolog ez. Fontos, mert az adott időben és helyen csak a pedagógusnak vannak . tapasztalatai a felnőttek, a munka világáról. A gyerekek? Nos, ők csak hallanak egyet, s mást róla, mi vár rájuk felnőttnek minősítve. Mesélnek a szülők, a rokonok, az ismerősök. Panaszkodnak, szitkozódnak, minősítik a főnöküket, értékelik a kollégákat. És a felnövekvő úgy gondolkozik, hogy a „nagyok” a hivatásukról beszélnek ilyenkor, a munkájukat becsmérlik. Gyorsan elhatározza tehát, nem követi a mesélőket hivatásukban, nem követheti, mert lám, mennyi bosszúsággal jár a nevezett szakma. Nem' ismeri, mert nem ismerheti föl, hogy a felnőttek nem a munkájukról, hanem munkájuk körülményeiről mesélnek ilyenkor. A munka, a mindennapi ténykedés az más. Az csak a helyszínen ismerhető meg igazán. Az üzemekben, a gyárakban, a különböző hivatalokban. Látva és hallva, mi is történik ott, mi a dolguk az ottaniaknak. Az iskolapadból nehéz a választás. Egy gyakorlati dologról elméleti tudás alapján dönteni, tulajdonképpen lehetetlen. Ezért becsülhető nagyra az a pedagógus, aki arra törekszik, hogy neveltjei megismerkedjenek a választható pályákkal, akár az említett módon, nyaranként munkát vállalva, akár más ötlet révén. És ezért értékelhető sokra a tanár, a tanító, ha a munkahelyen megkövetelt, megkövetelendő fegyelmet, pontosságot, megbízhatóságot mérceként állítja a gyermek elé. Hogy megszokják, s mérték legyen nekik is. Mert a munkára nevelés, mint pedagógiai cél, nem jelenthet mást szoktatásnál. Annál, hogy a diáknak természetes legyen a kötelezettségek vállalása, ha elhagyja az iskolapadot. És nem utolsósorban, hogy tudia mit és miért akar csinálni kinőve az iskoláskorból. Malonyai Péter Csorváson, a művelődési ház mellett, egy földszintes épületben találjuk az ifjúmunkásklubot. Néhány éve alakították, szépítették társadalmi munkában a község fiataljai, KlSZ-esek- és nem KISZ-esek egyaránt. A tartalmas klubélet eszmei tanácsadója mégis csak a területi KISZ-alapszervezet, amelynek titkára Bencsik János tanár. — Mozaik klubunknak 20—25 „törzsgárdatagja” van — mondja a KISZ-tit- kár. — Ök azok, akik a pénteki kiscsoportos foglalkozásokon, TIT-előadá- sokon, a szombat, vasárnapi játékos, táncos esteken mindig részt vesznek. Békéscsabán, Orosházán tanuló középiskolások, a helyi üzemek, az ÁFÉSZ fiataljai jönnek közénk. A biztos programok, a kötetlen játékok rendszeressége vonzza ide a tagokat, bár. évről évre sokan lemorzsolódnak. — Újabban az egységes irányítású művelődési ház és iskola kiscsoportjait hívjuk meg a Mozaik klubba. A citerások, a néptáncosok, a képzőművészszakkörösök bemutatkoztak már nálunk, mi pedig védnökséggel vállaltunk részt a honismereti szakkör községtörténeti gyűjtőmunkájából. Alakulóban van az amatőr tánczenekarunk. ÁFÉSZ-es fiatalok játszanak, próbálnak a klubfoglalkozásokon. Ök is tudják, hogy sokat kell még tanulniuk a zenélést. — A tavalyi négy munkahelyi ifjúsági parlamenten, s a községi ifjúsági fórumon gyakran szóba került a Mozaik ifjúmunkás klub élete. Szeretnénk, hogy a területi, a pedagógus és az ÁFÉSZ KISZ- esei mellett otthonra találjanak a klubban a Lenin Tsz fiataljai is. Mindnyájan jobban járnánk, gazdagabb programokat, szebb környezetet biztosíthatnánk az alakuló közösségnek. A községi fórumon elhatároztuk, hogy szebbé kell tennünk az ifjúsági klubot. Szekrényes pulttal, faburkolattal berendezett pol-presszót alakítunk, ahol üdítő és kávé mellett zenét hallgatunk, tévét nézünk, beszélgetünk. A nyolcadikos gyerekeket is meghívjuk egy-egy rendezvényünkre, ismerkedünk egymással, hogy később ők is tagjai legyenek az ifjúmunkásklubnak. B. Zs. I Képeket festeni jó! Nyílt nap a békéscsabai kisdobos képzőművész szakkörben Pasztellkréta, zsírkréta, papírok, készülő és befejezett rajzok festői rendetlenségben. Elmélyült figyelemmel rajzoló gyerekek, egyik-másik még a nyelvét is kidugja nagy igyekezetében. Mindig nagyszerű a békéscsabai ifjúsági és úttörőház IV. emeleti birodalmában, ahol Jani bácsi (Vágréti János) senkit nem szid azért, ha festék csöppen, vagy krétapor hullik az asztalra, a padlóra, sőt egyre színesebb, szebb alkotásokra buzdítja a képzőművészszakkör kisdobosait. A napokban azonban a szokottnál is fontosabb volt a sikeres foglalkozás, hiszen vendégeket fogadott a szakkör; anyukák, apukák ismerkedtek az itt folyó munkával (címképünk). Szudár Mónika Mezőhegyesről jár a szakkörbe. Anyukája most érti meg igazán, mit olyan lelkes hétről hétre a kislánya: — Már az óvodából magával hozta a rajzolás szeretetét Munka, tanulás, társadalmi tevékenység Aki mindig imádta az irodalmat A véletlen hozott össze Vetró Jánossal. Egy gépet akartam - látni, és egy embert találtam. A gép az orosházi költségvetési üzem régóta áhított sepregető masinája lett volna — de kétszeri nekifutás után talán majd csak harmadszorra sikerül. Azt mondták, ezt a legújabb elképzelést ne bolygassuk egyelőre, lehet, hogy országos jelentőségű újítás, esetleg találmány lesz. Ne kiabáljuk el, jobb hallgatni még most róla. A hallgatásnál maradtunk. Én szó szerint is, mert nem győztem figyelni arra, amit beszélgetőpartnereim a később megérkező újítási felelősről mondtak. Negyvennégy éves, négy éve érettségizett közgazdaságiban, addig kőműves volt. Most normás, és az idén újabb érettségire készül. Építőiparból. Nemrég pedig letette — nem sokan dicsekedhetnek vele — az iparjogvédelmi szákvizsgát. Régi brigádjához ma is ragaszkodik, de nemcsak hozzájuk. Ö patronálja az egész vállalati szocialista brigádmozgalmat, főleg közművelő- lési szempontból. Ennyi minden után mit is kérdezhetne az ember, mint azt, hogy nem sok ez egyetlen személynek? — Hát nem is kevés, mert ezenkívül is van társadalmi munkám. A városi tanács polgárvédelmi szervezetének lakosságvédelmi előadója vagyok nagyon régóta. No, de nem kerülgetem a választ, most már tényleg kezdek fáradni. Talán a nyolc év óta egyfolytában tartó tanulástól. De a nyáron túl leszek a nehezén. Addig a munka és tanulás mellett a közművelődési vetélkedő jelenti a szórakozást. Majd azt mondtam, a kikapcsolódást... — Úgy érti, hogy ez már, mivel nem kötelező, inkább pihenésnek, passziónak számít? — Persze csak egy kis túlzással, mert az az igazság, hogy a vetélkedő sokfajta felkészüléssel és szervezéssel jár. A benevezett brigádok — most három — és a művelődési ház között én vagyok az összekötő kapocs. Egyeztetem a programokat, igyekszem minden szükséges anyagot megszerezni, s arról is gondoskodni, hogy a brigádok mindent lássanak, halljanak, s megvitassanak. A saját brigádomban meg — immár ötödízben — az öcsémmel együtt ketten vagyunk az irodalom, színház, film és képzőművészet „felelőse”. — Ez az Április 4. brigád, amelynek minden tagja szakmunkás. A közművelődési vetélkedőben az elsőtől kezdve sikerrel szerepeltek. Vetró Miklós ács, Kabódi Béla és Elbert Mihály asztalos, továbbá Süli László villanyszerelő. Köztük hogy oszlik meg a többi „tárca”? — Süli mint KISZ-titkára politikát viszi, Elbert a zeneszakértő, Kabódi pedig a szakmai és munkavédelmi kérdésekkel foglalkozik. De a módszerünk az, hogy mindenki ismerje a másik területét is,, mert sohasem tudni, mikor mi jön közbe. És ez a taktika bevált. így tudtunk az évek folyamán a szakmában — a Helyiipari és Városgazdasági Szakszer- vezétnél — láegyei . szinten váltakozva az első három helyen végezni. Egyszer még bejutni a szakmák megyei döntőjébe is. — Mikor az előbb a tanulásról beszélgettünk, azt mondta, hat elemivel kezdte. De azt is hozzátette: mindig imádta az irodalmat. Nem tudta volna előbb képezni magát? Hiszen még gyermek volt a felszabaduláskor. — Tizenegy éves voltam. De egyike a hét gyermeknek egy nagyon szegény orosházi parasztcsaládban. Emlékszem, ahogy ott lábatlankod- tam éhesen a szovjet katonák körül, s kaptam tőlük ezt-azt. Úszni is ők tanítottak meg. S az orosz nyelvre is úgy, ahogy. De hát hamar kenyér után kellett látni. Igaz, a kondához is könyvvel jártam ki. Aztán — micsoda nagy dolog volt nekem — ipari tanuló lettem! Ez egyben az újságolvasás kezdete és a kalandregények kora volt, amit Verne és Jókai követett. Majd a klasszikusok és a modemek. S a számomra legkedvesebb időszak: a kultúrházi élet. Amikor azt sem tudtam, mihez fogjak? Úgyhogy mindent csináltam. Dalárda, versmondás, irodalmi kör, zene és színjátszás. Most úgy mondanám, tobzódtam a kultúrában. Faltam, nem is két kanállal egyszerre, hanem többel... Ma is ezt érzem életem legboldogabb korszakának. Felejthetetlen... Hallgatunk. Mindkettőnknek egy jár az eszében. Negyvenöt után... az első évtized, amikor ugyan még szegények voltunk, de már egy egészen új világ nyílt ki előttünk, s belevetettük magunkat önfeledten. Sokan, sokan Vetró Jánoshoz hasonlóan: a kultúrába, ami nem feltétlenül az iskolát jelentette csak, de mindenképpen az önművelést. — Ma már tudom — zökken vissza a jelenbe — mi volt a legszebb benne... A fiatalság... Vass Márta — mondja Szudárné. — Mónika az idén lesz harmadikos, s tavaly óta tagja a képzőművészszakkörnek. Az egész család meglepetése, öröme volt, amikor a megyei rajzkiállításon két képpel" is szerepelt. Ha a szakköri foglalkozásról hazajön, mindig beszámol róla, hogy elégedett-e magával, vagy sem. Az osztályban is híre kelt, milyen jó az ifjúsági házba járni. Jöttek is csapatostól a gyerekek, persze a kezdeti lelkesedés után sokan lemorzsolódtak. Vágréti János sok-sok év óta irányítja a képzőművészszakkörök munkáját. Tudja ő is, hogy az igazi képzőművészet még távol áll ezektől a gyerekektől. Minden szakköri év, minden újabb ismeret, közös élmény közelebb viszi a kisdobosokat a művészetek megértéséhez. Felnőtt korukban nekik talán már nem lesz olyan nehéz a képzőművészet különböző irányzataival megbarátkozni, mint a ma átlagemberének. A mostani foglalkozáson meseélményeiket rajzolják a gyerekek. A klasszikus mesefigurák, a három kismalac, Piroska és a farkas mellett a karácsonyi könyvajándékok mesehősei, a televízió sorozatainak szereplői is megelevenednek a rajzpapíron. Schön Roland, Hódi Rezső, Homonnay Győző, Zelenyánszki Ildi, Ilyés Mónika, s mind a többiek a békéscsabai, a megyeri és a telekgerendási iskolákból észrevétlenül megtanulták már a színek harmóniáját, az eszközök alkalmazását, az alakok, figurák elhelyezését, „komponálását”. Vágréti János szakkörvezető szívesen, szeretettel foglalkozik kis növendékeivel : — Sokfelé rajzoltatnak tudatosan gyermekrajzot a gyerekekkel, mert az manapság népszerű — mosolyog. — így gyakran hamis képek születnek. Minden gyerek olyan vizuális látással születik, hogy valamilyen szinten le tudja rajzolni a környezetét. Én nem avatkozom a rajzok készítésébe, néhány magyarázó, irányító szón kívül, csupán arra biztatom őket, hogy az egész papír felületét használják ki, töltsék meg figurákkal, cselekményekkel. A legfontosabb célunk az, hogy szeressenek rajzolni, merjenek bírálni, ha közösen értékeljük az „alkotásokat”. Négy év után, akinek kedve van még a rajzoláshoz, az úttörőszakkörben Romvári Etelka rajztanárnőnél folytathatja. Az év „terméséből” válogatják már a városi, megyei rajzkiállítás anyagát a gyerekek és a szakkörvezető. A tervek, az álmok, a vágyak messzire vezetnek, néhány kis alkotó festménye már eljutott az indiai nemzetközi rajzkiállításra is. De a tartalmas szakköri munkának mégsem ez a lényege. Bede Zsóka M. Levente: Bohócok B. Adrienn: Önarckép M. Emőke: Kisdobosok Fotó: Gál Edit
