Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-11 / 8. szám

o 1979. január 11., csütörtök i gramméi Az 1978—79-es tanév második felében kerül az első osztá­lyosok kezébe az általános iskolai*szerelőkészlet, amely az új tantárgy, a „technika” gyakorlati segédeszköze. A készlet hetven alkatrészt, öt szerszámot és feladatlapokat tartal­maz, segítségükkel harmincnál több szerkezetet lehet össze­állítani. A szerelőkészlet a TANÉRT 1. sz. debreceni mecha­nikai gyáregységéből közvetlenül az iskolákba kerül. (MTI-fotó — Oláh Tibor felvétele — KS) J) Holt idő Országos felmérés készült a bejáró középiskolások helyzetéről Érdekes következtetésekkel záruló felmérést készítettek 1977 novembere és 1978 áp­rilisa között az Oktatási Mi­nisztérium középiskola fő­osztálya munkatársai. Fel­mérték a bejáró középisko­lai, szakmunkásképző iskolai tanulók helyzetét 104 közép­fokú oktatási intézményben. A vizsgálat a 14—18 éves ta­nulóifjúság mintegy 15 szá­zalékát érintette. Többek kö­zött Békés megyéből a gyo­mai 10. számú, és a 611. szá­mú szakmunkásképző intézet kihelyezett tagozata, valamint a mezőberényi Petőfi Sán­dor Gimnázium is szerepelt a megvizsgált iskolák között. Egy ilyen jellegű, átfogó értékelés nagyon időszerű volt már. S hogy mennyire így van, azt bizonyítják az elkészült jelentés megállapí­tásai is. A még ma is meg­lehetősen korlátozott számú diákotthoni helyekről kiszo­Napok, hetek, évfordulók Gazdag kulturális program Szarvason A napokban a kezembe került Szarvas város 1979. évi rendezvénynaptára. Meg­lepett, hogy a 19 sűrűn gé­pelt oldalon rögzített prog­ram milyen sokoldalúan gaz­dag eseményre invitálja a művelődni, szórakozni vágyó gyermekeket, fiatalokat és felnőtteket. Politikai és mű­szaki hetek, irodalmi, képző- művészeti rendezvények, je­les emberek születésének, il­letve halálának évfordulójá­ra rendezett emlékünnepsé­gek, kiállítások egész sora szerepel a programban. A rendezvénynaptár birtokában felkerestem Koszti Pált, a szarvasi Városi Tanács mű­velődésügyi osztályvezetőjét, hogy tájékoztassa olvasóin­kat: hogyan, milyen módsze­rekkel kívánják megvalósí­tani a gazdag programot, mi­lyen elképzelések alapján ál­lították össze a műsort? — Mindenekelőtt a gya­korlati tapasztalatokra épí­tettünk. Az MSZMP KB ha­tározata és a közművelődési törvény számunkra is hosz- szú időre megszabta a ten­nivalókat. Ezenkívül Szarvas város idegenforgalma meg­nőtt, szeretnénk a vendégek számára is minél több szóra­kozási lehetőséget biztosíta­ni. Városi és járási találko­zókat, eszmecseréket rende­zünk, lehetőséget adunk ar­ra, hogy a szocialista brigá­dok, a népitánc-csoportok, énekkarok, vers- és próza­mondók, bábosok, kertészke- dők és kézimunkázok teret kapjanak a szereplésre. Két igen fontos esemény köré csoportosítjuk a ren­dezvényeket : a nemzetközi gyermekév és a Magyar Ta­nácsköztársaság kikiáltásá­nak 60. évfordulója a kiin­dulópont. A gyermekek szá­mára az év minden szaká­ban rendezünk kiállítást, szellemi vetélkedőt, éneklő ifjúság városi és járási talál­kozóját, ankétot, hangver­senyt, bemutatót stb. A nem­zetközi gyermekév jegyében nem kevesebb, mint 14 ren­dezvény várja a pajtásokat. Egyebek között lesz kiállítás a városi úttörő képző- és iparművészeti pályázatra be­küldött alkotásokból, gyer­mekrajzokból, az úttörőszak­körök munkáiból. Rende­zünk szellemi vetélkedőket, vers- és prózamondó verse­nyeket, jeles ünnepek alkal­mából díszhangversenyeket. A Magyar Tanácsköztársa­ság kikiáltásának 60. évfor­dulójára egyebek között ju­bileumi képzőművészeti réz­karckiállítást rendezünk. Vá­rosi emlékünnepség és tudo­mányos ülésszak lesz a Deb­receni Agrártudományi Egye­tem szarvasi meliorációs fő­iskoláján. Ebből az alkalom­ból az Éneklő Ifjúság XII. jubileumi emlékhangverse­nyét is megrendezzük. Hogy miért rendezünk po­litikai és kulturális heteket? Szarvasnak sok a jeles em­bere. Mi a hagyományápolás hívei vagyunk. A Szarvason élő, vagy huzamosabb ideig itt tevékenykedő emberekről neveztünk el heteket, napo­kat. Első alkalommal 1970- ben rendeztünk Tessedik Sá­muel halálának 150. évfor­dulója alkalmából tudomá­nyos napokat, és a sikereken felbuzdulva lettek ezekből hetek. A tudományos kutató- intézetekben — az öntözési Kutató Intézet, a Haltenyész­tési Kutató Intézetben, vala­mint a talajjavító és talaj- védelmi vállalatnál — em­léküléseket, tudományos előadássorozatokat rendez­tünk nem kevés sikerrel. Februárban Toman János képzőművészeti hetek lesz­nek városunkban. Toman szarvasi születésű festőmű­vész volt, az ő emlékét is megőrizzük. Márciusban Chován Kálmán zenei hetek lesznek. A névadó szintén városunk jeles zenetanára volt. Áprilisban Gyóni Gézá­ra emlékezünk az irodalmi hetek keretében. Májusban egyebek között megrendez­zük a szlovák filmhetet. Júniusban tanyanapot tar­tunk a Szarvasi Állami és Tangazdaság kákái kerületé­ben. Ebben a hónapban ad­juk át rendeltetésének a 10 csoportos gyakorló óvodát és megünnepeljük a hazai fel­sőfokú óvónőképzés 20. év­fordulóját. Hagyomány már a Székely Mihály műszaki hetek ren­dezvénysorozata, a Bajcsy- Zsilinszky Endre politikai könyvhét, a Vajda Péter pe­dagógiai hetek programja, a Tessedik Sámuel mezőgaz­dasági hetek megrendezése. Ezekről az idén sem feled­kezünk meg, de számos olyan rendezvényünk lesz, ami elő­ször kerül a programfüze­tünkbe. Ilyen például a szarvasi nyár és ősz kultu­rális és sportprogram, az I. Tessedik Sámuel nyári egye­tem, az I. szarvasi fotós al­kotótábor, a bábcsoportok járási találkozója, társastán­cosok járási vetélkedője, a díszítőművészek járási be­mutatkozása. Ez év őszén lesz a szarvasi Világosság dalkör és szava­lókórus megalakulásának 50. éves jubileuma, ebből az al­kalomból kiállítást rende­zünk a szavalókórus egykori vezetőjének, a város nagy szülöttének, Ruzicskay György Munkácsy-díjas ér­demes művésznek alkotásai­ból. A szocialista brigádok tisz­teletére ősszel díszhangver­senyt adunk, megrendezzük az országos gyermekkönyv­hét megnyitóját, könyvkar­nevált, a fotószakkörök já­rási-városi találkozóját. Csak a legfontosabb eseményeket említettem, amelyek meg­rendezésében a művelődési központon kívül besegítenék az üzemek és az intézmé­nyek is. A tavalyi eredmé­nyek alapján szép sikerekre számítunk. Ary Róza rult bejáró tanulók köztudo­mású, hogy napjainkban is hátrányosabb helyzetben vannak társaiknál. A múlt tanévben a bonyolultabb életrendben, a szorosabb na­pi időbeosztással élő bejáró középiskolások aránya 24,4 százalék volt. S ez az arány várhatóan csak nőni fog... A vizsgálat szerint a be­járó diákok zöme 20 kilomé­ter alatti távolságról, általá­ban autóbusszal jut el isko­lájába. Az oda-, visszauta­zás együttes ideje a megkér­dezett diákok jelentős részé­nél 1,5—2 óra. Ez a „holt idő” viszont a délutáni fog­lalkozásokat követő, vagy a közben eltelt idővel csak nö­vekszik. Ezeket a késő dél­utáni, foglalkozások nélkül telő órákat, az egyre jobban fáradó diákok már nem ké­pesek tanulással tölteni. Érdemes azonban egy má­sik általános gondra is oda­figyelni. A bejáró diákok egy része a korai kelés miatt már reggel fáradtan étkezik az iskolába. (Nem beszélve arról az idegesítő tülekedés­ről, ami a reggeli buszközle­kedésekre jellemző!) Me­gyénkben, a nemrég lezajlott ifjúsági parlamenteken, több iskola diákja is felszólalt ép­pen a kedvezőtlenül megvál­tozott utazási körülmények miatt. Az ebből eredő fáradt­ság természetesen a gyerekek teljesítményén is meglátszik. Este tovább maradnak fenn, s kevesebb idejük marad ol­vasásra, tanulásra — állapít­ja meg a vizsgálat. Érthető hát, hogy tanul­mányi eredményük vagy gyengébb, vagy sokkal na­gyobb erőfeszítéssel tudják csak elérni ugyanazt a szin­tet, mint a hasonló képessé­gű, de helyben lakó társaik. Tisztán kell látnunk — s ezt a jelentés is megfogal­mazza —. hogy ezek a ta­nulók különösen nevelési szempontból kerülnek hát­rányba társaikhoz képest. Mi lenne a megoldás? Ter­mészetesen az volna az ideá­lis. ha a bejáró tanulók mindegyike kollégiumba ke­rülhetne. Igaz, nem minde­nütt nyílik erre lehetőség, de ahol van is, ott sem veszik igénybe. A falusi gyerekek nehezebben szakadnak el családjuktól, s a kollégiumi élettel járó kötöttségeket is nehezebben viselik. A felmé­rés során arra a kérdésre: „Ha kapnál kollégiumi he­lyet, igénybe vennéd-e?”, a megkérdezettek 94,2 százalé­ka „nem”~mel válaszolt. Er­re a jelenségre feltétlenül fi­gyelmet kell fordítaniuk a pedagógusoknak egyrészt családlátogatásokkal, más­részt törődéssel, meggyőző­déssel. De a diákotthonok, kollégiumok légkörén is van javítani való, amit megyénk­ben is éppen elegendő fi­gyelmeztető jel bizonyít. A vizsgálat arra is rávilá­gít, hogy „a bejáró tanulók munkavégzése jobb a többi­ekénél, pályaválasztásuk is kiforrottabb.” Ez a megálla­pítás csak látszólag mond el­lent a korábbi észrevételek­nek. Ugyanis a következete­sebb munkavégzéshez — kü­lönösen a fizikai munkához —, kötődésük egyértelműen jobb, kevesebbet mulaszta­nak és nagy igyekezettel pró­bálják ledolgozni tanulmányi hátrányaikat is. A szakmunkástanulóknál — állapítja meg a jelentés —, a szellemi munkavégző­képesség meglehetősen gyen­ge. s legtöbb problémájuk a közismert tárgyakkal van. (Bár ez nemcsak a bej áró ta­nulókra érvényes!) Ugyanak­kor, náluk figyelembe kell venni azt is, hogy a felnőt­tekhez kötődő szorosabb kap­csolatuk sok esetben rossz irányban hat magatartásuk­ra. A jelentés végül a felmé­résekből közvetlenül adódó javaslatokkal zárul. De egy jelentés — bármily értékes, hasznos jelenségekre hívja is fel a figyelmet —, csak adat­halmaz marad mindaddig, míg az iskolák, kollégiumok nem tesznek meg mindent a gyakorlatban is, a bejáró diákok körülményeinek javí­tásáért. De van valami, ami gyakran megkeseríti az isko­lák vezetőinek szájízét. A szállítási vállalatok nem te­kintik elégséges tárgyaló- partnernek az iskolák igaz­gatóit. Járatokat szüntetnek, vagy változtatnak meg az iskolák előzetes értesítése nélkül. Az utazás — nem­egyszer embertelen — körül­ményeiről nem is beszélve. Pedig sok-sok figyelmeztető jel mutat arra, hogy a diák- utaztatásban valami nincs rendjén. S nem is biztos, hogy pusztán gazdasági okok miatt! B. S. E. januári folyóiratszemle * Kortárs Jó hosszú címet adott Ko­lozsvári Grandpierre Emil az általa megindított, s sok hozzászólást megért anya­nyelvi vita lezárásának. „Szertartás egy halott isten tiszteletére avagy a Herder- vita elhantolása.” Már a címben is tapasztalható csí­pős és keserű irónia végigvo­nul az egész — befejezés he­lyett inkább további diskur­zusra csábító — cikken. Meg­kapja a magáét újra a bü­rokráciát híven kifejező, in­kább- ködösítő, mint a gon­dolatot tisztán feltáró hiva­tali hyelv, s nemkevésbé a különböző szakzsargon. Ez utóbbi mint legfőbb veszély. De kijut alaposan az oktatás- néflpzerűsítésnek is a rossza- lásból, különös tekintettel az egyetemi tankönyvekre. Pél­dáiét röviden elemzi a Bárczi—Benkő—Berrár-fé­lét, majd így összegez. „Le­het, hogy ez a tankönyv al­kalmas tudósok nevelésére, de annyi bizonyos, hogy a leendő magyar tanárt nem látja el gyakorlati útmutatá­sokkal. Ég hogyan taníthat­ná a magyar nyelvet az, aki nem tisztázta, mi is a nyelv tulaj donképpen ?” A népszerűsítő nyelvészeti művek fő hibája is az, az. író szerint, hogy az alapfogal­makat nem ismertetik. „Ho­lott az általános nyelvi mű­veltségnek csak akkor van alapja, ha tudjuk mi a nyelv és a műveltség összefüggése, ha tudjuk, hogy a nyelv hi­vatása szerint az emberi érintkezés eszköze, ha tudjuk mi a szó...” Hasonló heves­séggel kel ki a nyelv öntisz­tító képességét mindenható­nak tartói* ellen. Ez az idő már megszűnt, mert kimerü­lőben a népnyelv tartaléka. S hiába sokkal nagyobb ma a gyermekek szókincse, mint régen, de ez milyen? „A gya­rapodás tetemes részben a fejlődő igazi és áltudomány nyakatekert, magyartalan kifejezéseiből áll.” Végül még egyszer vissza­tér a legfontosabbra, az is­kolai, de főleg az egyetemi oktatási anyagra, s megálla­pítja súlyos hibájukat: az unalmat. Márpedig, hogy ha­tékony legyen a nyelvi ne­velés, az írott, de a szóban leadott .anyagnak is izgalma­san szórakoztatónak kell len­ni. * Nagyvilág A huszonnegyedik évfolya­mába lépő világirodalmi fo­lyóirat ez évi első száma körképszerű. Részlet Misima Jukió japán író híres regé­nyéből, Az aranypagodából; egy novella a több kötetes szovjet—orosz prózaírótól, Gennagyij Nyikolajevtől, kisregény — Polgárság — a nálunk jól ismert olasz író­nőtől, Natalia Ginzburgtól. A német irodalmat Angelika Mechtel képviséli A diliflep- ni című elbeszéléssel, majd a nemrég nálunk járt világhí­rű amerikai író — Bemard Malamud — Hazatért a hős című regényéből egy részlet zárja a szépirodalmi részt. A közölt prózai írásokból háromnak tárgya az abnor- mis ember. A japán regény arról szól, hogyan jut el egy gyötrött lelkű fiatalember az aranypagoda-templom csodá- lásától annak felgyújtásáig; a német novellában egy őrült ember följelentései üldözötté tesznek egy ártatlant; s az amerikai írás hőse, a dep­resszióval küszködő életrajz­író Dubin, akinek pár gyöt- relmes napját kísérheti vé­gig az olvasó. Születés, szerelem, házas­ság, válás, élet és halál — macskák közt — az olasz kisregényben. A szovjet el­beszélés sem szívderítő. A párját elvesztett öreg em­berért eljön városi fia, hogy magával vigye. Rideg kap­zsisága kiábrándító, akárcsak a régi falusi barátaival, is­merőseivel a viselkedése. De még ezt is megtetézi végül a szóban is kimondott szándé­ka, hogy csak a nagyobb la­kásért akarja apját magával vinni. Vass Márta Szivárvány? Nem a műsort kérdőjele­zem meg, szó sincs róla. Csak éppen néhány riportja után kívánkozott elő a kér­dőjel, ami valami olyasmi­félét fejez ki, hogy bizony akadnak dolgok, melyek nem pompáznak a szivár­vány színeiben. Vasárnap délelőtt kétórás riportutazást ígért a Szivár­vány a Petőfi rádióban. Ez­úttal a környezetet vették szemügyre, mi több: nagyító alá. Nem annyira a termé­szeti környezetet, sokkal in­kább a közeget, amelyben élünk, amely óráról órára körülfog bennünket, és ala­posan meghatározza érzése­inket, gondolatainkat. Azt a közeget, melyet a társada­lom hoz létre, mely valahol tükre az egésznek; és sajátos abban is, hogy változásai változásokat hoznak . létre belső világunkban, közérze­tünkben. S ha ez így van (márpedig így van), akkor nem árt néha vizsgálódva körülnézni ebben a kömye- zetközegben is, rávilágítani rossz oldalaira, és félteni- óvni benne, ami szép, ami jó, ami emberi. Kétségtelen, hogy ilyen szándékkal indultak útnak a Szivárvány riporterei, és többé-kevésbé meg is talál­ták ezeket a csomópontokat. Hallottunk beszélgetést örö­kösen civakodó-verekedő szomszédokról, gonoszkodó fiatalokról; hallottunk jóra világító szavakat egy kollé­giumból, majd egy csepeli brigád háza tájáról, ahol a művezető egyszerűen és ta­lálóan mondta ki az alapve­tő tanulságot: „Az embersé­get tanulni kell, egymástól is, ha úgy szükséges.” Vala­ki más pedig arról beszélt, hogy „ha mindenki azt csi­nálhatná, amit szeret, más­képpen állnánk”. A társa­dalmi közeg jó hajtásai ezek, feltehetően olyan mun­kahelyi légkör szülöttei, ami­lyenről mindenütt álmodnak, és amilyen — valljuk csak be! — kevés van még. Aztán bombaként robbantak az el­rémisztő, érthetetlen közeg­hatások: közöttük is egy csontig rágott téma, a ven­déglátás. „Nincs teljes fé­nyében”, mondotta a meg­kérdezett, aki szakmai hoz­záértés és szakmaszeretet dolgában bizonyára a legjob­bak közül való. Ez a talán nyolc-tíz per­ces riport volt a kétórás mű­sor legkiemelkedőbb része. Nemcsak azért, mert kiderí­tette: közel sem „csontig rá­gott téma” a magyar ven­déglátás közhangulata, stí­lusa, hanem azért is, mert nyílt és őszinte volt. „A vendéget fogadni kel­lene. Nálunk ez szinte tel­jesen megszűnt. A vendég­nek köszönni kellene, aján­lani, kedvesen szólni hoz­zá; a mi felszolgálóink ál­talában nem köszönnek, nem ajánlanak és mordak, sértő­döttek. Az üzletvezetőnek a placcon kellene lennie. Alig van ott. Vendég vagyok, mégsem tekintenek annak.” Pedig — és erről is szó esett — a magyar vendéglá­tás a helyszín kultúrájának szépítésében sokra jutott. Nincs város, nagyközség, ahol ne lenne legalább egy­két igazán esztétikus, jó hangulatot árasztó étterem, eszpresszó. A felszolgálók mégis mordak, és nem ven­déglátók. A faburkolat és díszes álmennyezet mégis­csak külsőség? Elgondolkoztam közben az evidéki példákon. Rengeteg van! És kivétel szinte alig. Nálunk sem szeretik, amit csinálnak? Rossz a közérzet a vendéglátóiparban? Persze, néha a vendég sem angyal, de máskor sem volt az. Vagy az egykori udvariasság mö­gött csak az érdek húzódott meg? Most nincs ilyen? Mennyi kérdés! Ha sike­rülne felelni rájuk, változna a kömyezetközérzet. Mert az ember is visszahat arra, ha formálni akarja. Sokan együtt, úgy a leghatásosabb. Sass Ervin

Next

/
Oldalképek
Tartalom