Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-10 / 7. szám
• • Osztönözhet-e az, ami nincs? 1979, január 10., szerda Nem múlik el nap úgy, hogy szóba ne jönne a köz- művelődés. Általában és speciálisan is, egy-egy részterülete. Eredmények és gondok — legsommásabban ez a két szó jellemzi — akár egyik, akár másik oldalról vizsgálgatja valaki. Eredmények és gondok. Frázisként hangzik, hiszen nincs semmi olyan az életben, amire ezt a közhelykifejezést a legcsekélyebb kockázat nélkül ne mondhatnánk. De mint a legtöbb közhely, ez is igaz, s ha valamire, akkor a közművelődésre különösen passzol ez az ellentétpár, amelyből most mégis ii kább a gondokat említsük. Azt is leszűkítve a szakember-ellátottságra, amely kulcskérdés. A sikeres munka legfontosabb tényezője, mert bármilyen kitűnő legyen is — de hol az? — a tárgyi feltétel, megfelelő, hozzáértő ember nélkül édeskeveset ér. Kiindulásul következzék egy idézet. „Jelenleg megyénkben a művelődési otthonokban 97, a könyvtárakban 76, összesen 173 harminc éven aluli dolgozik. Közülük 52 rendelkezik a megfelelő végzettséggel, 20 tanul, tehát rendkívül nagy — 101 — a csak érettségizettek száma.” Ha ennek — az ifjúsági parlamenten elhangzott beszámolóból származó — két mondatnak a számait arányban fejezzük ki, 41,6 százalék képesített dolgozót kapunk csak. A teljes létszám tekintetében ennél jobb az arány, mert a területen régebben dolgozók nagy része munka közben szakképesítést szerzett. De ez aligha lehet megnyugtató, amikor az újabban _— nagyjából az utóbbi tíz évben — munkába lépett fiatalok közt ennyire kedvezőtlen a helyzet. Azt hinné az ember, hogy ha valamiből nincs elegendő — márpedig közművelődési szakemberből nincs —, akkor annak az emelésére serkentő intézkedések születnek. Ebben a szituációban például, már hosszabb ideje, társadalmi ösztöndíjjal támogatott képzés, a fiatalok figyelmének erőteljes felkeltésével párosítva. De — bár vannak egyetemisták és főiskolások, akik életpályaként választják a könyvtárosságot vagy a népművelést —, kimondottan közművelődési célú ösztöndíj nincs. Az előbb említettek tanulmányaik során sehova sem kötötték le magukat, s hogy miért, erről még a későbbiek során szó lesz, csak előbb vessünk egy pillantást a megyei tanács művelődés- ügyi osztályának ösztöndíjasaira, akiknek száma az utóbbi hat esztendőben évente 40 és 60 között mozog. 1973-tól 78-ig az állami költségvetésből adományozott ösztöndíjak megoszlása a következő: tanítóképzősnek 83, tanárképző főiskolásnak (általános iskolai felső tagozatra képesítés) 148, egyetemi hallgatónak (középiskolai tanárképzés) 41, zenetanár képzősnek 9, gyógypedagógiai tanárképzősnek 8. összesen a hat év alatt 289 ösztöndíjas és pluszként az a 25 diák, aki az utóbbi két évben a végrehajtó bizottság által létesített ösztöndíjkeret terhére kötött tanulmányi szerződést a megyei tanács művelődés- ügyi osztályával az előbb felsorolt felsőoktatási forma valamelyikére. Ez utóbbiakat leszámítva az összes többi — tehát a 289 — a régi Művelődésügyi Minisztérium és a jelenlegi Oktatásügyi Minisztérium által megszabott keretszám alapján. De mindkettő célja azonos: csökkenteni a képesítés nélküli pedagógusok számát, mindjobban megközelíteni a teljes szakképzettséget, hogy az egyre nagyobb követelményeknek korszerű színvonalon minden oktatási intézményben eleget lehessen tenni. Ha valaki mégis kedvet kap a népművelés vagy könyvtár szakhoz, azt csak egy tanári szak mellé veheti föl, s így köthet szerződést. Számuk a többiekhez képest elenyésző, s ebből sem mind kerül a közművelődésbe. Mármint közvetlenül, mert hiszen mint pedagógus is ezt a célt szolgálja, mert hol is kezdődne a közművelődés másutt, mint az iskolában? S itt kell megjegyezni, hogy az ösztöndíjasokkal való törődés-foglalkozás a művelődésügyi osztály részéről sokoldalú, eredményes és elismerésre méltó. Csak éppen nem pótolhatja azt, ami nincs: a kimondottan köz- művelődési ' szakemberképzésre biztosított minisztériumi ösztöndíjkeretet, amelyet az önálló Kulturális Minisztérium a mai napig sem hozott létre. Amelyre pedig még akkor is szükség van, ha néha a gyakorlat — úgy látszik — ellentmond ennek. Ezzel a kijelentéssel kanyarodtunk vissza azokhoz a közművelődési képesítésű végzősökhöz, akik sehova sem kötötték le magukat, s évről évre pályázat útján helyezkednek el. Azonban pályázatot a megye évente csak kettőt-hármat tud meghirdetni, pont a cikk elején említettek miatt. Azért, mert az elmúlt időkben a helyi tanácsok jó része képzettség nélküliekkel töltötte be a meglevő állásokat, és ez nem kis akadálya lett a szakképzett fiatalok elhelyezkedésének. Az igazsághoz viszont mindenképp hozzátartozik az is, hogy ezt a helyzetet a kényszer szülte; az élet nem állhatott meg akkor sem, amikor egyetlen képesített pályakezdő sem kopogtatott a tanácsok ajtaján, s csak a rendelkezésre állóból választhattak. S az egyetlen, amit tehettek: kikötötték a munka melleti tanulást, a levelező oktatásban való részvételt. Csakhogy ez, mint a számokból látni, borzasztó lassú ütemben, gyengén halad. Vannak, akik halogatják, de olyanok még többen, akik többszöri nekirugaszkodás után sem nyernek felvételt a kiválasztott felsőfokú oktatási intézménybe. Anélkül, hogy a merev szigor hibájába esnénk, erre csak egyet lehet mondani: mindennek van határa. A türelemnek is. Aki nem képes, vagy nem akar a — remélhetőleg — kikötött feltételeknek, a képesítésszerzésnek eleget tenni, az tulajdonképpen a munkaszerződést nem tartja be. Határnak a második sikertelen felvételizést lehetne venni. Ez a negatív tartalmú kilátás várhatóan arra serkentene, hogy mielőbb képesítést szerezzenek. S míg az előbb azt bizonyítottuk, hogy ami nincs — mármint az ösztöndíj — az nem ösztönözhet, ebben az esetben a fordítottja áll: a hiány sarkall a pótlásra. Végül még annyit: indo- kolt-e sürgetni az ösztöndíjjal támogatott képzést, ha az a helyzet, hogy a kész szakképzett közművelődési kádereknek Sem áll elég hely rendelkezésre? Erre az előbb részben már igennel feleltünk a végtelenbe nyúló tétlen várakozás megszüntetésével. De van még egy másik szempont is, ami talán még jobban mellette szól. A megyei művelődési központ és a megyei könyvtár nagy létszámgondokkal küzd. Mindkét helyen kevés a dolgozó a feladatokhoz két pest, s létszám tekintetében messze elmaradnak a hasonló, de új létesítményben működő intézményektől, s a fejlesztést majd csak a jövőben felépülő új otthonukban kapják meg. De akkor azonnal és múlhatatlanul szükségük lesz a szakképesítéssel rendelkező, kész emberekre. Azokra, akiknek a képzése már lezajlott, s csak a mindenkori fejlődéssel kell lépést tartaniuk, mint bármely szakmában más diplomásnak is. Ha pedig sürgősen nem oldódik meg a kulturális tárca részéről az ösztöndíjkeret kérdése, ebben a nem éppen holnapi jövőben is megoldatlan marad a közművelődés kulcsembereinek problémája. Vass Márta Neveljünk együtt! Ártó üzenetek Talán mindnyájan emlékezünk még arra a később viccként is terjedő történetre, amelyben egy pedagógus beírt a gyerek ellenőrzőjébe mert a gyerek, a ritka tisztálkodás miatt, meglehetősen kellemetlen szagot árasztott. Kérte a tisztelt szülőket, hogy nagyobb gondot fordítsanak a gyermek tisztán tartására. Erre a „Tisztelt Szülő” lakonikus tömörséggel a következőképp válaszolt írásban a pedagógusnak: „Nem szagolni, tanítani! Ehhez kapcsolódik egy másik történet is, ami már kevésbé humoros. Egy kisközségben tanító fiatal pedagógusnő ismerősöm elkeseredve mesélte, hogy egy régóta fegyelmezett o il viselkedő tanítványának beírt az ellenőrző könyvébe, értesíteni akarva ezzel a szülő két gyermekük nem megfelelő magatartásáról. Gondolta, közös erővel majd csak többre mennek. Tévedett. Másnap hozta a gyerek az ellenőrző könyvét, amelyben az állt: Szégyell- heti magát az a tanár, aki egy jó nagy pofonnal nem tud helyrerázni egy gyereket. Az iskolában maga az úr, nékem ne üzengessen! Tisztelettel, és aztán jött az aláírás. Egy másik nemrég történt hasonló eset is ide kívánkozik. Az egyik iskola igazgatója meglepetéssel tapasztalta, hogy diákjai még egy buszmegállónyit sem szívesen gyalogolnak. Felszólította hát a nagyobb gyerekeket, ha jó idő van, inkább gyalog tegyék meg az utat, hiszen úgy is komoly baj van az állóképességükkel. Az egyik gyerek hűségesen beszámolt otthon az igazgatói kérésről, mire másnap a következő szülői üzenettel volt kénytelen (s bizony alaposan röstellkedve) igazgatója elé állni: „Azt üzeni édesapám, ha olyan nagy kedve van az igazgató bács'’'ak, hát gyalogoljon, de mi em dobjuk ki hiába a pénzt a bérletért!” Azt hiszem, nem érdemes a példád számát szaporítani. Világosan látszik e néhány alapján is, hogy alapvető pedagógiai igazság ellen vétettek a fenti történetekben szereplő szülők. Hiszen minden világosan gondolkozó felnőtt tudhatná, hogy a gyereket nem lehet, és nem szabad felhasználni hibás és tiszteletlen felnőttgondolkodásunk közvetítőjeként, mert összetörjük bennük nemcsak a pedagógusokba vetett hitet, de a szülők iránti tisztelet érzését is. Ez a helytelen magatartás feltétlenül visszaüt. Lehet, hogy nem ma, nem holnap, hanem sokkal később, amikor már nem lesz lehetőségünk a korrigálásra. Vajon, az egyre jobban terjedő „üzengetősdi” egyszerűen időhiány miatt, vagy kényelmességi szempontból terjedt el annyira? Vagy a szülők látszattekintély-terem- tésének a kedvéért? Nem lehet tudni. De egy biztos. Az ilyen szülők gyermekei ideál, felnőttek iránti tisztelet, megbecsülés nélkül nőnek majd fel. S ennek legnagyobb kárát éppen a szülők fizetik majd meg. Mongol diákok Gyulán Tízperben jólesik egy kis hócsata A két Davaszüren és Borhuü mestere a gitárnak Kétesztendős budapesti nyelvi, szakmai alapozás után ebben a tanítási évben húsz mongóliai diák kezdte meg tanulmányait Gyulán, a Munkácsy Mihály Ipari Sazkmunkásképző Intézetben, öntözőgépész szakon. Itt tanulják meg a szántóföldi, konyhakertészeti, rét-, legelőöntözés szakmai fortélyait, egészen a víz kivitelétől, annak területre juttatásáig. A szakmai gvakorlatot a gyulai termelőszövetkezetekben töltik. A fiúk többsége Ulan Bátorból érkezett. Hamar megszerették új otthonukat, s megkedvelték a várost is. Még a magyaros konyhával is megbarátkoztak. Azért Karácsonykor saját készítésű „boc”-cal, speciális mongol húsgombóccal lepték meg magukat. Tantermükben még most is ott áll a karácsonyfa. Igaz, •már minden szaloncukros papír üres... Rövid itt létük alatt Békés megye sok üzemével megismerkedhettek. De szórakozásra is jut idő. Foci, tévé, rádió, disco, mozi. No, és szemrevételezték már az általuk is csinosnak talált gyulai lányokat! A mongol fiúk fő attrakció-" ja a sakk. Még az osztályfőnököt, Kovács Istvánt is rendre legyőzik. Szabad időben mindig kéznél a gitár. Entajvan még mosás közben is pengeti, míg a gép jár. Ketten • citerázni is megtanultak. A gyakorlati oktató, Ragályi Aladár szerint ügyes, törekvő fiúk a mongol diákok. De szüksége is van hazájuknak szorgalmukra, szakértelmükre. Hiszen Mongóliában több mint másfél millió hektár föld vár öntözésre ... B. S. E. yuooy Kovács István, osztályfőnök szigorú „apa” Gyakorlati órán. Az öntözőszivattyú hajtómotorját is ismerniük kell Atar szenvedélye a kosárlabda Fotó: Gál Edit
