Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

o 1979, január 7., vasárnap KÖRÖSTÁJ Baranyi Ferenc: A Parnasszus ostroma Sors, nyiss nekem tért! — kiáltanak fel Petőfivel a kü­lönböző irodalmi műfajok mívelésével próbálkozó fia­talok ezrei, s ezen azt értik, hogy a szerkesztők adjanak nekik több publikálási lehe­tőséget lapjaik hasábjain. A szerkesztők, irodalmi rovat­vezetők pedig kapkodva pil­langóznak a kézirattengerek közepén, olykor már-már összecsap fejük felett a csö­pögő elégiák, örvénylő szo­nettkoszorúk és dagályos ódák hullámzása, fulladásos halállal fenyegetvén őket. Költőnemzet vagyunk, nem lovasnép! — sóhajtanak fel ilyenkor rezignáltan a vers­mérgezés veszélyétől fenye­getett irodalmi szerkesztők, s az a meggyőződés izmoso­dik egyre inkább bennük, hogy az utóbbi időben igen­csak elszaporodtak hazánk­ban a rímkovácsok, a patko­lókovács-szakma fokozatos sorvadásával fordított arány­ban. Pedig hát annak idején sem szenvedtek az akkori il­letékesek kéziratszegénység­ben. Ha csak a Nyugat szá­mait lapozzuk, rengeteg olyan nevet találunk, ame­lyeket kérlelhetetlenül kiros­tált azóta a szubjektív in­dulatoktól mindenképpen mentes Idő szerkesztő úr. Jelentkezőkben sosem volt hiány, egy részük elkedvet­lenedett a térkövetelés pró­bára tevő periódusában, a másik résznek talán sikerült a rendszeres publikálást ki­harcolnia, de Idő szerkesztő urat sosem befolyásolta a gyakori megjelenés, kizáró­lag csak a hosszú távon is ér­vényes tehetség. A maguk­ban tehetséget és elhivatott­ságot érző fiatalok sosem voltak kevesen, és mindig, mindenütt nyilvánosságért kiáltottak. Nem kicsiny ré­szük, joggal. Gyomromban lángol a motorcsónak Mert tévedés volna azt hinni, hogy csak mi váltunk költőnemzetté. Egy olasz szerkesztő joggal érezheti, hogy a „csizma” lakossága hajózó kalmár népből szint­úgy költőnemzetté lett. Mert Itáliában is nagyon sok a térkövetelő fiatal. S egy olyan országban, ahol a ki­adók zömét inkább vezérlik üzleti, mintsem művelődés- politikai szempontok, talán még nehezebb elindulni az írói pályán. Az egyetemi élet a francia Poitiers-ben ugyanolyan, mint másutt. Az ottani diár koknak is megvannak a ma­guk Nárcisz és Víg Hajós tanszékei, csak ott Rugby- bárnak vagy Café Marin- nek nevezik azokat a ven­déglátóipari objektumokat, amelyekben óraközi szüne­tekben vagy tanítás után fe­ketét vagy coca-colát ször- pölgetve elcseveg a vegyes nemzetiségű tanulóifjúság. A fakultások falitáblái ott is tele vannak hirdetésekkel: csődbe jutott joghallgató kí­nálja száz frankért a gitár­ját, „alkudni lehet” záradék­kal, kiszolgált robogót ven­ne egy bölcsészlány mérsé­kelt áron, otthonos szobát ajánl egy család erkölcsös diáklánynak, azzal a figyel­meztető megjegyzéssel, hogy a családban — ily a beau- coup d’ enfants — sok a gyerek. (Egy morbid humo­rú ifjú entellektüel az „en- fants” szót gondosan „ele- phants”-ra javította a hirde­tésen ...) Egy plakát költői vetélkedésre buzdít: min­denki pályázhat, akinek még nyomtatásban nem jelent meg verse, májusban lesz az eredményhirdetés, a zsűriben Jean Rousselot, a neves köl­tő is helyet kap, a győztes­nek ötszáz frank üti a mar­kát, művét a városi színház­ban ünnepélyesen felolvas­hatja. Másutt a Groupe Eluard irodalmi estet hirdet, ifjú alkotók műveiből. Ott a helyem! — határoztam el nyomban. Érdeklődőnek álcázván magam, este belopóztam a megjelölt szentélybe. A he­lyiségben balladai homály uralkodott. Ez persze még nem lett volna baj. De a fel­olvasott versekben még na­gyobb volt a homály, s ez már határozottan zavarta világossághoz szokott pusztai bugrisságomat. Ma is fülem­ben csengenek az egyik vál- lig érő hajú titán aranyve­retű sorai: „S szerelmem szólt: a Szajna piros és én éhezem, / esernyőm eltörött s vesémben dohog, j gyomrom­ban lángol a motorcsónak is” A vers megértését, gondo­lati megközelítését kétségkí­vül elősegítette volna előadó­jának mimikája, szemeinek szuggesztív fényjátéka, ha az eőladó nem állt volna háttal a közönségnek. De háttal állt, így csak azt tudtam megállapítani, hogy fürtjei a válláig érnek. A nem éppen hagyományos előadásmód talán arra kívánt utalni, hogy a vers fordítva érten­dő, ám aminek nincs értel­me, annak a fonákja sem túlságosan világos ... Nem meghökkentő dolog ez Fran-, ciaországban. Tristan Tzara állítólag egyszer egy felolva­sóestjén kijött a függöny elé, bepamacsolta a képét, majd nagy nyugalommal megbo­rotválkozott. Ezután — anél­kül, hogy egyetlen verssort is hallatott volna —, magát mélyen meghajtva elhagyta a pódiumot. A közönség tombolt: milyen zseniális, milyen eredeti! Tzara esetében a különc­ködő, eredetiskedő túlzáso­kat mentették az időt álló művek. Néhány ifjú francia lírikusnál viszont csak a kü­löncködés maradt, a költői produkció értékfedezete nél­kül ... Basse-Yutz-ban nyomják a Dire című folyóiratot. A cél nemes: Európa induló, fiatal lírikusainak fórumot terem­teni. Számtalan értékes al­kotás is napvilágot lát a Di­re hasábjain, viszont itt sem ritka az olyan költő, aki fur­csa „segédeszközökkel” pró­bálja versére vonni a figyel­met. Mint például Louis Guillaume, aki a szedőkkel homályosíttatja el egyébként világos művét. Csak az első két sor (ahogy a Dire-ben látható): „PoURTaNt LeS pÉpiEmEnTs / TrAvErSeNt La PLuiE bAsSe” — és így tovább. Az értékes műveknek so­hasem volt szükségük meg­hökkenést célző segédeszkö­zökre, mert gondolati tölté­sük újdonságával hökkentet­tek mindig. A realizmus diadala Noha a történelem min­den népnél más és más funkcióját alakította ki a költészetnek, mindenütt az a tapasztalat, hogy a realista művek állták ki legtöbbször az idő próbáját. Franciaor­szág igazán termékeny tala- javolt a különböző — rend­szerint tiszavirágéletű — művészeti izmusoknak. A mai francia költők — köz­tük a fiatalok — legjobbjai a kifejezésmód tekintetében nem kevés kétségtelen ered-' ményt mentettek át a szür­realizmusból, sőt az utóbbi időben olyannyira divatos lettrizmusból is, de ez csak a korszerű gondolat megje­lenítésére, láttatásának mód­jaira vonatkozik. Lényegüket tekintve realisták, bár — te­gyük hozzá — legtöbbször „parttalanul”... Itt is találomra vettem meg egy kötetet. Lydie Out- tier egy-két éve még böl­csészhallgató volt a poitiersi egyetemen. Valószínű, szám­talanszor szerepelt ő is a Groupe Eluard felolvasóest­jein. Neki azonban nem bot- ránkoztató hobbi volt a költészet, hanem sors, ugyan­akkor eszköz az emberi in­dulatok megjavítására. Nem­rég jelent meg L’ombre en fleur (Árnyék, virágban) cí­mű kötete — nem csekély áldozatok árán. Elindulni a költői, írói pá­lyán tehát Itáliában és Fran­ciaországban sem könnyű. Nem „megnyugtatására” kö­zöljük ezt a mi kezdő líriku­sainknak, csupán okulásra. Lehet hallástorzító csinnad­rattákkal, elvakító szemfény­vesztésekkel itt is, ott is ma­gunkra kényszeríteni a pil­lanatnyi figyelmet, de csak ideig-óráig. A maradandóság záloga mindig a tehetséggel való felelős sáfárkodás, s annak a nép javára történő kamatoztatása marad. Tóth Ernő: Tanulmány Tóth Ernő: Kártyázok TÉKA Proletárírók barátsága Ivan Mehela könyve A kijevi Naukova Dumka jelentette meg Ivan Petro- vics Mehela ukrán nyelvű könyvét, amelynek címe: Proletárírók barátsága. Alcí­me: A 20—30-as évek ma­gyar—szovjet irodalmi kap­csolatainak történetéhez. A fiatalon nagy szakmai tekin­télyt szerzett irodalomtörté­nész az Ukrán Tudományos Akadémia Sevcsenkóról elne- nevezett Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa, titkára. Az elmúlt év tava­szán az egri tanárképző ven­dégeként magyar nyelven tartott értékes előadást a Németh László diákköri kon­ferencián a főiskola legna­gyobb előadótermét zsúfolá­sig megtöltő közönség előtt. Szisztematikus munka eredménye a most megjelent könyv, amely a magyar és szovjet irodalmi kapcsolatok történetében kiemelkedően jelentős esemény. A közép­pontban a Magyar Tanács- köztársaság leverése után a Szovjetunióban menedéket talált magyar emigráció írói állnak. Elsősorban Karikás Frigyes, A 39-es dandár szerzőjéről, Zalka Mátéról, a spanyol szabadságküzdelem legendás Lukács tábornoká­ról, aki életét áldozta a vál­lalt internacionalista eszmé­kért, Illés Béláról, az Eg a Tisza, a Kárpáti rapszódia írójáról, Hidas Antalról, a nagy idők és változások élő tanújáról, cselekvő részéről szól Mehela könyve. Nemcsak irodalmunknak és nyelvünknek, hanem kultú­ránknak, a fényes pillana­tokban és súlyos időkben bő­velkedő történelmünknek is alapos ismerője a könyv író­ja. Az irodalmat a valóság művészi tükrének tartva vé­gez eszmetörténeti vizsgáló­dást az Októberi Forradal­mat követő évtizedekben. Hangsúlyozza a proletáriro­dalom történelmi alapját: el­sőként a magyar proletariá­tus követte Október példá­ját. A magyar forradalmak­nak, a Tanácsköztársaságnak Ady volt a viharmadara. Ki­vételes tisztánlátással vallot­ta: népek és nemzetek sor­sát a jövőben a nemzeti és a szociális gondolat fogja meghatározni. A nagyszerű kezdeménye­zéseket a Tanácsköztársaság idején a kulturális élet min­den területén minőségi ugrás követi. Irodalom és valóság elválaszthatatlan kapcsolatát hangsúlyozva állapítja meg Ivan Mehela, hogy a szocia­lista magyar irodalom nö­véstervét is azok az inter-, venciós csapatok pusztították el, amelyek a Tanácsköztár­saságot vérbe fojtották. Az emigráció lett a sorsa sokak­nak a szellem emberei- kö­zül is. Szétszóródtak a szél­rózsa minden irányába. Köz­pontjaikat megtaláljuk a szomszédos Ausztriában, Né­metországban, Franciaország­ban, Mexikóban és az USA- ban. A legnagyobb segítsé­get azonban a fiatal szovjet államtól kapták, a legerő­sebb szervezetüket Moszkvá­ban sikerült kialakítaniuk. Irodalmi és politikai orgánu­mot a Sarló és Kalapács és az Üj Hang biztosított a számukra. A szülőhazától távol, kiéleződő világkonstel­lációban küszködtek súlyos feladatokkal. Idehaza és az emigráció­ban egyaránt az irodalom őrizte a leghívebben 1919 örökségét, eszméit. Gorkij, Majakovszkij, Solohov, A. Tolsztoj, Ehrenburg, Glad­kov, Leonov hatása nemeseik az emigrációs, hanem a ha­zai magyar irodalomban is jelentős. Gorkij és Solohov írói módszerének, valóságáb­rázolásának hatását megta­láljuk a népi íróknak, külö­nösen Veres Péternek a pró­zájában. Ellentmondásos, té­vedésekkel terhes 25 év után a magyar társadalmi fejlő­dés történelmi előzményeiéit 1919. Az emigráció írói ha­zatérve bekapcsolódtak a szocialista megújulás építő- munkájába, a koalíciós idő­szak kiélezett eszmei küzdel­meibe. Ivan Mehela a szovjet és magyar kutatók eredményei­re támaszkodva valósította meg könyvében a maga szin­tézisét. Tudatosította a né­peket, irodalmakat összekötő szocialista gondolat történel­mi jelentőségét. Könyve tisz­teletadás a magyar szocialis­ta irodalom emigrációba szo­rult képviselői előtt, egyben bizonyítéka annak, hogy az Októberi Forradalomban és az intervenciósokkal folyta­tott harcokban több mint százezres tömegben küzdő magyarság az egyetlen, amely a szovjet népek mel­lett nemzeti súllyal vett részt 1917 győzelmének kivívásá­ban. 1919-ben pedig a ma­gyar proletariátus először lett világtörténelmi tényező. Forradalmát a külső inter­venció és a belső reakció le­verhette, de bukásában is se­gített megmenteni — magá­ra vonva, lekötve a szovjet­ellenes erők egy részét — a Szovjetuniót, a szocializmus zálogát a Föld egyhatodán. Cs. Varga István Hegyesi János A tél A télapó közeledik, Már előre berzenkedik. Elküldötte két követét, Szállást csináló mesterét: Az őszi szél, reggeli dér, Mindegyik őróla beszél: Hirdetik a jövetelét, Megtisztogatják a helyét. És e kettő, — dér meg a szél, Nemcsak levegőbe beszél, De komolyan hozzáfognak S télapónak ágyat húznak. Nincs bennük egy csöpp kegyelet, Leszórják a falevelet: Mezőt, füvet megszárítnak, Kis pacsirtát elnémítnak. Csendessé teszik a tájat, így készítnek puha ágyat És a tél, ha megérkezik, Száraz lombra keveredik, Magára húzza subáját, Csillogó hótakaróját S álmát az alatt alussza, Míg a tavasz le nem húzza. KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom