Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-17 / 13. szám

1979. január 17., szerda Neveljünk együtt! Az iskolák szerepe a családi nevelésben Eleven boncolás, fájdalmakkal Késői békülés Mindinkább nyilvánvaló­vá válik, hogy a jövő nem­zedék nevelése az egész tár­sadalom feladata. Különö­sen fontos szerep jut ilyen szempontból a családokban . >lyó nevelőmunkának. Az általános iskola új ne­velési terve egyértelműen kifejezi a nevelés társadal- masítási igényét, és azon . elül az iskolák családi ne- Vi’ést segítő, irányító fel­adatát. A családi nevelés szerteágazó, sok irányú problémáiból most csupán a családi nevelés értékköz­vetítő szerepéről, és az azzal összefüggő tudatos családi nevelésről szeretnék szólni. Természetes, hogy a csa­ládban — mint a társadalom legkisebb sejtjében — az idők folyamán szerkezeté­ben, funkciójában jelentős változások történtek. A vál­tozások nem fejeződtek be és következményei ma sem tudatosultak teljes mérték­ben. Emiatt a családi neve­lésben keverednek a kon­zervatív és az új, szocialista nevelés eljárásai. Ezek a kevert értékek megnyilvánulnak a szülők eszményi gyermek iránti el­képzelésében is. A kutatá­sok megállapították, hogy a szülők nagy részének sze­mében az „eszményi gyer­mek”: az őszinte, az enge­delmes, a csendes, udvarias, segítőkész, jószívű, nem okoskodó, nem vitatkozó, ta­karékos, szülőhöz ragasz­kodó, becsületes, szorgal­mas, házi munkában szíve­sen részt vevő gyermek. Igaz, hogy a felsorolt erköl­csi tulajdonságok jó része valóban pozitív, legtöbbjük mégis a gyermektől gyak­ran csak külső ragaszkodást igényel. Ügy tűnik, hogy ezekkel a kívánalmakkal a szülő inkább a maga ké­nyelmére gondol, mint sem a gyermek személyiségének tudatos formálására. A jó tanulást például va­lamennyien értéknek tartják, de belső indítékait nem vizsgálják. Elsősorban a könnyebb élet feltételeként tartják számon. A „tanulj fiam, különben melós lesz belőled!” elv alapján gon­dolkodnak így. Aztán a másik oldal. A szülők neve­lési eljárásaikat általában ezekhez az értékítéleteik­hez igazítják. Az ily módon „tiszteletlennek”, „engedet­lenek” minősített gyerme­ket aztán sokszor kegyet­A múzeumok közművelő­dési munkájának alapvető formái, ma is a különböző — állandó, időszaki és vándor- kiállítások. Azonban az utób­bi években új módok is je­lentkeztek az új igények ki­elégítéseként. Az iskolai esz­tétikai nevelés mellett a tör­ténelem jobb megértése és a néprajzi érdeklődés keltette fel elsősorban. De a környe­zetismeret, az élővilág és a biológia is hasznát látja a múzeum és az iskola együtt­működésének, mely hogy igazán gyümölcsöző legyen, a nyújtott ismereteknek a ta­nítási folyamatba kell illesz­kedniük. Ehhez alapos elő­zetes felkészülés szükséges mindkét részről, ugyanis a tanítási órák csak úgy lesz­nek eredményesek, ha a mú­zeumi munkatárs kellően tá­jékozódott a tananyagról, s a gyermekek felkészítése is megtörtént a tanárok által. Ez a törekvés mindinkább len módszerekkel próbálják kordában tartani. Más eset­ben ennek ellenkezőjét, a kényeztetést, babusgatást, a gyermek-igényének mérték­telen kielégítését választják, hogy őket a kívánt viselke­désnek megnyerjék. Gon­doljunk csak arra például, mit kívánunk egy-egy ven­déglátás alkalmából gyer­mekeinktől! Jóformán azt, hogy felhúzott bábuként hol produkálja magát, hol pedig órákat csendben üljön és ne zavarja a felnőtteket. S mert sokan nem látják tisztán a nevelési célokat, bizonytalanná válnak. Nem tudják eldönteni, hogy fél­rehúzódó, vagy igazáért bát­ran harcoló emberré nevel­jék-e gyermeküket, vagy olyanná, aki csak a saját érdekével törődik. Nem tisz­tázott előttük, hogy közös­ségi embert, vagy passzív, magának élő, vagy az ügyeskedést, a harácsolást elítélő, esetleg a csábító le­hetőségeket kihasználó em­bert formáljanak-e belőlük. Tudjuk, hogy a családok átalakulását jellemző átme­neti időszakban nem köny- nyű a szülőknek megtalálni a helyes utat. Az iskoláknak nemcsak várni kell tehát az együttműködést, hanem részt is kell vennünk a szülők nevelésében, szemléletük formálásában, hiszen a mi nevelési feladataink rajtuk keresztül, velük együtt sok­kal hatásosabban érhetők el. De a szülők segítése, irá­nyítása nemcsak a mi, ha­nem az egész társadalom feladata lenne. Nem tudni, miért nem foglalkoznak ezekkel a problémákkal pél­dául a munkahelyeken? Miért nem szerepel a szo­cialista brigádok vállalásai között a szülők pedagógiai kultúrájának emelése? Vagy miért nem szerepel a köz- művelődési intézmények programjában gyakrabban ez a téma? Sok tekintetben tehát adó­sak vagyunk a szülők neve­lését illetően. Fogjunk hát össze, és segítsük őket a he­lyes gyermeknevelésben, és egyáltalán a szocialista élet­módot, életet tartalmasabbá tevő és gazdagító formák megismerésében! Bízunk benne, hogy fáradtságunk gazdagon megtérül. Hirják Balázs általános iskolai igazgató, Bélmegyer meg is valósul. S az órák is szaporodnak. A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban 1976-ban még csak 9 tanítási órát tartottak, 1977-ben már 25- öt, tavaly pedig az órák szá­ma ennek a dupláját is meg­haladta. Az emelkedés jelzi e fontos, új típusú ismeret- szerzés létjogosultságát, és hatásának növekvő elismeré­sét. Ezenkívül még jelentő­sek az őrsi és szakköri fog­lalkozások is. A tárlatlátoga­tók tetemes része — 40 szá­zaléka — iskolás korú. Tavaly például több mint 600 isko­lai csoport — 20 ezren felüli gyermek és ifjú — kereste fel a múzeumot és a tájhá­zat, s közülük 336 csoport békéscsabai volt. Döntően ál­talános iskolások. Érdekes — de figyelmeztető jel is egy­ben — az, hogy a legtöbb csoport a közelben levő is­kolákból került ki. Tavaly­előtt és tavaly a napközis ta­nulók részére szabad szom­Kopányi György múlt pén­teken, Békéscsabán bemuta­tott drámája, a Késői békü­lés eredetileg hangjátéknak készült. A színpadi változat magán hordozza ezt az előz­ményt, újra csak bizonyít­va azt a sokak által igaznak tartott megállapítást, hogy sikeres művek más műfajba igazítása ritkán adhat az eredetivel megegyező él­ményt. A Késői békülés, mint színpadi mű ezt a tételt ta- >lán azzal húzza leginkább alá, hogy akár becsukhatjuk a szemünket, az előadás a szavak által is követhető; a díszlet, a színészek fizikai megjelenése, játéka jószeré­vel alig ad valami pluszt az előadáshoz.' Szó sincs róla, hogy ezzel azt mondanám: a színészi munka és a rendezői elképzelés megvalósulása nem jelentős, és csupán né­mi látvánnyal feltupírozott hangjáték pereg előttünk. Hogy erre mégis rá kellett mutatnunk, nem csupán öt­letszerű, nem azért van, hogy a fenti tétel igazságát tovább bizonyítsuk, inkább azért, hogy az előadáson szá­mon kérhető hiányosságok kiindulópontját megtaláljuk. Nem vitás, hogy az író gondolatait megköti a már egyszer megírt anyag, és — ha más műfajra kívánja hatokon múzeumi és művé­szeti témájú filmeket vetí­tettek és ez a kezdeménye­zés bevált. A közművelődési intézmé­nyekkel is hatékony az együttműködés egy-egy meg­határozott feladat vagy kü- lönmegállapodás kapcsán. Az előbbire példa a szocialista brigádok vetélkedőjéhez nyújtott segítség, az utóbbi­ra pedig az ifjúsági házzal kötött szerződés. Az üze­mekkel való közvetlen kap­csolat kiépítése folyamatos tevékenység, de ez termé­szetszerűleg lassabban halad, mint az iskolákkal. Az ered­ménye azonban már megmu­tatkozik, mert egyre több munkás, szocialista brigád keresi fel a város múzeumát. Legnagyobb számban a bé­késcsabai sütőipari vállalat­tól, a Kner Nyomdából, a gyógyszertári vállalattól és a Békés megyei víz- és csa­tornaműtől. transzponálni — abból in­dulhat ki, ami van. Kopányi György sem kerülhette el a változtatás nehézségeit, és — ha vannak kivételek hason­ló esetekben — sorsát sem kerülhette el. Nevezetesen azt, hogy időnként túlságosan lelassul a színpadi cselek­mény, szeretnénk már to­vább látni, kilépni egy-egy mellékszál hosszadalmas bon­colgatásából (Benéék ottho­ni, névnapi jelenete, vagy a pappal folytatott, halál előt­ti nyúltenyésztési csevegés, nem kevésbé Mokri rigolyás életfelfogásának már-már karikatúraszerű srófolása, stb.) és arról értesülni, mi történik a brigád háza táján, hová változik ez a papíron és beszédekben folyton ün­nepelt, agyondicsért, a mun­kában kiváló, egymás kö­zött azonban korántsem .egy­séges társaság. Pedig kitűnő meglátások­kal, életismerettel operál a szerző! Figyeli és látja a világot, amely körülvesz bennünket, látja a lényegest és hanyagolja a lényegte­lent. Abban viszont nem va­gyok biztos, hogy a nyelv olyan eszközeivel kell-e ezt a munkáskörnyezetet „ke­ményebbre” rajzolni, bizo­nyos háttérdimenziókban mi­nősíteni is, melyek inkább tartoznak a lelki durvaságok kategóriáiba, mint az embe­ribb tartományokba. Egy szó inkább, mint száz: sokszor felbukkannak ebben a szö­vegben a „ne pofázz" és tár­sai — indokolatlanul. Senki sem kívánja, hogy a melós- ember liliomfehérségű sza­vakat használjon, de ez a sok „ne pofázz” és „fogd be a pofád” — egyenruha. Fe­szengnek is benne a szerep­lők, és bizonyára szíveseb­ben mondanának valami mást, odaillőbbet. Mindez ta­lán bevezetőnek elég ahhoz, hogy jobban megértsük, mi­re vállalkozott az író. Adva van egy szocialista brigád, az a bizonyos agyon­dicsért és jutalmazott; em­berek, akik tündökletes mű­szakokat csinálnak, de előt­te és utána jóformán sem­mit sem törődnek egymással. Ahány ember, annyiféle eb­ben a brigádban, és ez kitű­nő megfigyelés, annál is in­kább, hiszen volt idő, ami­kor a sémák divatoztak, és az emberek — brigádtagok — között csupán annyi kü­lönbséget engedélyezett a Szabály, hogy az egyik ma­gas, a másik szőke, a har­madik köhögés, bár ő is ép­pen egy üdülőhelyről érke­zett, ahol az átélt, a közös gyógymód és közös öröm ha­marosan meggyógyítja. Akkor sem voltak ilyen munkásbrigádok, munkahelyi közösségek, most sincsenek. A különbség azóta annyi, hogy íróink — Kopányi György is — már közel sem bátor tettnek, hanem köte­lességnek tartják ezt az ele­venen boncolást: ilyenek va­gyunk, vagytok, ami jó ben­nünk, vigyázzunk rá, de ami rossz, nem emberi, azt irt­suk, azt nagy ívben próbál­juk elkerülni. Csakhogy az élet nem olyan egyszerű! Csakhogy ez a kitüntetett, remek brigád egyszerűen nem tud mit kezdeni önma­gával, ha kijönnek a mosdó­ból ; még észre sem veszik, de már az ő soraikba is befurakodott a kor alig el­színészt, amikor gondolatai­nak sodra lehanyatlik: baj van, megszűnik a színházi varázslat, ami bizony még akkor is varázslat, ha a Sö­rös-brigád tagjai veszeksze­nek, vitatkoznak, ócsárolják egymást. ■ Ilyenkor üresen puffannak a lövedékek, csu­pa közhely-vaktöltény dur- rog a színpadon, mígnem egyszerre megint történik valami, és az már újra szín­ház. Jurka László sokféle nehézséget kapott a megírt színművel együtt, igyekszik azonban szabadulni azoktól, és — az író szellemében —, erősebben aláhúzni azokat, amelyek fontosak, ahol fel- csigázódik a figyelem, ahol történik valami. Ez a törek­vés és küzdelem végigkíséri az első jelenettől az utolsó­ig. Szerencsére a színmű második része erősebb, szín­padra termettebb, jobban tá­volodik testvérétől, a hang­játéktól; tehát színészileg is könnyebben megoldható. A dicsérhető, nagy küzde­lemben született néhány igen jó alakítás. Olyannyira, hogy meg is határozzák az egész előadás alaphangját. Szépla- ky Endre például Gál szere­pében az utóbbi évek leg­nagyobb sikerét éli, kétségbe vonhatatlanul bizonyítva a tényt, hogy Széplaky nem­csak kívülről, a csalóka fel­szín játékaiból, ünnepélyek dicshimnusz-hangulataiból ismeri a munkásokat, hanem a belső világukból, a lel­kűkből is. Sértődős és nagy­szájú, piás is egy kicsit, de tiszta szívű és becsületes. Szavaival megy le a füg­göny: „Vagy van valami más megoldás?” kérdezi önmagá­tól, és eddigi életére, az éle­tükre gondol. Pontosan ér­telmezett és felépített Kár­páti Tibor Mihalikja, ez a mindenben csomót kereső, megkeseredett férfi, aki vé­gül nagy igazságokra is rá­talál. Amikor meghal Sörös, a brigádvezető, kimondja: „Elkezdtünk beszélni egy emberhez (a temetésen), aki­hez egész életében olyanok voltunk, akár a pokróc. Most aztán kiderült, hogy tele a szívünk szeretettel." De mi­re ezt kimondja, amíg idáig nagy összeborulások köze­pette eljut a híres brigád, felröppen egy „fogd be a pofád!” és folytatódik min­den ott, ahol a brigádvezető halála előtt tartottak. Ilyen az élet, mégis? — kérdezhe­ti a néző, és jó, hogy kér­dezheti, mert gondolattalan előadás közben és után nincs mit kérdeznie. Kiemelkedő a Benét alakító Pintér Gyula. Félrehúzódásai, néha-néha fellobbanó kitörései, majd újra az örökös meghunyász- kodás: világos jellemrajz. Nem tudja, hogyan kellene élnie, otthoni magányossága talán a munkahelyén érzett- nél is nagyobb. Azért már lát valamit: „Tómnak, ha esze van, belehal ebbe a nya­valyába. Ha meggyógyul, holnapután Gáli elkezdi ma- cerálni." A többiek is komo­lyan veszik a feladatot, Len­gyel István a szónoklelküle­tű brigádvezetőt, Székely Ta­más az öreg Mokrit kelti életre sokoldalúan. Tetszett Kovács Zsolt a Fiú szerepé­ben, önmagát adta, fiatalsá­gát, hevületeit és gyötrelme­it, semmi többet, ezért volt hiteles. Mezei Annamária, Mátyás Jolán, Cseresnyés Rózsa, Bajka Bea, Csiszár Nándor hálátlan szerepekkel viaskodtak. A díszlet — ki­használva a forgószínpad le­hetőségeit — elfogadható, kár, hogy arra már nem fu­totta (nem tudni, miből?!), hogy a munkahelyi öltöző alapdíszlete ne egyezzen meg a Mokri család otthonával. Ha már annyit forog az a színpad, ezt bizonyára el lehetett volna kerülni vala­hogy. Ebben az évben százéves a színház épülete. Az ország egyik első kőszínháza épült fel Békéscsabán 1879-ben. Tehát centenárium. Tovább várjuk az ehhez is igazán méltó bemutatókat. Sass Ervin I Egyre nagyobb a múzeumok iránti érdeklődés viselhető betegsege: a magá­nyosság, az egyedül mara­dás. Mert nemcsak Kopányi György színpadán maradnak egyedül Sörös, Mokri, Bene, Gál és a többiek: az életben is. Ne hozakodjunk elő el­lenpéldákkal, az a bajt ko­rántsem gyógyítja, és nem biztos, hogy az ellenpéldák mögött nem találnánk-e ugyanolyan elmagányosodást, néha bizony gyűlölködést is, mint ebben a Sörös-brigád­ban. Maradjunk abban, hogy a Késői békülés brigádja jel­lemző emberi közösség, és nemcsak munkásbrigádokra jellemző, ami abban törté­nik, jellemző az mindenféle közösségre, és általában is az emberi kapcsolatokra, a felületességre, a figyelmet­lenségre, és — ne tartsunk a szótól: az érzelmek hiá­nyára. Hogy aztán ebben a nagy és szép írói törekvés­ben nem egyetlen, töretlen ívvel épül a színmű, ne le­gyen túlságosan fájdalmas számunkra. Ha ugyanis úgy épülne, remekművet kö­szönthetnénk, s hogy nem épül úgy, hogy kibicsaklik néhol, értékéből csak ezeket a plusszokat vonja le; ami marad, még mindig jó esély egy igen jó előadásra. Jurka László rendezte a Késői békülést. Az eddig el­mondottakból is kitűnik, hogy nem volt könnyű dol­ga. A túlságosan szavakra épített darab miatt is, és a húsba vágó probléma miatt is, amivel előhozakodik. Di­cséretére legyen mondva, igyekszik betartani korunk legfontosabb színházi téte­lét, miszerint a színházi jel­zésrendszer arra hivatott, hogy felkeltse a néző érdek­lődését, képzelőerejét, és azt a szerző megkívánta irányba terelje. Ha ezt sikerül elér­nie egy előadásnak, s ha az írónak van mondanivalója, tehát a néző egyre sűrűbb társadalmi problémák közé kerül ott, a zsöllyében: kor­szerű színházban van része. Így van-e ez a Késői békü­lés előadásával? Szabad le­gyen kimondanom, hogy ál­talában. A lelassulások ide­jén, azokban a pillanatok­ban, amikor a néző utoléri a Gál és Mokri most sem jutnak közös nevezőre. Széplaky Endre és Székely Tamás Fotó: Demény Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom