Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-22 / 301. szám
1978. december 22., péntek IZHilUKTlltj Tájékozódás, mérlegelés, döntés szeghalmi módra „Akarsz-e játszani?” Irodalmi színpadosok a szabadkígyósi szakmunkásképzőben A korábbi tájékozódó látogatások után, december 16-án a Csepel Autógyár 4. sz. gyárában és a szeghalmi gépgyártástechnológiai szakközépiskolában — a kiválasztott egy szakmára való alkalmasságukat tették mérlegre a pályaválasztók. Egy órán át igazi szakmai munkát végezhettek a déva- ványai, füzesgyarmati, kö- rösladányi, vésztői és helyi általános iskolás tanulók. Danka Sanyi, Faragó Gyu- szi és Hajdú Bálint 8. osztályosok a szakemberek és szüleik őrző szeme mellett ügyeskedtek a szerszámgépek szét- és összeszerelésében. A dévaványai Szűcs Feri feltűnő begyakorlottsággal bánt a kombinált fogóval és a villamos vezetékekkel. Nem is csoda — mint édesanyja mondta —, mert ha szerét teheti, otthon is villanyszerelősdivel tölti az időt. A Vlcskó Ferenc szakoktató vezette fényező— Nem szeretek énekelni — mondta tízéves kis barátnőm, amikor szombat délután betoppant hozzám, és éppen süteménykészítés közben talált. Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismételte morcosán. — Nem szeretek, nem szoktam, az iskolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zongoralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! — Nem baj. Mesélj inkább. Mondj valami hajmeresztő rémhistóriát! — Rémhistóriát? Elég rémes, hogy utálod a zenét! De várj csak... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyerekeim még kicsik voltak. Egy faluban majdnem megvertek bennünket. Érdeklődve csillant a szeme: — Az jó! — A verés?! — Á nem, a történet. Mondd hamar! — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk mást, gyalogoltunk. Hanem a gyerekéit hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kezdődik, hogy „Ég a város, ég a ház is...” Nagyon tetszett a gyerékeknék, újra, meg újra csak ezt akarták, és harsogták a végét r „Tűz, tűz, tűz, tűz!” Egyszer csak látjuk, hogy emberék jönnek ki a házakból, kémlelnék erre- arra, aztán látva, hogy sehol sem piröslik a láng, fenyegetően integetnék felénk. Azt hitték, őket akartuk lóvá tenni. Majd hogy ránk nem uszították a kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta nem is énékeltem ezt a dalt. — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet. Olyan, hogy egyik korábban kezdi, a másik később. Kánonnak hívják az ilyen éneklést. — Akkor énekeljük együtt! — Így hát „csőbe húztam” az én néma madaramat. Ügy kinyílt a csőre, hogy már- már rég tálon állt a sütemény, és még mindig zengett a konyha az énekszótól. Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei nevelését? Egyáltalán törődnek-e vele? Vagy úgy vélik, és mázolóbrigád tetszetősre csiszolt és mázolt egy felújított gépet. A szakközép- iskolások tanműhelyében a pályaválasztók — közöttük több lány is — szinte lélegzetvisszafojtva működtették a családi háznyi értékű szerszámgépeket. A hatvan percnyi szakmai munkát hatvan perc hasznos játék követte. Apró Tibor és Novodomszki Pál játékvezetők képesség- fejlesztő feladatok megoldatásával érzékeltették az egyes szakmákra való alkalmasság fontosságát és mibenlétét. Ezen felül alapos tájékoztatást adott Vaszkó Tamás igazgató, a gépgyártás-technológiai ' szakközép- iskola kedvező, helyi továbbtanulási lehetőségéről. A rendezvény módszertani és várható gazdasági jelentőségét dr. Kincses László, a Békés megyei Pályaválasztási Tanácsadó Intézet mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pótolhatná ezt az igazi jókedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre munka közben nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolná? Nem nevel-e figyelmetlenségre a mindig hangzó háttérzene? És a kényszerrel űzött hangszeroktatás nem szül-e ellenállást? Pedig milyen örömforrás lehetne! Csakhogy énekszóval kellett volna kezdeni. Ahogy Kodály mondja: „a mindenkinek hozzáférhető, ingyenesés mégis legszebb hangszer az énekhang”. Igen, mondhatnák sokan, de mit tegyen, akinek nincs hangja? Énekeljen! Nem az „előadás” tökéletessége a fontos, hanem az összetartozás, a bensőségesebb hangulat, a családias, meleg együttlét, amit az énekszó is erősít. A legkönnyebb, legegyszerűbb népdalokat mindenki tanulta. A zenei anyanyelv nem más, mint a népdal. Ez a tiszta forrás, ez formálja a jó ízlést, s készíti elő az utat a komoly zene későbbi élvezetéhez. Ami pedig pótolhatatlan kincs. „A zene lelki táplálék... aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal...” — mondja Kodály. A zenét az ókorban medicinának tartották, s az elmebetegeket gyógyították vele. Ezt a távoli terápiát napjainkban újra fölfedezik. Olvasom Szabó Helga tanulmányában (Művészetre nevelés a családban, 1976. Kossuth K.), hogy több külföldi klinikán folytatnak ze- neterápiai kísérleteket, nálunk pedig a pécsi sztomato- lóoiai klinikán a fogászati kezeléshez „adagolnak” zenét a félelem csökkentése végett. Újabb tapasztalatok szerint a zene asztmás panaszok, izomrenyheség, neurózisok esetében is gyógyító hatású. Mindez Shakespeare igazát bizonyítja: „Ment semmi sincs oly durva, oly kemény, vad, / Hogy meg ne változtatná egy időre / A muzsika.” Dalos kedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolai tanítás sem, mert ők adják az életmód, életforma, az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogózva lép tovább a gyermek a lemezgyűjtés, rádióigazgatója méltatta. Hangsúlyozta a pályaválasztási tevékenység célirányosságának, összehangoltságának és szakszerűségének növekvő fontosságát az eredményesség érdekében. A Békés megyei Tanács V. B. munkaügyi osztálya képviseletében Novák Pál csoportvezető szólt a megjelentekhez. Kiemelte a rendező szervek — a szeghalmi gyár, a Szeghalmi Járási Hivatal művelődésügyi osztálya és a Békés megyei PTI — hasznos, újszerű együttműködésének munkaerőgazdálkodási jelentőségét. Végül Szilágyi István, a szeghalmi gyár személyzeti osztályának vezetője mondott köszönetét a kapcsolatos iskolák pedagógusainak és minden közreműködőnek. A pályaválasztók többségével pedig döntés után, újhallgatás — ha a körülmények engedik, az első hangversenyek — felé. De ez már tudatos zenehallgatás lesz és nem „háttérzene”, erre már odafigyel a család és közösség összeforr általa. Aki így és itt szereti meg a zenét, aztán már szívesen tanul hangszeren is játszani. A legnagyobb muzsikusok többnyire ilyen házimuzsikás családokban nőttek fel. (A hatalmas Bach nemzetség, mely mintegy félszáz muzsikust számlál, s így valóságos „zenei céh” volt, minden évben összejött egy megbeszélt napon s helyen, s a családi találkozókat a közös énekszó avatta ünneppé!) Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anyanyelvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Kodály-módszerrel tanult és népdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a játékdalok, rigmusók, köszöntők? Gyakorta unatkozó, a gyest bezártságnák érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék táncház-vonzalma dalosabb jövőt sejtet. Természetes vonzalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre. A táncházakba járó fiatalok olyan zenei alapozást sajátítanak el, amelyre a további fejlődés épülhet, s ami a legfontosabb : természetes lételemüknek érzik a dalt, családjuk már nem lesz néma család. Aki kicsit is ért a zenéhez, tudja: ha egy dallamot transzponálunk, más hangnembe helyezünk, ugyanaz marad, noha minden hangja megváltozott. Az adott hangokon kívül tehát létezik még egy elem, ami a dallam lényege: ez pedig a hangok közötti viszony. Ez teszi felismerhetővé a dallamot. A családi élet is dallamhoz hasonló (ha el nem némul), amelyben az egyéneket összekötő kapcsolat adja a közösségi élet lényegét, s ha ezt átveszik az egymást követő nemzedékek, a dallam, az összetartozás megmarad, ha a hangok (a személyek) változnak is. És megmarad a szépség szeretete, a sajátos hazai kultúra, amely ezt az összetartozást munkálja, miközben az életet megszépíti, s amelynek épp oly lényeges eleme a zenei, mint a beszélt anyanyelv. Bozóky Éva Kopár ágakkal nyújtózkodnak a szabadkígyósi kastélypark évszázados faóriásai. Ilyenkor télen minden fakóbb, barátságtalanabb még ebben a védett, gazdag növényzetű természeti környezetben is. Aki viszont belül- jut a kastély súlyosveretű ajtaján, meleget, fényt, vidámságot talál a mezőgazda- sági szakmunkásképző intézet gyerekeinek körében. Táncteremnek is beillő, sötét faburkolatú tanáriban találkozunk Kovács Géza tanárral, s irodalmi színpados híveivel. Ma nem próbálnak, színházba készül az egész társaság, s ők mindig ünnepnek érzik ezt a programot. Kétszázkilenc tanuló közül 175-nek van bérlete. Vonzza, érdekli őket minden művészi élmény; az ifjú zenebarát hangversenyekre jelentkezők igényeit már szinte ki sem tudják elégíteni, a könyvtárukban is egymásnak adják a kilincset. — Ahogyan az általánosból hozzánk kerülnek a gyerekek, azonnal kedvük szerint választhatnak, hogy szabad óráikat mivel töltik szívesen. Társastánc szakkör, irodalmi színpad, énekkar, néptánccsoport egy helyütt van nálunk. Kovács Géza mondja mindezt, aki KISZ- és pártösszekötő tanár az iskolában, irodalmi színpad és ifjúsági klub vezető is egy személyben. Tanítványainak minden moccanásáról, vágyáról értesül és nemcsak hivatalból tud róluk. Vallja, hogy ebben az iskolában minden pedagógus azért agitál és lelkesít órán kívül is, hogy a három év múlva innen kikerülő szakmunkások nyitott szemmel járjanak ,a világban, s később se mondjanak le a művelődésről. Szerepjátszó szakmunkásjelöltek Hazafelé indult már Kisdi Miklós szaktanár, amikor az irodalmisokkal egymásra találtunk. A beszélgetés témáját hallva azonban Velünk maradt. Korábban mezőgazdasági technikum volt az iskolánk. Itt a színjátszó mozgalomnak múltja van. 19S3ban az egyik nevelőtanárunk, Réthy István vette kézbe a csoportot, emlékezetes sikereik voltak, még az EDÜ-n is aranyérmesek lettek. Azután, ahogy másfelé vezetett a tanár útja, a csoport is egyre gyengébben szerepelt. -Nyolc esztendeje annak, hogy Kovács Géza keze alatt újra nagyobb társaság verbuválódott össze. Van úgy, hogy negyvenen is járnak az irodalmi színpad foglalkozásaira. — Itt a nagy ellentmondás! — veszi át a szót a színpadvezető. — Azt szeretjük, ha minél több gyereket érdekel az irodalom, de nem tudunk mindenkinek egyformán jó szereplési lehetőséget nyújtani. Teljesen önkéntesen jönnek hozzánk, s a szerepeket is megpróbáljuk demokratikusan elosztani. Az alkalomhoz, a tehetségükhöz és a lehetőségeinkhez legmegfelelőbb művet én választom ki, majd közösen elolvassuk, s ezután döntünk a szerepek sorsáról. Természetesen a különböző figurákhoz én javaslom a szereplőket, de ők is elmondják a maguk véleményét. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy „kiszállok” a próbákról, csak figyelem az ötleteiket, a vitáikat. Sokan voltak közülük jutalomból Budapesten egy nyári színjátszóképző tanfolyamon, ahol a színpadi ismeretekből, a színjátszás elméletéből is felcsipeget,te:-; néhány mesterségbeli tudnivalót. Kértük a társaságot, mutassanak be egy rövid részletet a karácsonyi műsorból. Lányok, fiúk pillanatok alatt elhelyezkedve jelenetet rögtönöztek, verset mondtak. A próbaidéző hangulatban nyomban parázs vita kerekedett közöttük, de a megegyezés is hamar megszületett: ki hova álljon, hogyan gesztikuláljon, melyik verset szavalják el az összeállításból. Végül egy fekete hajú fiú Kosztolányi-verset mondott, ,a címe: Akarsz-e játszani? Sorolta a gondolatokat, átéléssel, kedvesen, de „Géza bácsi” látta, lesz még javítani való a produkción. Hallottuk, hogy nem egy gyerek került már úgy az irodalmi színpadhoz, hogy izzadva birkózott az olvasással, amikor viszont könyv nélkül ismerte már a verset, szépen szerepelt. A vers- és prózatanulás egyre több és több olvasásra késztette az ilyen tanulókat is, szinte észre sem vették, hogyan tanultak meg folyékonyan olvasni. — Eleinte hecceitek a társaim — mosolyog bátortalanul Kosztolányi versének tolmácsolója. — Azután megnéztek bennünket az iskolai ünnepélyen, a házi műsorokon, s mintha kicsit irigykedtek volna a sikereinkre. Mostanában már egyre többen drukkolnak velünk, ha valamilyen fesztiválra, versenyre, bemutatóra megyünk. Egy tüzes tekintetű, sötét hajú kislány alig bír magával, izeg-mozog, míg végre kiböki: — Olyan jó érzés mások előtt szerepelni, bár kicsit mindig izgulok. Amikor először kézbe veszem a szövegem, rengetegszer elolvasom, gondolkozom a lényegén. Ha nem érteik valamit, Géza bácsival beszélem meg. Tudom, hogy mi művészek soha nem leszünk, de A tél a szabadkígyósi kastélyparkba is megérkezett amióta irodaimis vagyok, másként nézem a színházat is. Láttam Békéscsabán A szabadság első napja című drámát, nagyon tetszett, s azt a férfit csodáltam a legjobban, aki szinte mindvégig a szögesdrót mellett játszott. Hogy bírt ilyen sokáig egy helyben állni? Jövőre már a konzervben dolgozom, de akkor is keresek valami jó irodalmi színpadot, ahol újra szerepelhetek... Meditáció az irodalmi színpadról Miért jó, ha irodalmi színpad dolgozik egy iskolában? A tanárokkal hármasban próbálunk válaszolni erre a kérdésre, amikor a gyerekek már elrobogtak a színházba szállító autóbuszhoz. „Jobb nevelőközösség lehet ez. mint az osztályoké, mert itt azonos a tanulók érdeklődése. A fellépések drukkja, a készülődés, a próbák vidám hangulata, az egyéni szereplések könyörtelen kritizálása, az egymásrautaltság is összekovácsolja a társaságot.” Ez Kovács Géza véleménye. A kertészek szakoktatója Kisdi Miklós: — A szakma kiváló tanulója országos versenyeiben gyakran az irodai- misok hozzák el a legjobb helyezéseket. A mindennapok során is nagyobb kötelességérzettel dolgoznak, több a szókincsük, szabadabban mondanak véleményt, mint mások. A legfőbb gondunkat nem ők okozzák, bár velük is fokozottan törődünk. Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiket semmilyen szakkör, művészeti csoport, vagy kulturális program nem érdekli igazán? Sajnos ilyenek is vannak. Állandóan próbáljuk őket valamelyik » közösségbe csábítani, s a sok élmény nem maradhat hatástalan. A próbakő a tízéves találkozó lesz, ha majd újra látjuk a gyerekeinket, és ők és mi is felnőttekként vizsgázunk egymás előtt. Bede Zsóka ra találkoznak. Bőke Gyula Zenei anyanyelvűnk Próbálnak a szakmunkásjelöltek, karácsonykor új bemutatót tartanak