Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-22 / 301. szám

1978. december 22., péntek IZHilUKTlltj Tájékozódás, mérlegelés, döntés szeghalmi módra „Akarsz-e játszani?” Irodalmi színpadosok a szabadkígyósi szakmunkásképzőben A korábbi tájékozódó lá­togatások után, december 16-án a Csepel Autógyár 4. sz. gyárában és a szeghal­mi gépgyártástechnológiai szakközépiskolában — a ki­választott egy szakmára va­ló alkalmasságukat tették mérlegre a pályaválasztók. Egy órán át igazi szakmai munkát végezhettek a déva- ványai, füzesgyarmati, kö- rösladányi, vésztői és helyi általános iskolás tanulók. Danka Sanyi, Faragó Gyu- szi és Hajdú Bálint 8. osz­tályosok a szakemberek és szüleik őrző szeme mellett ügyeskedtek a szerszámgé­pek szét- és összeszerelésé­ben. A dévaványai Szűcs Feri feltűnő begyakorlott­sággal bánt a kombinált fo­góval és a villamos vezeté­kekkel. Nem is csoda — mint édesanyja mondta —, mert ha szerét teheti, otthon is villanyszerelősdivel tölti az időt. A Vlcskó Ferenc szakoktató vezette fényező­— Nem szeretek énekelni — mondta tízéves kis ba­rátnőm, amikor szombat dél­után betoppant hozzám, és éppen süteménykészítés köz­ben talált. Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismé­telte morcosán. — Nem sze­retek, nem szoktam, az is­kolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zon­goralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! — Nem baj. Mesélj in­kább. Mondj valami hajme­resztő rémhistóriát! — Rémhistóriát? Elég ré­mes, hogy utálod a zenét! De várj csak... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyerekeim még kicsik voltak. Egy faluban majdnem megvertek ben­nünket. Érdeklődve csillant a sze­me: — Az jó! — A verés?! — Á nem, a történet. Mondd hamar! — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk mást, gyalogoltunk. Hanem a gyerekéit hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kez­dődik, hogy „Ég a város, ég a ház is...” Nagyon tetszett a gyerékeknék, újra, meg újra csak ezt akarták, és harsog­ták a végét r „Tűz, tűz, tűz, tűz!” Egyszer csak látjuk, hogy emberék jönnek ki a házakból, kémlelnék erre- arra, aztán látva, hogy se­hol sem piröslik a láng, fe­nyegetően integetnék felénk. Azt hitték, őket akartuk ló­vá tenni. Majd hogy ránk nem uszították a kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta nem is énékeltem ezt a dalt. — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet. Olyan, hogy egyik korábban kezdi, a másik később. Ká­nonnak hívják az ilyen ének­lést. — Akkor énekeljük együtt! — Így hát „csőbe húztam” az én néma madaramat. Ügy kinyílt a csőre, hogy már- már rég tálon állt a süte­mény, és még mindig zen­gett a konyha az énekszótól. Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei ne­velését? Egyáltalán törőd­nek-e vele? Vagy úgy vélik, és mázolóbrigád tetszetősre csiszolt és mázolt egy fel­újított gépet. A szakközép- iskolások tanműhelyében a pályaválasztók — közöttük több lány is — szinte lé­legzetvisszafojtva működ­tették a családi háznyi érté­kű szerszámgépeket. A hatvan percnyi szak­mai munkát hatvan perc hasznos játék követte. Ap­ró Tibor és Novodomszki Pál játékvezetők képesség- fejlesztő feladatok megol­datásával érzékeltették az egyes szakmákra való alkal­masság fontosságát és mi­benlétét. Ezen felül alapos tájékoztatást adott Vaszkó Tamás igazgató, a gépgyár­tás-technológiai ' szakközép- iskola kedvező, helyi to­vábbtanulási lehetőségéről. A rendezvény módszertani és várható gazdasági jelen­tőségét dr. Kincses László, a Békés megyei Pályavá­lasztási Tanácsadó Intézet mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pó­tolhatná ezt az igazi jó­kedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre munka közben nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolná? Nem nevel-e figyelmetlen­ségre a mindig hangzó hát­térzene? És a kényszerrel űzött hangszeroktatás nem szül-e ellenállást? Pedig mi­lyen örömforrás lehetne! Csakhogy énekszóval kellett volna kezdeni. Ahogy Ko­dály mondja: „a mindenki­nek hozzáférhető, ingyenesés mégis legszebb hangszer az énekhang”. Igen, mondhatnák sokan, de mit tegyen, akinek nincs hangja? Énekeljen! Nem az „előadás” tökéletessége a fontos, hanem az összetarto­zás, a bensőségesebb hangu­lat, a családias, meleg együttlét, amit az énekszó is erősít. A legkönnyebb, leg­egyszerűbb népdalokat min­denki tanulta. A zenei anya­nyelv nem más, mint a nép­dal. Ez a tiszta forrás, ez formálja a jó ízlést, s ké­szíti elő az utat a komoly zene későbbi élvezetéhez. Ami pedig pótolhatatlan kincs. „A zene lelki táplá­lék... aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal...” — mondja Kodály. A zenét az ókorban me­dicinának tartották, s az el­mebetegeket gyógyították ve­le. Ezt a távoli terápiát nap­jainkban újra fölfedezik. Ol­vasom Szabó Helga tanul­mányában (Művészetre ne­velés a családban, 1976. Kossuth K.), hogy több kül­földi klinikán folytatnak ze- neterápiai kísérleteket, ná­lunk pedig a pécsi sztomato- lóoiai klinikán a fogászati kezeléshez „adagolnak” ze­nét a félelem csökkentése végett. Újabb tapasztalatok szerint a zene asztmás pa­naszok, izomrenyheség, neu­rózisok esetében is gyógyító hatású. Mindez Shakespeare igazát bizonyítja: „Ment semmi sincs oly durva, oly kemény, vad, / Hogy meg ne változtatná egy időre / A muzsika.” Dalos kedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolai tanítás sem, mert ők adják az életmód, életforma, az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogózva lép tovább a gyer­mek a lemezgyűjtés, rádió­igazgatója méltatta. Hang­súlyozta a pályaválasztási tevékenység célirányossá­gának, összehangoltságának és szakszerűségének növek­vő fontosságát az eredmé­nyesség érdekében. A Bé­kés megyei Tanács V. B. munkaügyi osztálya képvi­seletében Novák Pál cso­portvezető szólt a megjelen­tekhez. Kiemelte a rendező szervek — a szeghalmi gyár, a Szeghalmi Járási Hivatal művelődésügyi osz­tálya és a Békés megyei PTI — hasznos, újszerű együtt­működésének munkaerő­gazdálkodási jelentőségét. Végül Szilágyi István, a szeghalmi gyár személyzeti osztályának vezetője mon­dott köszönetét a kapcsola­tos iskolák pedagógusainak és minden közreműködőnek. A pályaválasztók többsé­gével pedig döntés után, új­hallgatás — ha a körülmé­nyek engedik, az első hang­versenyek — felé. De ez már tudatos zenehallgatás lesz és nem „háttérzene”, erre már odafigyel a család és közös­ség összeforr általa. Aki így és itt szereti meg a zenét, aztán már szívesen tanul hangszeren is játszani. A legnagyobb muzsikusok több­nyire ilyen házimuzsikás családokban nőttek fel. (A hatalmas Bach nemzetség, mely mintegy félszáz muzsi­kust számlál, s így valóságos „zenei céh” volt, minden év­ben összejött egy megbeszélt napon s helyen, s a családi találkozókat a közös énekszó avatta ünneppé!) Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anyanyelvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Kodály-módszerrel tanult és népdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a já­tékdalok, rigmusók, köszön­tők? Gyakorta unatkozó, a gyest bezártságnák érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék tánc­ház-vonzalma dalosabb jö­vőt sejtet. Természetes von­zalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre. A táncházakba járó fiatalok olyan zenei alapozást sajá­títanak el, amelyre a továb­bi fejlődés épülhet, s ami a legfontosabb : természetes lételemüknek érzik a dalt, családjuk már nem lesz né­ma család. Aki kicsit is ért a zené­hez, tudja: ha egy dallamot transzponálunk, más hang­nembe helyezünk, ugyanaz marad, noha minden hangja megváltozott. Az adott han­gokon kívül tehát létezik még egy elem, ami a dallam lényege: ez pedig a hangok közötti viszony. Ez teszi fel­ismerhetővé a dallamot. A családi élet is dallamhoz ha­sonló (ha el nem némul), amelyben az egyéneket össze­kötő kapcsolat adja a közös­ségi élet lényegét, s ha ezt átveszik az egymást követő nemzedékek, a dallam, az összetartozás megmarad, ha a hangok (a személyek) vál­toznak is. És megmarad a szépség szeretete, a sajátos hazai kultúra, amely ezt az összetartozást munkálja, mi­közben az életet megszépíti, s amelynek épp oly lényeges eleme a zenei, mint a be­szélt anyanyelv. Bozóky Éva Kopár ágakkal nyújtózkod­nak a szabadkígyósi kastély­park évszázados faóriásai. Ilyenkor télen minden fa­kóbb, barátságtalanabb még ebben a védett, gazdag nö­vényzetű természeti környe­zetben is. Aki viszont belül- jut a kastély súlyosveretű ajtaján, meleget, fényt, vi­dámságot talál a mezőgazda- sági szakmunkásképző inté­zet gyerekeinek körében. Táncteremnek is beillő, sötét faburkolatú tanáriban találkozunk Kovács Géza ta­nárral, s irodalmi színpados híveivel. Ma nem próbálnak, színházba készül az egész társaság, s ők mindig ünnep­nek érzik ezt a programot. Kétszázkilenc tanuló közül 175-nek van bérlete. Vonzza, érdekli őket minden művé­szi élmény; az ifjú zeneba­rát hangversenyekre jelent­kezők igényeit már szinte ki sem tudják elégíteni, a könyvtárukban is egymásnak adják a kilincset. — Ahogyan az általános­ból hozzánk kerülnek a gye­rekek, azonnal kedvük sze­rint választhatnak, hogy sza­bad óráikat mivel töltik szí­vesen. Társastánc szakkör, irodalmi színpad, énekkar, néptánccsoport egy helyütt van nálunk. Kovács Géza mondja mindezt, aki KISZ- és párt­összekötő tanár az iskolában, irodalmi színpad és ifjúsági klub vezető is egy személy­ben. Tanítványainak minden moccanásáról, vágyáról érte­sül és nemcsak hivatalból tud róluk. Vallja, hogy eb­ben az iskolában minden pe­dagógus azért agitál és lel­kesít órán kívül is, hogy a három év múlva innen kike­rülő szakmunkások nyitott szemmel járjanak ,a világban, s később se mondjanak le a művelődésről. Szerepjátszó szakmunkásjelöltek Hazafelé indult már Kisdi Miklós szaktanár, amikor az irodalmisokkal egymásra ta­láltunk. A beszélgetés témá­ját hallva azonban Velünk maradt. Korábban mezőgaz­dasági technikum volt az is­kolánk. Itt a színjátszó moz­galomnak múltja van. 19S3­ban az egyik nevelőtaná­runk, Réthy István vette kézbe a csoportot, emlékeze­tes sikereik voltak, még az EDÜ-n is aranyérmesek let­tek. Azután, ahogy másfelé vezetett a tanár útja, a cso­port is egyre gyengébben szerepelt. -Nyolc esztendeje annak, hogy Kovács Géza keze alatt újra nagyobb tár­saság verbuválódott össze. Van úgy, hogy negyvenen is járnak az irodalmi színpad foglalkozásaira. — Itt a nagy ellentmon­dás! — veszi át a szót a színpadvezető. — Azt szeret­jük, ha minél több gyereket érdekel az irodalom, de nem tudunk mindenkinek egyfor­mán jó szereplési lehetőséget nyújtani. Teljesen önkénte­sen jönnek hozzánk, s a sze­repeket is megpróbáljuk de­mokratikusan elosztani. Az alkalomhoz, a tehetségükhöz és a lehetőségeinkhez leg­megfelelőbb művet én vá­lasztom ki, majd közösen el­olvassuk, s ezután döntünk a szerepek sorsáról. Termé­szetesen a különböző figu­rákhoz én javaslom a sze­replőket, de ők is elmondják a maguk véleményét. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy „kiszállok” a próbákról, csak figyelem az ötleteiket, a vi­táikat. Sokan voltak közülük jutalomból Budapesten egy nyári színjátszóképző tanfo­lyamon, ahol a színpadi is­meretekből, a színjátszás el­méletéből is felcsipeget,te:-; néhány mesterségbeli tudni­valót. Kértük a társaságot, mu­tassanak be egy rövid rész­letet a karácsonyi műsorból. Lányok, fiúk pillanatok alatt elhelyezkedve jelenetet rög­tönöztek, verset mondtak. A próbaidéző hangulatban nyomban parázs vita kere­kedett közöttük, de a meg­egyezés is hamar megszüle­tett: ki hova álljon, hogyan gesztikuláljon, melyik verset szavalják el az összeállítás­ból. Végül egy fekete hajú fiú Kosztolányi-verset mon­dott, ,a címe: Akarsz-e ját­szani? Sorolta a gondolato­kat, átéléssel, kedvesen, de „Géza bácsi” látta, lesz még javítani való a produkción. Hallottuk, hogy nem egy gyerek került már úgy az irodalmi színpadhoz, hogy izzadva birkózott az olvasás­sal, amikor viszont könyv nélkül ismerte már a verset, szépen szerepelt. A vers- és prózatanulás egyre több és több olvasásra késztette az ilyen tanulókat is, szinte észre sem vették, hogyan ta­nultak meg folyékonyan ol­vasni. — Eleinte hecceitek a tár­saim — mosolyog bátortala­nul Kosztolányi versének tolmácsolója. — Azután meg­néztek bennünket az iskolai ünnepélyen, a házi műsoro­kon, s mintha kicsit irigy­kedtek volna a sikereinkre. Mostanában már egyre töb­ben drukkolnak velünk, ha valamilyen fesztiválra, ver­senyre, bemutatóra megyünk. Egy tüzes tekintetű, sötét hajú kislány alig bír magá­val, izeg-mozog, míg végre kiböki: — Olyan jó érzés mások előtt szerepelni, bár kicsit mindig izgulok. Ami­kor először kézbe veszem a szövegem, rengetegszer el­olvasom, gondolkozom a lé­nyegén. Ha nem érteik vala­mit, Géza bácsival beszélem meg. Tudom, hogy mi mű­vészek soha nem leszünk, de A tél a szabadkígyósi kas­télyparkba is megérkezett amióta irodaimis vagyok, másként nézem a színházat is. Láttam Békéscsabán A szabadság első napja című drámát, nagyon tetszett, s azt a férfit csodáltam a legjob­ban, aki szinte mindvégig a szögesdrót mellett játszott. Hogy bírt ilyen sokáig egy helyben állni? Jövőre már a konzervben dolgozom, de akkor is keresek valami jó irodalmi színpadot, ahol új­ra szerepelhetek... Meditáció az irodalmi színpadról Miért jó, ha irodalmi szín­pad dolgozik egy iskolában? A tanárokkal hármasban próbálunk válaszolni erre a kérdésre, amikor a gyerekek már elrobogtak a színházba szállító autóbuszhoz. „Jobb nevelőközösség le­het ez. mint az osztályoké, mert itt azonos a tanulók érdeklődése. A fellépések drukkja, a készülődés, a pró­bák vidám hangulata, az egyéni szereplések könyörte­len kritizálása, az egymásra­utaltság is összekovácsolja a társaságot.” Ez Kovács Géza véleménye. A kertészek szakoktatója Kisdi Miklós: — A szakma kiváló tanulója országos ver­senyeiben gyakran az irodai- misok hozzák el a legjobb helyezéseket. A mindenna­pok során is nagyobb köte­lességérzettel dolgoznak, több a szókincsük, szabadab­ban mondanak véleményt, mint mások. A legfőbb gon­dunkat nem ők okozzák, bár velük is fokozottan törődünk. Mi lesz azokkal a gyerekek­kel, akiket semmilyen szak­kör, művészeti csoport, vagy kulturális program nem ér­dekli igazán? Sajnos ilyenek is vannak. Állandóan próbál­juk őket valamelyik » közös­ségbe csábítani, s a sok él­mény nem maradhat hatás­talan. A próbakő a tízéves találkozó lesz, ha majd újra látjuk a gyerekeinket, és ők és mi is felnőttekként vizs­gázunk egymás előtt. Bede Zsóka ra találkoznak. Bőke Gyula Zenei anyanyelvűnk Próbálnak a szakmunkásjelöltek, karácsonykor új bemutatót tartanak

Next

/
Oldalképek
Tartalom