Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

1978. december 10., vasárnap

o

Kulcsár János:

Meggypiros Lada

Tóth Lajos:

MONDD, EMMA, IGAZ?

Benkő Mihály ötvenéves termelőszövetkezeti állat- gondozó, íalumbéli lakos annak rendje-módja szerint kitagadta a lányát. Zordon szívű grófok szoktak így elégtételt venni a család becsületének megcsúfolásáért, ha a szende grófkisasszony megszökött a kopottas zon- gorahangolóval. Mihály ereiben nem csordogált kék vér; apja gátőr volt, ő maga pedig az elemi iskola öreg padjait farigcsálta csontnyelű bicskával és tompa érdektelenséggel, míg csak kisbéresnek nem adták. Később szem elől tévesztettük egymást, s jó harminc esztendő után most találkoztunk ismét, szeptember első napjaiban. A kisvendéglő bejáratánál támasztotta az ajtófélfát. Kezében söröskorsó, bajuszán habfoszlányok.

— Megőszültél — fogadott elégedetten —, de azért messziről megismertelek.

— Te sem lettél fiatalabb.

— Szentigaz — bólogatott némi megfontolás után. — Család van?

— Kettő. Hát neked?

— Nekem egy sincs — hördült fel váratlan indulattal —, hallani sem akarok róla többé. Nekem olyan, mintha meg sem született volna.

— Megszökött valakivel?

— Megszégyenített. Elkergettem, kitagadtam a becstelent. Az én küszöbömet át nem lépi többé...

Várta, hogy kérdezzek. Hallgattunk mindketten. Az járt eszemben, hogy Benkő Miska az egyszeregyet is csak egyféleképpen tudta felmondani az iskolában. Az ötször hét után hiába kérdezték tőle a hétszer ötöt, belezavarodott, leszegte busa fejét, s várta az ütleget. Hangját akkor sem hallottuk volna, ha nyúzzák elevenen. Negyedszer ismételt már osztályt.

Most megszólalt újra, lapos pillantással:

— Az autó sajátod ?

— Sajátom. Sokfelé kell járnom, tudod — tettem hozzá mentegetőzve.

— Én öregfejszével verném szét, ahány csak szaladgál ezen a ribanc világon.

Megint hallgattunk egy verset, s lassan mégiscsak ki kerekedett a történet. Egyszerű, mint az iskolában közösen kántált egyszeregy, amelynek néha még most is hallom álmosító, monoton dallamát.

Ágira úgy nőtt rá a jómód, mint apró csigára a kunkori házacska : ruganyosán, testre szabottan, hogy majd csak akkor csontosodjék meg, ha már elnyerte végső alakját, legcélszerűbb méretét. Mindig akadt szempár, hogy lesse az étvágytalan, véznácska kislány óhaját, míg az nyafogva turkálta az ételt. Maciját „igazi” babakocsiban tologatta, lépegetős babája beszélni is tudott, télre pedig ugyanolyan bun- dácskába öltöztették, mint Ágikát.

Benkő Mihály a téesz-ma- jorban tizenhatórázott, felesége otthon hajszolta magát a hízómarhák, disznók, nyulak körül, s a nagymama halála után Ági egyre inkább magára maradt. Elolvasta naponként a háziáldást, hogy „Hol hit, ott szeretet — hol szeretet, ott béke — hol béke, ott áldás — hol áldás, ott isten — hol isten, ott szükség nincsen”. A falvédőket még inkább szerette olvasni, kivált amelyikre azt hímezték: „Fehér galamb száll a falu felett”. Le is volt rajzolva a galamb, a falu patakkal, hi- dacskával, ringó búzatáblával. A szebbik szobában a világítás rekamié felett függött még bekeretezve egy „Magyar Hiszekegy”. Egyéb olvasnivaló nem is akadt a lakásban.

Mikor gimnáziumba Íratták, új szobát toldottak a

házhoz: hadd tanuljon a gyerek zavartalanul. Júniusban — mert nem bukott meg — zongorát kapott. Ági utálta a zongorát, utált mindenféle hangszert, így a koros tanárnő, aki kezdetben tanítgatni próbálta, elmaradt a háztól. Benkő Mihály káromkodott, felesége térítőt horgolt a háromlábú szörnyeteg hátára, a térítőre pedig váza került, örök életű művirágcsokorral. Igazán csinos lett tőle a szoba.

Amiben csak titokban reménykedtek, megtörtént: a lány, ha nem is minden zökkenő nélkül, átment az érettségin. Miután pedig Benkő Mihály hetekig járta akkortájt a várost, Ági bekerült a főiskolára is, a jó ég a megmondhatója, hogy milyen keret terhére. Apja nem is titkolta, hogy a fiatal állatorvossal szeretné összeboronálni, aki a nyáron került a faluba, s nőtlen volt az istenadta. Hát ezért nem ártana a kislánynak a diploma.

—- Hát ti igazán nem látjátok, hogy én mennyire csúnya vagyok? — öntötték el Ági szeplős arcocskáját a könnyek, mikor egy este szóba került a dolog. Szobájába rohlant, bevágta maga után az ajtót. Benkő Mihály csa'k ennyit dörmögött:

— Nincs olyan baj, amelyikre patika ne volna.

ősszel Ági megkapta a meggypiros Ladát.

Harmadik nekirugaszkodásra megszerezte a jogosítványt is. Ekkor már a városban lakott, rokonoknál, akiknek úri bőkezűséggel fizetett a szállásért-kosztért az apja. Délutánonként az utcákat rótta kocsijával, vagy a környékbeli falucskákban barangolt, mindig egymagában. Karácsonyra sem kívánkozott haza. Anyjának, miikor elbátortaliankodott érte, csak ennyit mondott iepittyesztett szájjal:

— Értsd meg, mama, otthon mindennék disznószaga van. Neked is, most i'sAz asszony hazabotorkált, elsírta bánatát az urának, de az most nem akarta tíz körömmel leszedni a szenteket az égből. Újévre francia konyakkal kívánt szerencsét az állatorvosnak, Ági zsebpénzét megduplázta, s ment minden a régi csapáson.

Jött a nyár, elmúlt a vizsgák ideje, de a meggypiros Lada csak nem alkart feltűnni az utcában. Levelezőlap érkezett helyette, melyen a lány tudatta, hogy a Balatonra utazott pár hétre a „fiúval, akivel együtt járunk”.

— Nem neveltem kurvát senkinek — vicsorított Benkő Mihály, aztán kilátásba helyezte feleségének, hogy kettéhasítja elevenen, ha bárki megtud valamit a dologról. Vitt az állatorvosnak egy kosár ropogós cseresznyét, aztán eszméletlenre itta magát a kocsmában.

Aratás vége felé levelet kapták a bolgár tengerpartról. „Férjhez mentem, és most nászúton vagyunk” — írta Ági. „Talán szólhattam volna előbb is, de megérthetitek, hogy ez a dolog a kettőnk magánügye, nem tartozik senlki másra.” Röviden megemlítette még, hogy a férje külföldi mérnökhallgató, előkelő család sarja, és igen jó fej. Aztán befejezésül : „Búcsúra hazalátogatunk. Jean-Pierre úgysem látott magyar búcsút...”

Benkő Mihály nem feküdt le aznap éjjel, s munkába sem ment másnap, harmadnap sem. Ült az asztalnál, busia fejét két öklére hajtva. Nem evett, nem ivott, nem szólt, nem káromkodott. Felesége egy ideig ott téblábolt körülötte, de nem merte megszólítani. Fogta a levelet, ünnepi kendőjét kapta magára, s meg sem állt a plébániáig. Az öreg esperes figyelmesen böngészte Ági

verébfej betűit, aztán megnyugtatóan csillantotta pápaszemét az asszony felé:

— Hát ami megtörtént, megtörtént. Ami ezt a Jean- Pierre-t illLeti, igen, így kell mondani, hogy zsánpier, valóban előkelő francia név. A kislány is írja, hogy jobb családból való a fiú. A franci előkelőségek pedig többnyire buzgó katolikusok. Kívánom, hogy éljenek egymással istennek tetsző életet. ..

A levél csakhamar végigjárta a szomszédságot is, terjedt Ági házasságának híre, s általános volt a vélemény, hogy miért is penészednék falusi állatorvos lakásában egy tanult kislány, akire Párizsban vár fényes jövő.

— Az én fajtám — dör- mögte ekkor már Benkő Mihály is —, megvan a magához való esze.

István király napjára disznót vágott, s megtizedelte alaposan a csirkék, kacsák táborát is. A kamrában csodálatos torták hűsöltek, a boroshordót már kigurították a levélszín alá az udvarra. öt faluból gyűlt össze a rokonság a búcsúi meghívásra, s most az asztalok mellett várták a bevezető húslevest, de azt nem lehetett feltálalni, míg az ifjú pár meg nem érkezik.

Pontosak voltak. Éppen harangozni kezdték a delet, amikor feltűnt az utca végén a piros Lada. Szédületes iramban rohant a házak közt, porfátylat húzva maga után, majd nagy fékcsikor- gással megállt a nyitott kapu előtt. Ági ugrott ki elsőnek, virágmintás nyári ruhában, majd talpig fehérben a férje, ötven szempár meredt rájuik kíváncsian.

— Szüleim, rokonaim — mutatott körbe széles gesztussal Ági. — ö pedig Jean- Pierre, a férjem.

Egyetlen hang sem hallatszott, szempilla sem rezdült. Mindenki a fiúra bámult. Jean-Pierre ott magasodott hatalmas termetével, hófehér ruhájában, sugárzó férfifejével a vézna, jelentéktelen asszonyka mellett. Szép volt, mint egy őserdei isten. Mint az éjszaka istene. Bőre olyan fekete volt, mint a kőszén. Igen, Jean-Pierre néger volt, valahonnan Közép-Afriká- ból.

Tett volna egy tétova lépést előre, de senki sem biztatta, senki sem állt fel, senki sem nyújtott kezet. Zavart, kisfiú® mosollyal álldogált pár hosszú másodpercen át, míg Ági dühödt szószegéssel meg nem rántotta a karját:

— Menjünk innen valahova, ebédelni. Itt még mindig, mindennek disznószaga van.

A meggypiros Lada szikrát vetve farolt a kavicsszőnyegen, aztán kilőtte magát az országút irányába. Olyan rövid idő alatt történt az egész, hogy még el sem ült közben az előbbi porfelhő.

Molnár Antal: Fasor

Molnár Antal: Házak

Egyikük sem készült még haza, pedig már vége a munkaidőnek. Az irodaházban egymás után csapódtak az ajtók, hallatszott a kulcsfordítások zöreje.’ Visszhangzottak a „kezitcsókolomok”, a sziák, az ismerős cipőkopogások. Néhány perc múlva a takarítónők birodalma lett az egész épület.

A várakozás egyre kellemetlenebbé vált mindkettőjük számára.

Emma unta meg hamarabb.

Idegesen dobálgatni kezdte a szanaszét levő iratokat a fiókba, mindegyiket jó erősen becsapva, csakhogy vegye már észre az osztályvezető, hogy menni készül. A szokásosnál is hosszabb ideig bíbelődött a frizurájával. Hiába! A főnök ajtaja nem nyílt ki. Végül dühösen felkapta retiküljét, s távozott.

Bent Komdacs osztályvezető jól hallott mindent. Az első fiókbecsapás után fel is állt íróasztala mögül, kifelé indult, de az ajtó előtt megtorpant.

Ma egy hete együtt indultak hazafelé Szénásival, a vállalat személyzetisével. Enyhe tavaszi délután volt. A városlka főterén levő parkon haladtak át, amikor a személyzetis egy üresen árválkodó pad előtt visszafogta.

— Lenne egy-két szavam hozzád — mondta Szénási, miután rágyújtottak.

Napok óta halasztgatta már ezt a beszélgetést, és most úgy érezte, nem várhat vele tovább.

— Hogy vagy te Emmával?

— Már megint? — kapta fel a fejét mérgesen Kon- dacs, mert egyből volt feleségére gondolt. Továbbra is kavarni akarja a büdöset? Annak ellenére, hogy a bíróság az asszony hibájából bontotta fel a házasságot, a

„végelszámolásnál” nem akadékoskodott. Abban is segített neki, hogy még a „felezés” előtt lakáshoz jusson, mert a más szeretőjével addig sem akart egy fedél alatt élni. A válás után fél évvel levelet kapott az asszonytól, alki kérte, bocsásson meg, s költözzenek újra össze. Még- csak nem is válaszolt neki, hiszen a válóperben azzal rágalmazta, hogy viszonya van Emmával. Nem volt! Nem is próbálkozott nála. A haverok még mondták is, milyen mulya. — Még mindig nem nyughatik? Elváltunk!

Szénási csak most kezdett kapcsolni.

— Ehhez neki semmi köze. Emma keresett meg. El akar menni.

— Menjen.

— Nem is érdekel, hogy miért?

— Ha menni akar...

— Szerelmes beléd, te hülye!

Kondacs értetlenül nézett Szénásira.

— Erről szeretnék beszélni veled.

Azóta Kondacs számtalanszor visszapörgette képzeletében ezt a beszélgetést. Bent, a vállalat központi irodájában úgy viselkedett Emmával, mintha semmit sem tudna a lány érzelmeiről. Napról napra nyugtalanította azonban, hogy,színleli az eddigi meghitt, de semmiféle mendemondára alkalmat nem adó munkatársi kapcsolatot. Valahányszor belépett hozzá a lány a személyzetissei történt beszélgetés óta, úgy érezte, rendeznie kellene azt, ami tulajdonképpen nincs.

Most már érti, hogy az utóbbi hetekben miért lépett be hozzá egyre feszélye- zettebben Emma, ha valamit alá kellett írnia, hogy diktá- lás közben többször is elpirult, el-elkalandoztak ujjai a gépen. S ilyenkor még heccel te is: „Csak nem szerel7 mes, kislány?” Hülyeség! Frizuráját, egy-egy ruhadarabját is csak azért dicsérte meg, hogy felszabadultabban menjen a meló.

Vajon valóban szerelmes- e, vagy csak a főnök iránti szimpátia, amit Szénási félreértett? S a benne fellobbant vágy szerelem? Vagy csak a férfihiúság által táplált biztonság? Hogy tudja, van valaki, aki mindennap lélekremegve nyit be hozzá, s ő játssza, amit már tovább nem bír?

Egész éjszaka ' zaklatták ezek a kérdések.

S megnyugtató válasz egyikre se!

Különböző „végleges” elhatározások kavarogtak benne, de miután többször is végiggondolta a sebtében rögtönzött ötleteket, csak legyintett.

Végül a legegyszerűbbet választotta.

Amikor Emma bevitte neki a szokásos reggeli feketét, s megpillantotta a kezében enyhén remegő tálcát, döntött.

— Maradjon — ínondta, miután a lány letette a tálcát.

Emma tanácstalanul, arcpirulva állt mintegy karnyújtásnyira a kávét kavar- gató főnök mellett, aki intett neki, hogy üljön le a szemközti dohányzóasztalhoz.

— El akar menni? — kérdezte, miután a lány leült, s rövid szoknyáját zavartan eligazgatta, mert észrevette, hogy a főnök most nem úgy figyeli, mint máskor.

— Igen — hallatszott a halk válasz.

— Nem érzi itt jól magát?

Emma lehajtott fejjel szipogott, szeméből könnyek szivárogtak, majd hirtelen felállt, s kifelé indult.

Kondacs elébe lépett. Gyengéden felemelte a lány állát, könnytől csillogó szemébe mosolygott, majd szelíden magához húzta.

— Mondd, Emma, igaz?

— Igaz — borult szégyenlősen a férfi vállára, aki egyre erősebben ölelte.

Mire felocsúdtak, kihűlt a kávé.