Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-05 / 286. szám
1978. december 5., kedd NÉPÚJSÁG Fotó: Gál Edit Télapóra várva Régen a Télapótól apróságokat vártunk. Igaz, öt gyereknek mindig kevesebb jutott, mint egynek vagy kettőnek — ahogy manapság dívik a családokban —, de azért nagyon kedvesek voltak nekem ezek az esték. Késő délután ha iskolából, óvódából hazaértünk, úgy kapkodtuk ki egymás kezéből a cipőkefét, mint máskor a cukrot. Mindig elfogott a sárga irigység, hogy milyen jó nagy lába van a bátyámnak, s milyen apró az' én csizmám. S aztán kitettük az ablakba, a biztonság kedvéért mind a kettőt, nehogy bajban legyen a Télapó. Vártunk, izgatottan lesve a percek múlását, s oda-odasandítva a közeli cipőüzlet kirakatára emlékeztető ablakpárkányra. Lassan belefáradtunk a feszült figyelembe, meg a vacsora is jó illatokat lehelt a konyhában — ilyenkor finom falatok dukáltak — hát körülültük az ünnepi asztalt szépen sorban, mint az orgonasípok. Csodák csodája, a Télapó mindig eltalálta, mikor kell jönnie, mire végeztünk, már hűlt helye volt. De hogy itt járt, azt tudtuk, hiszen napokig dúskáltunk a csokoládé-, füge-, narancs- és mogyoróhalomban, amelyet otthagyott. Volt úgy, hogy nagy titokban — még testvéreimnek sem árultam el — másnap este is kiraktam a cipőmet, s alig hittem a szememnek, mikor egy csodaszép könyvet találtam mellette, reggel. Vérszemet kapva, harmadnap újból próbálkoztam, akkor már hiába... A mai gyerekek álmai egészen mások. A telepen, ahol lakom, most ez a fő téma közöttük, a ház előtti játék közben, a buszra várva, s az iskolába menet egyaránt. Az egyik már tudni véli, valami nem stimmel a Télapó körül, a másik szentül hiszi, hogy járóbabát kap tőle, hiszen a „nagy Uniban” találkozott vele, s azt kért aján- dékda. A fiúk nagy álma: villanyvasút. S vajon milyen vágyak fűzik azt a két apróságot, akik a minap hatalmas csizmákban topogtak a cuppogó sárban, a fényesi tanyák egyikének kapujában, egy ismerőst kikísérve? A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, meg ki ne szeretné teljesen váratlanul rányitni az ajtót másokra, hogy meglesse miként élnek kint az isten háta mögötti, kis házban A negyedikes Simon Ilonka és az ötéves forma Pityu örömmel fogadta a váratlan vendéget. Simonné zavartan csinált helyet a csepp konyha egyik székét felszabadítva. — Éppen kacsát pucoltam, meg hiába takarít itt az ember, nincs hálátlanabb dolog a házimunkánál, különösen ilyen régi házban... Elbeszélgetünk erről, arról, közben felteszem a kérdést, ami valójában idehozott. Ha én lennék a Télapó, s egy kívánságukat teljesíteném, mit kérnének ? — Én már tudom mit hoz — kacsint össze cinkosan édesanyjával a kis Ica —, egy táskát, vállra akasztha- tóst. Pityu, miután kijelenti, ő vagy űrhajós lesz, vagy gépkocsiszerelő a KPM-nél, mint az apja, gondolkodóba esik. Mit is kívánna ő? — Egy repcsit — böki ki végül elégedetten — egy szép játékrepcsit szeretnék. Amint búcsúztam Simo- néktól, hallom, amint Pityu odasúgja nővérének: — Te, Ica! Nem ez volt a Télapó? — Nevettünk, ő meg sértődött zavarral elfordult. A gyularemetei nevelő- otthon szép, új épületrészének egyik negyedik emeleti foglalkoztató termében nagy sürgés, forgás közepette találtam Suga Tibire. Csendesebb helyre húzódva érdeklődtem tőle, mi készül itt, mire titokzatos hangon válaszolt : — Papír Télapó. Ezzel készülünk az ünnepre. Minden szobának lesz egy Télapója, mi puttonyt is csinálunk neki. Tibi a 7. b) osztályban van, s büszkén teszi hozzá, itt vannak a jobbak. Hogy a Télapótól mit kérne? Hangosan gondolkozik, hogy követni tudjam: egy régi ünnepséget idéz fel. — A gyulai vízmű egyik szocialista brigádja tavaly is meghívott az ottani Télapó-estre. Utána Bállá Tibi bácsiéknál aludtam. Most is így lesz. Már alig várom. Itt az intézetben is rendezünk ünnepséget, műsort is csinálunk és csomagot kapunk. Aztán jön a nagy kupeckedés, hogy ki, mit, mire cserél, az attól függ, hogy éppen mit gyűjt. Ha az én kívánságom teljesülne, biztosan nem állnék be alkudozni. Tibi vágya egy igazi, nagy kamion; amivel utazhatna, amennyit csak akar. Ha azt nem lehet, egy motorral is kiegyezne ... Visszacsöppenve az álomvilágból a valóságba, már siet is vissza, hiszen a maguk készítette Télapó még csak félig van kész. Igyekeznie kell, a szoba nem maradhat szégyenszemre üres. Ez a Télapó biztos ott lesz, s velük ünnepel majd. Nagy Ágnes Képességek, adottságok, körülmények, lehetőségek Gyermeksorsok — emberi sorsok Súlyosan problémás gyerekek — akikről előbb-utóbb kiderül, hogy nem bírják az elemi követelményeket, az általános iskolát — mindig voltak. Csak éppen nem foglalkoztak velük úgy, mint mostanában, nem kaptak annyi figyelmet, támogatást, amennyi kellett volna, s ez későbbi életüket nagyban befolyásolta. A régi világban még az is előfordult, hogy nem jártak semmiféle iskolába, s szinte teljesen kikerültek a társadalom irányító, segítő gondoskodása alól. Nincsenek sokan, de ma is vannak, ök, akik a kisegítő iskola elvégzése után megtalálják helyüket az életben, pályát választanak és dolgoznak. Hasznos és megelégedett tagjai lesznek a közösségnek. Ezekkel a gondolatokkal kezdtük el a beszélgetést Kiss Imrénével, a Békés megyei állandó áthelyezési bizottság vezetőjével Békéscsabán, a Jókai utcai kisegítő iskolában levő — de attól független — helyiségükben. Egy kicsiny szoba ez, több önálló hely nem áll rendelkezésükre, pedig még néhányra szükség lenne a különböző — orvosi, pszichológiai, pedagógiai — vizsgálatokhoz. Hiszen ezek alapján döntik el, hova, melyik iskolatípusba kerüljön a kérdéses gyermek. Az állandó bizottság megalakulása előtt is folyt áthelyező tevékenység, csak nem központilag, hanem a megye hét területén és ideiglenes jelleggel. 1974 nyarától viszont már csak itt, Békéscsabán, ahol állandó munkatársakkal és az előzőeknél jóval összetettebb ■módon és korszerűbb felszereltséggel tudják a sok irányú vizsgálatot elvégezni. Talán még sokan emlékeznek arra, hogy augusztusban beszámoltunk a IV. békési alkotótáborról, ahol képzőművészek és filmesek dolgoztak két héten át. A képzőművészek legjobb alkotásaikat a helyi galériában helyezték el, míg a filmesek a városról és városban készült filmjei a művelődési központ filmtárában kaptak helyet. Ez nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a városban, megyében rendezzenek belőlük filmbemutatót, hanem az ország egész területén. Részt vehetnek a filmek különböző pályázatokon. Így került sor napjainkban az országos néprajzi filmszemlén való részvételre, amelyet nyolcadik éve hagyományosan Dombóváron rendez meg a Tolna megyei és a helyi tanács, illetve a művelődési központ. Az idén 11 tudományos értékű filmmel pályáztak a résztvevők, az alkotótábor idején készült filmjeikkel, amelyek méltó reprezentánsai, a város kultúrájának keresztmetszetét Majd az eredmény birtokában teljes felelősséggel meghozni a döntést a gyermek sorsáról, mindazéról, akinek az áthelyezését kérik. — Csak az iskola tehet ilyen lépéseket? — Már az óvoda is kezdeményezhet, ha szükségesnek látszik, de tanköteles korúaknái az iskola javasol, zömében első vagy második osztályban. Amikor a pedagógus úgy találja, hogy a gyermek — szerinte —egyáltalán nem képes megfelelni a tanulmányi követelményeknek. Jobb, ha minél hamarabb fölismerik a problémát, mert sok kudarcot el lehet kerülni vele. — Hogyan fogadják a szülők ezeket a javaslatokat, és mennyire vonják be őket az eljárásba? — Szülő nélkül meg sem vizsgáljuk a gyermekeket. El kell jönniük hozzánk, hogy velük is beszélhessünk, mert az anya vagy apa közlései — olyan dolgokról, amiket csak a család ismerhet — nélkülözhetetlenek, csak így kapunk teljesebb képet a gyermek személyiségéről. Hogyan fogadják? Van aki csak hosszas meggyőzés után látja, hogy akkor tesz jót, ha beleegyezik a kisegítő iskolai megoldásba; de olyan szülő is akadt már, akivel azt kellett megértetni: gyermekének az általánosban van a helye. Ám jóval több segítséggel, mint amit eddig kapott. Az ilyen ritka kivételtől eltekintve, mindenki megkönnyebbül és örül, ha az általános iskolában maradás mellett döntünk. — Ezek szerint nem minden javaslat indokolt, mert nemcsak áthelyezés történik. — Igen. Elég nagy számban fordul elő, amikor a vizsgálatok azt bizonyítják, felmérő, dokumentációs törekvéseiknek. A szemle zsűrije többek között díjazásban részesítette Trózer Jánosné és Ro- mics Teréz a Faszerszámkészítő és a Forog a kasza című filmjeiket, dicséretben részesítette ifj. Párzsa János „Ha kell, fejfát is csinálok” és Varga János Furfangosok című filmjét, amely a házi szeszfőzési hagyományokról számol be. Kiemelte a zsűri Katona Gyula: a Kosárfonás és a Bognárműhelyben című filmjeit, mint hiteles néprajzi dokumentációk példamutató munkáit. Figyelemreméltó az az arány, amit az idei országos néprajzi filmszemlén tapasztaltunk Dombóváron. Nevezetesen, hogy 32 filmből 11 a Békés megyeiek és Békés város jóvoltából, anyagi támogatásával készült 1977- ben és 1978-ban Békésen, amiért ezúton is köszönetét szeretnék mondani a néprajzi filmszemle zsűrije nevében: Raffay Anna hogy a gyermek különböző hátráltató okok miatt nem tudja a képességeit megfelelően kifejteni. Határeset is van, amikor a kisegítő iskolába helyezés nem egyértelműen indokolt. Ilyenkor mindig a gyermek javára döntünk. Mindhárman — az orvos, a gyógypedagógus és magam is, a pszichológus — azon a véleményen vagyunk: adjuk meg az esélyt, a lehetőséget az általános iskola megkezdésére, illetve folytatására. — Milyen arányban nem kerül sor a kisegítő iskolai áthelyezésre? — Harminc—negyven százalékban, a javaslat ellenére, maradnak a gyermekek az általános iskolában. Ugyanis nem minden kérelem megalapozott, körültekintőbben kellene mérlegelni és figyelembe venni mindazt, ami hátráltatta a tanuló megfelelő ütemű fejlődését. Itt azokra gondolok, akik nem jártak óvodába, iskolaelőkészítőn sem vettek részt, és otthon is keveset vagy alig foglalkoztak velük. Nekünk az a feladatunk többek közt, hogy ezt is kiderítsük a nagyon alapos vizsgálatokkal. Tisztán kell látni, miért nem tud kellő módon produkálni a gyermek, mi az oka, mire vezethető vissza, milyen hatások érték vagy nem érték addigi életében, mit nem kapott meg. — Az említett arányt nézve, óhatatlanul is fölmerül, hogy a nehezen kezelhető és sok energiát lekötő tanuló számára nincs elég idő az iskolában? Vagy az illető pedagógus úgy érzi, a többség rovására megy, ha sokat foglalkozik velük? — Egy-egy osztályba a legkülönbözőbb képességűek kerülnek, a tantervi követelmény viszont azonos. Es a minimum is épp elég magas. Nagyon nagy felelősség hárul a pedagógusra — különösen, ha sokan vannak az osztályban —, hogy a nem kisegítőbe való gyermeket a többiekhez fölzárkóztassa. Sokszor a család segítsége nélkül, és ez irtózatosan nehéz. Ha pedig egyértelműen kisegítő iskolára van szükség, a gyermek érdeke diktálja azt, hogy ott tanuljon, mert csak úgy boldogulhat az életben. Emberi sorsok alakulása függ ettől is, attól is. Vass Márta Mai tévéajánlatunk: Moszkva 1918 óta a Szovjetunió fővárosa. Szép jelképe a Kreml toronyórája, amelynek csúcsára a cári sas helyébe ötágú vörös csillag került. Moszkva mindig első volt, Moszkva mindig elsőként ünnepelte az újat; itt köszöntötték az Északi-sark át- repülőit, az első űrhajóst: Jurij Gagarint, az első trolit, az első munkáslakásokat. Moszkva kivette részét a háborúból is. 1941. május elsején még részt vett az ünnepségen Németország képviselője, hamarosan azonban már ellenük kellett megvédeni Moszkvát. A háború napjai minden moszkvai számára emlékezetesek maradnak. Moszkva volt a színtere a győzelmi ünnepségnek is, 1945. május 9-én. A város egyre nőtt, növekedett. 1922-től van rádiója Moszkvának, 1935-ben kezdték el a metró építését, amely ma 163 kilométer hosszan, 103 állomásával behálózza a várost. Ezekkel és még sok érdekes, részben ismeretlen képsorral mutatja be a sokak által ismert várost, Moszkvát a Horizont-szerkesztőség 18.35-kor kezdődő műsora. A békési alkotók filmjeinek sikere az országos néprajzi filmszemlén KÉPERNYŐ A Szovjet TV estje Nehéz lenne lemérni, mennyit változtatott az elmúlt egy-két évtized során az emberek világnézetén a televízió. Nemcsak az ideológiai változásokra gondolok — bár azok hatása is lemérhetetlen —, hanem arra, hogy a képernyőn megelevenedő tájak, emberek, a láthatóvá tett történelem, a személyesen tán soha el nem érhető utazások milyen tudatformáló erővel bírnak. Hajdanán a művelt embert úgy jellemezték, hogy „olvasott”. Egyre időszerűbb lesz kibővíteni a jelzőket, és a sokat „látottakat” is hozzászámítani a műveltek táborához. Igaz, mint ahogy a könyvtárak betűóceánjából is csak mértékkel lehet kortyolni, úgy a televíziós műsorok közt is rostálnunk kell. Ritka az olyan alkalom, amikor egy teljes napon át olyan műsorokat sugároznának, amelyeket jó szívvel lehetne ajánlani mindenkinek. Ezen ritka alkalmak egyike esett meg az elmúlt héten, amikor a Szovjet Televízió estjét láthattuk. Délután öttől este negyed tizenegyig szinte felállni sem lehetett a tévékészülék mellől úgy, hogy a nézőnek ne maradjon olyan érzése, hogy közben elmulaszt valami érdekeset. Vitatni sem lehet, hogy több mint öt órán át csak a kitűnően szerkesztett, pergő ritmusú összeállítással lehet képernyő elé láncolni bennünket. Kisfilmekkel kezdődött a bemutatkozás, amelyek elkalauzoltak távoli vidékekre, történelmi emlékhelyekre és a mindennapok színes forgatagába. A Téli fantázia című rövidfilm a havas tájak ezernyi hangulatát, a népi használati tárgyak egyszerű szépségét, a muzsika, a tánc és az ének országhatárokat összekötő derűjét komponálta tiszta képekbe. A Lev Tolsztoj életét bemutató dokumentumfilm érzékeltetni tudta azt a hatalmas ívű pályát, amelyen át a nagy orosz író végigragyogta a világirodalom egét. Az Ogyesszától Leningrá- dig című útifilmben megrendítő volt, ahogy a szovjet emberek együtt élnek a világháború borzalmainak emlékeivel. A volgográdi hősök emlékművéhez való szakadatlan zarándoklás, a leningrádi 900 napos fasiszta blokád áldozataira való szüntelen emlékezés mellett a jelen és a jövő szovjet városainak ritmusa vibrált a képernyőn. Ember és természet magától értetődő harmóniája sugárzott a szibériai táj életét bemutató Tavasztól őszig című rövidfilmből. Még a háromszoros olimpiai bajnok, Viktor Szanyejev titkait kutató képsorok is valami különös, a sikert, a világ legtermészetesebb dolgának tekintő egyszerűségről árulkodtak. Az esti főműsorban, a Galathea című filmbalett és a Moszkvai Központi Televízió zenekarának hangversenye közé ékelve sugározták az Egyetlen kópia című dokumentumfilmet, amely nemcsak a film- és tévéhíradók riportereinek munkájával, művészi hitvallásával ismertetett, de bepillantást engedett korunk filmkamerával írt történelemkönyvének lapjaiba. Az összes művészetek közül számunka legfontosabb a film — mondta Lenin. Azóta kibővültek a technikai lehetőségek, hiszen a tévé képernyőjén egyszerre százmilliók is nézhetik a programot. Különös felelősséggel kell tehát figyelni a műsorokra, valahogy úgy, mint ahogy a szovjet televízióest alkotói tették. (Andódy)
