Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
NÉPÚJSÁG 1978. november 26., vasárnap Eszmecsere a művészeti kritikáról Nemcsak az olvasók, művészetbarátok mondogatják, hogy nincs egészen jó sínen a magyar kritika, jelzi a művelődéspolitikusok nem egy megnyilatkozása is. Elég utalnunk az írószövetség legutolsó közgyűlésének vitájára, pártállásfoglalásra a kritikával kapcsolatban, vagy az idén júniusban Szegeden rendezett vitára, melyen a magyar irodalom meghívott alkotói és kritikusok beszél- gettek-vitatkoztak „Magyar irodalom, kritika, valóság a hetvenes években” címmel. A tanácskozás megszerkesztett jegyzőkönyvét a Tisza - táj októberi száma 40 oldalon közreadja, s nagyon érdemes tanulmányozni belőle Fekete Gyula, Tóth Dezső és Pozsgay Imre felszólalását. Szabolcsi Miklós akadémikus bevezető előadását mind a Tiszatáj, mind a Társadalmi Szemle (8-9. száma) nyilvánosságra hozta. Aczél György tőllából a Társadalmi Szemle idei 8-9. számában megjelent „Politika, művészet, valóság” című, az 1958-as művelődéspolitikai irányelvek közreadásának évfordulóján megjelent tanulmányában is nagy teret szentel a kritika fontosságának. Hangsúlyozza: „A haladó és értékadó művészek, valamint a marxista módon értékelő kritikusok csak együtt, egy oldalon tevékenykedhetnek azért, hogy minél több embert hódítsanak meg a kultúra valódi értékei számára, és hogy minél több művész értse és átélje a szocialista eszmék, a marxista—leninista tanítások igazát.” Ugyanakkor kiemeli, hogy „a hozzá nem értő vagy elfogult kritika még nagyon ígéretes indulásoknak is gáncsot vethet. Nemegyszer a téves, káros ideológiai hatások a kritikában is jelentkeznek.” Mindezek után nem látszik véletlennek, hogy a Fészek Művészklubban évente két ízben rendezésre kerülő művész'etpolitikai nyílt vita október közepi összejövetelén is a művészet és kritika té~ ma került szőnyegre. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége és az MSZMP budapesti Oktatási Igazgatóságának esztétikai tanszéke által rendezett vitán száznál több alkotóművész, gyakorló kritikus, vezető művelődéspolitikus vett részt, s hallgatta meg a bevezető tartására vállalkozott Fukász György, Agárdi Péter, Aradi Nóra, Hermann István, Szabolcsi Miklós és Tóth Dezső előadásait, majd kapcsolódott be a vitába. Abban ennek a vitának résztvevői is egyetértettek, hogy az alkotók és kritikusok közötti ellentmondásos viszony régtől való. Egy alkotás első kritikusa nyilván maga a művész, az író, aki megméri, olykor hosszan latolgatja, mielőtt kezéből ki- bocsátaná munkáját. Az alkotón kívüli világ azonban már más, többé-kevésbé objektív kritériumok, érték- rendszerek alapján minősíti, bírálja, értékeli, helyezi valaminő rangsorba az alkotást. Szabolcsi Miklós akadémikus, az MTA Irodalomtudományi Intézetének mb- igazgatója kritikusi tevékenységnek nemcsak a sajtóban, a rádióban, televízióban megjelenő, megszólaló bíráló közleményeket tekinti, szerinte mindazok is kritikusi tevékenységet fejtenek ki, akik lektorként elbírálják, megjelentetik, közreadják, kiállítják, sugároz- tatják, példányszámát megállapítják, terjesztik, forgalmazzák, műsorrá tűzik, a könyvtárban kézbe adják, eladják a műveket! Szabolcsi szerint a látható-hallható kritikai megnyilvánulások közül a'Uegnagyobb hatókörű a televízióé és a rádióé, már kisebb a napilapoké és a nagy példányszámú 'hetilapoké; félnyilvános kritikának számít a folyóiratok bírálata, és mindössze pár száz szakmabeli ismeri csupán a szak- folyóiratok kritikáit. Szabolcsi Miklós szerint leghatékonyabbak manapság a napilapok kritikái és a szakmai folyóiratokban napvilágot látott bírálatok. Nagy számban vetettek fel meggondolkodtató, izgalmas kérdéseket: kinek a nevében szól a kritikus? Vajon kinek szól a kritika? Tévedhet-e a jó kritikus? Befolyásolja-é a kritika az alkotót? Igaz-e az a vélekedés, hogy manapság, nálunk a kritika egyenlő a marxizmussal, egyenlő a párt véleményével? Még tudnám folytatni... A négyórás eszmecserében számos kérdésben egyetértés született, még több kérdés nyitott maradt továbbra is. Tóth Dezső miniszterhelyettes, az irodalomtudományok doktora a kritikust akként definiálta, hogy az a különösen hozzáértő befogadóként mondja el véleményét a művekről. A művelődéspolitikának igénye az, hogy mennél több kritikus a marxista esztétika és értékrend kritériumi alapján minősítsen, a gyakorlati valóságban azonban ez még gyakran nincs így. Még a magát marxistának valló kritika is gyakran nem kellő helyen és alkalommal, nem egyszer szubjektiven és hitel híján látja el a szakmai, szakszerű értékelő munkáját, másfelől a közönséget tájékoztató, befolyásoló funkcióját. Hogy befolyásolja-é az alkotókat a kritika — erre a kérdésre . Tóth Dezső hangsúlyozta: az alkotókat alapvetően a társadalmi valóság befolyásolja, és a kritikus tevékenysége ennek csupán része, a társadalmi hatás egyik momentumaként, részleteként hathat egy alkotóra. A neves irodalomtörténész és gyakorló művészetpolitikus ez alkalommal is kifejtette nézetét: a mai magyar kritika nincs párhu~ zamban a magyar társadalmi valóság fejlődésével, a hetvenes évek szemmel látható átalakulásával, és ha az irodalom, a művészet ezt a társadalmi átalakulási folyamatot tükrözi, nem egyszer értetlenül áll e művek előtt, nem érti, félreérti. Mert a kritikusok egy része még nem módosította a társadalmi mozgásnak megfelelően kritériumrendszerét. Hermann István akadémikus is arra figyelmeztetett: a mai magyar társadalom problémáival foglalkozó alkotások száma is mintha csökkenne, s a megszületőket sem kíséri komoly és méltó kritikai figyelem. Amennyire hiányolták a résztvevők zenekritikus előadótéma felvetését, annyira egyetértettek azzal a helyzetfeltárással a képzőművészeti kritika vonatkozásában, amit Aradi Nóra, a művészettörténet-tudományok doktora, az MTA művészet- történeti kutatócsoportjának igazgatója felvázolt. Aradi Nóra joggal hiányolta az olyan fórumot, amelyik a vizuális kultúrában meglehetősen „olvasástudatlan” nézőközönség bevezetését, nevelését biztosítaná. Hol van egy mai Lyka Károly, s hol van számára lap vagy megnyilatkozási lehetőség ? ! A „Művészet” című folyóirat nem művészettörténeti orgánum, de nem is közönségnevelő kritikai fórum. Ami kritikák a napi sajtóban megjelennek, erősen kiállí- tás-középpontúak. Mintha a közönség vizuális látnivaló- f val csak a kiállítóhelyiségekben találkozna. Aradi Nóra fejtegetéséhez mindjárt gyakorlati tapasztalatait sorolta fel Tasnádi Attila, a Népszava kritikusa, aki szóvá tette: a művészetpolitikai vezetés gyakran nem reflektál a kritikákra, az azokban felvetett gondolatokra: mintha el sem hangzottak volna. Szót emeltek a vitázó kritikai élet kialakításáért, valamint a szocialista demokratizmus nagyobb érvényesüléséért a kritikaközlő orgánumokban, fórumokon, hogy lehessen vitázni a máArnold Zweig azon német írók egyike, akik jelentős mértékben hozzájárultak a klasszikus és a XIX. századi német irodalom ápolásához, e felbecsülhetetlen kulturális kincs megőrzéséhez — és ebben a tekintetben volt mit tenni az első és a második világháború barbár éveiben, német földön és azon kívül egyaránt. Arnold Zweig és több haladó gondolkodású kortársának ilyen törekvései nélkül ma aligha beszélhetnénk a német irodalom folytonosságáról, és szinte irreálisnak tűnne a szocialista irodalomig vezető út. sik kritikus vélekedésével. A kritika rendelkezésére álló tér szűkös voltából következik talán a vitatkozás hiánya, talán a kényelemszeretetből is, esetleg mindkettő következménye lehet. Pedig szabad kritikai vitafórum kellene, ez pedig az illető újságok, tömegkommunikációs lehetőségek szerkesztőségein múlik, mert ily módon segíthetnénk az objek- tívebb vélemény, értékítélet kialakulását, ami a művészeknek fontos, de a közönség hívebb, méltányosabb, igazabb orientálását is segíthetnénk ily módon. Több figyelmet kellene szentelni a kritikai erkölcsre, a kritika hitelére is. Mindezekkel kapcsolatban erős szavak érték a pozenei kritikusok háza táját, pontosan megnevezve a Magyar Ifjúság munkatársait. Tóth Dezső felhívta a figyelmet az elemző, a folyamatokat végigkísérő és értékelő kritikai tanulmányok meghatározó szerepére és jelentőségére, s ő is elismerte a televízióbeli kritika súlyban és terjedelemben való megnövelésének fontos voltát, ám hangsúlyozta a televízió monopolhelyzetéből és befolyásolási teréből adódó veszélyeket. A televízióban — szocialista országok tapasztalatai alapján úgy tűnik — alkalom adódhatna igen könnyen a különböző esztétikai-kritikusi vélekedések asszózására. Két művész megnyilatkozása emlékezetes része volt az eszmecserének. Hegedűs D. Géza színművész kifejtette, mit jelentett a Nemzeti Színház első éveiben Vörösmarty Mihálynak mindennapos jelenléte a színházban, s színikritikái által mint lett a nagy író a művészek pedagógusa. Surányi Ibolya előadóművész Egressy Gábornak Bajzáról írt polemikus írását idézte, majd Latinovits Zoltán „Ködszur- káló”-ját, s ezekben az írásokban úgy látta, hogy a művész is ismerheti annyira szakszerűen mesterségét, mint a kritikus, s joga van a válaszra. Ezekre frappáns rímként hangzott el Tóth Dezső fontos tézise: a kriti~ kus mindenekelőtt szeresse a művészetet, mert csak akkor lehet — a Hegedűs D. Géza idézte Vörösmarty Mihály módján — igazi pedagógusa a művészeknek, így tudja csak befolyásolni az alkotókat, nevelni a közönséget műértésre, s a műveket e szeretet alapján marasztalhatja el, ítélheti meg. Varga Imre Mohai Miklós: Fogyasztó Bahget Iskander: Kohászok V. „Verdun iskolája” Arnold Zweig halálának tizedik évfordulóján Thomas, de elsősorban Heinrich Mann, Johannes R. Becher, Bertolt Brecht és Anna Seghers talán a legjelentősebbek — bár sorolhatnánk még a neveket: — Arnold Zweig mellett. Valamennyien igen gazdag polgári családból számaztak, otthonról hozták magukkal a művészetek iránti sze- retetet, ami a háborús évek során féltő aggodalommá alakult át. Különböző neves egyetemeken végezték tanulmányaikat, ismereteiket és tehetségüket nemzeti irodalmuk fejlesztéséért kamatoztatták. Esetükben a széles körű polgári műveltség nem távolodott a társadalmi valóságtól, a filozófiai érdeklődés is egyre inkább a haladás lehetőségei felé fordult. így művészetük sem vált öncélúvá, művészetközpontúvá. Ezek az írók a kor társadalma felé nézegettek, a kortárs életével foglalkoztak — értelmet keresve ezáltal maguk és mások emberi törekvéseinek. Arnold Zweig 1887. november 10-én született a sziléziai Gross-Glogau-ban. Származásának köszönhette, hogy hét egyetemen tanulhatott, így például Münchenben, Berlinben, Rostockban és Göttingen- ben irodalomtudományt, nyelvészetet, történelmet, filozófiát, művészettörténetet és pszichológiát. Nagy hatással voltak rá Sigmund Freud tanai, korai művei középpontjában a lelkek boncolgatása, a pszichológiai ábrázolásmód áll. A háború kegyetlen valósága, a kényszer, élni a háborúban és túlélni a háborút, realista írót faragtak Arnold Zweig-ból. Gyötörték a felhalmozódott tapasztalatok, kibékíthetetlennek tűnt a tanultak és a háborúban tapasztaltak ellentéte, képtelen volt megnyugodni, amíg meg nem értette az érthetetlent. Így támadt a nagy regényciklus gondolata, s több évtizedre volt szükség (az első regény 1928-ban, az utolsó 1957- ben készült el, a keletkezés sorrendje nem egyezik a cselekvés kronológiájával), míg megszületett a hét vaskos kötetből álló sorozat, A fehér emberek nagy háborúja. A nagyszabású regényciklus középpontjában Werner Bertin áll. Alakjában a szerző saját és a kortárs német polgári értelmiség jelentős részének fejlődését rajzolta meg. A ciklus első része, Fiatal- asszony 1914-ben a hinni és lelkesedni tudó, de hamis hazafiságért égő, félrevezetett fiatalságot mutatja be, akiket könnyű volt belerántani az imperialista háborúba. A Grisa őrmester-ben Bertin lelkesedése már tova- szállt, a miértekre azonban képtelen választ találni; marad tehát a kiábrándultság. A Verdun iskolája Bertin megváltozásának szentelt mû, a fejlődés szakaszait elemzi a háború tükrében. A tűzszünet tulajdonképpen az előző fejlődéstörténet folytatása. Egy király beiktatása, ez az a regény, amelyben a főszereplő meggyőződése a háború értelmetlenségéről kikristályosodott, s már nemcsak ő lát tisztán, hanem másokat is képes meggyőzni. Az Itt az idő Bertin életútjának előtörténete, s a Megtörik a jég zárja be a ciklust. Arnold Zweig háborús regényeket írt, akárcsak sok más német író. Vádolta önmagát, vádolta nemzetét — akárcsak sok más német író. Zweig nagysága abban rejlik, hogy a halál, a vérontás, a szenvedés, a félelem, a kiszolgáltatottság, az egyedül- maradás és a háború többi borzalmainak ábrázolásán túl, az okok után kutatott és megtalálta azokat az adott társadalom gazdasági és politikai fejlődésében. A háború műveiben nem valami érthetetlen szörny vagy átok formájában jelenik meg, hanem nagyon is konkrét ösz- szetevők egyértelműen magyarázható, logikus következményeként. Zweig fényt derít arra, hogy sikerült a háborús gépezetnek ártatlan embereket is magával ragadnia, olyan embereket is, akik nem öltek ugyan, de tudatlanságuk vagy passzivitásuk miatt, bűnrészeseivé lettek a bűnözőknek. Arnold Zweig utolsó műveiben a fasiszta múlt kíméletlenül kritikus elemzésén ■ és elítélésén kívül komolyan figyelmeztet a demokratikus hagyományok és erők visszaszorításában rejlő veszélyekre, a fasizálódás újabb lehetőségeire. És az egész háborús gépezet bemutatása, leleplezése — ha tárgyszerűsége miatt oly művészetellenesnek vagy művészetrombolónak is tűnik — színvonalas, a próza mesteri eszközeivel. történik. Zweig novel- fisztikus módszerekkel dolgozott, ragaszkodott a hagyományos prózához. Regénykoncepciójának lényege, hogy minden egyes műve egy bizonyos történeten alapszik, egy-egy különleges, egyszeri eseményből kerekedik ki, és ebből az egyszeri eseményből annak egész környezetét, korát, társadalmát és hangulatát bontakoztatja ki. Niedzielsky Katalin
