Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-09 / 264. szám
1978. november 9., csütörtök Vallomás Megnyílt az országos Hatvan év könyvek között Ősz öregember kereste fel szerkesztőségünket a napokban: idősebb Streit János. Elmeséli az életét mondta, amikor hellyel kínáltam. Nem zavartam kérdésekkel, hiszen szavaiból jól látszott, többször átgondolta már, mit fog elmondani... * * * 1891-ben születtem Lúgoson. Negyedikes voltam, amikor az egyik iskolatársammal hazafelé ballagva találkoztunk egy vörös hajú gyerekkel. Aurél barátom elkezdte csúfolni, mire a vörös hajú nekiesett. No, nekem sem kellett sok biztatás, elő a tolltartót, azzal húztam egy nagyot a fejére. Másnap jött is a vörös fiú az apjával — a feje bekötve — s béárult a tanítómnak. Az elővette a nádpálcát, azzal ütött a kezemre. „Na fiam, két napig még jelentkezz ezért a büntetésért” — mondta. Másnap is megkaptam a magamét. Harmadnap aztán, amikor vészesen közeledett a verés ideje, zsupsz, kiugrottam az ablakon, s aztán uzsgyi haza. „Engem többet nem vernek meg” — jelentettem ki anyámnak, s attól kezdve hiába kért szegény, nem mentem az iskolába. így történt, hogy az utcán felfigyeltem egy könyvkereskedő kirakatára: „Két tanulót felveszünk, teljes ellátással”. Jelentkeztem. Az első nap szólt a tulaj: „Gyere János, kimegyünk a piacra”. Vettünk két libát, voltak egyenként vagy 8 kilósak. Ezt kellett hazavinnem. Szóval csináltam én ott mindent, a szolgálat még este 10-kor is tartott. Akkor futás a vasúthoz, az újságokért. Ilyenkor zárták a kaszinót és jöttek az urak olvasni. Négy évig voltam segéd, három évig tanonc. Hallom akkor, hogy Csabán szép lányok vannak. Fiatalember voltam és ki nem szeret abban a korban világot látni? Elindultam hát, s Békéscsabán fel is vettek a Gesmei-féle könyv- és papírkereskedésbe. A szép lányok sem hiányoztak, hamarosan megnősültem... 1915-ben behívtak katonának, amikor a fronton voltam, már jött a harmadik gyerek. A hazatérés sem ment egyhamar, hiszen négy évig voltam hadifogságban. Aztán hallottuk, hogy béke van. Betegen, lesoványodva jöttünk haza... A Gesmei-cég akkor 110 koronát fizetett. Azt mondja egyszer az asszony: „Kevés ez a pénz ennyi gyerekre”. Így történt, hogy ettől kezdve, zárás után a nyomdába mentem újságot hajtogatni, amit én vittem ki az állomásra is. Szalad a feleségem az egyik éjjel, hogy nagyon köhög a kis Erzsi- kénk. Diftéria. Az orvos sem tudott segíteni, eltemettük a kislányunkat. Bizony, szomorúan ment a sorsunk ebben az időben. A gyerekek meg jöttek sorra. Nyolc született összesen, ebből hét még ma is él. Dolgozni kellett rájuk, hogy éhen ne haljanak. Amikor kitört a második világháború, a „Kultúra” könyvkereskedésben dolgoztam. Szerencsére katonának már nem vittek be. A fel- szabadulás után négy évig én vezettem az üzletet. Hatvanháromban, 60 évi szolgálat után mentem nyugdíjba, 1100 forinttal. Közben szegény feleségem is itthagyott. Kevés volt a pénz, hát újra munkát vállaltam. Hol itt, hol' ott dolgoztam, ám mindenütt nagyon nehéz volt. Világéletemben sokat kínlódtam azért, hogy a gyermekeimet becsülettel felneveljem, most végre pihenni szeretnék. Ha süt a nap, felmegyek a városba, veszek egy újságot, aztán kiülök a Csaba elé kicsit nézelődni, kicsit olvasgatni. A szemem még jó, csak a lábam mozdul egyre lassabban. Így telnek napjaim csendben, magányosan... * # * Lassan, a korlátba kapaszkodva megy lefelé a szerkesztőség lépcsőjén, vigyázva, meg ne csússzanak a lábai. Nagy Ágnes Fotó: Gál Edit «■ SZEBERÉNYI LEHEL: A RÉM Regény 91. Odalenn a szurdok homályos fenekén a víz sziklazen- gető harsogásába emberi hangok vegyültek. S az emberi kiáltást a sziklák egymásnak verték: — Anyicskááá ... ááá... aááá!... A 'bálványok, mintha szájról szájra adták volna. A férfi hátranézett a lányra. Könnyes szemében esdeklő riadalom: ne, ne, ne felelj ! Nem — intett a lány —, nem felelek. Megfogta a riadt vad kezét, az erdei rémalak kezét — nem is a keze, az erős kis szíve fogta —, s bevonta őt a sziklafolyosó re j tekébe, melynek bejárata előtt kemény szálú, hosszúra nőtt fűloboncok függönye csüngött. De a fény azon bejött, mert a nap még a szemközti oldalon tanyázott, és megragyogtatta a félvad emberi arc bozótját, a hála harmat- cseppjeit rajta; a gyermek- csodálkozású szempár alatt. Este az ember tüzet csiholt. Mikor már a füst nem árulhatta el. Mellette ültek, s füvekből teát főztek. Mézzel ízesítették. Már beszélgettek is a tűz barátságos világánál. Az ember tört mondatokat állított már össze. Emlékezetének ködös mezőiről mind több szó bukkant elő. Ha egy jött, néha kettőt is rántott magával, s azok újakat mozdítottak. Hiszen a nyelv láncolat, s a lánc egy szemét elég megragadni, hogy mellette levők is mozduljanak, majd az egész sor, sorok és sorok megcsörrenje- nek — mit! —, ujjongva megpendüljenek, részeg ámulatba ejtvén a csendítőt, ki élményével betelni képtelen, hiszen csak egyetlen szemecskéhez ért az ujja, s Kulich Gyula-premfotókiállítás Mai tévéajánlatunk: A közelmúltban nyílt meg Kiszely György szarvasi festő kiállítása Szarvason a Szirén Ruházati és Háziipari Szövetkezet ebédlőjében. A festő a szövetkezet Bánky Donát' Szocialista Brigád meghívására állította ki képeit Fotó: Veress Erzsi micsoda harangjáték kél a nyomán. Ez a nyelv csodája. S ó, bárcsak ujjongani, s ujjongtatni tudna! De a könny árját, a szív borzalmát éppúgy képes felcibál- ni a kérgesedés alól, forró lávaként meg tudja fortyog- tatni újra a már aiuvót. És ott a tűznél nem is egy nyelv tette a szolgálatot. És nem is kettő, de három. Mert más volt a lány nyelve, és más a férfié. Noha a kettő egy anyáról fakadt, s a testvéri hasonlóság megvolt. De néhol elkanyarodtak egymástól, s ilyenkor kicsúszott mögülük a tartalom, amit vittek; a befogadó agy kapkodva tapogatózott, míg újra találkoztak a hasonlóságban, s akkor visszafelé is megvilágosodott sok minden. S ha mégse, ha elveszett valahol a szál a szavak kuszaságában, a bogozáshoz segítségül jött a harmadik nyelv, a magyar. A férfi emlékezetébe ehhez is vittek utak, hacsak szűkös ösvények is, mert különös, hogy az emlékezet mélyebb rétegei a jobb megőrzők. A lány kezdte a beszélgetést, nem minden szándék nélkül. Azt mondta, hogy az emberek jók. Csak ennyit mondott elsőre, óvatosan, tapogatózom. A férfi nem felelt mindjárt. Maga élé nézett. A lány újra kezdte, más közelítéssel. — Az emberekben bízni kell... A férfi a lányra nézett. S a lány próbálta megmagyarázni, körülírná a „bízni” szót. Lám, ő is bízik benne, az ismeretlenben. Bízik benne, hogy jó. Mert ő is csak ember. Ezt megértette és bólintott: „Mert ő is csak ember”. — És nem lehet úgy élni, csak félni... ha nem bízunk 'benne, hogy az emberek csakugyan jók. A férfi rácsodálkozott a lányra : mit akar? Tompa fényű, elszürkült arcán látszott az erős gondolkodás. A lány azt hitte, még egyszer meg kell ismételnie, amit szlovákul mondott, s magyar szavakat is kevert belé. „Élni, félni” — mondta, és mellbe ütötte a fölfedezés, mily közel van e két szó a magyar nyelvben egymáshoz. A férfi kínlódott, s kínlódva azt mondta: — Embereknek van késük. — Feje mélyen lecsüngött, s a szó úgy izzadt ki belőle: — Félek késüktől... A lány döbbenettel hallgatott. Az ember szava mélyre szállt. Megzengette a lélek mélyét, mint a zúgó, hományos paták oldala a szákiákat. Sokhangúan. (Folytatjuk) Fent a Spitzbergáknál Mint azt már a tv-híradó is tudtul adta: ez, a 20-kor kezdődő tévéjáték nyerte meg az idei plovdivi tévéfesztivál bronzládikó díját. Benedek Katalin hősei köznapi emberek. Olga taxisofőr, magányos, elvált asz- szony, aki egyedül neveli kisfiát. Naphosszat a volán mellett ül, hallgatja utasai meséit, részt vesz örömükben, gondjukban. A kisfiú minden idejét leköti. Nyár van, s kisfiát, életében először, két hétre elengedi táborozni. Most egy kicsit magára is gondolhat. Kollégája legyeskedését nem veszi komolyan, annál inkább, annak a férfinak a közeledését, aki egy napon fizetés nélkül száll ki kocsijából... Olga szerepében Pécsi Ildikót látják. A további szereplők: Koncz Gábor, Avar István. Rendező: Zsurzs Éva. Serge Kcrval francia gitárművész november 4-én, szombaton este lépett a közönség elé Békéscsabán, a Megyei Művelődési Központban. Műsorán francia népdalok és saját szerzeményei szerepeltek. A nagyrészt fiatalokból álló közönség kétszer is visszatapsolta a hazánkban utolsó hangversenyén szereplő művészt. Fotó: Demény Gyula November 7-én, délelőtt 11 órai kezdettel rendezték meg Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban a XIII. országos Kulich Gyula- premfotókiállítás megnyitóját. A megnyitó ünnepség végén Réti Pál, a Népművelési Intézet munkatársa tartott szakmai ismertetőt, s tárlat- vezetést. ^ A vendégeket Pap István, a Megyei Művelődési Központ igazgatója köszöntötte, majd Sasala János, az MSZMP városi bizottságának titkára tartott megnyitó beszédet. Elmondta többek között, hogy a Kulich Gyula-premfotókiállítás az évek során egyre nagyobb érdeklődést vívott ki magának. Az idén először külföldi fotósok — csehszlovákok, jugoszlá- vok, lengyelek és szovjetek — is elküldték alkotásaikat, s remélhetően a jövőben nő a jelentkező külföldi művészek száma. A növekvő érdeklődést bizonyítja az is, hogy az idén 17 szerző 757 alkotásából kellett kiválasztania a zsűrinek a legjobbakat. A most megnyílt kiállításon 75 fotós 112 képét láthatja a közönség. Képünkön Réti Pál, a Népművelési Intézet munkatársa tárlatvezetését tartja Fotó: Veress Erzsi A megnyitó beszédet követően került sor a legjobbak díjazására. Váradi Zoltán Békéscsaba város Tanácsának díját, Szentkuthy Ibolya a Megyei Művelődési Központ díját, Molnár László a KISZ Békés megyei bizottságának díját, Mohai Miklós pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségének díját kapta. A zsűri megosztott harmadik díját Gye- nes Kálmán, Hach László és Kurucz János érdemelte ki. Második díjat nem adtak ki. Legjobbnak Bahget Iskander ötrészes képsorozata bizonyult, melynek címe: „Kohászok”. KÉPERNYŐ Rozália meséi Hol volt, hol nem volt... szól az egyszerű kis mese az egyszeri Jancsikáról, meg a Bodri kutyáról. Arról a kisfiúról, aki megirigyelte és elkívánta kutyája jó dolgát — a heverészést —, s addig tetszett is neki ez az élet, míg a semmittevés tartott. De amikor édesapja az ételhez nem engedte nyúlni, mond- ván, ha nem dolgozott, neki is csak a csont jár, Jancsika észbekapott, s a kutyaélet helyett az emberit választotta. Együgyű kis történet, de az enyhén éneklő, igazi mesehangon elmondva egy csöpp gyerek által : lenyűgöző erejű.^ A rövid copfos, nagy szemű bő szoknyás, pruszlikos kislány milliók szívébe lopta be magát. Már akkor, amikor először állt ki a pesti pódiumra, s ahogy a sok embertől, vakító lámpáktól egy pillanatra megakadt, s tűnődve maga elé nézett... majd folytatta egy pici ismétléssel. A tolnai székelyek műsorának ez az egy része, külön műsorrá vált. S pár Perc múlva a riporter faggatására legszűkszavúbban Mátyás Rozália válaszolt. Nem Rózsi vagy Rózsika, hanem teljes komolysággal: Rozália Persze hogy a gálán is ő aratta a legnagyobb sikert. De akkor is megtartotta szigorú, igazi gyerekes zárkózottságát, s enyhülést csak később lehetett látni, amikor a kamera a helyére siető kislány mit sem sejtő arcára tévedt: a megkönnyebbült fellelegzettség mosolya voll ez. Hol volt, hol nem voU már elég régen volt, amikor a Magyar Televízió először meghirdette a Röpülj pávát, hogy a népi hagyományok ápolásának a legnagyobb fórumot, a képernyő nyilvánosságát biztosítsa. Azóta minden egyes alkalommal hatalmas seregszemlére került sor, s ritka rangos műsorokká váltak a középdöntőn és döntőn részt vevő csoportok produkciói. Az idei vetélkedő döntőjének csapatai már a tavaszi forduló után kialakultak, de a tévé elé kerülő új műsorhoz szükséges idő miatt októberre tevődött át az utolsó szereplés. Újdonság volt a nyilvános élő adás, a közönség előtti fellépés a kőbányai művelődési ház színpadán. Új összetételű zsűri bírálta el az együtteseket, olyan művészek és alkotók, akiknek művészi tevékenységében meghatározó erejű a népművészet ismerete, szeretete. Köztük Ba- ranyi Ferenc, Vankóné Dudás Juli és Szokolay Sándor. Szavaikat legalább úgy élvezte mindenki, mint magát a műsort. Különösen felejthetetlenek Szokolay értékelései. Mind a négy alkalommal érezhető volt egész valójában, hogy itt ő elsősorban merít a nép kincseiből, s bíráló szerepe csak ezután következik. Véleménye, észrevétele hozzáértőbbé tette a nézőket, ugyanakkor elmélyítette mindenkiben az érzelmi hatást. Okos, és jól bevált újítás volt a nézők aktivizálása, a közönségszavazás. Valószínűleg a rendezők sem gondolták, mennyire élni fognak vele. Az eredmény szinte hihetetlen: 190 ezer szavazat érkezett be a tolnai székelyek műsorára. Ilyen még nem volt a tévé történetében, pedig lezajlott már egy-két csata, legutóbb a karmester- verseny mozgatta meg az országot. De még az sem közelítette meg a mostani szavazást. És külön öröm, hogy ezt a frenetikus sikert ez a műfaj érte el. Olyan értékmérő ez, amelyet érdemes megjegyezni, s emlékezni rá. Pedig a szavazócédulát még fel is kellett ragasztani a levelezőlapra. Vass Márta
