Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-29 / 281. szám
1978. november 29., szerda Közelebb a könyvet a vásárlóhoz Visszapillantás egy pedagóguspályára Gyötrelem és szépség kísérte pályám Fotó: Gál Edit Gyermekévi Ma már mindinkább megbecsüljük az időt, ha lehet takarékoskodunk vele. Rájöttünk, ha nem is mindig pénzt jelent, de valamivel több szabad időt, olyat, amit magunkra, családunkra, a közös együttlé- tekre fordíthatunk. Ezért jó, ha praktikusan, gyorsan, lehetőleg minél kisebb távolságon belül intézhetjük bevásárlásainkat, sőt az az igazi, amikor valamit helyben — üzemben, vállalatnál — megvehetünk. Vagy útközben. Így vagyunk a könyvvel, örülünk, hogyha belébotlunk. Már jócskán dudált a szél a múltkoriban, amikor az egyik reggel a békéscsabai Tanácsköztársaság útjának elején egy ugyancsak szellős alkotmányban két fiatal könyvet árult. Igaz nem sokáig — pár nap múlva eltűntek az utcáról —, mert még az is fázott, aki érdeklődve megállt nézegetni. — Nem a mienk volt — mondja Szerencsi Gáborné, a Radnóti-könyvesbolt vezetője —, bár mi is többször próbálkoztunk már, de még a nyári ideiglenes sátor is probléma, különösen esztétikai szempontból. Ezt a követelményt ugyanis szigorúan veszi a tanács illetékes osztálya a város központjában. Pedig nemcsak a külsőbb részeken, hanem itt is jó lenne megoldást találni. Bízunk benne, hogy sikerülni fog, és a most készülő új, zárható, szép kivitelű pavilont megfelelőnek találják. Ha így lesz, többet készíttett belőle a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat. S a könyvakciókhoz — melyek évente többször vannak — ezeket használnánk. — Aki szereti a könyvet, az nemcsak a különböző könyvnapokon vásárol, hanem közben is. Sokszor menet közben. Ezért hiányzik még mindig a Csaba Szálló előtti pavilon. — Ezt pótolja a Kossuth téri kisbolt, igaz egy kicsit kijjebb esik. Akik viszont utaznak, azok a vasúti pavilonban találnak könyvre, és nagyon kellett már a Lencsési úti lakótelepre is az a pavilon, amelyiket a Kulichról odavittünk, mikor a bolt megnyílt. Jövőre Mezőhegyesen nyílik fióküzletünk, de addig is november végétől a művelődési ház klubhelyiségében megkezdődött a könyv- és hanglemez-árusítás. A könyv mindennapi keelőzetes nyerünk lett. Alig van olyan vállalat, ahol ne lenne bizományi árusítás. Boltban, utcán, munkahelyen veszik a könyvet. Az új lakásokból sem hiányozhat. — Évről évre nő az érdeklődés — kapcsolódik a beszélgetésbe Gyeraj And- rásné, a bolt helyettes vezetője — példa erre a műszaki könyvhét is. Valarni. kor, még úgy tíz évvel ezelőtt, de még öt éve is, meg sem közelítette a mait. Előre tudnak róla az emberek, várják, s már vannak bizonyos könyvek, amikre számítanak. Mert már szeptemberben bejönnek megtudni, mik lesznek az újdonságok, miből lehet válogatni. S az idén is szinte kiürült a bolt már az első napokban. Meglátszik, hogy nagyobbak lettek az igények: kapósak a szépirodalmi, képzőművészeti és ismeretterjesztő művek. Az olvasómozgalmak hatása ezen is mérhető. Az ajándékozás kerül szóba, igaz-e hogy keveslik erre a célra a könyvet? Attól függ, mondják. Ma is szívesen kedveskednek szép és értékes kiadvánnyal, különösen karácsonyra, még sorozatot is vesznek a hozzátartozók egymásnak. Újabban az is divatba jött — különösen amikor a_ virág nagyon drága —, líogy két- három szál szegfű helyett, inkáb egy könyvvel lepik meg névnapján az ünnepeltet. S talán még nagyobb örömet szereznek vele. A könyvutalvány pedig kiküszöböli a cserélgetést, hiszen az ajándékozó sokszor nem biztos abban, olyat vesz-e meg, ami még nincs a polcon. — A gyermekév előzeteseként kerül megrendezésre december 4-től 9-ig a gyermekkönyvhét — mondja a boltvezető. — Nagyszabású akció lesz azzal a céllal, hogy minden gyermek kezébe könyv kerüljön. A békéscsabai általános iskolai úttörőcsapatok közötti versenyben — melyik csapat ad el több könyvet? — a győztesek nyolcezer forintos díjat kapnak. S természetesen mindenki az eladottak után járó jutalékot. Lesz egy műsoros délután is, jelmez- versennyel. És ami még fontos, minden bölcsődében, óvodában könyvvásárt rendezünk, hogy a szülők időt takarítsanak meg, és kényelmesen vehessék meg a korácsonyi könyvet. Hiszen minden perc számít. Nemzetiségi műsorok A Békés megyei Jókai Színház művészei közül hárman anyanyelvi szinten beszélik megyénk nemzetiségeinek nyelvét. Nagyidai István szlovákul, S. Bán Ernő és Mezei Annamária pe- dik román nyelven beszél. A nemzetiség lakta községekben gyakran szerepelnek idegen nyelvű műsoraikkal, de a nemzetiségi iskolák oktató-nevelőmunkájába is bekapcsolódnak. A békéscsabai szlovák kollégiumban a 7-es, 8-os gyerekek irodalmi körének életét az irányító pedagógusokkal összefogva kísérik figyelemmel a színészek. A gyulai román gimnáziumban illusztrált irodalomórákat rendeznek, s az itt dolgozó művészeti csoportokat módszertani tanácsokkal segítik. A színház és a nemzetiségi iskolák fejlődő kapcsolata nagy jelentőségű a nemzetiségi kulturális hagyományok ápolásában és a nyelvtanítás eredményességének fokozásában is. A „formac/oso/c” Csehszlovákiában Gazdag programmal zárják az évet Békéscsabán a Békés megyei Művelődési Központ formációs tánccsoportjának fiataljai. November 17. és 20. között Csehszlovákiában vendégszerepeitek, öregbítve ezzel a megye táncosainak jó hírnevét. Már hagyomány, Usti nad Labemben a nemzetközi klubtáncfesz- tivál megrendezése. A rendezvénysorozat első napján a csehszlovák formációs tánccsoportok versenyeztek a legjobb cím elnyeréséért, ezen a napon mutatkozott be — versenyen kívül — a békéscsabai tánccsoport. Programjukat — színesben — felvette a csehszlovák televízió. A csoport fiataljainak nincs sok ideje a pihenésre, hiszen újabb útra készülnek. December 1-én, 2-án és 3-án Miskolcon lépnek fel, a nemzetközi tánc- és formációs táncversenyen. Jól kell szerepelniük a háromnapos versengésben, hiszen az elmúlt évben mint az ország legjobban szereplő formációs csoportja, elnyerték a Népművelési Intézet nívódíját. A jó hírnév most is kötelez ... Könnyű volt ráakadni. Az első járókelő, akit megkérdeztünk, útbaigazított. Látszik, jól ismerik Nagyszénáson Keresztély János bácsié- kat. A hideg novemberi szél ellenére is megszállottként dolgozik hatalmas kertjében János bácsi. A 60 gyümölcsfa, a temérdek szőlő, ribizke és málna gondozása az életet, az egészséget jelenti számára. Hosszú évtizedek pedagógusmunkája után, 1969 szeptemberében, már csak nézőként élhette át a tanévnyitó ünnepség megható pillanatait. Lehet, hogy ez, vagy a rászakadt hirtelen szabadság miatt, felmondta szolgálatot a szíve. Szívinfarktussal kórházba került, s élete, hivatása szép ajándékaként, a hajdani örménykúti, kis tanyasi tanítványból lett orvosnő (akivel együtt izgultak Szegeden a felvételi vizsga előtt is), Novák Erzsébet szaktudása, szeretete mentette meg életét. S kinek hálás, köszöntő levele szinte egyszerre érkezett velünk. A történelmi sorsfordulókkal nehezített szép és küzdelmes pedagóguspályának lehet-e ennél szebb gyümölcse? A doktornő tanítvány ajánlására kezdett hozzá János bácsi a kertészkedéshez, s ma már valódi szenvedélyévé vált. A ház, amelynek dolgozó- szobájában végül is letelepszünk beszélgetni, tavaly készült el, pedig az alapkövet 15 esztendővel ezelőtt rakták le. Keresztély János bácsi éppen november elején töltötte be 70. életévét. Szebb ajándékot nem is kaphatott volna, mint a volt örménykúti kollégák, a hajdani tanítványok köszöntő, hálás sorait. Nemcsak születésnapi üdvözlő sorok ezek, de büszke gratulációk is. János bácsi szeptember 15-én vette át az aranyoklevelet a Bajai Tanítóképző Főiskolán. Az oklevélben ez áll: „50 éve szerzett oklevele alapján köz- megbecsülésre méltóan teljesítette hivatását. Elismerésül ezt az aranyoklevelet adja ki a Bajai Tanítóképző Főiskola.” — Felejthetetlen ünnepség volt — emlékezik meghatódva. — A tanítóképző diákjai őszinte kíváncsisággal érdeklődtek pályám, életem iránt, őszinteségükre őszinteséggel válaszoltam. Elmeséltem küzdéssel teli életem, hiszen csak így, a gyötrődésekkel, időnkénti kudarcokkal együtt igaz és teljes minden, amit csináltam. Meséltem arról, hogy apánk mindhárom fiának a szabómesterséget szánta. Ránk akarta hagyni kis műhelyét. Meg is szereztük a segédlevelet... Aztán mind a hárman pedagógusok lettünk. A pécsi tanítóképzőben végeztem 1928-ban, majd Szegedre, főiskolára iratkoztam be. Fele óráinkat az egyetemen tartották. Professzorom volt Horger Antal, s ezeknek az éveknek köszönhetek egy nagyszerű barátságot is, amelyet Ortutay Gyulával kötöttem. Sok-sok megrázkódtatás után kezdődött el folyamatos pedagógusmunkám. Az államosítás nehéz éveiben Gyulaváriba neveztek ki igazgatónak, majd 1948 szeptemberében, az újkígyósi római katolikus zárda államosítását bízták rám,. mint az iskola új igazgatójára. Idegtépő évek voltak. Valahogy úgy alakult mindig a pályám, hogy sosem ülhettem nyugodtan a babérjaimon. Rendszerint oda küldtek, ahol probléma volt, ahol kemény kézzel kellett rendet teremteni. Mondták is sokszor, hogy kíméletlenül hajtom a pedagógusokat. De a munkában a feleségem és én jártunk elöl. Olyan időket éltünk, amikor szükség volt a magunk erejére. Így épült fel — mutat egy gondosan őrzött csomagot az országos lapokban megjelent cikkekből —, szinte teljesen társadalmi összefogásból 1955-ben az újkígyósi négytantermes iskola. Akkor még a szögek beszerzése is gondot jelentett. Bejártam az ország szinte minden zugát, de a szülők, a gyerékek is nagyon sokat segítettek. Közben előkerül egy fotóalbum, amely a jól végzett iskolaépítés jutalmaként, a Balaton mellett először nyaraló újkígyósi gyerekekről, szülőkről és pedagógusokról készült. — Aztán megint nagy fába vágtam a fejszét — folytatja János bácsi, félretéve az albumot. — Sok volt az 50-es években a képesítés nélküli pedagógus, és akkor mi országos versenyt hirdettünk a továbbtanulásra. Feleségem, a két kisgyermek mellett, az elsők között végzett színjelesre a tanítóképzőben, majd a tanárképzőben. Az asztalon heverő köszönőlevelek egyikéből sem hiányzik a feleség, Babus néni neve. Ma is szeretik, tisztelik tanítványai, tudásáért, szelíd türelméért. Az ő dolga, talán még nehezebb volt... De mikor felé kanyarodik a beszéd fonala, egy szelíd mozdulattal elhárítja magától a figyelmet, s a kert szép ajándékaival, hatalmas szőlőfürtökkel, almával, körtékkel megrakodott tállal tér vissza. Siet. Várják a napköziben. Mikor az örménykúti újrakezdésre terelődik a szó, a mesék hihetetlen fordulataihoz hasonlóan, betoppan egy régi barát, az örménykúti doktornő. Ismét óvó gondoskodása hozta ide. Néhány perces beszélgetés alatt megelevenednek a tanyavilágban, az örménykúton töltött 12 év legszebb emlékei. — Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a tanyán mutassam meg, mit tudok! Akkor egyébként is országos jelszó irányította a figyelmet a tanyasi iskolákra. ötvenhétben kerültünk oda. Az indulás megint nehéz volt. Nyolc tanyasi iskola tartozott hozzám 50 kilométeres körzetben. A hálószobám volt az igazgatói iroda is egyben. Az ivóvizet Csabacsüdről hordtuk kannával. De sikerült megszervezni a napközis ellátást, kiharcoltuk a villany bevezetését és két év múlva már üzemelt a nyári idényóvodánk. És még egy nagy feladat állt előttünk! Az ott élő emberek jó része csak az 5-6. osztályig jutott el. Egyenként kerestük fel őket, hogy rábírjuk a továbbtanulásra. Sikerült. A fáradt tanyasi emberek bizony csak este 11 órakor kerültek haza az iskolából. De olyan lelkes, szorgalmas tanítványokkal ritkán találkozhat pedagógus. A vizsgaelnökök sokáig példaként emlegették az örménykúti dolgozók iskoláját. Az egyszerű tanyasi emberek példás szorgalommal hálálták meg a pedagógusok igyekezetét. A hajdani felnőtt tanítványok közül hárman már egyetemet is végeztek. Aztán, 69-ben vége szakadt mindennek. Nyugdíjba mentem. Rettenetes érzés volt abbahagyni. De a tanítványok mindennap érezhető ragaszkodása, a kollégák elismerése, a nehézségeket is feledteti. Tudja, mit? — állít meg egy pillanatra búcsúzkodás után. Ügy írja meg'a cikket, hogy ne én legyek a főszereplő. Egy igazgató jó munkatársak nélkül nem sokat ér. Inkább róluk írjon. Olyan legyen a cikk, hogy akik olvassák, azzal tegyék le: nincs szebb hivatás a pedagógusénál. B. Sajti Emese / Egy kép a falon Megszokott látvány : a szállólakók színes képekkel, újságkivágásokkal törik meg a falak üres egyhangúságát. Sophia Loren és Esztergályos Cecília, Zalatnay és az ABBA, tájképek, virágok, autók és autósok, árkok fölött repülő motorosok, s mi minden még... Egy kép a falon — a. többig száz közt elvesz, átsiklik rtljta a tekintet. Aztán vissza, ffiost már megakad. Egy férfi csokorral a kezében, mellette virágot tartó lányok, Derűs, mosolygós arcok. Mintha a lányok épp most köszöntötték volna. Most már megállapodik a figyelő szem: ismerős. Leo- nyid Brezsnyev. Üjságkivá- gás, cím, fotó a falon. Lakatos Teréz és Mohácsi Pé- temé szobájában. — De nézi! — Ki ez? — Nem ismeri? ő a Brezsnyev! — Akkor jól láttam. Csak még így nem ... — Miért, jó ember az, hát hadd legyen kinn! H,a ők nem lettek volna, már mi se lennénk, ők mentettek meg bennünket, mit gondol! — Úgy érti, hogy minket, magyarokat? Vass Márta — Ügy értem, hogy minket, cigányokat. Vésztői cigányokat. a — A háború vége felé járt, bár mi ezt akkor nemigen tudtuk, csak azt, hogy közeledett a front. A Párizson — úgy hívták a cigánytelepet — a gödrök közt is folyt a lövöldözés. Borzasztóan féltünk. Egyszer csak megjelentek a csendőrök és ösz- szeterelték a cigányokat. Be a községházára! Nálunk a családból csak anyám meg én maradtunk otthon. Hova viszik, minek viszik az embereket, nem tudtuk, csak később, az egyik csendőrtől hallottuk, nogy miért... Apám mesélte, hogy őrizték őket, étlen-szomjan a sok cigányt, azok meg moccanni sem mertek. Akkor már mindenki félt mindentől. Egyszer csak azt veszik észre, hogy fogynak a csendőrök, szállingóznak el. Vetik le a csendőrruhát is, oszt pucolnak az erdő, meg a temető felé. Volt köztük egy amolyan rendesebb féle, az beszólt apámnak a kerítésen: „Lakatos bácsi, menjenek el, nem őrzik magukat, menjenek, ahogy tudnak...” Mért hajtottak ide bennünket, kérdezi apám, mire az elárulja, azért, hogy falhoz állítsuk és agyonlőjük magukat, ez volt a parancs ... Tudták már apámék, miért nem hajtották végre, miért pucoltak el a csendőrök. Bejöttek az oroszok. Ók-e! No, hát az csak jó ember lehet, aki megmenti a mások életét. Érti-e? Azért mondom, nagyon jól van az az ember ott a falon. Megérdemli. Tudja milyen életünk volt akkoriban nekünk a Párizson? Ügy éltünk, mint az állatok. Most meg? Rajok vagyunk! Bent a faluban szép házakban. Aki dolgozik, annak van ! 8 — Messze van Vésztő Szegedhez. Jó messzi. Százhatvan kilométer, ha jól tudom. Mégis ide járunk a DÉLÉP- hez. Csabáról. Ott dolgoztunk az építőiparnál. Takarítottuk az új házakat, aztán meg a hőszigetelésre osztottak be. Tekertük az üveggyapotot a csövekre. Teli volt a tenyerünk, szúrt, viszketett, de csináltuk. Most is ott lennénk, ha nem kellett volna busszal járnunk, jaj, most is belerázkódok, ha eszembe jut. Fölborult a munkásbusz, bele az árokba. Én ültem elöl, és csak arra emlékszem, hogy valami nagyon megütött. Arankának — ő a Mohácsi Péterné, a szobatársam — olyan súlyos sérülései lettek, hogy azt hitték meg is halt... Ez volt hetvenegyben, no nemsokára, hogy beléptünk, hetvenkettőben már el is jöttünk Szegedre, öten vagy hatan. Vésztőiek mind. Azóta jöttek a rokonok, ismerősök. Zsuzsa, mi így hívjuk, de a rendes neve Keresztes Jolán, őutána meg a húga: Keresztes Ildikó és Mari, Gyöngyösi Sándorné ... Takarítónők vagyunk, itt dolgozunk a szállón, itt is lakunk. Meg élünk. Szinte ki se mozdulunk innen. Egyikünk sem ismeri a várost, mondtuk is, hogy jó lenne elmenni arra a városnéző kirándulásra, amit itt szerveztek. Hát dolgoztunk akkor is. Ebből telnek ki a mi napjaink: kelünk, takarítunk, eszünk, fürdünk, tévé, alvás, kelünk, takarítunk ... Most mondja meg. Odahaza meg mink vagyunk a szegediek, mink vagyunk a városiak, a rajok! Érti ezt? ... 1. Zs.
