Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-21 / 274. szám
1978. november 21., kedd o Kiállítás Békésen November 5-én nyitották meg Békésen, a múzeum két kiállítótermében a „Békési tárlat ’78” elnevezésű kiállítást, mely most már évek óta rendszeresen vállalkozik arra, hogy bemutassa a békési alkotók klubja tagságának legújabb alkotásait. Ezen a mostani gyűjteményes tárlaton tizenegy festő, grafikus és fafaragó adott egymásnak és a közönségnek randevút, közel félszáz képpel, szoborral. A kiállított alkotások a klub tagjainak érzékeny társadalmi érdeklődését példázzák, és többeknél a mesterségbeli tudás észrevehető bővülését is. Igen alkalmas a számvetésre, a fejlődés felmérésére az alkotók klubjának ez a már hagyományosnak nevezhető őszi seregszemléje, ugyanakkor a festők, szobrászok számára a találkozás a közönséggel, a művészetbarátokkal újabb inspiráló forrás, erőgyűjtő lehetőség egyben. A kiállítás tizenegy alkotója láthatóan abban tökéletesen megegyezik, hogy szeretik és tisztölik az embert, gyűlölik a gonoszságot, szeretik és elmerülnek a természet szépségeiben. Bellas Ferencné képein a fák, a virágok, az utak őszinteségének fái, virágai, útjai, Csuta György — aki nemrég állította ki legújabb grafikáit a békési Városi Tanács klubjában — ezúttal is kutatókereső arcát mutatja, lapjai ígéretesek. Domboldal című képének zöld derűje különös módon rímel a Kakasok mozgalmas vibrálásával, össze- feszülésével. Görgényi Tamás klasszikus, nemes vonalú szoborportréi művészi biztonságot árasztanak, olajképei a színek újrafelfedezését, alkotó kedvének kibontakozását. Változatlanul egységesek, nyugodtak Hevesi Ferenc akvarelljei, ebben a műfajban még nagy eredményekre biztat itt kiállított anyaga is./ Köpöczi Rózsa néhány grafikai lapot hozott, tusrajzai egyéniségről, önálló látásmódról árulkodnak. Kutyik Gergely, a fáradhatatlan patrióta szinte lírikus szemmel festi-láttat- ja a békési tájat, Gémeskút, Tájkép, Kikötő című képei képviselik alkotójukat a tárlaton. Nagy Sándor az akva- rell kedvelője, kiállításról kiállításra fejlődik, Köröspartja esemény. Párzsa János a harmóniák, nyugalmas hangulatok festőjeként mutatkozik be, előszeretettel festi a Körös-part szépségeit, a városszéli utcák, házak meghitt környezetét. Takács István sokoldalúságával lép elénk a Békési tárlat ’78-on, Magány című képének dermedt szomorúságától eljuthatunk a Régi ház jellegzetesen békési, jókedvűen komolykodó látványáig. Várko- nyi János is egyre erőteljesebben formálja sajátos formanyelvét, kifejező eszközeit, Három szomszéd és a Szabóműhely című képei két szélső pólusként is igazolják: az ember a központ abban a folyamatban, melynek végső stádiumában a műalkotás által találkozhatunk. Végül Fábián László érdekes faszobraira hívhatom fel a Békésre látogató érdeklődők figyelmét, Életfája a legjobb, a legmegkapóbb ezek közül. Jó hírverése a művészetnek ez a tárlat, és azt is jelzi, hogy honnan hová, meddig juthatnak el azok, akik életük fontos részének tartják, hogy így is kifejezzék önmagukat. Sass Ervin Falusi képzőművészeti kisgalériák Csehszlovákiával határos megyénknek, Borsod-Abaúj- Zemplénnek festői tájegysége a Pitypalatty-völgy. Ebben a fürjek hangját utánzó, szép nevű, s a Bükk-hegysé- gig nyúló völgyben hat község húzódik meg. Az egyik falucskában: Pa- rasznyán, nagy esemény zajlott le. Igaz, hírverés nem előzte meg, nem volt ott a tévé, a filmhíradó — három falu általános iskolásai adtak műsort, hálából az ajándékért, amelyet községük kapott. A Borsod megyei Tanácsnál szívügynek tekintik a minél többek által könnyen megközelíthető közművelődési • kisközpontok létesítését. Kézzelfogható bizonyítékai ennek a felfogásnak az errefelé sokasodó kisgalériák is. Béres Ferenc országos hírű népi énekművészünk félszáz képből álló gyűjteménynyel ajándékozta- meg Sárospatakot, ahol annak idején a tanítóképzőt végezte. Ezen a vidéken született Czinke Ferenc festőművész is; az ő felajánlásának eredményeként jött létre Pácin község kisgalériája. Erdőbé- nyén, a művelődési házban, és Szikszón is átadtak az utóbbi időben egy-egy kis- galériát. Varbó községben született Gergely Mihály író, akinek jó néhány műve is ezen a környéken játszódik, s aki nemrég szép gesztussal is bebizonyította, hogy szíve idehúzza. Kilencvenlapos grafikai gyűjteményéből itt is kisgaléria alakult, és elhatározták, hogy az állandó kiállítás mellett évente 3-4 időszaki kiállítást is rendeznek benne. — Úgy állítottam össze az anyagot — mondja az író—, hogy jó áttekintést nyújtson a grafika minden ágáról: a ceruza-, szén-, tusrajztól a rézkarcig, linó- és fametszetig — másfelől képet nyújtson századunk grafikusművészetéről. Megtalálható közöttük Mednyánszky László, Rudnay Gyula, Szőnyi István, Medgyessy Ferenc, Uitz Béla, Vaszary János — s a maiak közül Hincz Gyula, Somogyi József, Kondor Béla, Gross Arnold, Orosz János, Czinder Antal, Szász Endre, Csohány Kálmán, Kass János, Würtz Ádám és még sokak alkotásai, a Borsodban élő Czinke Ferenc, Lukovszky László munkái. Karikatúrák és hazai- külföldi gyerekrajzok teszik teljessé a kisgaléria anyagát. Követendő példa ! Péreli Gabriella Népművészeti szabadegyetem A néprajzi hagyományok gyűjtése, kutatása, a népművészet különböző formáinak újjáéledése napjaink egyik lePiellemzőbb mozgalma. Fafaragó, díszítőművészeti szakkörök, helyi hagyományokat megőrző művészeti csoportok születnek megye- szerte. Ezeknek kíván elméleti, szakmai, módszertani segítséget adni a Haán Lajos Népművészeti Szabad- egyetem, amely Békéscsabán a TIT Értelmiségi Klubjában nyitja meg hamarosan a kapuit. Első ízben lesz ilyen jellegű képzés megyénkben, amikor a kerámiáktól a szőttesekig, a faragástól a nemzetiségi kultúrákig sokféléről hallhatnak előadást a néprajzkutatás jeles tudósaitól az érdeklődők. A TIT Békés megyei Szervezete, a Csaba Szőnyegszövő, a gyomai, a gyulai, a Tótkomlósi Háziipari Szövetkezet összefogása tette lehetővé a szabadegyetem megszervezését. November 22-én, szerdán délután 2 órakor kerül sor az első foglalkozásra, amikor dr. Kosa László, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Csoportjának munkatársa tart előadást a magyarság történeti, táji tagolódásáról. Rózsa Sándor egy tótkomlósi tanyán A történetet anyósom mondta el, még 1927-ben. Árván maradt 4 éves korában, és örökbe fogadták Karkus Andrásék, mint közeli rokont, miután nekik gyermekeik nem voltak. Karkusék jómódú, két tanyával rendelkező 50 holdas gazdálkodók voltak. Anyósom az 1880-as években került Karkusékhoz. Karkus András jó hírnévben állott Tótkomlóson, hiszen bírónak is jelölte a községi képviselő testület, ő azonban a testület bizalmát megköszönve, nem fogadta el a bírói széket. Karkus András jó földműves gazda volt, gyönyörű két kancát nevelt, és „Bunkó” nevű csődörével Budapesten, az 1860-as években a mezőgazdasági kiállításon arany oklevelet nyert. Történt pedig éppen az 1860-as években, hogy egy januári hónap közepén nagy hidegben, kora esti órákban megszállták Rózsa Sándorék a tótkomlós—kaszaperi határon levő „Bolha”-féle csárdát, ahol egy asztalt elfoglalva megbeszélték a tennivalókat. Rózsa Sán'dor kérdezte a csárda tulajdonosát, mondja el neki, melyik tanyán találhatna jó lovakat? A kocs- máros készséggel mondta, hogy olyan szép lovakat egy gazda sem tart, mint Karkus András, aki lovával a kiállításon arany oklevelet nyert. Rózsa Sándor érdeklődött, hol találná meg a Karkus- tanyát, mire a csárda tulajdonosa kivezette őt a kovácsházi útra és ott a holdvilágos estén meg is mutatta Karkusék sűrű fás tanyáját, amely onnan alig 2 kilométernyire volt. Rózsa Sándor ezek után visszament a csárdába, megállapodott társaival, hogy hol találkoznak, és azzal nekiindult a földéken keresztül a Karkus-tanya felé, gyalog. Este 9 óra táján közeledett a Karkus-tanyához, ahol a két erőteljes tanyasi kutya hatalmas ugatással a jövevény elé szaladt. Rózsa kétszer is a levegőbe lőtt, a kutyák erre elhallgattak. Ho- vorka bácsi, a tanyás béres, aki közeli rokona volt Karkus gazdának, kiment a zajra. Rózsa feléje kiáltott: ki tanyája ez a nyárfás? A tanyás válaszolt : Karkus András tanyája! Maga a gazda? Válasz: nem, én csak a tanyás béres vagyok! A gazda kint van? — kérdezte Rózsa. — Igen, mert a * * Száz éve, 1878. november 22-én halt meg a szamosúj- vári börtönben Rózsa Sándor. Rózsa Sándor hiteles fotográfiája raboskodása idejéből napokban disznóvágás volt és sok munkájuk akadt ide- kint. Amikor Hovorka bácsi közelebbről szemügyre vette Rózsa Sándort, megijedt, hiszen annak a fegyverei ragyogtak a holdvilágnál. Közben Karkus gazda is kijött a tanya elé, Rózsa Sándor bemutatkozott Karkus gazdának, aki beinvitálta őt a házba. Amint ' beléptek a szobába, Karkusné a jól befűtött búbos kemencénél ülve egész testében reszketni kezdett. Látva ezt Rózsa, hozzá ment és megveregette a vállát, mondta neki; ne féljen menyecske én tőlem, én a jó embereket nem bántom! És azzal levetette a kabátját, pisztolyát az asztalra helyezte és leült. Karkusné nagyon félt a fegyverektől. Rózsa ismét szólt hozzá.; menyecske, ne féljen; én nem bántom magukat. Karkus gazda a legrosz- szabbra gondolt, hiszen olyan sok rossz hírt hallott már Rózsáról, nyilván keresztet vethet a lovaira, pedig azokat oly nagyon szerette. Rózsa harapnivalót kért, mondta, hogy nagyon megéhezett. A háziasszony egy kicsit megkönnyebbülve ugrott fel a búbostól és nekiindult a konyhának. A gazda közben előhozta a kamrából a kisüsti szilvapálinkát és megkínálta a vendéget. Rózsa elmondta, hogy hallotta Karkus gazda hírét, azt is, hogy jó lovai vannak, s hogy azokat szeretné megnézni. Karkus gazda eldicsekedett, hogy a csődörét Budapesten a kiállításon arany oklevéllel tüntették ki. Közben az asz- szony elkészült a vacsorával, és felszolgálta a friss kolbászt, hurkát, oldalast, hiDominkó Istvánná tanárnő tanítja a nagyszénást gyerekeket az ó-matyó hímzés legszebb mintáira. A művelődési házban minden héten rendszeresen találkoznak az úttörő hímzőszakkör tagjai Fotó: Gál Edit szén csak a napokban tartottak disznóvágást. Eletet A vacsorához a házigazda kétféle bort hozott, hiszen a tanyához 1 katasztrális szőlőskert is tartozott, amely bőven adta a levét. A jóízű vacsora után a vendég sokáig elbeszélgetett Karkus gazdával, majd felvette a kabátját, fegyvereit és arra kérte a gazdát, hogy most már mutassa meg a lovait. Karkusnénak megköszönte a vacsorát, kezet fogott vele és elköszönt, majd átmentek az istállóba, ahol Hovorka bácsi már lekefél- ! te a lovakat. Nagyon megtetszettek Rózsának az álla- , tok, Karkus gazdának megveregette a vállát, megdicsérte, sok sikert kívánt továbbra is a lótenyésztéshez, és azt mondta, hogy most már távoznia kell, hiszen éjfélhez közeledik az idő. „Fogjon be a kocsiba és vigyen el, ahová mondom.” Karkus gazda nem tudta, mitévő legyen? Menjen el j lovaival együtt a bizonyta- j lanságba, ott hagyja a fele- j ségét, a vagyonát? Gyorsan l kellett határoznia, majd így } felelt: A kancáimat befogatom Gyuri bácsival és elvitetem magát, ahová. parancsolja. Gyuri bácsi félve kérdezte, hogy hová kell mennie a lovakkal ? Rózsa így felelt; majd én megmutatom az utat. Karkus gazda aggódott, I hiszen Gyuri bácsinak nagy családja volt és mi történik, ha gyermekei nem látják többet? Amikor készen voltak, a vendéget a fédérés kocsiba ültették, a gazda mindkettőjükre subát adott. Rózsa Sándor kezet nyújtott a gazdának, jó éjszakát kívánt és azzal útnak indultak. A két kanca sárkány módra futott velük. Rózsa irányt mutatott, hogy a kovácsházi úton egyenesen hajtsanak végig a kaszaperi határba. Amikor közeledtek az aradi úthoz, Rózsa megállította a kocsit. Elővette a sípját és háromszor jelt adott társainak. Azok visszajeleztek. Ekkor még egy darab úton haladva Rózsa újra megállította a kocsit, leszállt és azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson hazafelé! Gyuri bácsinak mintha malomkő esett volna le szívéről, hajtotta a lovakat, hogy csak úgy szikráztak a patkóik. Karkuséknak szomorú éjszakájuk volt, Karkusné sírva mondta fékjének; mi lesz Gyuri bácsi családjával, ha nem jön meg, és mit csinálsz, ha a lovakat sem kapod vissza? Karkus gazda így szólt a feleségéhez: Történjen meg Isten akarata! És azzal kiment az istállóba, ahol egyedül csak a csődör nyugtalankodott, majd körüljárta a tanyát, és a csendes éjszakában hallgatta, nem közeledik-e valamerről a kocsi. Semmit sem hallott. Bement a szobába, megmelegedni. Leült a búbos kemencéhez, a felesége zokogott, ő nem szólt semmit. Úgy fél óra múlva ismét kiment a tanya elé, aztán körbejárta az épületet, megállt és hallgatózott. Mintha valahol nagyon messze kocsizörgést hallana! És valóban, mind jobban hallatszott a kocsizörgés a kaszaperi út felől. Jól hallotta azt is, hogy a kancák nyerítenek. Berohant a szobába és mondta a feleségének: Jön a Gyuri bácsi, a kocsival! Karkus gazda a tanya előtt várta a fogatot, Gyuri bácsi pedig behajtott a nyitott kapun az udvarba és jelentette a gazdának, hogy a Rózsáját elvesztette!... Ez történt Rózsa Sándorral a komlósi határban, az anyósom elbeszélése szerint. Bizonyos, hogy igaz volt. Lejegyezte: Zslnka István az éveknek Mondják, hogy az öregkor sokféle gondja-baja csak annak nagy gond és nagy baj, aki öreg. Mondják azt is, hogy az öregember nyűgnek érzi magát fiai, lányai, unokái nyakán, talán még akkor is, ha nem kellene, hogy annak érezze, ha szeretik, óvják és tisztelik őt. A múló évekkel azonban együtt jár a fokozódó érzékenység, a munkaerő és munkakedv csökkenésével a feleslegesség érzése, a magány eluralkodása. A magányos ember pedig soha nem vidám, a magányos ember inkább szomorú, fáradt, és csoda-e, hogy ebben a „gyorsulónak” nevezett időben-világban még ingerlékennyé is válik, sokkal ingerlékenyebbé, mint munkabíró fiatalabb társai. Amióta tudatos közművelődésről beszélhetünk — legyen az bárhol a világon —, azóta alig megoldott kérdés, feladat az öregekkel való foglalkozás. A mit és hogyan, és bizony a mennyit kérdése is, mert bizony az öregek életének számos megszokása makacs dolog, a beavatkozás, a formálás avatott, értő emberekre vár. Mondjuk manapság, hogy az ember egész életében formálódik, változik, hogy a „permanens népművelés” úgyszólván a bölcsőtől a koporsóig tart. Igen, addig, mert hiszen ez az élet rendje, megfordítani nem lehet, megállítani sem; mi több, az évek múlását lelassítani sincs módunkban. Marad tehát az egyedül választható, mégis a legszebb feladat : tartalmassá tenni az életet a leszálló ágában is — például olyan módon, ahogy a televízió is megkísérelte már nem is egyszer — legutóbb az elmúlt héten —, „Eletet az éveknek” című műsorával. Harminc percet kaptak a nyugdíjasok (nem éppen nagy műsoridő, de több a semminél), hogy Bajor Nagy Ernő értő kalauzolásával, eszmefuttatásával ellátogassanak ide-oda, az öregek hétköznapjaiba, derűs estéire. Nem volt alkalmam arra, hogy közvéleményt kutassak, hogy felkeressem öreg barátaimat, ismerőseimet: mennyire tetszett nekik ez a televíziós műsor, és miért tetszett, ha tetszett; így aztán azt sem tudom, hogy volt-e közötte olyan, amit nem fogadtak örömmel? Ügy gondolom azonban, hogy nagyon szép, és csupaszív kísérlet az „Életet az évek~ nek”. Nem is kísérlet, dehogy, egyre jobban kiérlelődött műsor, ami talán többet érdemelne a csekély fél óránál. Társadalmi haszna is növekedne azáltal, ha még kitekintőbb lehetne, ha még több helyszínre ellátogathatna, ha még több tanácsot adhatna öreg nézőinek: hogyan éljünk, hogy az évek az életet hordozzák? A tartalmasabbat, olyant, amikor nem érzi azt apánk, anyánk, nagyapánk, nagyanyánk, rokonunk és ismerősünk : értelmetlen, hogy él, hiszén senki sem ad már a szavára, senki sem kérdi meg, hogy van? Végül többször is jelentkezhetne a képernyőn az „Eletet az éveknek”, habár egy-egy műsor néhány nap múlva — ismétlésként — újra csak látható, mint ez a múlt szerdai is szombaton délelőtt. Dicséretes törekvés, hogy televíziónk úgynevezett rétegműsorai színvonalban, odafigyelésben egyaránt mind jelentősebbek, és az még inkább, hogy az öregek műsora nem kullog hátul a sorban. Már csak azért sem, mert kellemes, szívbéli fél órát nyújt azoknak is, akik még életük delelője felé haladnak, vagy annál is fiatalabbak. „ _ . Sass Ervin
