Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-11 / 240. szám
1978. október 11., szerda Aki egyszer énekelni kezdett... Csodálatos mesevilág Ravasz Erzsébet orosházi kiállításáról Illusztráció Petőfi János vitézéhez — Mindig szerettem a zenét. — Munka mellett magánúton klarinét szakon végeztem, még amikor volt zeneiskola Mezőhegyesen. Játszottam is különböző zenekarokban kedvtelésből és tanítottam a kultúrotthon- ban. Akkoriban a gazdaságban dolgoztam, később lettem szakoktató itt az iskolában, de a zene még meghatározóbb lett az életemre, mint előbb. És talán másokéra is — mondja elöljáróban Bátorfi István tanár, a mezőhegyesi szakmunkás- képző intézet kórusának vezetője. Régen volt, 17 évvel ezelőtt, amikor az első 15 tanulót kezdte bevezetni a mai napig is népszerű autószerelő szakmába, amelyre még mindig jóval többen jelentkeznék, mint amennyit föl tudnak venni. De nemcsak az oktatáshoz fogott akkor, hanem rögtön zenekar szervezéséhez is. Kettőhöz egyszerre. A tánczenekarnál hosszabb életű a pengetős lett; a mandolinosok szép pályát futottak be, még a Ki mit tud-ban is felléptek. Aztán valahogy kinőttek belőle, s valami újat akartak kezdeni. — Ekkor alakítottuk meg az énekkart, 35 taggal, most 50-en vagyunk. Tíz év egy iskola, de még egy kórus életében sem nagy idő, mégis ma már elképzelhetetlen az intézet enëlküL Hogy így, ilyen szerencsésen alakult a helyzet, ahhoz sok külső segítség és belső — iskolai — támogatás, megértés kellett, s ezt mind megkaptuk. Igaz, a gyerekek is produkáltak. Már az első évben, az 1968- as gyulai Erkel-diákünnep- ségeken. bronzérmet nyertünk, tavaly a kórusminősítésen ezüstkoszorúsák lettünk, s az idei forradalmi dalok fesztiválján a három díjból az egyiket mi hoztuk el. A közösségi élet élteti az énekkart, de az is teremtette meg, s olyan erő ez, amelyet az állandó változás nem csökkent, sőt megújul, megerősödik az új tagok által. Pedig egy iskolai kórusban a cserélődés szokott a legtöbb problémát okozni. De aki szeret énekelni, az hamar beilleszkedik, és aztán nehezen válik meg, mint a régiek közül azok, akik a munkából és-sok kilométeres messzeségből is visszajárnák velük dalolni. Sok helyen megfordultak, felléptek a tíz esztendő alatt, Pesten is, a Fővárosi Operettszínházban és a Sportcsarnokban, tavaly novemberben meg a középiskolai énekkarok szemléjén Miskolcon. — Óriási élmények voltak és maradtak mindnyájunknak. S ezek nemcsak szavak. Ez a valóság. A mi gyerekeink zöme falusi, tanyasi fiú. Olyanok is vannak köztük, akiknek otthon tévéjük se volt, színházba se jártak, a kórussal viszont dobogóra léptek, hogy ország-világ előtt a maguk örömét másokkal is megosszák. De ennél is fontosabb talán, hogy aki egyszer énekelni kezdett — ha később a kórusban nem is folytatja —, már olyan alapot kapott, ami tartósan a muzsikához köti. Az intézet ifjúsági klubját is Bátorfi István vezeti, s a megszokott programok közt a zenei ismeretterjesztésnek sok időt szentel. Egy-egy zeneszerző alakját, művét, a történelemmel és irodalommal összekapcsolva hozza közelebb a diákokhoz; így válik Kodály Háry Jánosa, Smetana Moldvája, vagy Erkel Hunyadi Lászlója élvezetessé számukra, s érthetőbbé. S lesz egyben az érzelmi és politikai nevelés eszköze is. A módok és lehetőségek sokfélék. Ezek egyike volt tavaly a lengyel- országi egyhetes út, amikor Auschwitzban is jártak. A döbbenetes látvány mély hatást gyakorolt a gyerekekre. Hazatérve megnézték a klubban az Emberi sorsot, a So- lohov kisregényéből készült megrázó szovjet filmet, s azóta bármikor éneklik a Buchenwaldi riadó című dalt, az élmény mindig átüt rajta. Nemcsak értik már igazán — át is élik. Még a többi munkásmozgalmi dalban is. A nemrég alakult ci- terazenekar meg a népdalok világát bányássza, s ahhoz kap segítséget. *** Sokoldalú ez a zenei nevelés, és egy olyan iskolában folyik, ahol a három éven keresztül egyetlen énekórára sem csöngetnek be. Mert a szakmunkásképzőkben az ének — nem tantárgy. Vass Márta Fotó: Gál Edit Konzultációs központok A Szakszervezetek Megyei Tanácsa 120 ezer forintot osztott szét azok közt az üzemek és állami gazdaságok között, amelyek konzultációs központot hoznak létre az idén. A Mindenki Iskolája konzultációs központjai ebből az összegből vásárolják meg a szemléltető-, audiovizuális eszközöket, kiegészítik a már meglevőket, s ebből fizetik az előadókat is, akik a dolgozók felkészülését segítik a vizsgákra Mai tv-ajánlatunk A halottlátó A televízió ma este 21 óra 30-kor újra műsorára tűzi Moldován Domokos érzelmeket és véleményeket megmozgató dokumentumfilmjét, amelyet a putnoki halottlátó asszonyról készített. Az eredeti filmanyagot most egy vitafilmmel egészítették ki, amelyet az országszerte nagy érdeklődést kiváltott műsor következményeként forgatott a televízió. Ily módon szabad teret engedve a vélemények összecsapásának, vitára bocsátotta a halottlátó témáját. Ebben a vitában, amelyet két helyszínen forgattak : a diósgyőri Vasas Művelődési Házban és a felsőtárkányi KlSZ-tábor- ban, a jelenlevő fiatalokon kívül néhány rangos meghívott vitapartner is részt vett: dr. Dömötör Tekla, dr. Voigt Vilmos és Kunt Ernő néprajzosok, dr. Ranschburg Jenő pszichológus és Örkény István' író. Az eredeti dokumentumfilmet és a vitafilmet most egyidejűleg vetítik le. Igazi ünnepi élmény volt az orosházi Szántó Kovács Múzeum programjában Ravasz Erzsébet grafikusművész tárlatának megnyitása — a képzőművészeti világhét és az országos múzeumi és műemléki hónap eseménysorozatának itteni első rendezvénye, s azóta is az mindazok számára, akiket a művészet iránti érdeklődés odavonz. Minden hasonló rendezvény ünnepi alkalom, így tehát az előző állítás közhelyként hathatna, ha nem jelentene az általánoson túl sokkal többet a kiállító intézmény és látogató közönsége, de a kiállító művész számára is. Arról van ugyanis szó, hogy a város saját gyermekét láthatja viszont, s arról is, hogy a kiállító művész abba a családba, rokonságba, utcabeli környezetébe tér vissza, ahonnan mint nagyszülőktől, szülőktől, játszópajtásoktól úgy vált el, hogy közéjük mindig vissza vágyódott. Nem csak alkalmi látogatásokra. Lelkivilága, amit művészete hűségesen tükröz, mindig őrizte és őrzi azokat a tanyai és falusi élményeket és emlékeket, melyekkel tarisznyájában — mint mesebeli hős — útrakelt. Űtrakelt, vándorolt, hogy aztán kincsekkel telten térjen haza. Dunaújvárosban él most. Orosházán született 1937- ben, s általános iskolai tanulmányait is itt végezte. Középiskolai fokon a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban tanult, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, a főikola sokszorosító grafikai szakán. Itt — külön szerencséjére — egyik tanára az ugyancsak orosházi származású Papp Gyula volt, másik két mestere pedig Ék Sándor és Rasz- ler Károly. A világot járt, s világszerte elismert művésztanárok mindegyikétől mást-mást sajátíthatott el az élet finom rezdülései iránt fogékony fiatal tehetség, ami végül sajátos egységbe ötvöződve alakította ki művészi koncepcióját, céltudatosságát. Alkotásait szemlélve úgy tűnik, hogy Papp Gyula és Raszler Károly expresszionizmusa és konstruktivizmusa, Ék Sándor realista alapállású művészetszemlélete voltak azok a források, melyekből Ravasz Erzsébet kibontakozó művészete meríthetett. Mostani kiállítása — technikai választékosság tekintetében — sokoldalú művészi érdeklődésre, s biztos megoldási készségre vall. Egyaránt alkalmazza a finom vonalú rézkarcot (Busójárás, Orosz népmese, Kalóz Grál stb.), a markánsabb fametszetet (Hónapok sorozat), a folthatású lino- leummetszetet (János vitéz sorozat, Ex librisek), s kedve telik a kockázatos tűzzománc-miniatúrákban is, melyek kisgrafikai méreteikkel is mesebeli nagyságú arányokat képesek érzékeltetni. „Figurák” elnevezésű térplasztikáiról azért érdemes külön szólni (anyaguk fa és zománc), mert kiállított méretükben kiváló lakásdíszek lehetnek, felnagyítva azonban mint térplasztikák, modern városképek díszéül válhatnak. A tárlaton bemutatott művek Ravasz Erzsébet kivételes rajztehetségéről, eleven elképzelő erejéről, a mesék iránti fogékonyságáról vallanak. Ez utóbbi pedig nem lényegtelen egy művész habitusának jellemzésénél, hiszen a mesék embersége, erkölcsi tisztasága olyan iránytű, amely a jelen, s a jövő kívánatos humanista társadalma felé mutat. Sok-sok hazai és külföldi csoportos kiállítása után, melyeken felsorolni is sok díjat nyert, ez az első önálló bemutatkozása. Boldogságteli izgalommal készült rá, hogyan fogadják a hajdanvolt játszópajtások, utcabeliek, s hogyan fogadja a faluból várossá nőtt Orosháza — megváltozott — közönsége. Kívánjuk, hogy a szülőföld vonzása, kiállításának sikere újabb ösztönzéseket adjon munkájához. Beck Zoltán SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény 67. — Innen! — Feró ütött. S Dombaj Gyurkáék mögötte álltak ugrásra készen. Zsabka megtántorodott, és az arcához nyúlt. S nem a késéhez, amire Feró ütés közben gondolt. De hiszen Zsabkának nincs már kése! Elvesztette. És elvesztett vele valamit, mint a bibliai Sámson a hajával. Ezt megérezte Feró. — Ez a lányért volt — sziszegte. S újra. ütött. Zsabka orrából vér csurrant. — Ez meg a vérért! A lepényevésnél. — Örült... — nyögött Zsabka és vigyorgott, és letörölte a vért. S Ferót nem ingerelte már a vigyor. ' Rádöbbent, hogy takaró. A gyávaságé. — Szeretném magam szembeköpni — mondta u tálkozva. — Amiért féltem tőled. És köpött. És megtörölte nadrágjában a kezét. — Most mondd meg az igazat! Zsabka Janó felhagyott a vigyorral. — Bizony isten, semmit se tudok... Rosszul voltam és eljöttem. Kérdezzétek meg az öreg Holubot. Legjobban azon csodálkoztak, hogy úgy tett, mintha semmi se történt volna köztük. Igaz, bejött az anyja * * * Némi suttogó tanakodás után (az ajtó előtt) bekopogtak Buda tanítóhoz. Buda tanító megrögzött legényember volt, s ezt lakása is tükrözte. A szüleitől maradt öreg bútorok közt lakott. Csupa kopottság vette körül, sehol egy textil, egy váza, s a csupasz padlón csaknem gyűrűbe göndörödött a por. És por a könyvespolcon, mely háta mögött magaslott, és roskadozott a sok könyv alatt. Ámbár ez csak a fiúk szemében tűnt, minthogy ez volt az egyetlen házi könyvtár, amit láttak. S öreg bútorokat se igen lehetett már látni benn a lakásban, csak a padláson. Buda tanítót azonban megszokták különcnek. Most se volt az asztalán semmi, egy árva terítő. Üres pohár állott csak előtte, abba meredt. S a szék lábánál demizson. A fiúk, ahogy meglátták háta mögött a sok összevissza könyvet, előtte meg a poharat, magukban ezt gondolták : „Hátat fordított a könyvnek, s a pohárhoz pártolt.” A fiúk megálltak az asztal előtt, s Buda tanító felemelte üveges tekintetét a pohárból. Akárcsak valami súlyt. S tartotta, tartotta rajtuk. Nehezen, csaknem elejtve. Feró szava zörgött, mint a papír: — Még nem jött meg ... Voltunk Zsabkánál is, nem tud semmit. Buda tanító nem szólt rá, lenyúlt a demizsonért. A csendben csak a csobogás hallatszott. Zöldesbarna, zavaros-sűrű nedűvel telt meg a pohár. Árnyak gomolyogtak Buda tanító fejében, az ősök árnyai. Félt, és nem tudta, mit higgyen. A mindenféle beszédeknek, öreg hiteknek, úgy tűnt, alapja van. A polc a könyvek alatt megreccsent, és Buda tanító összerezzent. S mindjárt ijedten a pohárhoz nyúlt. Magától ijedten: az ember hogy el tudja veszíteni magát gyöngeségében. — Jelenteni kellene — nyögte nehéz, zsibbadt nyelvvel. S tudta, hogy nincs ereje jelenteni. Két tenyerébe fogta arcát. A torka ösz- szeszorult. Rettenetes... Érezte, hogy felelősségre vonnák. Aztán megint, magával birkózva : — Értesíteni kellene ... a rendőrséget. Hallgattak. Senki se tudott ebben okos lenni. — Várjuk meg a reggelt — vélte Homyák Marci —, s ha akkor se kerülne elő ... A többi is helyeslőén bólogatott. S nem tudtak volna felelni rá, miért vonakodnak beavatni a rendőrséget. Talán a szégyen miatt (hiszen amire a felejtés fátylát szerették volna bontani : hitványságukra a dologban, egy nyomozás az első percben premier plánba hozná.) De az is lehet, egy félelem évszázados beidegződése tartotta őket vissza. (Folytatjuk) Egy a ;,Figurák” közül Fotó: Gál Edit
