Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-03 / 233. szám
0 1978. október 3., kedd SZÍNHÁZ A Népszínház „Szöktetés”-e Barátságot alakító dallamok A csabai táncosok és kórustagok vendégei voltak a penzaiak Kellemes, a szó nemes értelmében szórakoztató operaelőadással lepte meg a Népszínház operatársulata a békéscsabai zenekedvelőket a zenei világnapon. Ka- maraeloadásban mutatták be Mozart híres-neves vígoperáját, a Szöktetés a sze- rájból című zenés darabot. A „kamaraelőadás” megjelölés itt mindössze annyit jelent, hogy a rendező, Kertész László, kisméretű színpadra tervezte meg az előadást, és a szokásosnál kisebb létszámú zenekart alkalmazott. Ám a jelmezek és a díszlet a valódi, minden igényt kielégítő operaelőadások színvonalán mozgott, és az említett meny- nyiségi csökkenés — ennyi ember és díszlet fér el a tájoló buszban — sem ment a minőség rovására. ✓ Miért ? Elsősorban azért, mert a zenekar: a mű előadásának fő tartópillére megállta a helyét, igen gondosan szólaltatta meg a kényes, finom, technikailag cseppett sem könnyű zenei anyagot. És azért is, mert a szereplőgárda is remekelt. Kiváló énekesnek bizonyult elsősorban a női főszereplő, Konstanza és Blonde megformálója; remekül énekeltek és — különösen Kálny Zsuzsa — jól is játszottak. Ugyanezt mondhatom Pedrillo és Oz- min megformálójárói is; jól éltek a vígjáték fordulataiból, fonák helyzeteiből adódó komikus lehetőségekkel, éltek vele, de ízléssel és mértékkel : nem éltek vele vissza. (Egyedül Iván József Belmontéjét éreztük — kissé — hangban bizonytalannak, fénytelennek, játékban nem eléggé érettnek.) Az egyszerű, de mutatós díszlet Sostarics Zsuzsa, a látványos és ötletes jelmez Rimanóczy Yvonne (Jászai-díjas) munkáját dicsérik. Mozart „Szöktetés”-ének ez az igényes, gondos és minden jel szerint szíwel-lé- lekkel megvalósított előadása azt mutatja, hogy nemcsak ígérni tudnak, hanem teljesítenek is. Örömmel látnánk ezek után a színház más kamarajellegű előadásait. A prózaiakat is, de főleg a zenéseket. Donizetti, Rossini vagy Kodály egy-egy színpadi műve az operalőadásokat néhány éve különben is nélkülöző Békéscsabán mindenképpen szükséges lenne. Varga János — Nem tudom eldönteni, hol éreztük legjobban magunkat Békés megyében. Minden fellépésünkkor, minden baráti találkozón a békési emberek szeretete sugárzott felénk — mosolygott Nyina Gyerkína penzai pedagógusnő, mikor élményeiről faggattuk. Alig hallottuk egymás szavát az Építők Művelődési Házának nagytermében, olyan vidám, hangos énekszóval csalogatták táncházba a Balassi táncosai a penzaiakat. — Már másodszor járunk Magyarországon — mondja Nyina. — Űjra találtunk barátokat, és ha szóban nem is tudjuk elmondani, amit szeretnénk, kézzel-lábbal, mutogatással megértetjük magunkat. Közben sokat nevetünk, s ez a vidámság még közelebb hoz egymáshoz bennünket. Grisinnel nagyon szeretünk együtt dolgozni. Otthon és itt is megköveteli tőlünk a hittel énékelést, a művészi fegyelmet. Így azRázga József régi magyar tánc dallamát tanítja a vendégeknek Táncos legyen a talpán, aki Mlinár Pál mozdulatait kö-v vetni tudja tán Penzában tanítás után sietek én is a próbákra, szinte semmi szabad időm nincs. Szerencsére a férjem megértő. Larissza, a kislányunk óvodás, sokat otthon van az apukájával, de a kórus koncertjeire együtt jár a család. Nem folytathattuk a beszélgetést, Nyinát szereplésre szólította a karnagy. Pillanatok alatt helyére került a népes kórus minden tagja, a zenészek, s máris egy orosz népdal édesbús dallamait hallgattuk. Bevallom, tartottam kicsit attól, hogyan barátkozik majd össze ezen a vasárnap délutánon közel 200 ember; a penzai népi együttes, a Balassi táncegyüttes, s a Bartók Vegyeskar tagjai. Már az első pillanatok merevségét közvetlen kedvességgel oldotta fel Rázga József, a Bartók Vegyeskar vezetője. Énekeltek a mieink, s énekre tanították a szovjet vendégeket is. „Tambur- tamburi — andandóri” — diktálta a régi magyar tánc szövegét a karvezető, s a három szót könnyedén megtanulta mindenki, a dallamot pedig rögtön elsajátították a jó hallású penzaiak. Barbócz Sándor vezetésével húzta a Békés Banda a talpalávalót. A zene és a tánc nemzetközi nyelvén nyomban megértették egymást a testvérmegyék fiataljai. Mégsem hagyhatjuk dicsérő szó nélkül az együttest állandóan kísérő tolmácsok munkáját, akiknek most is jelentős szerepük volt a jó hangulat kialakításában. A vasárnap délutáni találkozó a Körös étteremben fejeződött be, ahol Fekete Já- nosné, Békéscsaba város Tanácsának elnökhelyettese üdvözölte az együttest, s köszöntötte a Szura parti Penza. s a Körös menti Békéscsaba lakói között alakuló barátságot. Penzaiak a közönség soraiban ■■•••■■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■«■■•■•■•■■■■•■•■■•■••■■■■••■■■■■■■•a»•■■•■•■•■■■■■■•■■••■••■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■I SZEBERÉNYI LEHEL: A RÉM Regény 60. Kézenfekvő, hogy Zsab- ka menjen. Ő a lepényevés győztese, ő kapta a leves sűrejét. No, meg mint vezérnek is, neki kell lenni az elsőnek. Azt most gyorsan feledték, hogy Zsabka Janó utóbb mintha nem ragaszkodott volna a marsall- bothoz. Most se ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen a kannáért. Moccanatlanul ült a kövön. Ugyanolyan makacs hallgatással, mint amilyen makacsul tekintgettek feléje. — Na, nincs vállalkozó? És ekkor felállt a lány. Anyicska. Hátradobta dacosan a munka hevében szétlazult fona'tait, és felállt. Buda tanító már várta, hogy ez történjék. Mert látta, hogy nyugtalanul fész- kelődik ültő helyében; látta a szíve heves dobogását, az izgalom ágaskodását az ide-oda röpdöső tekintetében; sőt azt a kis kerek tavat is látta a szája szegletén, amelyben a gúnyos mosoly fészkelt, mihelyt a kérdés elhangzott, s a csend reá beütött. S most Anyicska felállt. Fejét hátravetette, és szó nélkül elindult. Az arcokon meglepődés, a röstellet pírja. — Anyicska! — szóltak utána. — Ne viccelj! Anyicska már rálépett a zúzalékra a meddőhányó lábánál. S nevetett. — Nem viccelek. — És szökellt felfelé, bozótról bozótra, mint a könnyű zerge. Már csaknem fenn volt a sötétlő erdő falánál. Buda tanító utána kiáltott: — Itt nézd csak meg! A forráshoz ne menj! S a fiúk meghallották hangja mélyén a furcsa remegést. összenéztek: aggódik? Ha nincs ott senki, miért aggódik? ö is hiszi?! Buda tanító nem hitte. De néha biznyogatnia kellett magának, hogy nem hiszi, szorongásos pillanatokban. Vagy ■=- mint most — az idegek próbáltatásában. Kinek nincs a lélek legmélyén olyan zuga, ahová már nem ér le az értelem fénypásztája, s ahol tán betemetve az ősök hite szunnyad? Hogy néha, mint a visszajáró lélek, megkísértsen, s jelenlétére döbbentsen bennünket? Noha az értelemig akkor se, csak az idegekig tud felhatolni. Buda tanítóban is csak az idegekig hatolt fel, s szorongó kiáltása az idegek zárlata volt csupán. A lány odafenn semmit se szólt. Az erdő árnyéka kitárta elé karját. Ott állott már a lány, a !■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■« Az orosházi búcsúfellépés • után kedden, október 3-án, ! látogat el a penzai művészfény és az árnyék határán, j együttes Szegedre. Szerdán, S most szőke haja lobbant ■ október 4-én utaznak haza egyet, s nem látták többé. S testvérmegyénk képviselői. A fiúk szótlanul ültek a helyükön, s Buda tanító se szólott. Ügy ültek ott, mint a varjak, vagy temetés után a rokonság. Üresen, bénul- tan, Holub Ciprián mozgolódott csak, mert az élet nem áll meg, s a kővel el kell indulnia; estébe hajol, mire a faluba ér. S akkor felálltak, hogy dolgozni indulnak. S ahogy felálltak, látták, hogy Zsabka nincs ott. Üres a kő, s nekidőtve az üres bogrács. Hm... — mondták magukban a fiúk. De Holub Ciprián látta Zsabkát elmenni, s egy bokorcsoportra mutatott, lefele a falu iránt. — Gyün az — mondta —, végzi csak nagydolgocskát. A fiúk nekiláttak a munkának, de valahogy nem volt nagy kedvük. Ingerülten rászóltak egymásra a legkisebbért. — Elütöd a lábam, te marha! — kiáltott Feró. — Mért teszed oda?! — csattant vissza Marci. (Folytatjuk) Bede Zsóka ■ A magyar néptánc egysze■ rűbb lépéseit járják Born ! Miklós vezetésével a. gimesi j táncház vállalkozó szellemű ; táncosai Fotó: Gál Edit KÉPERNYŐ Izgult az ország Sokszor hallani manapság, hogy az átmeneti kor velejárójaként a régi erkölcsi normák egy része elavult, az újak meg még csak alakulóban vannak, s ezért a kettőség, a bizonytalanság állapotában élünk. Hiányzik egy tételes erkölcsi kódex, amelyben mindaz benne lenne, amit ma és a közeljövőben betartandónak kívánunk megjelölni. Nem alaptalan ez az igény, főleg azok részéről, akik biztosak akarnak lenni egyes — még nem a jog szabályozta területre tartozó — cselekedetek megítélésében. Pedig, ha mást nem is veszünk tekintetbe, csak azt, hányán ragadnak tollat naponta, hogy egy-egy műsorról, újságcikkről vagy inkább azok kapcsán kifejtsék morális véleményüket, el kell ismerni, akár vannak írott szabályok, akár nem, az emberek élénken reagálnak minden olyan dologra, amely felbillentené a többség által helyesnek tartott erkölcsi elképzelést. Ezért váltanak ki nagy visszhangot például az elhagyott öreg szülőkről, testi-lelki gyötrelemnek kitett gyerekekről, a helyzetükkel visszaélő vezetőkről, vagy a mindenfajta közömbösségről szóló riportok. A Jogi esetek ennél tovább lépett. Olyan kaput tárt ki, amelyen azelőtt csak azok mentek be, akik egy- egy ügyben érdekeltek voltak, vagy közük volt hozzá. Évek óta havonta egyszer mindenki beléphet a tárgyalóteremmé alakított tévéstúdióba, sőt részt is vehet a valóságból vett, különleges esetek megítélésében: a meghívott nem hivatásos „szakértők" és a levélben megírt saját vélemények által. A műsorszerkesztők a megmondhatói, milyen sokan élnek ezzel a lehetőséggel, igazságérzetüknek megfelelően. Mert mint az adások elején ismertetett levélrészletek tanúsítják, általában megoszlanak a vélemények. Ki ennek, ki annak ad igazat. Csak legutóbb nem. Egy váratlan halál okozta örökösödési ügyben a fiukat elvesztő szülők és a válási eljárás közben megözvegyült feleség harcolt a mintegy 300 ezer forint értékű kép- gyűjteményért. A szülők egyébként nem léptek volna föl igényükkel, de az asz- szony majd egy éve fiuktól külön, egy másik férfival él, s a bírósággal írásban is közölte, hogy újból férjhez akar menni. Ám a végzetes szerencsétlenség röviddel a válás kimondása előtt következett be, ezért a nő törvényes feleségnek tartja magát, aki jog szerinti örökös. Utólag még azzál is érvel, biztosan megbocsátott volna a férje, ha visszamegy hozzá, s ő foglalkozott ezzel a gondolattal. A fölolvasott levelek a nézők egységes álláspontját tükrözik. Számítást, képmutatást látnak ebben a viselkedésben, s úgy vélik, nem illeti meg az örökség, annak ellenére, hogy a férj halálakor formálisan még fennállt a házasság. Papíron. Ügy írtak, ahogy érezték, indulattal, de a sorok közt az is ott bujkált, hátha a jogszabály. ..? Igen, bármennyire kívánta is az ember ezt a döntést, teljesen biztos nem lehetett benne. A jogi szakértő szavai oldották föl a feszültséget, a konkrét ügyön is túlmutatva: az öröklési jog a valóságos házassági együttélést veszi figyelembe, s ezért nem a feleség az örökös. Izgult az ország — már ha a több millió nézőt annak lehet tekinteni — és megkönnyebbült. Mert jó tudni, hogy a jog a mi erkölcsi érzékünk szerint működik. És nemcsak ebben az esetben. Vass Márta
