Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-20 / 248. szám
1978, október 20„ péntek A béke szolgálata n legtöbb ember gondolat- és képzeletvilágában megtalálhatók a közvetlen, vagy közvetett úton szerzett háborús emlékek. Sőt, az idősebbek között akadnak olyanok is, akik mind a két világháborút végigélték, s a pusztítások, a megpróbáltatások gyötrelmeit saját bőrükön tapasztalták. Ezért az ő gondolkodásmódjuk merőben különbözik a katasztrófákat át nem élt, fiatal nemzedékétől. Az ifjúság — szerencsére — csak a történelmi könyvek, a szemtanúk elbeszélései, vagy a művészeti alkotások révén kaphat képet a múlt kataklizmáiról, vagy a tömegkommunikációs eszközök jóvoltából napjaink helyi háborúiról. Például a televízióban láthatók az egymás mellé fektetett holttestek, vagy a sok sebből vérző emberek. Ezek a szörnyű képsorok megdöbbenthetik a nézőket. A rafinált, gyilkos harci fegyverek, a természeti csapások, nagy emberáldozatairól szóló gyakori jelentések, vagy a terroristák heteken át tartó alkudozásai, vagy a krimifilmek to- váb sokkolják az embert. Mikor az éhezők millióiról és a fegyverkezésre fordított mil- liárdokról hallunk, akkor e felháborító kontraszt láttán úgy érezzük: egymagunk tehetetlenül, s kiszolgáltatottan állunk szemben valami szörnyű gépezettel. Ám a többség akarata sem minden esetben érvényesül, mégha az a köz javát szolgálja. Kétségtelen: az egyén és a tömeg kölcsönhatásban áll egymással. A kérdés az: kié a döntő szerep? Általában a külső és belső erőviszonyok alakulása, az adott gazdasági, politikai és társadalmi helyzet, a vezető személyiség talentuma, és még sok egyéb tényező is meghatározza ezt. Erről ennyit, mert a téma szélesebb és mélyebb kibontását már elvégezték a filozófusok, a történészek és más tudományágak jeles képviselői. De mit is mondhatnánk még „napilap szinten” a békéről, a háborúellenes mozgalmak jelentőségéről? Mindenesetre új megállapításokat már nehéz leírni. Nem is ez a szándék vezeti azok tollát sem, akik elméletileg kívánnak foglalkozni ezzel a kérdései. A tömegtájékoztatás • mégis több ponton kapcsolódik ide. A fő cél az, hogy a rádió, a tv, a sajtó gyorsan és hitelesen tájékoztassa a közönséget azokról a konferenciákról, nagyméretű akciókról, tüntetésekről, amelyek a békeharcról, a tömegek szabadság iránti vágyáról tesznek tanúbizonyságot. Ilyen lesz többek között a IX. magyar békekongresszus is, amelyet az Országos Béketanács ez év december 1-re hívott össze. A szocialista tábor országaihoz hasonlóan hazánkban is szétválaszthatatlan folyamatnak tekintjük a szocializmus felépítéséből adódó feladatok megoldását és a békeharcot. Amit már e célok elérése végett államunk a saját polgáraitól elvár, elsősorban az, hogy mindenki legjobb tudása, képessége szerint vegyen részt a munkában, és szolidaritást vállalva támogassa a más társadalmi rendszerben élő tömegek demokratikus harcát. A módszerek, a lehetőségek — talán mondanunk sem kell — mások. Ahol például mélyek a társadalmi ellentmondások, ott esetenként élesebbek és nyíltabbak az egymással ellentétben állók eszközei is. Jogosan állíthatjuk: merészen cselekedtek azok az amerikai fiatalok, akik a vietnami háború elleni tiltakozás jeléül -elégették a behívó- parancsot; vagy külföldre távoztak, hogy elkerüljék a sorozást. Akadtak olyan buddhista szerzetesek, akik benzinnel leöntöt- ték és meggyújtották magukat, s égő, eleven fáklyaként váltak mártírjaivá a délkelet-ázsiai országok imperialistaellenes küzdelmeinek. F öldünk különböző pontjain (a Közel- Kelet, Latin-Amerika, Afrika), szintén folytak, és még napjainkban is folynak a diktatórikus, a más népek és népcsoportok elnyomására berendezkedett hatalmi csoportosulások megdöntésére irányuló politikai és fegyveres akciók. Ezek résztvevőinek, szervezőinek támogatását a szocialista országok a Szovjetunió vezetésével vállalták és vállalják ma is. Valameny- nyi állampolgár, aki az érzelmi-tudati azonosuláson és az erkölcsi támogatáson kívül anyagi javainak, vagy keresetének kisebb hányadát is felajánlja, például a harmadik világban élő népek megsegítésére, bármilyen köznapiasan is hangzik — a sok kicsi, sokra megy elv alapján — már ő is jól szolgálja a béke, a haladás ügyét. —y—n Tények a tanyákról Orosháza „külterületi lakott helyei” „Tanyás agrárvárosaként említi Orosházát Fancsovits György, a városról írott monográfia egyik, fejezetében, mégpedig a következő összefüggésben: „Orosháza a 30-as évek második felére, a 40-es évek elejére kinőtte községi mivoltát. Az árutermelő mezőgazdaság, fejlett állattenyésztés, a kedvező és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok, üzlethálózat Orosházát „tanyás agrárváros” rangjára emelte. Ám ez a rang a felszabadulás után már nem kedvezett a társadalmi-gazdasági fejlődésnek, sőt! Az „Orosháza ■ történéte” egy másik fejezetében Darvas József ezt írta: S Orosháza egyik gondja úgyis a nagy tanyavilág. Az 1960-as népszámlálás szerint külterületen — ez leginkább tanyát jelent — lakik 5526 fő. Ezek jelentékeny része most, a szövetkezetek létrejöttével a városba iparkodna.” S iparkodott is — bár az elnéptelenedés nem olyan gyors ütemű, miként azt a 60-as években feltételezték. Monori tanyák, Bónum, Alsótanya, Tatársánc, Gyö- keresi tanyák, Alsósóstanya — ilyen és hasonló nevet viselnek- a hivatalosan — „külterületi lákott helynek” nevezett tanyavilág különböző pontjai, melyek Orosháza köré csoportosultak. Jelenleg 2600—2700-an élnek ezeken a tanyákon — tehát hozzávetőlegesen feleannyian, mint 1960-ban. Az adatok, melyek a városi tanács idei szeptemberi ülésére összeállított jelentésben szerepelnek, önmagukban is- sokat elárulnak a külterületen élő lakosság helyzetéről. Eszerint összesen 35 külterületi lakott hely — tanya —, és 7 utcarendszerbe rendezett lakott hely tartozik Orosházához. A városi tanács e hét területrész megnyugtató rendezését határozta el : részben a belterülethez visszacsatolást, részben pedig a zártkertekre vonatkozó szabályok érvényesítését látta szükségesnek. így a belterületi határmódosításokat a most készülő általános rendezési tervben is figyelembe veszik. Visszatérve a tanyavilágra: az elmúlt öt évben 292 tanyát bontottak le, de a meglevő 1007-ből is csak 859-ben laknak. Az épületek 15 százalékát — amely lakatlan, romos, életveszélyes — tehát 148-at le kell bontani. A tanyákból elköltözők zömmel Orosházán telepednek le. Észrevehetően csökkent az olyan családok száma, ahol óvodás, iskolás korú gyermek van. Persze, vannak, akik kitartóan ragaszkodnak ehhez az élethez. Elsősorban rájuk gondolt a tanács, amikor négy üzemi lakótelepet jelölt ki Kiscsákón, Pusztaszentetor- nyán, Monoron és Tatársáncon azzal a céllal, hogy itt, e forgalomba bekapcsolt telepeken kulturáltabb lakás- körülményeket teremthessenek majd, de öt év alatt ösz- szesen csak 22 házat építettek ezekén a lakótelepeken. Közismert, hogy igen sok idős ember él a tanyavilágban, akik közül nem egy ápolásra, gondozásra szorul. S ahol nem veszi körül gondoskodó család az öregeket, ott a tanácsra hárul a gond I , — amelyet elismerésre méltóan igyekeztek enyhíteni a termelőszövetkezetek is. A magatehetetlen idős embereket szociális otthonokba helyezik el, illetve házi szociális gondozók törődnek velük. Tegyük nyoihban hozzá: a körülmények — így például az a tény, hogy néme- i lyiK épület a kövesúttól több kilométerre fekszik, sárban, : hóban nehezen közelíthető » « meg, nincs kapcsolata a : ^ "külvilággal — eleve megne- | hezítik az idős emberek életét, és a velük való törődést : is. Az eddigi tapasztalatok arra utalnak, hogy a jövőben ; tovább csökken a „külterü- [ leti lakott helyeken” élők, és ' ennek következtében a ta- s nyák száma is. Kivételek ta- j Ián a közvetlenül a város í közelében levők, amelyeket j mostanában szívesen vásá- ! rolnak afféle „hétvégi tanyá- ! nak”. A köztudatból lassan kikopik majd a tanyavidék elnevezés. A távlati terv ugyanis az, hogy az elhanyagolt, használhatatlan tanyák lebontása után a 35 elnevezés helyett egységesen „Orosházi tanyák” néven tartják nyilván és számozzák majd ezeket a külterületi épületeket. (Emellett természetesen megmarad az említett négy üzemi lakótelep elnevezése.) Ugyanakkor arra is gondolt a városi tanács, hogy a tanyavilág településtörténetét, a 35 külterületi lakott hely eredetét, életét, elnéptelenedését szükséges lesz feldolgozni, megörökíteni az utókor, az egykori „tanyás agrárváros” leendő lakói számára is. T. I. Régi Kossuth-díjasok Beszélgetés aranyszínű rizling mellett „Kerekes András, a végegyházi Szabadság Termelőszövetkezet elnöke, aki a végegyházi Szabadság Termelőszövetkezetet az ország legjobb termelőszövetkezetei közé emelte. Ez a szövetkezet nyerte el az MDP 111. kongresszusának zászlaját, a Minisztertanács és a Termelőszövetkezeti Tanács 1954. évi vándorzászlaját.” (Viharsarok Népe, 1955. március 17.) Legalább négy évet még kihúzhattam volna... Fotó: Császár Lajos Előhang A gyűrött, harmatcseppes kukoricaleveleken megtelepedett a hajnali köd. A tin- taszínű köikénybogyók, mint csapzott verebek sorakoznak a bokor ágain. A vasparipa lomhán elcsattog a megkopott síneken. Lucskos, hideg betonjárdán elindulok a falu felé. Barna lurkók csapata viháncol az utcán, egy öreg cigányasszony botjára támaszkodva megkérdi : hány óra. Az új tsz-központ előtt munkaruhás emberek várakoznak. A sarkon most nyitották ki a borbélyműhelyt. A terménybolt felől idősebb néni közelít. Megszólítom: — Tessék mondani, ismer Végegyházán Kossuth-dí- jast? Megáll. Fejkendője alól sűrű pillantásokat vet rám. — Kérdezze meg lelkem a tsz-irodán, ott biztosan tudják. — Tsz-elnök volt valamikor — próbálok segíteni. /— Akkor Kasza Mihály, vagy Kerekes András lehetett — élénkül meg a hangja. — Itt a Kossuth utcán mindkettőjüket megtalálhatja. Az önkiszolgáló élelmiszerbolt előtt gyerekkocsit toló fiatalasszonnyal találkozom. — Kossuth-díjas tsz-elnök? Nem, nem ismerem. Néhány éve költöztünk ide, nekem senki sem beszélt róla. Az üzlet pénztárosnője besöpri az aprópénzt a fiókba. — Persze, van Kossuth- díjasunk. Hogy is hívják? — néz az egyik vásárlóra, aki habozás nélkül rávágja: — Kerekes András bácsi. A főutcán, rózsaszínűre festett házban lakik. Közjáték Most itt áll előttem, a rózsabokros udvaron, nem messze a vihar által kitépett diófa hatalmas tuskójá- tól. A lugas előtt két takaros fahordó, a szín alatt szőlőprés. Távolabb terhűktől megszabadult gyümölcsfák készülnek a télre. Benn a nagyszobában az apró díszek között karcsú hegedű. Kerekes András leül a nagy fotelba, és rám villan a szeme. —• Kérdezzen, elvtárs — bíztat, miközben ősz bajuszát simogatja. Elgondolkozom. Mit kérdezzek? A hirtelen találkozás megbénítja a nyelvemet. Több mint két évtizedig állt egy közös gazdaság élén. Mi az érdekesebb : a siker, a kínlódás, a mámoros diadal, a keserű csalódás? Miért adtak Kossuth-díjat ennek az embernek 1955-ben? Ha nem is felejtették el teljesen, mennyi idő kell, hogy így legyen? Egyáltalán: számítanak-e rá, meghallgatják, ha szólni akar? Végül kibököm: — Kedveli a bort? — Csak módjával. Nagy a család. A három lányomnak 11 gyereke van, s született két dédunoka is. Ha összejövünk, kicsi a lakás, — mondja és aranyszínű óbort tesz az asztalra. — Fanyar ez a rizling, de attól jó. Az idén alig terem szőlő. A vihar, a jég és a fagy tönkretette. — Mikor ment nyugdíjba? — Február volt, 1970-ben. Egy évvel hagytam el a hat- vanat. Nem mondtam senkinek, de megbántam. Legalább négy évet még kihúzhattam volna. Az egészségem viszont eléggé megromlott. — Szerette a földet? A hangja felizzik, szomorú és vidám is egyszerre. — Először nem. Végegyházán születtem, a nagyapám is itt élt. Az apám részes arató volt a nagybirtokon. Már 11 éves koromban dolgoztam. Emlékszem, 1921- ben kaptunk 1200 négyszögöl OPB-földet, hat kilométerre a falutól. Tudtuk, szemfényvesztés az egész, hiszen a földesurak öt pengő adót fizettek holdanként, tőlünk húszat követeltek. Ezt a terhet senki sem tudta elviselni. Maradt a vándorélet, a summásság. Vékony gyerek voltam, szinte elvesztem a cséplőgépen. Az öregem etetett, én meg a kévét vágtam. Mezőhegyesen, a gazdaságban dolgoztam 1923-ban, amikor anyám az első kabátot vette. Soha nem felejtem el a ferde vál- lú ruhadarabot, amelynek mégis örültem. Hallgatunk egy sort, koccintunk. — Hányán voltak testvérek? — Hárman. Csakhogy alig akadt munka. Az erdőre jártunk, ahol 80 fillért kerestünk naponta. Egy kiló cukor meg 1,20 pengőbe került. A 30—40-es években minden esztendőben behívtak katonának. Aztán háború, négy év hadifogság következett. — Mikor jött haza? — Egészen pontosan: 1948. november 21-én. A termelő- szövetkezet pedig 49-ben alakult. Mindjárt megválasztottak elnöknek. Akkor semmi sem ment vita, harc nélkül. Sokan ellenezték a szövetkezést, szabotáltak. Háromszor rugaszkodtunk neki a szervezésnek, míg negyedszerre sikerült. A 17 család kilenc hold földön kezdte a gazdálkodást. két bivallyal. A következő év őszén már közösen vetettünk, s a tagok száma elérte a 120-at. — Tanult-e közben? Nézi, nézegeti a tenyerét, aztán megszólal: — Az öthónapos iskola után 1952-ben elvégeztem a mezőgazdasági akadémiát. Az aszály azonban elintézett bennünket. A következő évben mintagazdaság lettünk. Olyan terméseredményeket értünk el, amelyre felfigyelt az ország. Meg is kaptuk a kiváló címet, a vándorzászlót, nekem pedig Kossuth-díjat adtak. — Mit szóltak az emberek? — Volt, aki csodálkozott, irigykedett, de a többség örült. Tudták, az elismerés nemcsak nekem szól, hanem az egész tsz-nek. Gondolja el: akkor rengeteg ember csúfolódott a „virágzó mezőgazdasággal”, s mi megmutattuk nekik, hogyan kell gazdálkodni. — Milyen tsz-t hagyott az utódokra? — Gazdagot. Fejlesztettük az állatállományt, építkeztünk, gépesítettünk. A 60-as években az ország tíz legjobb közös gazdaságai között tartottak számon. Az utódom azonban sok •mindent elrontott. Eladták a szarvas- marha-, a juh- és a baromfiállományt. A szakemberek nagy része elment. A mostani elnök fiatalember. Úgy vélem, jó úton jár, de idő kell, míg mindent helyrehoz. Utóhang — Hol tartja a Kossuthdíjat? Feláll. Odalép a szekrényhez és hatalmas mappát vesz elő. Benne az oklevél, az 1954-es Munka Érdemrend- igazolvány, az 1934-ben keltezett szociáldemokrata párti és az 1950-es párttagsági könyv. — Tudja, a hetvenhez közeledve az ember egy kicsit elfárad. Nem mondom, hogy mellőznek, meghallgatnak a párttaggyűlésen is, persze az más kérdés, hogy megfogadják-e a tanácsomat. Húsz évig voltam tanácstag. Elnöke vagyok a HNF béke- és barátság-, az ÁFÉSZ intéző bizottságának. Kezébe veszi a hegedűt, megsimogatja. Az előszobából egy citerával tér vissza. — Valamikor hegedültem a népi együttesben. A cite- rát viszont jobban kedvelem. Tisztább, igazabb a hangja. Ujjait ráhelyezi a vékony húrokra. A dallam szétszalad, betölti az egész lakást: Vékony héja, vékony héja / Van a piros almának ... Seres Sándor
