Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
1978. szeptember 3., vasárnap o SZÜLŐFÖLDÜNK A börsallang művésze — Honnan vettétek ezt a csodálatos bórsallangot? — kérdeztem barátomtól, akinek lakásában főhelyen díszlett a fekete bőrből, aprólékos műgonddal font bőrsallang. — A dombiratos! szíjgyártótól. Hírét se hallottam az ügyes kezű dombiratosi szíjgyártómesternek, nem csoda tehát, hogy felébredt a kíváncsiságom, hogy közelebbről megismerkedjek vele. — Ne haragudjon, hogy megállítom, nem tudja véletlenül, merre lakik Jéger mester? — Dehogynem. Csak visz- sza kell fordulni, mert a község legszélső utcájában, annak is a közepe táján lakik. Árpád utca 60. Alacsony, frissen meszelt ház. Cégtábla nincs a falon. — Nyugdíjas vagyok — szabódik az idős mester —, nemigen vállalok njár munkát. Amit csinálok, a magam örömére teszem. A műhelye is alacsony, cserzettbőrszagú. A falon szépen felkantározott lovak Fotó : Béla Ottó fényképei, a szabászasztalon meg egy aprócska kis lovasszobor. — Nagyon vonzódom a lovakhoz, nekik is köszönhetem, hogy a szíjgyártó mesterségnél kötöttem ki annak idején. Több mint fél évszázaddal ezelőtt szerződtem le Háy János szíjgyártómesterhez. Apám földműves volt. anyám származott iparos családból, s ha szabad azt mondanom, az ő parancsára lettem én is iparos ember. A mesterem? Precíz, jól képzett szakember volt. Dolgozott ő Bécsben, Aradon, Lip- pán és Budapesten' is. nem is tudom hogy keveredett erre a vidékre. Nem panasz- kodhatom rá, so^ mindent tanultam, bár igaz, hogy csak a lószerszámok készítésében volt igazán nagy. Nyerget például nem készített soha sem, de én arra is kiváncsi voltam, vettem egy ócskát, szétbontottam, s aprólékosan megvizsgáltam, hogyan is készülhet. Jöjjön, megmutatom közelről is. milyenek a jó lószerszámok. A ház előszobájában egy, erre a célra készített, állványon pompázik a lószerszám. Fénylik a bőr, csillognak villognak a fémből készült veretek. — Hallottam egy kiállításon, hogy egy ötösfogatnak a szerszámáért 150 ezer forintot is elkérnek. — És ez nem eladó? — Nem mondom, ha akad rá vevő, odaadom, de különösképpen nem keresem őket. Tudja, úgy van ezzel az ember, ha valamit kedvére csinál, attól nehezen válik meg, még ha a pénznek sem vagyunk bőviben. A falakon a már megcsodált bőrsallangokból néhány. — A menyem látta valami kiállításon, s kérdezte, apuka, maga nem tudna ilyet csinálni? Hogyne tudnék, lányom, de hát nem divat ez már. Dehogynem, mondta, most igazán divatosak ezek a bőrdíszművek. Iparművészek foglalkozna^ vele, s felkapott tárgyak lettek az új otthonok berendezésénél. Van nekem egy ezredforduló táján készült bőrdíszműárjegyzékem, bécsi eredetű. Abb,a vannak ezeknek a sallangoknak a rajzai. Meg is csináltam a menyemnek, egy hét múlva megint jött apuka, csináljon még, Amerikából volt egy vendégünk, el- kunyerálta. Azt mondta, minden pénzt megadna érte. így kezdtem aztán ezeket fonni. Nem egyszerű munka, 5-6 nap rámegy egyre. Van időm, ráérek, meg tudja, úgy van vele az ember, hogy ez már közelebb van a művészethez, mint a mesterséghez. Nekem meg van erre hajlamom. Annak idején mondogattam is az inasnak édes fiam, úgy kell megcsinálni valamit, hogy azután megérdemeld a mester megszólítást. Nézze ezt a nyerget. Angol priccsnyereg. A fiam mezőgazdász, szokott lovagolni, neki készítettem. Amikor meglátta, azt mondta, apuka, én sajnálom ezt a lóra tenni, összepiszkolódik. De oda ne adja senkinek, majd elviszem. Jéger Elemér munkái megérdemlik a dicséretet. Az egyik legősibb magyar foglalkozás talán utolsó mohikánja, .sem közel, sem távol nincs már szíjgyártómester a környéken. Nagy kár lenne, ha ezek, a már népművészeti számba menő értékek elkallódnának. Pedig úgy tűnik, nemigen lesz mesterségének folytatója, legalábbis Dombiratoson. Munkái egyre több helyen találhatók, és ezek még hosszú ideig árulkodnak majd a szinte névtelen mester művészet iránti érdeklődéséről, kézügyességéről, az egyre inkább kihalóban levő ősi mesterség szeretetéről, ápolásáról, precíz, szakmát szerető munkájáról. Csónakázók paradicsoma Csongrád megyében, a romantikus környezetű mártélyi üdülőhelyet sokan keresik fel az ország minden részéből, és gyakran fordulnak meg külföldi vendégek is. A nyárutón a mártélyi Tisza-öböl a csónakázók paradicsoma (MTI-fotó: Tóth Béla felvétele — KS) Aquincum, a Duna partján Két évezrede, hogy város született a Duna jobb partján, a mai hajógyári sziget szomszédságában, a római Aquincum. Honfoglaló őseink még valahol a Volgán túl, a Belaja folyó partjainál pásztorkodtak, amikor itt, a Duna mellett erős katonai tábor alakult, és nemsokára a polgárváros is: kereskedők, iparosok otthona. Könnyű az utazás kétezer esztendővel a múltba, elég annyi, ha felül az ember egy HÉV-szerelvényre, és szűk félóra után leszáll az aquincumi megállónál, gyalogol egy keveset vissza, Óbuda felé, és máris ott találja magát Pannónia nevezetes városának újmódi kapujában. A romterület és a múzeum egyetlen szempillantás alatt kézen fogva vezeti vissza az érkező utast a pannon időkbe, olyan eleven, lüktető, tapintható a hatás, hogy ritka rá az igazi szó. Előbb a múzeum. Klasz- szikus építmény, fedett kőtár fogja körül. Ez a kőtár még elevenebb találkozás a hajdani hódítókkal, a Dunán inneni terület uraival, mint a múzeum és mint a romterület. Sírkövek, két méter magas monstrumok, s a domborművek a halottak arcvonását őrzik. „Tiszta életet élj, igazságos ésszel, derülten, már mint gyermek, ifjú. majd férfi és fáradt öreg” — tudósít Epi- kurosz filozófiájáról egy itt talált verses sírfelirat; megállhatunk egy üres szarkofág felett, melynek oldalán latin mondatok közlik, hogy Aelia Sabina aquincumi orgonaművésznő nyugodott benne, és „memoriae”: emlékének az örök nyoma legyen. .. Bár a szentendrei úton rohangálnak az autók, és idehallatszik a HÉV tülkölése is, a kerítésen túli, kétezer évvel fiatalabb világ mégsem tör ide, ennek a másiknak sokféle üzenete annyival erősebb, lenyűgö- zőbb... Érdekes: sokan vagyunk. és a mészkőből, márványból faragott sírkövek, oltárkövek között halk szavú a beszéd, kimértebb a lépés, még az egymás iránti előzékenység is mintha új erőre kapna. Több tucat oltárkő Jupiternek és Silvanusnak, közöttük kis „házi” oltárok is. Nocsak, figyelmezünk jobban: kit tiszteltek az aquincumiak Silvanusban, hogy olyan népszerű volt itt, a Duna partján? Később veszem csak kézbe Mócsy András könyvét, melyben Pannónia késő császárkori történetét írja le. Gyorsan rátalálok Silvanusra, alig kell keresni. „Annak okát, hogy miért éppen Silvanus vált Pannónia legnépszerűbb istenévé, úgy deríthetjük ki, ha magának Silvanus istennek a jellemző vonásaiból indulunk ki. Silvanus nem vált egy politikai gondolat istenévé. Legfeljebb az iro- dalmilag befolyásolt szimbolikában testesítette meg Pannónia provinciát, maguk a pannóniaiak azonban nem fektettek súlyt arra, hogy Silvanust hazájuk szimbólumának fogják fel. Az isten leggyakoribb mellékneve éppen nem mondható hivatalosnak : Silvanus do- mesticus („házi Silvanus”), s ennek megfelelő a legtöbb ábrázolás is, amelyek egyszerűen öltözött szakállas férfit mutatnak szőlőmetsző vagy kerti késsel, gyümölcscsel vagy fával és egy házőrző vagy juhászkutyával.” Egyszerű, szakállas férfi: földművelő, természetkedvelő, tiszta életű. íme, Silvanus kultusza és a görög Epikurosz filozófiája mint összeboruló faág találkozik Pannóniában. A többi mára fantázia játéka, a valóságos fantáziáé: Silvanus oltárkövein illatos füvek égnek, s borral locsolja a lángokat pannon ismerősünk... Aztán szívesen vezet tovább, hogy megmutassa a múzeum és a romterület kincseit, mintegy varázsütésre életre keltve a nyüzsgő polgárvárost, a közfürdő öltözőjét, a langyos vizű medencét, a hideg és forró fürdő vendégeit, a közeli vásárcsarnokban az áruikat kínáló kereskedőket, és a csarnok szomszédságában a csendre intő Fortuna Augusta szentélyt, ahonnan elindulva, balra a Fórum, jobbra az iparosházak és boltok sora hívja az utast, pénzét költeni... Másik fürdőház amott, külön férfi- és külön női medencével, újabb szentélyek és egyesületi székházak, a legszebbek talán az oszlopokat őrző collegium juventutis, az ifjúsági egyesület székházának romjai. Sárgán tüzelő napfény csorog a kétezer éves romokon, a homorúra koptatott fürdőházi ajtóküszöbön, és a múzeum bejárata melletti bronzreliefen, melynek sorait illő elolvasni : „Gömöri Havas Sándor államtitkár, fővárosi bizottsági tag, 1824— 1894. A főváros múltjának lelkes barátja, ezen aquincumi ásatások kezdeményezője.” Aquincum i. sz. 124-től municípium, (önkormányzattal rendelkező város) római közigazgatással ; 194-ben co- lonia (kiszolgált katonákkal benépesített város), 15 ezer lakossal. Tíz császár látogat el ide i. sz. 81-től 375-ig, Domitianus, Hadrianus, Marcus Aurelius és mások; 10 kilométeres a szennyvízcsatornája, ivóvizét a több kilométerre fekvő, mai Rómaifürdőtől vezették Aquincu- mig; hangversenyeinek, irodalmi felolvasóestjeinek híre Rómáig jut, víziorgonája hangszerritkaság... A negyedik évszázadban emelik az első ókeresztény bazilikát, majd megérkeznek a hunok, és Aquincum elmúlása lassan bekövetkezik. Másfél ezer évvel később felszállók újra a HÉV-re, és Óbudán át Budára érek, ahol ugyanúgy villog a nyári fényben a folyó, mint annak idején, amikor az istenekben bővelkedő aquincumiak „a hömpölygő Dunának” is szenteltek egy oltárkövet. Ott van, a* kőtárban, bárki megnézheti. v Sass Ervin Az ifjúsági egyesület oszlopcsarnoka. Fent: a múzeum és előtte a közfürdő romjai A szerző felvételei