Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

1978. szeptember 17., vasárnap Képzőművészeti világhét Pénteken délután Gyulán, a várban Pogány Gábor művé­szettörténész nyitotta meg Kiss György, Koszta Rozália, Szé­kelyhídi Attila, Gyuláról készített tus- és tollrajzkiállítását Aszalós Endre művészettörténész nyitotta meg szombaton délelőtt Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban a Bé­kés megyei művészek szobrait és plasztikáit bemutató ki­állítást, amelyet október 29-ig láthatnak az érdeklődők Szombaton délelőtt nyílt meg Gyoma új kiállítóterme, ahol az év legnagyobb részében Corini Margit festőművész ké­peit látják a művészetbarátok. Corini Margit huszonnyolc festményt ajándékozott életművéből a nagyközségnek. A „párizsi éjszakák festőjének” kiállítására eljött a francia nagykövetség tanácsosa; Jean Michel Leclercq is Fotó: Béla Ottó, Veress Erzsi, Szeverényi János Elhagyatott gyűjtemény A vendégkönyv a régi. Nagyon régi. Az ötvenes évek elejéről való az első beírás, aztán megtalálom azt is, amit jómagam írtam oda 1957 kora nyarán. Huszon­egy éve, akárhogyan szá­molom, annyi. Csodáltam a kis helytörténeti gyűjte- méyt, ungyanitt, a dévavá- nyai, Kossuth utca 40-ben, dr. Bereczki Imre nyugal­mazott gimnáziumi tanár házában. Azóta azonban sok minden megváltozott, öre­gedtünk huszonegy évet, velünk a ház is, amit, nem kérdeztem ugyan, de jól látható, hogy az elmúlt év­században építettek. Vagy a századforduló körül, mind­egy: régen. És az elmúlt két évtized nem használt sem a gyűjteménynek, sem a két szobának és a raktár­nak, ahol ma már csak zsú­foltság van, kiállítás nincs, s ahol dr. Bereczki magán- gyűjteménye a megőrzés és a fenntartás legelemibb fel­tételeit sem kapja meg. Sietek hozzátenni, hogy nem dr. Bereczki tehet ró­la. Vagy talán csak nagyon kis mértékben, habár a fe­lületes szemlélődés-tájéko­zódás mintha ellent monda­na ennek. Sokszor jártak nála a csabai múzeumból, a megyei tanácstól is, de — találó szólásmondással él­ve — nem jutottak dűlőre. A gyűjtemény tulajdonosa a harmincas évek közepén szerezte meg egyetemi dip­lomáját, nem mai legény te­hát. „Ványai vagyok, és már 34-ben, debreceni egye­temi hallgató koromban jár­tam a határt, ismerkedtem a pusztai emberekkel, és ne­kem adták, amit odakint ta­láltak. Az első ilyen lelet, ami a kezembe került, a tó­kerti részről származott. Bronzkori edényke volt, nem is egy, kettő. Vittem, és beadtam a debreceni Dé­ri múzeumba. Így kezdő­dött.” Aztán a régészet mellett beleszerelmesedett a nép­rajzba is, jegyezte, gyűj­tötte az emlékeket, tárgya­kat. Ha most ugrunk egy kicsit időben, a Sárréti Írá­sok II. kötetét vehetem a kezembe. Tavaly jelent meg, 1977-ben. Benne dr. Bereczki terjedelmes, át­fogó tanulmányával, „Nagy- Sárrét-kutatásunk néprajzi eredményei és további ten­nivalói” címei. Fél élete — vagy több? — ott van ezek­ben a sorokban, és mind­abban, amiről órákig mesél olyan meséket, melyek mind­egyike szikrázó, szép való­ság. Kérdezem, felmérte-e már, mi is ez a gyűjtemény? Hogy miből mennyi van? Mit érnek azok? „Hatszáz néprajzi tárgy, 3 mázsa fénykép, film és le­mez. 1878-ból a legrégebbi, rengeteg a század első év­tábla: „Múzeum”. És nincs kiállítás sem: ezt nem győ­zöm elégszer elmondani, mert egyszerűen fáj az em­ber szíve, hogy itt egy nagy anyag, 40 esztendő ösz- szegyűjtött eredménye, mely a község helytörténetét fé­nyesen bemutathatná; és nem mutatja be. „1952-ben a minisztérium­tól kaptam egy papírt, melyben „nemzeti érdekű magángyűjteménnyé” nyil­A ványai lányok népviselete 1910 körül tizedéből, még több a hú­szas-harmincas évekből. A régészeti gyűjteményt 1600 zacskóban tartom, amikor pár éve a régészeti topog­ráfia (tereprajz) készült, a hozzám érkező kutatókkal körülbelül a felét néztük át. Súlyra megvan jó pár má­zsa. Aztán a régi könyvek, egyebek, sokminden. Még a ház folyosójára is kikerült nyárra egy csomó.” Megint a vendégkönyv. Negyedszázad hű tükre. So­kan jártak dr. Bereczki ma­gánkiállításán, amíg ez meg­volt. Négy vagy öt éve a háza faláról lekerült a kis SZEBERÉNY! LEHEL: Regén/ 47. Az erdőről beszélgettek. Mindenféléket. Az erdő itt suttogott fölöttük, a Pap-dű­lő végében, tán százlépésnyi­re. Magas, fekete fala jól el­vált az égbolttól, mely mint ónszín lejjel, függött fölötte, a hold miként azt megfes­tette a maga gombjáról. Az erdő alattomosan les­ben állt, mint egy hatalmas madár, mely óvatosan meg- meglebbenti hűvös, fekete szárnyait. Az erdő hát ott volt, jelen volt. A fejük fölött függött súlyosan. Mint az a ferde sziklafal a képeken, melyrá- jukdőléssel fenyegeti a mély­ség lakóit. De a fiatalok nem gondol­tak erre, mert szívüket nem tudta betölteni a szorongás. Az erdő történetei inkább csak érdekesek voltak szá­mukra, fantáziájukat csik­landozta némileg; noha nem veszett ki belőlük egynémely dolog babonás tisztelete, me­lyeknek nagyon mélyen vol­tak a gyökerei. De ebben is nagyobb része volt a szokás­nak, mint a hitnek. A szokás fjedig a falu íratlan paran­csa. Hogy van ez az ifjú, ki itt hever a gyepen, a parázs körül? Nem szoktak a szur­dokba járni, ő se megy. Nincs is oda út. Sose volt. S eszébe se jut, hogy szabályt bontson. S nem azért, meat különösebben félné az ördö­göt. Egyes vakmerőek persze mindig kerülnek. És ők sem azért vakmerőek, amiért mennek, hanem hogy ujjat húznak a faluval. De régen rossz nekik, kiveti őket a közösség. Mert a törvény itt még törvény, nagy a szorító ereje. Lám, a modem idők a hosszúhaj-divatjával se tud­tak rést ütni rajta. Retirálni kellett, Martin borbély sorra levágta a loboncokat. Addig csúfolódott, botránkozott raj­tuk a falu, hogy a szülők már nem viselhették a szé­gyent, s elzavartak Martin­hoz a fiaikat. Csak az első kettő ment nehezen. Mert ketten kezd­ték egyszerre, hogy köny­nyebb legyen. A többi már követte őket. Igaz, volt, aki­nek a szíjat is le kellett akasztani a szegről, csak úgy ment a dolog. De ment. És Zsabka? Mit szólt eh­hez Zsabka, a vezér? Mi tör­tént, hogy népe így széthul­lott? Nem volt a porondon. És nincs itt most se. — Csakugyan, mi van Zsabkával? — kérdezte Bu­da tanító. — Azóta se láttam. Ügy jött fel, hogy, mint mondtuk, az erdő dolgait be­szélték. De nem is az erdőét, hanem a szegény nép lele­ményét, aki most is meglop­ta az erdőt, hogy élni tud­jon itt mostoha ölén. Szelí­den meg kevésbé szelíden megcsapolta. Mert nemcsak gombászott, meg a mohát gyűjtötte össze, hogy még abból is pénzt csináljon, meg a makkból, meg a gesz­tenyéből, s a bogyókból. Az öreg igazgató régi dolgokat is tudott, érdekeseket. Ami­kor még úrbéres világ volt, benn foglaltatott az úrbári­umban, hogy a kiszáradt fát a jobbágy hazaviheti az er­dőről. Ügy hívták ezt, hogy „faizási jog”. Hát a jobbágy aztán segített magán. Egy­szerre száradni kezdtek a fák az erdő szélén, ahol kö­zelebb estek a portákhoz. Azt csinálták, hogy „meggyűrűz­ték” a fákat. — Ez afféle dróthurok volt a törzs körül — mesélte az öreg igazgató. — Ügy elszá­radt tőle a fa, mint a paran­csolat. S ekkor mondta Feró, hogy van ám ma is hurok az er­dőn, minap is beleakadt egybe. A fiúk nevettek. Mindenki tudta, hogy Zsabka vadászik hurokkal. Még Buda tanító is tudta, innen jutott eszébe, hogy nincs itt. — Csakugyan, mi van ve­le? — Beteg — mondták a fiúk. Buda tanító csodálkozott, s az öreg igazgató is. — Azt hinné az ember, hogy bottal se lehet agyon­verni — szólott az öreg igaz­gató. Feró merőn nézte a szalon­náját. A tűz visszatükrözött a szemében, bevilágította a homlokát. — Nem jár sehova, csak otthon fekszik — mondta. A fiúk is mondták, hogy voltak nála, és a fél arcát sose mutatja, azon fekszik. Befordulva a falnak. És sen­kire rá se néz, csak úgy mond egy-egy szót. — Nagyon megcsendese­dett — mondta a hirtelen­szőke Dombaj Gyurka kis hallgatás után, mialatt be­bevonták szalonnájukat a parázsról, kenyerükhöz dör­zsölvén ! — Énekeljünk — javasolta Homyák Marci, mert kezdett a dolog unalmas lenni. Mind­járt rá is gyújtott: János bácsi pipája füstölög a világba... ... János bácsi csak egy van, az se baj, ha fogatlan... (Folytatjuk) vánították, ami itt van. Sze­rintem ez most is érvényes, mondja, miközben azt me­séli, hogy soproni tanárko­dása idején, 1946-ban, ho­gyan mentette meg a nagy­cenki Széchenyi-kastély majdnem teljes irattárát. „Kétszer fordultunk egy ök­rös szekérrel a kastély és a plébárTla között, ahol biz­tonságban helyeztem azt a rengeteg papírt, ami a ter­meket lábszárig borította. Köztük volt Széchenyi több Döblingből írt levele, meg hasonló nemzeti kincsek”. Szóval újra a vendég­könyv. 1955. A fél falu a dr. Bereczki-házban, meg az « udvarán tolongott. Megjött ; a filmhíradó! Pestről. „A ! híradót többször is levetítet- : ték a ványai moziban. Min­■ denki, aki itt volt, látni • akarta magát.” És a híradó- ! sok a vendégkönyvbe is ír- ; tak. Bereg Oszkár sorait ! olvasom: — Nagyon meglepett Be­■ reczki tanár önzetlen mun­• kájának nagyszerű eredmé- ; nye. Csodálkozom, hogy ■ fontos munkájában nem kap : nagyobb támogatást álla- : munktól. Aláírás, Bereg I Oszkár után az egész stáb. Ha most olcsó hatásvadá­• szatra fanyalodnék, azt ír- ; hatnám: akárha ma is beje­• gyezhetné valaki ugyanezt! ! Pedig huszonhárom év telt : el azóta, és a valamikori, ■ filmhíradóra érdemes kiál-* j lítás, gyűjtemény egyre el- ; hagyatottabbá lesz, holt tő- ; ke a tudomány, a megisme­: rés számára. ■ Nem lehetne közkinccsé : tenni? Jöttek már a múzeumi, ta­nácsi emberek, sűrűn. Vagy inkább sokszor. Keresni va­lami megoldást. A mentésre is, dr. Bereczki megsegítésé­re is, meg azért, hogy négy évtized gyűjtőmunkáját egy egész község csodálhassa. Hogy mindenkié legyen a szó legszebb értelmében. Nézelődünk az agyonzsú­folt két szobában, meg a raktárban. Ott áll előttünk halomban a paraszti múlt, a ványai vidék néprajzának még megfogható, látható száz meg száz tanúja. Kula­csok, kerti, szántóföldi esz­közök, nem is tudom mire használható tárgyak kitéve nedvességnek, fagynak, hő­ségnek, az idő könyörtelen vasfogának. A másik kettő­ben régi ványai bútorok, és dobozokban a rengeteg fény­kép, film és lemez. Kérek belőlük, hogy olvasóimnak is bemutathassam, milyen volt a ványai lányok népviselete 1910 körül? Szekrények mé­lyén korongolt edények, bronzkortól a honfoglalás koráig A középkor üzenetei más tárgyakban, könyvtár­nyi kötet százéves könyvek­ből és dobozok, jjolcok, lá­dák. Kis utakon lehet közle­kedni közöttük. Ha ide té­ved valaki, és nagyon kí­váncsi, a tanár úr még biz­tos behozza. A feltáratlan bőség azonban zavarba ejtő, és fájdalmas. „Háromszáznál több Gégé­szeti lelőhelyről tudok. Olya­nokról is, ahol tovább le­hetne kutatni, eredménnyel. Például a Köles-halmi ré­szen. Avar kori temető ke­rült elő ott 1946-ban. Ami­kor elmondtam a Nemzeti Múzeumban, hogy avar öv- vereteket adott ki a föld, jöttek és ástak. 158 sírt tár­tak fel, 8 loVas-sír volt köz­te. És nem is az egész te­mető. Benyúlt az Baranyai kultúrmérnök tanyája alá, az ásatást nem lehetett folytat­ni. Most már lehetne: a ta­nyát lebontották. Akkor, 46- ban már itt tanítottam, a ványai gimnáziumban. Sere­gestül vittem ki tanítványa­im az ásatáshoz. Amikor az egyik munkás arany fülbe­valót talált, 5 jjengő jutalom ütötte a markát Tizenöt ásó-ember rúgott be aznap...” Azt is színesen, izgalmasan meséli, hogyan találták 1962- ben négyezer ezüstdénárt a póhalmi határban. „1526-oá volt a legutolsó évszám, te­hát a mohácsi vész évében, nyilván, a csatavesztés híré­re ásták el. A néphagyomány úgy tudja, hogy az egykori Varsányegyház lakói rejtet­ték el a kincset.” Arról is hiteles a történet, miként hozták a felszínre a szik­javító bányagéjjek egy gyön­gyös ruhában eltemetett szarmata kislány sírját a Gabonási-ér fenekén? „Rit­ka, hogy abban az érben víz legyen: száraz, lajtos, kilomé­ter széles méllyedés már csu­pán. De valamikor nagy vi­ze volt. 1831-ben Kisszabó Mihály csudaballai csősz bele is fulladt. Érdekes tör­ténete van ennek a Kis- szabónak...” És a község? A község akarja-e, hogy múzeuma le­gyen? És dr. Bereczki akar­ja-e? „Nemrég találkoztam a Lenin Tsz elnökével, Kiss Ferenccel. Mondom néki, hogy szívesen csinálnék egy kis kiállítást valahol. Lehet­ne a tsz-ben is, mondta ő.” Itt kellene talán kezdeni? Vagy folytatni? Annyi a kér­dés, és az idő múlik. A gyűjtemény egyre elhagya- tottabb, egyre magányosabb. Nyitnak-e egyszer egy új vendégkönyvet, itt, a Kos­suth utca 40-ben? Vagy más­hol, de Ványán? A kérdésre egyelőre nincs válasz. Sass Ervin ■ I Énekesek, versmondók, artisták \a vasutasklubban ■ ■ ; Üjjászerveződött a vasutas ifjúsági klub a békéscsabai ■ MÁV-klubkönytárban. A fiatalok programjuk tervezésénél : fontosnak tartották, hogy minél több megyén belüli és kí- s Vüli művészt hívjanak meg körükbe. Az első jelentős mű- ; soros estet szeptember 22-én rendezik, amikor a televíziós • Ki mit tud-ból ismert Gúnya együttes találkozik a ldubta- S gokkal. Meghívták Muzsay András polbeaténekest, -Juhász Fe- ; renc költői estet rendeznek, s rendszeresen eljárnak a Békés • megyei Jókai Színház előadásaira is. Tervezik, hogy á szer- : dia discoestek programját fiatal artisták, kaszkadőrök fel­; léjjésével színesítik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom