Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-15 / 218. szám

1918. szeptember 15., péntek MHíHMTd A legjobb eladó a kirakat — tartja a kereskedői szólás­mondás. De csak akkor, ha tiszta és vonzó. Békéscsabán a 100-as ABC-áruház dolgozói mindent megtesznek, hogy ez így legyen. Gyakran tisztítják, rendezik a kirakatot Fotó: Demény Gyula Kutyadolog Azt kérdi tőlem minap az egyik ismerősöm, hogy jártas vagyok-e kutyadolgokban? Mondom neki, hogy nagyapámnak volt egy kis növésű, fekete, gubancos szőrű pulija. Jól emlékszem arra, hogy terelte az össze a birkákat, ha olykor kimentem nagyapámhoz a bir- kalegelőre. Meg láttam olyat is, amikor nagyapám nem is szólt a pulinak, de ha a birkák nagyon szétszéledtek, körülszaladta azokat, s amelyik csaholásra nehezen mozdult, annak a lábszárába mart bele. Akkor aztán az is nekiiramodott a többi után, amelyik egy jó fűcsomó miatt késlekedett. De hát én nem ezért szerettem kijárni a nagyapám­hoz, hanem azért, mert játékos volt a puli. Ügy kerge- töztünk ott a legelőn, mint otthon az árokparton a gyerekekkel. Amikor meg lehuppantam a fűre, rám- ugrott, én meg átfogtam és együtt hemperegtünk. Azt mondja erre az ismerősöm, hogy neki is vannak ilyen gyerekkori emlékei. És éppen ezért esett meg a szíve, amikor évekkel ezelőtt a Körös-parton horgá­szott, s azt vette észre, hogy ott sompolyog körülötte egy sima szőrű tarka kutya. Mindjárt látta, hogy kó­bor állat. Amikor aztán enni adott neki, látszott azon, hogy napok óta nemigen evett, mert vég nélkül hab­zsolta az ennivalót. Aztán meg, amikor elindult haza, utána szaladt. De mivel biciklivel volt, nagyon lógatta az a nyelvét. Ezért megsajnálta és a csomagtartóra tette a kosárba. Azt a két halat meg, amit akkor fo­gott, egy szatyorba rakta. Mivel kertes házban lakik, arra gondolt, hogy meg lesz az udvarban, legalább majd elvakkantja magát, ha valaki be akar menni hozzájuk. És hazavitte. Aztán másnap annak rendje- módja szerint, bejelentette a hatóságnál és be is ol- tatta. De hát azért zavarhatta el előző gazdája, mert vala­mi korcs lehetett. Mehetett hozzájuk bárki, soha nem vakkantotta el magát. Csak a felette elsuhanó fecské­ket ugatta. De azokat aztán mindig. Olyan ricsajt csapott, hogy majd megsüketült. És mivel hasznavehe­tetlen volt, átadta a sintérnek. Majd bejelentette a hatóságnak, hogy most már nincs kutyája, mentesítsék az ebadó alól. A hatósági ügyintéző azt mondta, hogy rendben van, hiszen igazolást vitt a kutya megsemmi­sítéséről. És ezzel letette magáról a kutyagondot. Leg­alábbis azt gondolta. Mert aztán nagyot nézett, amikor a szokásos időpontban megkapta a felszólítást, hogy fizesse be az ebadót. Erre újra elment a hatósághoz és reklamált, hogy miért kellene neki fizetnie ebadót, amikor nincs is kutyája! Az ügyintéző azt mondta ne­ki, hogy jogos az észrevétele, de hát, ami ki van írva, azt már meg kell fizetnie. Kicsit berzenkedett, de az­tán arra gondolt, egye meg a fene, nem fog azért a pár forintért hepciáskodni, nem csinál kellemetlensé­get az ügyintézőnek, hanem kifizeti az egy évre szóló ebadót. Az idő, az ugye megy, és újra eltelt egy esztendő, ő meg megint megkapta a felszólítást, hogy fizesse be az ebadót. Most is berzenkedett, mint azelőtt, de ugyanaz történt, mint legelőször, meg aztán a harma­dik, a negyedik és az ötödik évben is. Es most újabb baj szakadt rá. Az történt, hogy nemrégen a lakása udvarába osont be egy kóbor kutya és megevett két rántani való csirkét. Amikor észrevette, hirtelen felka­pott egy nyeles lapátot és addig ötötte, amíg ki nem bújt az a kerítés alatti lyukon az utcára. Aztáp. kiné­zett a kapun, hogy lássa, elkotródott-e a háza környé­kéről. De az akkor már a kocsibejáró átereszénél szag­lászott. Oda is ugrott és még odavágott annak a la­páttal, s aztán vonyítva elszaladt. Ekkor vette észre, hogy a túloldalon az Állatvédő Egyesület elnöke megy arra, aki megállt és megcsóválta a fejét, majd rá­szólt: Hát szabad így bánni az állattal? ö erre nem szólt semmit, hanem bement az udvarba és becsukta a kaput. Azóta azon tűnődik, hogy elmarasztalják-e ál­latkínzásért? Mit szólok ehhez? Azt mondtam erre: Az efféle kutyadologhoz én nem értek. Mert így is van. Nem tudok ezeken eligazodni. Cserei Pál ) ) ) Ellentmondások — feloldásra várva Az öregasszony felemeli fátyolos tekintetét: — Hallott már ilyet?! Ki­dobott a tanácselnök. — Miért? — Kértem pár száz forint szociális segélyt, hiszen egye­dül élek, senki sem segít. — Azt beszélik a faluban, hogy 10 ezer forintért kő­keresztet csináltatott a két község határán. Abból a pénzből sokáig élhetne... Az arcán csalódás látszik, miközben megvetően moso­lyog. Ráncos kezével bosszú­san legyint és lassan elcso­szog. o — Na, most láthatják ezt a fene nagy érdeklődést. Évente egyszer hívunk össze lakógyűlést és eljönnek né­gyen. Meg kellene ezeket büntetni érdektelenség miatt — dörmögi a mozdonyvezető, hatalmas ökleit a rozoga asz­talra helyezve. A könyvelő alatt megrecs- csen a szék, s fülig elvörö­södik. — Maga csak állandóan el­marasztalna. Azt hiszi, most is valamelyik boltossal vagy kocsmárossal van dolga? Azokat könnyű rajtakapni valamilyen szabálytalansá­gon. Kilöttyen a féldeci, nincs felmosva a konyha, lejárt az áru szavatossági ideje, s jön a bírság. Tudják mit érnek el ezzel? Azt, hogy néhány éven belül nem lesz kit felelősségre vonni, mert sorra otthagyják a szakmát. Nézzen körül a megye városaiban, máris sok végleg lehúzott redőnyű üz­letet talál. — Szóval azt állítja, hogy hunyjuk be a szemünket, amikor ráteszik a mérlegre az árut? Még köszönjük is meg, amiért becsapnak — mondja a vasutas némi iró­niával. — Tizenöt éve va­gyok társadalmi ellenőr és senkit sem büntettettem' meg passzióból. Van fogalma róla, hogy mi lenne akkor, ha a mozdonyvezetők nem tartanák be a szabályokat? Amikor a jelzőlámpa pirosat mutat, meg kell állni, kü­lönben... Eltűnődöm: vajon kié az igazság? Talán mindkettő­jüké? Ekkor megszólal a harmadik ember: — Mérlegelni kell uraim, de nem lehetünk elnézőek! — harsogja ellentmondást nem tűrő hangon, s mind­annyian lapulunk. o Az autóbusz elhagyja Kecskemétet. Szaporodnak a gépkocsik, a kamionok. Az anyagbeszerző gondosan meg­kötött nyakkendőjéhez nyúl: — Kérem, én járom a me­gyét, az országot, rengeteg a tapasztalatom. Lesül a bőr a képemről, ha kisüsti pálin­kával, csabai kolbásszal ál­lítok be egy-egy boltvezető­höz, ügyintézőhöz, amit a főnököm a vállalat pénzén juttat néki. És még azt sem mondhatom: nincs igaza. Enélkül fele annyi anyagot tudnék beszerezni. A mellettem ülő szem­üveges férfi felfortyan: — Igazság! Hol van az mostanában ? Megmondom, hogy mi a legnagyobb baj. Egyszerűen nem tudjuk hol a büntetések határa, mérté­ke. A szakszervezetnél dol­gozom. Sokszor felmegy a pumpám, ha a beérkező jegyzőkönyveket lapozgatom. Egyes tanácsoknál sógor, koma, jóbarát, vagy éppen haragszom rád alapon szab­ják ki a büntetéseket. Az egyik boltosasszony 98 fo­rint többletszámolásért 500 forint pénzbírságot kapott, a másik kereskedő 20 fillérért négyezer forintot, a’ harma­dikat néhány centi súlycson­kításért elbocsátották. A sofőr három kerékpárost előz. Az anyagos hatalmas táskájában matat. ' — No, várjunk csak egy pillanatra — szólal meg re­kedten. — Mindenkor az ér­dekek játsszák a főszerepet. Tudok olyan községről, ahol a hentes éveken át valami­lyen módon károsította a vevőket. A falu vezetői is tudtak a dologról, mégsem akarták észrevenni, hiszen ők mindig elsőosztályú húst kaptak. Végül egy 80 éves bácsika bejelentése nyomán leplezték le az ellenőrök. És mi van, ha rajtakapják? Is­merek egy régi szakembert, aki egyetlen év alatt három szabálytalanságot vétett, s emiatt el kellett volna ta­nácsolni a kereskedelemből. Az utolsó hibát azonban el­tussolták, mondván: mi lesz az üzlettel, aligha találnak helyette megfelelő vezetőt. A távolban feltűnik a fő­város, a háttérben a hegyek sziulettjeivel. Közben azon­ban gondolkozom: elég lesz-e 500 forint hálapénz, hogy a kiszemelt szekrénysort meg­vásárolhassam. Vagy ne ad­jak egy fillért sem? Sorom­pót kapunk: van idő töpren­geni. o Hűvös szél borzolja a tó lágy vizét. Az üdülőben be­csukjuk az ablakokat. — Gyengék vagyunk mi, emberek — koppint az asz­talra a magyartanár. — Nemrégiben Pali bácsi, a környék híres kertésze pa­naszolta: nyolc láda gyü­mölcsöt adott el a ZÖL- DÉRT-nék, mire az átvevő 10 kilóval kevsebbet mért, hiába reklamált, az rá se hederített. Az öreg így si­ránkozott : „Nem vagyunk patika, fél kilót elnézünk, de tízet nem!” Kérdem én, mi­ért néz el tíz kilót? Mert ez így szokás, így természetes? Gyengék vagyunk kérem, gyengék... A védőnő hirtelen feláll, járkálni kezd a társalgóban. — Ugyan mondják meg: hova menjen az az öreg­ember? Egyáltalán foglalkoz­nak-e vele valahol? Az em­ber lejárhatja a lábát, ke­resheti a felelősöket. A mi városunkban kereskedelmi, vendéglátóipari egységeket építettek. Később kiderült : rossz helyre. Évente egymil­lió forint a ráfizetés. Hol voltak a piackutatók, a közgazdászok? Az ipari szö­vetkezet rossz minőségű bőrt használt fel a cipők készí­tésénél. Több ezer párat nem tudtak eladni, a kár jó né­hány millió. Muszáj volt a gyenge minőségű anyagot felhasználni? A 100 millió forintba kerülő raktár kí­vülről korszerű. Az áru nagy részét mégis a szabad ég alatt kénytelenek tárolni. A banánérlelőbe csupán egy vagon gyümölcs fér. A mun­kások káromkodnak, ha a magas polcokról a puszta kezükkel kell az árut leszed­ni. A tervet valakik jóvá­hagyták, engedélyt adtak a kivitelezésre. De kik? Ér­dekel ez valakit? Órámra nézek. Felhangzik az. ötórai tea. A sláger a fü­lembe sivít: „Mindenki más­képp csinálja...” De meddig? Seres Sándor egy család példájával Változó világ Brlás Pálék a fiatalabb generációhoz tartoznak és mindketten a szarvasi Tán­csics Termelőszövetkezet­ben dolgoznak. A tehené­szetben borjúnevelők. Ta­nyáról kerültek be az új, lakótelepi OTP-házak egyi­kébe. Háromszobás, víz­vezetékes, fürdőszobás, egy­szóval mai, modern lakás. Csupán három éve vannak itt, de már nagyon meg­szokták, nem is cserélnék el semmi kincsért sem. Hogy miért? Azt szükségtelen kérdezni. A jót hamar meg­szokja az ember. — Sokat kellett dolgoz­nunk, amíg ezt elértük — mondja a férj — és talán nem is tudtunk volna még ilyen lakást venni, ha a szövetkezet sem segit. Mind­ketten kölcsönt kaptunk, meg aztán a három gye­rekre, a három fiúra meg­kaptuk a rendelet szerinti kedvezményt. így jóval kevesebbet kellett befizet­ni. Hát ezért sikerült. — Nagyon jó az, hogy nem a távoli tanyáról kell bejárni a gyerekeknek az iskolába — mondja Zsuzsa asszony. — Meg nekem is könnyebb. A tanyára mesz- sziről hordtuk a vizet a fő­zéshez, mosáshoz kannák­ban. Itt meg csak kinyitom a csapot... Amikor belép­tünk a szövetkezetbe, akkor még csak álmodoztunk ilyen lakásról. Ma pedig valóság. — A munkánk eredménye. Megdolgoztunk érte — foly­tatja Brlás Pál. — Én már 14 évesen, szinte az iskolá­ból mentem a szövetkezetbe, ugyanígy a feleségem is. Nagyon nehéz volt. Először a növénytermesztésben, vagyis a kertészetben dol­goztam. Gyerek lévén, mást úgysem bírtam volna. A feleségemmel együtt kerül­tünk az állattenyésztéshez, 1965-ben. Persze először kint a tanyán libákkal fogla1- koztunk. Csak később kap­tuk meg a munkát a borjú- nevelőben. Nagyon szeret­jük. Zsuzsa még azt is el tudja sorolni, melyik borjú mikor jött a világra. Ez csupán azért van, mert sze­reti ezeket az esetlen kis jószágokat és nagy figye­lemmel gondozza őket. Ha vendég jön a szövetkezetbe, mindig ő kalauzolja a bor- jónevelőben, s a látogatók csodálkoznak azon, mennyi­re ismeri az állatokat. Szin­te fáj az ember szíve, ami­kor egy-egy jószág elkerül innét. Most jól keresünk, elé­gedettek vagyunk. A háztá­jin kívül — ami évente 12—13 ezer forintot hoz —, kettőnk egyhavi keresete 8—9 ezer forint. Ha arra gondolok, mi volt a kezdet kezdetén, ami­kor idejöttünk, bizony jó érzés fog el. Hatgyermekes családból származom. Szük­ség volt az én munkámra is, hát becsülettel dolgoztam és kerestem is. De a juttatott földön épített tanyán sok volt az adósság. Apámnak ezt kellett törleszteni, ide kellett az én keresetem is. Fiatal voltam, mint amo­lyan legénykének kellett volna a zsebpénz, de akkor még munkaegységben szá­moltak, nem volt havi fize­tés. Pénzt csak zárszáma­dáskor kaptunk, azt is keve­set. Főleg terményben fi­zettek. El lehet képzelni, mi­lyen volt a helyzetem és a hozzám hasonló korú fiata­loké. De kitartottunk, s mondhatom, nem bántam meg. Még nem tartozom az idősebb korosztály közé. Fiatalon van már egy szép lakásom, modern, kényel­mes. Családom, gyerekeim élvezhetik munkám gyü­mölcsét. A fiaim ebben élnek, más a sorsuk. Nekik, értük dol­gozunk, hogy még jobb le­gyen. Kasnyik Judit Elgondolkoztam... „Azt írja az újság”, hogy a téglagyári bányagödrök­ből tó lesz, sa tó körül szabadidő-központot fognak létrehozni. S amint a cikk­ből megtudtam, már a ter­veken is dolgoznak. ör­vendetes dolog ez, s a terv alapján szépnek, jónak ígérkezik ez a leendő kirán­duló-, üdülő-, pihenőpara­dicsom. Amíg elkészül, bi­zonyára nagyon sok hozzá­értő szakember, város­atya napokon, hónapokon át töri majd a fejét, hogy milyen is legyen, s mennyi anyagi ráfordítás szüksé­ges hozzá. (De szép lenne, ha az effektiv fizikai, tár­sadalmi munka mennyisé­gével is büszkélkedhetnénk majd!) A kibicnek semmi se drá­ga. Ebből az elgondolásból in­dultam ki a cikk olvastán. Hallottam arról, hogy az V. kerületben (Jaminában) va­lahol termálvíz van. Azt is hallottam régebben, hogy volt már szó ennek felhasz­nálásáról, fedett uszodáról is. S talán a helye is ki van jelölve. Csupán a pénz, a leglényegesebb hiányzik hozzá. Miért mondom el mindezt? Mert eszembe ju­tott, mi lenne ha a két ter­vet (bár az utóbbiról csak hallottam) összekapcsol­nák? Mondjuk úgy, hogy a meglevő melegvíz-forrást vezetékeken a szintén meg­levő bányagödrök mellé, vagy egyikébe vezetnék, s ott hoznának létre melegvi­zes fedett fürdőt, vagy uszodát. Persze sokan erre azt mondják, ott az Árpád strand. Viszont arról meg azt hallottam, hogy eddig is kicsinek bizonyult. S hol van az előírva (persze lehet, hogy valahol), hogy egy megyeszékhelynek csak egy strandja lehet? (Igaz, Deb­recen nagyobb város, de neki három strandja van, a várostól 20 km-es körzetben még három tavacska, csó­nakázásra, pecázásra alkal­mas.) No, meg a leendő szép környezet, s az a tény, hogy nem a város közepén lenne! Hanem fűvel, bokrokkal, fákkal övezve. Aztán tovább gördült ben­nem a merész gondolat... Ha földrajzi tájékozódó ké­pességem nem csal (mivel nem vagyok született csa­bai, s így helyismereteimet most is gyarapítgatom), ezek a bizonyos bányagödrök Ja­minában vannak, a város déli-délkeleti részén, s eb­ben az irányban egy veréb-, vagy túzokugrásra kezdődik az Alföld jellegzetes ligetes területe, a kígyósi rezervá­tum. Miért mondom ezt? Aki eddig követte gondola­taimat' (ezt nem nagyképű­ségből mondom), az talán gondolt arra is, amire én. Hogy ez a leendő 'üdülőköz­pont lehetne "Békéscsaba egyik idegenforgalmi neve­zetessége is a füves-fás puszta jóvoltából, hozzáté­ve, hogy az ugyancsak ne­vezetes szabadkígyósi kas­télypark, mint látnivaló is beletartozna a programba. S miért csak idegenforga­lom? Hisz hányán vagyunk csabaiak, akik még nem lát­tuk a kígyósi kastélyt!? Messzire elkalandoztam, de engedje meg a kedves olvasó, hogy még egy fon­tos dolgot említsek (leg­alábbis én annak tartottam, amint kigondoltam), éspedig azt, hogy a leendő létesít­mények azon túl, hogy a széles néptömegeket szol­gálnák, lehetnének a csa­bai vízi sport fellegvárai is. Mivel kis tóról lenne szó, annak még kisebb, elkülöní­tett részéről, kialakulhatna esetleg az evezőssport, rö­vid távon. Vagy több lehe­tőség nyílhatna az úszósport (esetleg télen a jégkorong) fejlődésére is! Persze a kibicnek semmi se drága, de kérem, nézzék el ezt egy ábrándos olvasó­nak; mert ez a tény, hogy létrejön a szabadidő-köz­pont, s már látom is, hogy szép lesz — annyira fellel­kesített, hogy elhatároztam — megtanulok úszni..., vagy ha nekem nem sikerül, a fiamnak biztosan! (Barta)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom