Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-12 / 215. szám
1978, szeptember 12., kedd Tersánszky születésnapjára szerv, ahol a te marhaságodat közük.” 1910. február 16-án T. Josi Jenő név alatt novella jelent meg a Nyugat című folyóiratban, s ezzel egy alig huszonhét éves fiatalember „becsületes kőműves napszámosból íróvá züllött”. A nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenő, ki az idén szeptember 12-én lenne kilencvenesztendős, azért bújt az idegenesen csengő álnév mögé, mert így biztosabb közlést remélt. Írói múlt egyáltalán nem állt mögötte — a megjelenten kívül egyetlen írása volt a zsebében; ricsajos évek annál inkább. Az iskolában a jóeszüek, dé rosszul tanulók közé számított, az életre nem a padokban, inkább a Za- zar-parti vegyes társaságban készülődött. Csavargók, him- pellérék, kártyások, napszámosok sorsát ismerte meg már gyermekfővel — s otthon ellenpontként a viszonylagos polgári kényelmet. A maturáló Tersánsz- kyt viszont már egy anyagilag megroppant család küldte Budapestre, hogy a jegy- zőgyakomokság tanulóévei után jogásszá képezze magát az egyetemen. A tandíjpénz elillant, jött a kőmű- vesi segédmunka — s azután, pénzmagot szerzendő, az első novella. Íróvá üttetését számtalanszor megírta Tersánszky Józsi Jenő, mindig hangsúlyozva: „a nagyrabecsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam”. A „véletlen, külső kényszer” indította el tehát — Tersánszky szerint — a hat évtizedre nyúló írói működést, melyet indulásakor — úgymond — az édes jó atya, Tersánszky Jakab minősített a „legigazságosabban és leg- tárgyilagosabban” : hát ez is lehet aztán egy szép sajtóMár a pálya kezdetén adva van minden — az író egyéniségében, sorsában, ismereteiben, a föllépés különösségében —, hogy Tersánszky személye és írói munkálkodása az anekdoták és legendák füstjébe vesszen, s hogy az ő alakját folytonosan összecseréljék — olvasók, kritikusok — a teremtett alakokkal. A Tersánszkyt oly kitűnően értő és elemző Illés Endre mutat rá több szép esszéjében is: írót a hőssel összecserélni vétók; Tersánszky — nem Kakuk Marci. Mert igaz ugyan, hogy a toll e csínytevő mestere a saját életének egyes epizódjait, s főleg gazdag tapasztalatát, ember- ismeretét viszi a novellákba, regényekbe — elsősorban legnagyobb alkotásába, a Kakuk Marci-sorozatba —, de a teremtett világban már ott a távlat, a kritika is. Tersánszky a kiszorítottak, a peremen élők, a megalázónak és megszomorítottak Írója volt: „a keményített ingmelles társadalomból” ki- vetett-kihullott természeti embereké. Értük szólt, az ő erkölcsi igazukat védte- mondta — de nem kritika, nem fenntartás nélkül. Munkásságából hat-nyolc regény emelkedik ki legmagasabb csúcsként, s ezekben a társadalom képmutató morálja, és a társadalmon kívül élők ösztönös erkölcsisé- ge. öntudatlan tisztessége ütközik meg. Az ünneplés mindig túlzottan nagy szavakra sarkall. Tersánszky Józsi Jenő alighanem maga tiltakozna, ha a legnagyobbnak akarnánk kikiáltani őt. öntudatosan tudta és vallotta, hogy íróként „tett egyet és mást”, s hogy olyan írónak közeli „kartársa”, mint Jack London — ám tisztelte (ha többnyire ironikusan is) azt a művészi értéket, amit más „kartársak termeltek”. Kilencvenedik születésnapján, Illyés Gyula tizenöt évvel ezelőtti híres köszöntő-versének szavaival, a teljes embert ünnepeljük Tersánszky- ban, aki műveivel szépít, javít ma is minden részletet. T. T. Lipták Pál szekszárdi kiállításához „Most megismerkedhetsz az egyik Lipták Pállal” — mondta egyik barátom, aki ismeri őt. Még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, elmondta. hogy van olyan Lipták Pál, aki műgyűjtő, aki néprajzos és aki könyvtáros. Méghozzá olyan könyvtáros, aki egy egész megyének gondolta ki, hogy minden helységében könyvtár legyen és nem átallott minden könyvtárra odafigyelni és berendezést, könyvtári formát tervezni. Tudom, a földijeinek ezzel semmi újat nem mondok, hiszen ismerik, láthatják, élvezhetik nap mint nap teremtő ténykedésének gyümölcseit. Mégis, az idegennek legyen szabad ezen egy kicsit csodálkoznia, a felsoroltakon túl a kertész Lipták Pálnak a mecénásnak így köszönnie. Lipták Pállal sohasem találkoztam, személyesen ma sem ismerem. Ügy képzeltem, talán zavarják is e sorok, hiszen nem csinált és nem csinál mást, mint amit megadatott csinálnia. A sokszínűség talán kicsit játék is neki. Felnőtt, szép-komoly játék. A fa jut eszembe, melybe sokféle oltványt sokféle gyümölcsöt teremni oltanak. Tulajdonképpen mindnyájan ilyenek vagyunk, csak míg legtöbben egyféle gyümölcsöt is alig vagyunk képesek jól megtermelni, adSZEBERÉNY! LEHEL: Regény 42. — Reszket, habzik a szája, és egy szót se lehet kihúzni belőle. Nem meri elárulni a katonát, mert az megtudja ám, és utoléri bárhol. A kulcslyukon is bebújik — mosolygott a tanácselnök. Az öreg nyomozó a fiatal felé tárta a tenyerét. — Na?... Ez van a fülek mögött. A gyerek hallgat, mert retteg, hogy utolérik a kulcslyukon. Mi szorongatjuk, hogy beszéljen, lj£t pislog a kútfőkre, nem lesz-e baj, ha enged. Ennyi az egész. Szentszövetség a babonában. Hát igen; beleittak a borukba. A fiatal felemelte a fejét. — No és a kés? A késmotívum? ... Mindkét esetben?!... — Nem mond ellent! Sőt! Árulkodik! Ugyanarról a forrásról. — Az öreg nyomozónak fény lett a szeme, elemében volt. — Erről a késdologról csak annyit — mondta a tanácselnök és mosolygott —, hogy ez az egyik leglényegesebb. A biztos bizonyíték előttük, hogy a katona keze van a dologban. Tudniilik, a maga tőrét ottfelejtette Göndör Lidi holtteste mellett. S azóta ami kést lát, azt elragadja, mert nem kóborolhat fegyver nélkül az erdőn. Egyébként már az én gyermekkoromban is ott kóborolt. A szüléink ijesztgettek, nehogy messzire elcsatangoljunk. Ez a Göndör Lidi különben nagyanyám idejében élt, az erdő mélyén lakott az apjával, egyszer későig elmaradt a bálban, s a sötét erdőn végeztek vele, amikor hazafelé tartott. A gyilkost azóta se találták meg, s azért mondja a nép, hogy az erdőn bujkál. Az öreg szurdokot pedig máig kerülik, mert még azt is tudni vélik, hogy ott lakik a katona az ördög társaságában, aki szolgálatába fogadta. — S mi nyomozzunk utána, a XX. század második felében — mondta az öreg ajkbiggyesztve. — A televízió korában — tette hozzá a fiatal, kinézett az ablakon. A szemközti háztetőn látszott a tévéantenna, s mögötte más tetőkön is. Az elnök töltött a vendégeinek, és azt mondta: — De tíz évvel ezelőtt még nem volt itt villany, és nem járt az autóbusz. Mikor az első hangszórót felszereltük itt a Fő téren, az emberek összebújtak. „Cserta beszél” — mondták. — Az ördög. A XX. század tegnap jött ide, egyenest a középkorba. Itt húsz kilométert kellett az erdőn gyalogolni, hogy emberlakta helyhez érjenek. Itt egy darab- kenyérért a lelkűket ki kellett tenni. Mit adott az a kevéske, vadjárta, sovány föld, amit az erdőből elcsikarhattak? Hajnali kettőkor nekivágtak, s az erdőkön át, fútt, esett, vagy fagyott, bizony jó, ha hatra odaértek a messzi bányába, vagy irtásra. Ott egész nap dolgoztak, majd újra neki az erdőnek, útta- lan utakon, vízmosásokon, mert a hamarabbi utat választották, így is négy-öt órába tellett, míg hazaértek. Zabáltak, ha volt mit, s dőltek az ágynak. A kis fényeket mindig lehetett látni a hegyeken, hajnalban, meg késő este; mint a szentjánosbogarak. ők mentek, vagy jöttek a lámpásaikkal. A vasárnap az övék volt. Meg a karácsony, meg a húsvét. No, meg a búcsú. Elmentek a templomba, teleitták magukat, és elkezdődött élőiről. Ez volt az életük. — S ma más? — Ma más — mosolygott az elnök. — Ma meghozza őket a vállalati kocsi este A művész „Utcarészlet” című képe szekszárdi utcarészlettel. Fenti képünk: Dr. Szilágyi Miklós múzeumigazgató nyitotta meg a kiállítást Fotó: Balogh Ferenc és Czakó Sándor dig ő sok-sok fajtát, mindenki számára gyönyörűt, élvezeteset. A Szinyei-Merse teremben megrendezett kiállításával most Szekszárdra, a festő Lipták Pál látogatott, ötvenhat képével először mutatkozik be Tóink megye székhelyén. Bemutatkozása a leírtakon túl azért is külön örvendetes, mert az egyébként gazdag szekszárdi kiállítási programban alig-alig szerepelnek az „alföldi iskola” képviselői, vagy alföldi festők. Lám, milyen buták is vagyunk! Nem tudunk megszabadulni rögeszméinktől : egy művészt mindenáron valamilyen kategóriába, valamilyen stílusirányzatba kívánunk besorolni. Esztéták, művészettörténészek fáradoznak évekig azon, hogy egy-egy „elbóklászót” valamely nyájba tereljenek. Vajon mi lett volna Lipták Pálból, vajon mindaz megvalósulhatott volna amit megteremtett, ha ő is valamilyen skatulyás, zárt, leszűkített méretekben gondolkodik? Ha horizontja nem addig ér, ameddig az ember maga? És azon túl is. Nézem a képeket. Megint eszembe jut a szó: játék. Színekkel, formákkal, ecset- tel, anyaggal. Egymásba olvadnak színek, formák, fények. Fák fákba, égbe, földbe. vízbe, emberek emberekbe, tájba, minden átmenet időből időbe, formából formába, színből színbe, eseményből természetbe, tájból emberbe, miként a valóság minden dolga is egymásból ki és egymásba szakad. Nemcsak a festő Lipták jött el Szekszárdra, hanem teljességében példát adni Lipták Pál maga. Czakó Sándor ötre, fél hatra, s máris ihatnak, mindennap ihatnak... És isznak is. A sok szomjúságot bepótolják. Az autó reggel előáll, ide a kocsmához, kiszippantja őket onnan. Délután ötkor visszaönti. De nem is egy autó, több is. Egymással versengenek az autók, ki tud több segédmunkást szippantani. Mert az kell ezeknek a vállalatoknak. Építkezésekhez viszik aztán őket. Keresnek any- nyit, amennyit akarnak. Négyezret is. A gyerek kijárja itt a kötelező iskolát, nem tanul ám tovább, még ha esze van is, megy segédmunkára, ott egyből többet kap, mint a tanítója, vagy mint én. Kajaigény nulla, ami kell, a rossz föld is megadja, tyúkot, malacot tart, a tehén, az csaknem kiveszett, de tej helyett amúgy is bort iszik, boltban nem sokat költ, ruházatára se nagyon törekszik. Begyűjti a házba, lehetőleg új házba, parkettás házba — most ez a divat — a mosógépet, televíziót, s legújabban a frizsidert. Mint régen a zongorát a módos parasztok. Hol ennek, hol annak van divatja, egyik elkezdi, a többi megy utána. A megszerzett kincset aztán őrzik, naponta letörölgetik róla a port, de világért se használnák, vagy csak igen takarékosan, hébe- hóba. Van, amelyiknek benn az autója vadonatújan a sufniban, s egyszer egy évben kirándulnak vele... Hirtelen tört rájuk a mód, s nincs még hozzá kultúrájuk. .. (Folytatjuk) KÉPERNYŐ Fiatalok és öregek órája Sport, népművészet, iskolakezdés, életpálya egy kis zenével hatvan percen át: ez volt a Fiatalok órájának szeptemberi adásában. Még jobban szűkítve a kört: fiatalok és öregek. Végső summájában pedig: a szenvedély. A szónak abban az értelmében, amikor valaki szenvedélyesen végez valamilyen tevékenységet, egéáz emberként vesz részt benne. Az ilyenfajta odaadás mindig kiváltja a nagy többség — a kevésbé szenvedélyes emberek — érdeklődését, ha rövid időre is, hiszen a gyorsan pergő egyéb műsorok annyi minden más dolgot hoznak, s újabb benyomásokat keltenek. A műsor sportriporttal kezdődött. Egy nagyon szerény fiatalember — Hajós Gyula — felelt a riporter kérdéseire, melyekből ki- kerekedett a La Manche- csatorna átúszójának története. A Balaton, majd a Capri—Nápoly távolság után most augusztusban a gyötrően nehéz 12 órás úszás az angol parttól a franciáig. A minden fellengzősség nélküli szavak szinte útitárssá tették a nézőket, a teljes sötétben, hajnali háromkor indított rajttól a célba érésig. Még az úszás közbeni holtpontokon is együtt billentünk át a versenyzővel. S hogy a mellbevágó csattanó se maradjon el a sztori végéről, az is kiderült, hogy ehhez a vállalkozáshoz a „segítséget” nem a sportberkek adták, hanem a MONIMPEX Vállalat. Aztán az augusztus 20-án kitüntetett tizenhat fiatalból került a kamera elé néhány szenvedélyének élő: a népművészet ifjú mestereit láthattuk. Szabó Erzsiké virágkötőt munkálkodás közben, Kőműves Lajos gépkezelő mezőtúri fazekast egy gyönyörű és különleges kancsóval, Juhász Zoltán mérnököt, aki katona korában kezdett furulyázni, s ma már nemcsak játszik hangszerén, de gyűjti is a régi moldvai csángó dalokat. Kocsi Márta és Csömör Lajos pedig bútorfestő és -készítő. Mindőjüket a közös lelkesedés vitte, vezette el a népi hagyományok továbbviteléhez, műveléséhez. Kit azért, hogy passzióból űzze, kit meg, hogy pályamódosítást hajtson végre, mint a gépszerelőből lett szövetkezeti fazekast és az aranyművesből az asztalos mesterséghez pártolót. Rájuk, utóbbiakra rímelt Barcs Sándor biztatása. A közismert újságíró, közéleti ember és sportvezető ugyanis arra ösztönözte a fiatalokat, hogyha későn is jönnek rá, mi az igazi hivatásuk, ne féljenek a változtatástól; ha azt csinálják, amit jobban tudnak, többet fognak használni a társadalomnak. Miért hullanak el már sokan az első félévben a kezdő egyetemisták, főiskolások közül? Borbély Samu matematika-professzor fél évszázad tapasztalata alapján kifejtette válaszként, hogy az átmenet nehézségein nem az örökös tanácsadás, agyontámogatás segít át, hanem az érdeklődés, a gondolkozás és a kérdezés. A nehézségek okát abban látja, hogy a törekvés, a nagy arányú áramlás nem a képzésért, tanulásért, vagyis a tudásért folyik, hanem a diplomáért. Csak keveseket hajt a tudni akarás vágya, szenvedélye. Fiatalok és öregek azonos kicsengésű műsorában megszólalt még három „öregségi szakértő”: Grosics, Bene és Szűcs Lajos, és kétszer muzsikált az Illés együttes. De szövegében már nem a régi szenvedéllyel. Vass Márta
