Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
1978. augusztus 20., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET „Mindent, ami emberi, emberalakkal fejezhetek ki a leghívebben Kiss István szobrai Kiss István Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművész az idén többszörös jubiláns: 50 esztendős, 25 év óta szobrász, és öíVen köztéri műve látható az ország különböző tájain. Aki műtermében körülnéz, meg sem kérdezi, mivel ünnepli ezt a sok kerek számot. A képzőművész nemcsak a maga gyönyörűségére dolgozik, hanem azért is, hogy minél többen láthassák alkotásait. Kiss István számára a munka ünnep is, pihenés is. A Százados úti műteremben fázisonként nyomon követhető egy-egy szobor születése. Egy emelvényen két- arasznyi szoborcsoport, mellette ugyanennek a még kisebb fémmodellje, egy csu- paüveg, modem épülettömb makettja elé helyezve. Odébb a szeptemberben megrendezett műcsamokbeli gyűjteményes kiállításának egyik legérdekesebb darabja: a Munkástrón. A fal mentén sokasodó, nagyobb méretű fémelemek szemléltetik, hogy a kiállításon látott változat: egy nagyobb méretű szoborhoz készült tanulmány. A Munkástrón krómacélból készül, hegesztéssel. 4.80-szor 3.50-es méretben állítják fel Miskolcon, a Vasas Művelődési Központ előtt. Az épületet tavaly decemberben avatták fel, a szobrot idén december 3-án, a város fel- szabadulásának évfordulóján adják át. — A Műcsarnokban kiállított változat ott volt az intézmény felavatásán — mondja a művész —, hogy láthassák azok, akiknek készül; láttam: sajátjuknak érzik, mert — ha áttételesen fogalmaztam is — mondanivalóját mindenki érti. A kicsinyített formájában is impozáns épületről, és az eléje szánt szoborról kérdezem. — Az épület a Népstadion úton már majdnem elkészült; ez a foncsorozott üvegpalota a honvédség kulturális központja lesz. A nyugodt architektúrájú tömb ellenpontjaként csipkeszerű szobrot képzeltem elé; egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a több alakú kompozíció emeletnyi magasságú és tíz méter szélességű lesz. — Sokféle anyagból dolgozik. Most, mintha beleszeretett volna a krómacélba. — Minden jó anyagot szeretek; és nem föltétlenül az a jó anyag, amelyet köny- nyebb megmunkálni. Jobban bízom az ellenállóbb anyagban. De hát megdönthetetlen szabályok nincsenek: a mű határozza meg, miből akar megszületni. Nincs olyan anyag, amellyel szemben ellenérzéseim lennének. Dolgozom bronzzal, kővel, agyaggal, krómacéllal, színes üveggel; még Hungarocellel is — igaz, hogy csak segédanyagként : egy kiállítási szobrom váza volt. — Fel tudná sorolni, mikor, hol, melyik szobrát állították fel? — Nehezen. Azt megmondhatom, melyik a legnagyobb méretű munkám, mert az egyben Közép-Európa legnagyobb egy kőből faragott szobra is. Tízalakos Dózsa- szoborcsoportom ötméteres főalakjához Süttőn akadtak egy remek, repedésmentes; monolitra, azaz szikladarabra. A szobrot gipszmodell alapján készítette el a kőfaragó vállalat — négy évig dolgoztak rajta. — Tekintélyes méretű a margitszigeti Pest-Buda- szobor is, amelynek érdekessége, hogy az összekötő vörösréz-héjazat belsejében bontakozik ki a bronzplasztika. — Ezt a szobrot Pest-Buda egyesülésének jubileumára, annak szimbólumaként készítettem. — Hogyan vált a monumentális köztéri szobrok alkotójává? — 1953-ban végeztem el a Képzőművészeti Főiskolát, ugyanakkor nyertem el az országos Dózsa-pályázat első díját — ennek nyomán készült el az imént említett Dózsa-szoborcsoport, amely a Tabánban látható. Aztán — feszített tempót diktáltam magamnak. Vagy nekem diktálta a természetem, a szerencsém, a követelmények? Akárhogyan fogalmazok: ötven nagy méretű szobor — kemény fizikai munka is. — Talán összefügg ezzel is, hogy a legsikeresebb köztéri szobrász első önálló kiállítását csak tavaly láthattuk? — Hiányzott a kezdő lendület, mert sok mellékes tevékenységgel, adminisztrációval, nem szobrászmunkával jár egy ilyen kiállítás. Ennek nehezebben rugaszkodtam neki, mint egy tízméteres szobornak. Ügy kezdődött, hogy meghívtak Moszkvába. Eredetileg csak ottani kiállításról volt szó. Aztán a Pravda cikke, a moszkvai rádió interjúja, a kiállítás sikere nyomán meghívtak Jerevánba, Tbiliszibe, Bakuba is. Egy-egy város: egy- egy hónap. Nyolcvan szobrom vándorolt. Meghatott az ottaniak érdeklődése, és türelme: sorbaálltak a kiállítások előtt. A moszkvai Puskin Múzeum megvásárolta Felszabadulás-emlékművemet, amelynek hétméteres változatát a Műcsarnok főhelyén mutatták be ősszel ;s Mátészalka főterén állítják fel, a terv szerint jövőre. A szovjetunióbeli vándorkiállítás folyamán mindenütt volt egy kedvenc szobor — ahol ami a legjobban megtetszett, odaajándékoztam. A jerevániak szívéhez legközelebb állt a Népmese, Tbilisziben az Ikaroszt találták a legszebbnek, a Galambokat Bakuban állítják fel, az ottani hatalmas építkezések nagy közterén. — A szovjetunióbeli és a Műcsarnokban látott kiállítását folytatja-e másutt? — Dunaújváros, Szeged, Berlin, Varsó, Szófia: az idei kiállításaim színhelyei. Péreli Gabriella TÉKA KÉT ANTOLÓGIA A „Béke” című kompozíció a budapesti Műcsarnok előtt A Magvető Hegedős Mária válogatásában közreadta a Gondolat című, kommunista szellemiségű, három éven át megjelent (1935—37) folyóirat reprezentatív írásainak gyűjteményét. Hézagpótló munka, mivel ehhez a folyóirathoz, nem különben az egy évvel előbb indult Válasz című, a népi írókat egybefogó és a Szép Szó című, a polgári értelmiségieket tömörítő folyóiratok mostanában sem, a harmincas években éppen nem terjedhettek el országosan, akárcsak az érdeklődők táborában sem. Szubjektív adalék: a harmincas évtized két utolsó évében a debreceni református kollégium tanárképzőjében, mely elég jó és baloldalinak számítható szellemi műhely volt, a kolozsvári Korunk-ból két év alatt öthat számot volt alkalmam láthatni, a Gondolatból a felszabadulás utánig egyetlen számot vehettem kézbe. Az antológia tükrözi tartalmában a lapban kifejeződő, s a KMP által sugallt népfrontos politikát (tehát balos visszaütéseivel is), még inkább szerzőgárdájában. A Válasz írói éppen úgy otthonosak voltak itt (Veres Péter, Illyés Gyula, Erdei Ferenc), mint a Szép Szóban és a korunkban is sokat publikáló Remenyik Zsigmond; sokat írt a Gondolatban Bálint György, és Darvas József, nem különben Kelemen János, aki innen Móricz Zsigmondhoz „menekedett”, majd felszabadulás után a Szabad Szó, a Művelt Nép, az Élet és Irodalom oldalain lelt szellemi otthont, és kiadóinktól még életében bizony megérdemelne egy válogatott tanulmányt —, kritikai kötetet. Az antológia bőven tartalmaz érdekes művészeti írásokat, s az olvasó nemegyszer csodálkozva ébred rá, mennyire rímelnek olykor ezek a problémák a maiakkal. Minden bizonnyal nem hiú a reményünk, hogy hamarosan elkészül a másik két, a fasizmus fenyegetésére a maga módján szót emelő folyóirat, a Válasz és a Szép Szó hasonlóan hasznos, summázó, de láthatárt mindenképp tágító antológiája is. Béber László, debreceni újságíró, színikritikus, dramaturg (1899—1974) nem érte meg írásai kötetben való megjelenését. Alakja a nagy vidéki újságírók galériájába tartozik. A vidékhez ragaszkodó zsurnaliszták kemény gerincű fajtájából való; Mórától, Tömörkénytől az választja el, hogy sohasem gondolt a szépprózára. Szerkesztett, írt, elsősorban színházi cikkeket, színikritikákat, nyugdíjas könyvtárigazgatóként alkotta meg azokat a színes tárcákat Debrecen múltjából, melyeket most Bényei József ifjabb kollégája, a gyakorló színigazgató válogatott össze becses antológiába (Debreceni érdekességek). Béber László Debrecen Tömörkénye: mindent tud a város és az itteniek múltjáról, érdekes eseteiről, és úgy tudja elénk adni, hogy mindenkinek gyönyörűsége telik benne. Debrecen krónikása, aki mostani kötetében a régi debreceni élet színes tablóját a mai ember tudatával eleveníti fel, jóllehet, a legszívhezszólóbbak a színházzal összefüggő írások, melyek — bárhogy sza- bódik is Bényei József — hál’ istennek a kötet harmadát teszi ki. Igaz, a debreceni színészetről szóló monográfia tekintélyes részét is ő írta, korántsem látjuk kime- rítettnek Béber László hagyatékát. A könyvkiadásban oly jeleskedő Debrecen városa igazán folytathatná a sort egy színházi cikkeket, színi- kritikákat összegyűjtő kötet megjelentetésével. Nemcsak odahaza lenne olvasótábora, kelendő holmi lenne szerte e hazában is. Varga Imre *•. 'íj; 1 «wçqgpN* "" > .....'w'wpsçs»» iwu' I j iniwiwuwji K iss István: Kiáltás Csanády János • • Ösvényen Rokonulok a földdel, lépek, * ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jól esik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyaiban a sötét tanyákig gurulnak az-ösvényen — át az árok hídján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsony-bokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. Lajosházi Éva Himnusz a nyárért Meleg ölű nyár, mégis csak megjöttél, holott kedvesemmel elfeledtük fűszagod, elszöktek szemünkből a rétek, . * és virágszegezve nem rohant meg a búzaföld. De te mégis itt vagy, tenyereden hozva kék-ízű sétálások csendjét, meg a harsogó kenyérszelést, kaszáló parasztok vörös lendületét, az izzadtság csípős útját a pórusokon, csordultig érő gyümölcsök mézes fényét. Óh, nyár! Bronzszemű istennő! öledből szökken a dal, felcikkan rendre a vágy, izzóra gyújtva szépívű csípőt, ínyekből új ízek csordulnak, szikrázik az Örök Szerelem: a Munka feledhetetlensége. Pátkai Tivadar Juss, 1947 apám szőlőkarónak faragott sulykolt e földbe: nincsre napon nem lombosodhatom tél nem tántorít el állok órátlan időben csak a tőkék forradalmát féltem cigánymeggy szirmoz olykor kacsok karolnak: nyár van de tűzre ha megérek jó tűzre érjek meg körém kucsmás istenek üljenek hadd melengessék tenyerüket!
