Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-19 / 195. szám
1978. augusztus 19., szombat Népművelők és közművelődési dolgozók kitüntetése „Szép összefoglaló az élet derekán” Beszélgetés Bakó Ilona iparművésszel Fotó: Veress Erzsi (Folytatás az 1. oldalról) — Sok éves gyakorlattá vált — mondotta dr. Becsei József a kitüntetések átadása alkalmából —, hogy alkotmányunk és az új kenyér ünnepén kerül sor a közművelődési dolgozók legkiválóbbjainak jutalmazására, kitüntetésére. Ahogy az új kenyér a magvetéstől az aratásig tartó munkák eredményeként készülhet el, ugyanilyen hosszú sora van az emberek életének tartalmasabbá formálásáért végzett munkának is, amelyeknek elért eredményeit ismerjük el a mai napon. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy a sikerek egyik titka a mindenkori megújulás képessége, hiszen a népművelői hivatáshoz nem elég a még oly magas elméleti felkészültség; a napról napra változó valósághoz való alkalmazkodásban döntő szerepe van a személyiségnek. Nem véletlen, hogy a sikeresen tevékenykedő köz- művelődési dolgozók vala23. A szurdokot járták, hol sose voltak. Babonából nem mentek arra, és nem is tudtak senkit, aki járt ott. A nép nem megy oda, elkerüli a tájékát is, de töviről hegyire ismeri, ki tudja, miféle hallomásból. Marisának is pontos tudomása volt a szurdok száz barlangjáról, s a folyosók útvesztőiről, melyek a barlangokat összekötik. — Ki oda bemegy, sohase onnan talál ki — mondta. A babicska többet élt, így többet tudott Marisánál. Így szólt: — Száz nyílás, pokol száz kapuja. Mikor jön éjszaka, ott kicsap kénköves láng. Teréza is leírta a szurdokot, érzékletes szavakkal, nagy képzelettel, mely imád- ságoskönyvekbe való szentképekből táplálkozott, és amely szentképek a mélység lakóit ábrázolták a kárhozat birodalmában, szakadékok sötét mélyén, fejük fölött függő ferde sziklákkal, memennyien politikailag elkötelezett, társadalmi céljainkkal azonosulni képes, jó kapcsolatteremtő képességű és hivatásszerető emberek. — Sohasem szabad elfeledni — folytatta —, hogy a fejlődés nem valamilyen különálló folyamat, hanem a hivatásukat szerető dolgozók fáradságából, küzdelmeiből, eredményeiből tevődik ösz- sze. Nagy János elnökhelyettes ezután átadta a kitüntetéseket. Három kollektíva — a békéscsabai vasutas fúvós- zenekar, a Sigma együttes és a méhkeréki népi együttes — és 16 népművelő kapta meg a Szocialista Kultúráért, húszán a Kiváló Munkáért kitüntetést. Ugyancsak tegnap Budapesten, a Parlamentben vette át Born Miklós, a Balassi együttes művészeti vezetője a Kiváló Népművelő, Kádár Zsigmond ecsegfalvi fafaragó és Nácsa János dévaványai citerakészítő a Népművészet Mestere kitüntetést. lyek mint Damoklész-kard, leszakadással fenyegetnek. — Szikla tetejéről fenekét nem látod — mondta Teréza —, lent szuroksötét, ott van már pokol. — S míg beszélt, röstelkedve nevetgélt, és sietett magyarázkodni Lonci előtt: — Mondanak népek ilyen csacskaságokat. — Nem lehetett tudni, maga mennyire hisz a csacskasá- gokban. Herminka haragudott Te- rézára. — Nem csacskaságok — mondta, vékonyka hangja reszketett —, egy ember oda- merészkedte tetőre, lenézte pokolba, de futotta ő mindjárt onnan, ördög akarta lerántani, látta maga szemivei. .. Marisa lelkesedett: ők is maguk szemükkel láttak ördög vasajtóját, mikor a Vaskapu-sziklán cserkész- utat sepertek a nagyvadászathoz. — Sokan láttak azt. Ördög kincseskamrája van ott, bent őrzi ördög. Ahol van hét bükkfa. Bakó Ilona iparművész először mutatkozik be megyénkben a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban nemrég megnyílt kiállításával. Kiállítási anyaga — az egyre szaporodó tárlatok rendjéből — közvetlen szépségével, szokatlanságával kuriózumként emelkedik ki. Áz általa tervezett öltözködési darabok színeikkel, formájukkal — természetes rendeltetésükön túl — vallanak egy-egy kisebb etnikumról, elmúlt korok hangulatáról, de ugyanakkor konkrét emberi tulajdonságok hordozóiként választásra, önismeretre is késztetnek. Vannak méltóságot, gőgöt, régi. tiszta falusi vasárnapokat, esetleg soha el nem ért századelői vágyakat kifejező alkotásai. S mert minden egyes darab magán visel egy, csak rá jellemző gondolatot, a néző a rácsodálkozáson, gyönyörködésen túl akaratlan vonzódásával, vagy tudatos választásával mintegy önmagáról is vall. S ha már a kiállítás sikeréről szólunk, feltétlenül meg kell említenünk segítőtársa, Novotny Béla belső- építész egyszerű, s éppen ezért jól funkcionáló kiállításrendezését. Ritka, szerencsés találkozás ez. — Milyen utat kellett bejárni ahhoz, hogy eljuthasson az Iparművészeti Főiskolát végzett ruhatervező, Bakó Ilona az önmegvalósítás ilyen magas fokára? — Tíz éven át a Debreceni Ruhagyárban dolgoztam tervezőként. Mint minden társamnak, nekem is meg kellett küzdeni a bizalomért és elismerésért. 1970-ben aztán, hogy önálló lehessek, letettem a mestervizsgát. Azóta magam tervezem és kivitelezem munkáimat. Közben meghívottként terveztem jelmezeket három város színházának is. Szépség és keserűség; talán ezzel a két szóval jellemezhetném színházi tevékenységem. De itt tanultam meg a sűrítés művészetét: az adott színész, az ábrázolt személy jellemét, rajta keresztül egy vidék, az ott élő szokások, a kor ruhákban is kifejezhető formáit. Teréza is megerősítette, hogy látták a vasajtót, hét lakat volt rajta, de senki se nyúlt hozzá. — Ó, Bozse — vetette a keresztet Herminka —, Isten irgalmazz nekünk, azt valaki művelne! ördög szabadulna falura, illető muszáj ülni helyére, őrizzen kincset holtáig. A babicska is keresztet vetett. És Marisa is és Teréza is, mert kötelezőnek érezték. Anyicska most se mozdult az utcai lámpa reszketeg fényhálójában. Az asszonyok mind ránéztek: Magukban, talán így szóltak, beletörődve: „Mai fiatalság.” A babicska emlékezett, hogy fiatalabb korában ő is járt a hét bükkfánál. Mohát szedni mentek az erdőre, mert jó pénzt adtak érte, és akkor egészen odáig jutottak. De tovább nem mentek, mert ott van már a szurdok két kőhajításra, a bükkfáktól jobb kéz fele. Teréza és Marisa bólintottak, s azt mondták, ők se mentek tovább, és nem is tudnak senkit, aki arrafelé merészkedett volna. Herminka arca sötétebb volt a konyha sötétjénél, az aggodalom sötétlett rajta, mert — mint mondta — nagy bátorság a Vaskapuig is menni. — Ott van széle Csern: Pán birodalmának, innen van név: Vaskapu... LidF tam nyemózse doiszty... mondta Herminka, miközben Teréza felállt, hogy vil— Mint önálló ruhatervező iparművész egyedül áll az országban. Kivételes helyzete eleve magányosságra ítéli. Honnan kapja mégis az alkotás folyamatában elengedhetetlenül szükséges értékelő visszajelzést, segítő támogatást? — Először is barátaimtól. Debrecen ma is sokat jelent nekem, s nem véletlen, hogy tavaly gfcben a városban léptem alfélló kiállítóként először a nagyközönség elé. Sok barátom él ott. Szerető, értő támogatásukra mindig számíthatok. Békéscsaba a hatodik város, ahol találkozhatok a közönséggel. Rengeteget tanulok és sok erőt merítek a vendégkönyvek kedves soraiból. Nem szégyellem bevallani : minden kiállítás előtt rettenetesen izgulok. Izgat a közönség reagálása, hiszen munkáimmal hozzájuk szólok. De tagja vagyok a Képzőművélanyt gyújtson, és töltsön a kancsóba. Ekkor fordult meg Anyicska is, hogy kipillantson az ablakon. Lonci is kipillantott. Az utca üres volt, nem ült már senki a villanyoszlop alatt, a lámpa fénykörében. Teréza felkattintotta a villanyt. A szemek vaksin hunyorogtak, s a lányok mozgolódni kezdtek. De Herminka mindezzel nem törődött. — Lidi sohase oda nem mehette — csipogott. — Valaki bátor kihoz neki katona, szegény feje megnyugod... Lonci a beszélő töppedt, aszal tszilva-f ej ében gyönyörködött; a babicska sóhajtott sárgán, kopáran, kiugró ál- lán két, fénybe mártott szőrszál mozgott; Teréza a bort csobogtatta, míg Marisa ide- oda ingott a széken, és reménytelennek tartotta a dolgot. — Ki oda ugyan menne utána?... Kinek van bátorság?! Nagyokat sóhajtottak erre, s a friss bor kellemes Jiű- vösségét ízlelgette nyelvük. Bizony nem jutott eszükbe senki. Lonci régen forgatott egy kérdést, most előjött vele. De előbb Anyicskára kacsintott. — Aztán, ha az a katona annyi embert megtámadott... — szép szeme hamisan ösz- szeszűkült —, hogy lehet, hogy egyet sem ölt meg... a Lidi óta? (Folytatjuk) szeti Alapnak is, munkáimat zsűri értékeli, s az értékelő visszajelzés másik forrását ez jelenti. Azért mégis igaz, hogy magányos vagyok. Egyedül végzem anyagbeszerző, hagyomány- gyűjtő kőrútjaim. Hét éve vagyok önálló. Természetes, hogy hosszú ideig ez így nem mehet. Hiszen nem tudhatom igazából hol tartok, s jó úton járok-e. Szeretnék egy közösséghez tartozni, de nagyon nehéz megfelelő helyre találni... — Mikor jegyezte el magát a — ritka hivatásnak számító — ruhatervezéssel? — Magam is sokat gondolkoztam ezen. Édesapám táncpedagógus volt. A szó legnemesebb értelmében: hiszen a falvakban nemcsak a táncot, de a viselkedési formákat is tanította, s tanítványai sorsát évtizedeken át figyelemmel kísérte. Amit csinált: nagy dolog volt akkor. Sosem felejtem el. ahogyan megjelentek ropogós ünneplés ruhájukban az édesanyák gyermekeikkel. A szégyenlős varázst az arcokon, amikor először fogtak kezet a kis párok, s tanulták a bemutatkozás művészetét, vagy a zsebkendőtűzés szép szokását. Amikor meghalt édesapám, éreztem rá, s vállalom azóta tudatosan is, hogy innen ered elkötelezettségem. — Mint korábban említette, a kiállításon látható munkák másfél év alatt készültek el. Azt is tudjuk, nehezen válik meg alkotásaitól. De a közönséget egyrészt az is érdekli, hozzáférhetők, vásárolhatók-e a kiállításon látható darabok? — Blúzokat, ködmönöket — ha nagyon korlátozott számban is — de készítek eladásra. Mégsem ez munkásságom lényege. Én egyszerű közvetítő vagyok. Hagyományok közvetítője. Inkább inspirációt. segítséget szeretnék adni ahhoz, hogy mindenki megtalálja az egyéniségének legjobban megfelelő öltözéket. Hadd búcsúzzunk Bakó Ilonától a vendégkönyvből kiragadott néhány sorral : „Fantasztikus! Olyan szép, hogy nem is találok hozzá szavakat. Ügy látszik, a ruha a legszebb a világon, épp ezért csak ruhával lehetne leírni, hogy mennyire szép ez a kiállítás.” B. Sajti Emese Izléspróba Mit csinál a Rádió Kabarészínháza nyáron? Szünetel. De a közönség szüntelenül kívánja a vidámságot, télen- nyáron egyaránt. S egy ilyen nyáron, mint az idén — amikor néhányszor csak a nevetés pótolta a hiányzó napsugarakat —, különösen jól jön egy kabaréhullám. Ha újat nem is tud produkálni, legalább a régi közül egy párat fölmelegít. Ismétel. S hogy valami csemege mégis legyen benne, nem simán, csak a szerkesztők összeállításában, hanem egy-egy kritikus választása szerint. így egy kis pikáns ízt kap a már ismert műsorszám, várakozás előzi meg, hiszen, mint a legutóbbi házigazda — Barta András — találóan mondta bevezetőjében: most a hóhért akasztják. Ugyanis a kritikus dobja oda magát a mások kritikájának; ő, aki egyébként hivatalból veszi górcső alá a műsorokat, most saját ízlése szerint adagol, kever és ráz, hogy végeredményként egy tökéletes kabarékoktélt nyújtson át a nagyérdeműnek. Hacsak... Hacsak meg nem ijed a felelősségtől és meg nem gondolja, magát, mégis csak biztos, ami biztos, ng egyedül álljon az ezerfülű Cézár elé: jobb megosztani a műsor gondját. Ez nemcsak hasznos, még demokratikus is. S a gondolatot tett követte: fölkérte kollégáit a Magyar Nemzetnél, válasszanak, kinek mi tetszik, mit szeretne újból meghallgatni a régi kabarékból. így lett aztán a Barta-féle műsor a „nemzet” kabaréja, amelyből a nemzet — mármint a kacagósabbik rész — megismerhette Ruffy, Baróti, Kristóf Attila és mások ízlését. Az együttes válogatás nem vált hátrányára a 70 perces adásnak, volt benne minden és mindenki: Kern Andrástól Hofi Gézáig, Szilágyi Györgytől Darvas-Szilárdig, Farkasházi Tivadar és népes szerzőtársától Hámos Györgyig. -A- fölsorolásokból a hangsúlyt siker szempontjából mindhárom párnál a ' másodikra téve. Mert mindig érdekesek, főleg tanulságosak az ismétlések: kihozzák a hibákat és az erényeket, mégpedig fölerősítve. A jó mégjobb lesz, a gyenge még gyengébb. Darvas, Hámosi és Hofi — ragyogó. Persze mind a maga módján. Darvas Szilárd vérbeli humorista volt, slágermagyarázataira még sokan emlékeznek a negyvenes évék rádiójának Bolond Istókjából. Az akkori kabaré fénypontját jelentette, amikor egy énekes segítségével ízekre szedte szét az ostoba, nem egyszer gügye szövegek minden sorát. A hallgatók gyönyörűségére. Most sem volt kisebb hatása. A „Halálos méreg csókolni téged” kezdetű, annak idején agyonkoptatott táncdal most is „haláliként” hatott. Hámos György humora szelíden szatirikus. Heti tévékritikái iskolát csináltak, s a Népszabadságban megjelent humoreszkjei is felejthetetlenek, akárcsak ő maga. Haumann Péter előadásában — intellektuális irónia és kellő mértéktartás — kívánni sem lehetett volna jobbat, a .^Milyen láb a hadiláb ?”-nál. Hofi szintén külön kategória. Nem leljet megunni, csak tűnődni egyre, miben is van a varázsa ? Talán abban, hogy igazi népi alak, olyan, mint a régi falusi esték furfangos mesélője, aki sosem ismétli magát, még ha ugyanazt mondja is akkurátus szavakkal. zamatos ízzel, napról- napra. A többi szám is megütötte az átlagszintet. A mondandó és az előadás is. Csak Major Tamás tapsra váró hatásszünete volt kínos. És figyelmeztető: ideje lenne már abbahagyni. Vass Márta Ruzsa János a méhkeréki népi együttes nevében vette át Nagy Jánostól a Szocialista Kultúráért kitüntetést Fotó: Veress Erzsi SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény
