Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

1978. augusztus 13., vasárnap

o

Serédi János:

Éjszaka a tanyán

Az augusztusi égbolt mély kékjén bandukol a hold. Egyedül járja véget nem érő útját. Jönnek a felhők, a hold lépése meggyorsul; repül, eltűnik, aztán egy hasadékon keresztül bukkan elő. Egy darabig versenyt fut a felhőkkel, majd újra eltűnik, majd ismét előbukkan és sápadt fényben úszik tova.

A Körös feiől. szél kerekedik. Rázza a fák koronáit, zizegve, jajogya táncol a száradó nád levelein. Valahonnan kutyaugatás is hallatszik. És amikor a szél megfordul, felmorajlik a város. Mintha egyenesen az égből jönne, idehallik a kistemplom lélekharangja. Mihelyt a szél elpihen, megzsibbad a világ. Még a békák is elhallgatnak. Ej no, hiszen későre jár! Csak a bagoly virraszt még. Ott ül a nyárfa tetején, a tanya végiben. A nyárfa magas, sudár, a holdfényben olyannak tűnik, akár egy karcsú torony. Akkor ültették, amikor a tanya építéséhez kezdtek. A gazda husángnak használta, a disznait terelte vele. Egyszer aztán a földbe szúrta és ottfelejtette. Tavasszal kizöldült. Ettől a csodától nem tudott betelni Fegó András. És amikor óriássá nőtt, babonás áhítattal nézett fel rá, s olykor a kalapját is megemelte előtte. S ha valami bántotta, megvigasztalta az a tudat, hogy a nyárfa erős és évről évre egyre magasabbra szökik. Éjszakánként sokszor hallgatta leveleinek suttogását, ilyenkor elmélázva’ fürkészte tanyája jövőjét.

De most ott a kuvik!

Fegó András az asztalnál ül. Szemét nem veszi le a nyárfáról. Miért pontosan az ő nyárfájára telepedett? Eszébe jut apja borongós tekintete, ahogy mondta : fiam, ha a baglyot hallod kuvikolni, készülj fel a rosszra. Ügy sejlik mos* neki, hogy azon az estén is kuvikolt valahol a közelben a bagoly, amikor apja meghalt. Ahogy a ködbe vesző emléken tűnődik, egyre biztosabb benne. Csak azon csodálkozik, egyszerűen nem fér a fejébe, hogy a nővére miért nem hallotta. Mikor szóba hozta a toron, a fejét ingatta. Biz’ ő nem hallott semmit. Pedig hallania kellett.

Akaratlanul is számolgatja a huhogásokat. Az éjszaka csendes és sötét. A bagoly hangja éles, a nádas válasza csendesebb, majdnem suttogó, de kirázza tőle az embert a hideg. Ilyen csendes éjszakán a nádas mindenre válaszol.

— Kuvik, kuvik...

— Hess! — tör ki belőle a kiáltás — hess, kuvik, hess!

Az udvaron felkap egy göringyet, célba veszi a nyárfát. Gyorsuló szárnycsattogás a válasz, aztán végképpen csend lesz. De micsoda csend, mert a kétség már magához ölelte.

Üveges tekintettel néz a messzeségbe, megbámulja a holdat, a fekete fákat, a sötét ajtókat. Hirtelen megrezzen. Lépéseket hall. A fia jön, a nagyobbik. A lovakat vezeti a vályúhoz. Most fogott ki a szekérből. Leveszi róluk a hámot, a karámban szabadon engedi őket.

— Hol lehetett ilyen sokáig? — töpreng. — Talán eltört a kocsirúd? — szól oda a fiának.

— Nem tört el semmi — feleli Andris. Apja mellé telepszik.

Fegóné éppen akkor gyújtja meg a lámpát. Széles csípője körül ring a szoknya, ahogy vacsorára terít. Addig szótlanul ülnek. Csak amikor minden az asztalon van, akkor veszi kézbe a kanalat a gazda, hogy merítsen a levesből. Fegóné nem nyúl az

ételhez. Felvágja a kenyeret, de a kés megáll a kezében. A fia arcát fürkészi. Vagy csak szeretné, mert a fiúnak hosszú a haja, s ahogy előrelendül, a tál fölé hajol, félig a haja, félig az árnyék takarja el vonásait. Andris marokra fogja a kanalat. Kezében megremeg a kanál, odaverődik a tál széléhez.

— Mi van veled? — kérdi az anyja.

Fegó András is felemeli a fejét, ő is rásandít a fiára.

— Semmi — ennyi a válasz.

Az asszony szemben ül a két férfival. Keze rágörcsö- lődik a kés nyelére.

— Tegnap ismét láttam azt a kis boszorkányt.

— Kit? — mered rá a férje.

— Katát, a Hajdú lányt. Az isten tudja, mit akar erre. Mosom a szennyest a folyóban, egyszer csak rám köszön valaki. Felnézek, hát a parton ott áll az a kis boszorkány.. És még rám nevet. Mondja nekem, szívesen segítene. Mondom neki, takarodj, te ringyó. Olyan a terhe, hogy az ember azt hinné, ikreket fog szülni.

— Terhes? — egyenesedik ki Fegó András, és szemében huncutság csillog. Még a bajüszát is megpödri.

— Ügy bizony.

— Nocsak, most aztán henceghet az apja.

— Hajdú kiadta az útját.

— De a szégyen az övé is — köti az ebet a karóhoz a gazda.

— Engem csak az nyugtalanít, hogy a lány nap mint nap errefelé koslat.

— Mit akarhat?

— Kérdezd meg a fiadtól.

Andris úgy tesz, mintha

semmit sem hallana. Fejét nyaka közé húzza, s még jobban a tál fölé hajol. De ekkor az anyja megfogja a vállát.

— Andris — sikoltja.

A fiú meghökken.

— Én nem találkoztam vele — feleli esdekelve.

— Hazudsz!

— Nem hazudok.

Fegóné visszafojtja kitörni készülni haragját. Szinte gyöngéden, szánakozva mondja:

— Ó, te szerencsétlen, hiszen láttalak. A múlt éjszaka utánad mentem. Először azt hittem, hogy a jószágot akarod megnézni, de nem a karámba mentél, lámpást se gyújtottál. Már ekkor felébredt bennem a gyanú. Mond, hová mentél?

A fiú nem felelt. Szemébe világít a lámpa. Elfordítja a fejét. /

— Hát, én megmondom.

Az a kis boszorka ott várt a parton, az öreg fűz alatt.

Andris kiejti a kezéből a kanalat.

— Mit akarsz ezzel a lánnyal? Szégyent a fejünkre?

Az anyja hangja perzsel, belehasít a húsába.

— Szeretem — suttogja.

— Megőrültél?

— Nem tudom.

— Megőrültél ! — ismétli az anyja.

De ekkor tűz gyullad a fiú szemében, felpattan.

— Adjátok ki a jussomat!

— Miféle jussodat? — néz rá az apja. Ügy néz rá, mintha nem értené, miről van szó.

— A jussomat, azt a 20 ezer forintot, amit ígértetek — ismétli dacosan.

Apja is feláll. Egymással szemben állnak, mint két bika, mielőtt egymásra rontana.

— Szóval 20 ezer forint kéne? Volna eszük!

— Nem az apósomnak kell, hanem nekem.

— Akkor a markukban lennél.

— A jussomat kérem — hajtogatja. — Amióta megszülettem, itt dolgozom a tanyán, hát jogosan kérem. Adjátok ki, aztán megyek a városba, valamelyik gyárba. Elegem volt a tanyából.

— A gyárba, de hiszen nincs szakmád. Semmihez sem értesz — gúnyolódik az apja.

— A gyárba megyek, munkás leszek. Majd megtanulom a szakmát, csak adjátok ki a jussomat.

— Van más lány is a világon — szólt közbe az anyja.

— Nincs — dacoskodik Andris. Kemény, mint a szálfa. Roppant erőt érez magában.

— Egy senkiházi. Egy senkiházi — kacagja aa anyja.

— Elveszem feleségül, s elmegyünk mind a ketten a városba.

— Hiszen már nagy hasa van a szerencsétlennek.

Az apja hallgat. De ez a hallgatás iszonyatos. Az is, ahogy áll, konokul leszegezett fejjel. Lassan az asztal felé nyúl. Kezében megvillan a kenyérvágókés hosszú pengéje. A fiúban megdermed a lélek. Velőt- rázó borzadállyal tölti el a kés pengéje. Csak azt látja, csak azt nézi. Aztán hátralép. Egyet-kettőt, s betántorog a konyhába.

— Éppen ezért — szól vissza.

— Mi az, hogy éppen ezért — pattog tovább az anyja.

— Mert nagy hasa van — feleli erőtlenül. Többet nem szól. Nincs ereje többet szólni. Forog vele a világ, szédül, fulladozik. Csak azt hallják, ahogy ráveti magát a matracos ágyra.

Ők se szólnak egymáshoz, hiszen most már mindent megértenek. Fegó András az asztal közepére löki a kenyérvágókést, majd újra kézbe veszi. Az élét vizsgál- gatja. Ügy tesz, mintha nagyon fontos dolgot művelne. Aztán a hegyével belevágja az asztalba. Az asz- szony értelmetlennek találja a mozdulatot. Fogja a kést, s a villákkal, a kanalakkal együtt a nagy tálba rakja valamennyit. Azután elfújja a lámpát, a férje mellé telepszik. Sokáig ülnek így a lócán. Fenn a messzi egekben nyargalnak a felhők. A hold nagy néha kipislant közülük és viasszal vonja be a tornácot. Az asszony fején fekete kendő, csuklyaként vet arcára árnyékot, csak a szeme villog. A gazda hátraereszti magát, s eltűnik a szőlőlugas sötétjében, de a keze ott pihen az asztalon. Súlyos, hatalmas öklök. Vagy inkább két magányos farönk, melyet elvágtak a törzsüktől.

És akkor egy különös hang szólal meg. Mint amikor valaki a barázda- billegetőt utánozza. Az asz- szony a férjét figyeli. A hang a folyó felől jön.

— Hallottad? — kérdezi.

A férje nem válaszolt.

Hallotta, hogyne hallotta volna. Előrelendül ültében. Az éjszaka kétesen neszez. Hirtelen, mint a villám hasít bele a kiáltás.

— Andris!

Fegóné felszisszen.

— Megint itt van.

A konyhába megy, fiára reteszeli az ajtót.

A nagy komondor az udvar közepén nyüszít. Az asz- szony lecsatolja nyakáról a kölöncöt. Fegó András a nyomukba baktat.

A lány fenn a parton vár. Azt hiszi, Andris jön. Egyre közelebbről hallja a lépteket. Nem az ő léptei azok, érzi, tudja, mégsem mozdul. S alighogy feltűnik Fegóné a kutyával a nádas végiben, kitör belőle a zokogás. Hol van Andris, miért nem jön?

A kutya nekiront, majdnem felökleli.

— Andris, Andriskám!

Senki sem válaszol, csak

a nádas. Elnyújtva veri vissza a kiálltást.

— Hol vagy Andris?

A félelem összeszorítja a torkát. A bokrok közé fut, aztán újra feltűnik a parton. A kutya folyton a sarkában van. Űzi, marja, ahol éri. Haja kibomlik, a hold ráveti fényét, s aranyló csóvaként úszik utána.

Az asszony a nádas Széliben áll. A férje is odajön. Még hallják a lány lábának dobogását, s még azt is hallják, amikor megcsobban a folyó vize. Aztán semmi sem következik. Egyszeriben megdermed a világ.

— Az isten akarta így — töri meg a csendet az asz- szony.

— Minden az ő akarata szerint történik a világon — válaszolja a férje.

A tűnő holdfényben olyannak látszanak, mint két ősi bálvány. Az égre tekintenék. Az eget felhők borítják. A holdat is elnyelik. És akkor aztán lehull a sötétség sűrű leple. Ebben a sötétségben eltűnik a part, a nádas, a tanyák és eltűnnek ők maguk is.

Bessenyei Antal: A változó határ

Bessenyei Antal: Gondolkodó anya

Mucsi József

Nyaral a Nyár

Betelt a hírrel a határ: Tompapusztán nyaral a Nyár. Rajcsurozó szél hátán jött, Szionda és Tornya között.

Láttad-e a kíséretét?:

— Esőfelhő, az a setét, éti csiga három véka, diófának dús árnyéka; vakmeleg és fülledt hőség, szúnyogokból mázsás bőség; békák vartyogó serege, sárgarigó füttyremeke; fák, amelyek virágoznak, tűzlánggá vált lenyugvó nap; vígan költő verébcsapat, búza, amely könyököt kap; aprószulák sodrott szára, a hajnali harmat, pára.,.

Dinnyeillat ült a tájra, mikor ráleltem a Nyárra.

Ott muzsikált sátra alatt, közben szórta az aranyat.

Tomka Mihály

Őszelő

Szemerkél, jaj, apám, újra ősz lesz, bírod-e a ködlepte ereszt?

Sziréna zúg, téged újra szólít bokrok vérét síró, messzi síp.

Látod, én e széles pusztulásban nyugtalanul útra készülök, Udvarunknak éjverő zajában repedt lábbal cirpel a tücsök.

Szemerkél, jaj, apám, újra ősz lesz, deres gátak üzenete ez,

Gyámolítsd a zörgő-léptű kertet, çmeld fölé kérges-szép kezed.

Látod, én e széles pusztulásban nyugtalanul útnak indulok — Tábornok-ösz nyálzó köpenyén nyár-meztelen el nem alhatok.

Dimitrij Kikin

Június

Reggeli harmatban fürösztött Mezítlábas június Dalolva jár Erdők között réten át

— Száz torokból zengő nyár

Árnyak hangja:

... hangja-angja. —

Fény zenéje:

... néje,... néje. —

És a színek:

... színek,... ínek. —

Virágos kertekben

— Rekkenö melegben —

Jázmin illatoz

Minden levél Es falomb Zizeg a fényben Es tisztán ragyog És hallgat a csend És madár-sikoly

Fordította:

Barta Kálmán