Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-06 / 157. szám

1978. július 6., csütörtök „ÖRÖK DALLAMOK” A CSABAI SZABADTÉRIN UH ——I Joszif Kobzon és együttese a békéscsabai szabadtéri színpa­don Fotó: Gál Edit Csendes, ünnepietlen premier a Várszínházban Június 29-én érkezett ha­zánkba, július 9-én ér véget magyarországi turnéja Joszif Kobzonnak és együttesének. Fonyód, Debrecen, Hajdú­szoboszló. Gyula után július 4-én este Békéscsabán, a li­geti szabadtéri színpadon mutatták be műsorukat. Széles vállú, izmos testű, hullámos hajú férfivel rá­zunk kezet, ő Joszif Kobzon a Szovjetunió Érdemes Mű­vésze. Erőteljesen zengő hangját már jól ismerjük a rádióból és a lemezekről Kértük, meséljen magáról és a zenéről, amelyet képvisel­nek. — A Szovjetunió legéneke- sebb népének hazája, Ukraj­na a szülőföldem. Mondják, hogy az olasz nyelv mellett a mi nyelvünk áll a máso­dik helyen zeneiségével. In­nen is fakad zeneszerzőink termékenysége, az ukránok dal- és muzsikaszeretete. Gyermekkoromtól énekszó Házy Erzsébetet, a Magyar Állami Operaház magánéne­kesét egyaránt ismeri az operakedvelők tábora, az operettmuzsika hallgatója, s bármelyik tévénéző. Sok hí­res szerep, rengeteg zene­felvétel, néhány bravúros televíziós alakítás tette is­mertté hangját, alakját. Műsorában gazdag prog­ram szerepel, a zeneirodalom különféle stílusirányzataiban 56. A ló az úri foglalkozások; az időtöltés pompájának emelését szolgálta. A vele való bánás is, szinte csak kedvtöltésből történt. ' En­gem is talán jó felnőtt for- másságom alapján néztek ki a bécsi parádé során a gróf emberei, akik min­denféle szórakozásokról is gondoskodni voltak kötele­sek. * * * * Eleinte azt hittem, a nagy kiterjedésű grófi birtok va­lamelyik híres haszon-, vagy tenyészménese mellé kerülök. Ménfőre vagy Ta­tára. Dologra szokott mivol­tomban odakerülésem után hónapokig vártam, hogy a pompalovak sorsában kell-e osztoznom. Szállásom Al- csuton, a híres kastély lá­bánál levő tiszti lakások végén volt kimérve, akkora kongó szabadkéményes konyhával, hogy Mezőhe­gyesen a Buxbinder kapi­tányé belefért volna min­denestül. És hálóházam volt, meg ebédlőterem, ólomablakos világítókkal. kísérte az életemet; iskolai kórusok, amatőr együttesek, majd a néphadsereg tánc- és énekegyüttese. Zenei fő­iskolán ének szakon kaptam 1962-ben a diplomát. Először a komoly műfajt választot­tam, a románc- és operaéne­kesi pályát. Zeneszerző bará­taim azonban észrevétlenül az esztrád műfajhoz csábí­tottak muzsikájukkal. 1967 óta egymást követték a tv-, a rádiófellépések, a lemez- felvételek, meghívások a so- poti és az Aranyszarv-feszti- válra. Csöppet sem bántam meg, hogy ehhez a zenéhez pártoltam. Az, amit mi éne­kelünk, szövegében is egé­szen más, mint a többi tánc­dalok. Keveseknek adatik meg, hogy a népszerű köny- nyűzenei dallamokkal Jevtu­senko, vagy Voznyeszenszkij gondolatait tolmácsolják a tömegeknek. Magyarorszá­gon már harmadszor járok, először 1962-ben, majd 66­alkotókat szólaltat meg. A zeneszerzők : Purcell, Gluck, Pergolesi, Mozart, Gounod, Puccini, Ránki György, Szo- kolay Sándor, Gershwin, Bi­zet, Johann Strauss, Kodály Zoltán, Petrovics Emil. A műsorban 21 óra 15 perctől Házy Erzsébettel és Koródi Andrással Antal Im­re beszélget. A rendező — sok művészportré avatott tolmácsolója — Vámos Lász­ló. Nem bírtam elhinni, hogy tévedés nélkül való lenne a beosztásom. Az' unalom nem szeplő- síthette persze az ilyen nagy üres hodályra kvártélyo- zott csikóst, hanem huszon­négy nyerges, meg az is­tállófiúk fölött ügyelt. A kisebb gond ennyi. Hanem a készenlét. Nyáron a nagy család itt élt, hat lány, hat fiú, azok szárazdajkái és szoptatok. És nevelők, ki­csi meg nagyobb urak. Mindezek vendégei. De ott volt maga a gróf körüli tiszt­ségviselők egész garmadája, pohárnokok, személynökök, curátorok, inzsenérek, s a magasságos egek a tudói, hogy még kik, mik. A lo­vászmester gondja, hogy a kedvtelésből való lovazásig minden lóigény kielégítes- sék. Tizennyolc krajcár volt a napi zsoldom, étel, ital, a középcselédség kony­háján, s minden időkhöz, alkalmakhoz való gimbes- gombos ruhák. Bajúszom kezdett mohod- zani, s magam sem tudtam ki, s mi vagyok ebben a minden zugában ismeret­ban a nemzetközi tánczenei fesztiválon és a gálaesteken léptem fel. Ügy tudom, a Magyar Televízió is vetítette a Tavasz 17 pillanata című filmsorozatot, amelynek da­lait énekeltem. S még vala­mit magamról: az utóbbi időben gyakran osztom meg hallgatóimmal dalgyűjtő ku­tatásaim örömét, és régi orosz románcokat énekelek. — Milyen tánczenei stílu­sok, együttesek divatosak most a Szovjetunióban? — A mi fiataljaink ugyan­azokat az együtteseket, éne­keseket szeretik, mint bár­hol Európában. Minden szombaton délután tánczene- összeállítást közvetít a tele­vízió a műfaj legdivatosabb képviselőinek műsorából : Karel Gott, Oscar Petterson, vagy például a Boney M együttes szerepel a képer­nyőn. Kedves barátaim az Express együttes és Koós Já­nos is, igen népszerűek ná­lunk. Hazai dalainkból na­gyon kedveltek az érzelmek­re ható, romantikus témájú énekek, ezt az igényt elégí­tik ki a románcok is. — Hallhatnánk a tervei­ről? — Rengeteg munka vár rám otthon. Augusztusban két nagylemezem jelenik meg. Az egyiken orosz nép­dalokat énekelek, a másik címe: Emberek, emlékek. Az utóbbi lemezen 12 dalban állítottunk emléket a honvé­dő háború hőseinek. Uta­zom Kubába, a Világifjúsági Találkozóra, majd egy hétig a BAM építőinél szerepelek otthon. Szeptember 3-án turnéra indulok Latin-Ame- rika 9 országába. Szeretek utazni, emberekkel találkoz­ni, örülök, ha azt látom, hogy tetszenek a dalaink. Nyolc óra lesz néhány perc múlva. A nézőtér el­csendesedik, színpadra vár­ják Joszif Kobzont és együt­tesét. Kiváló improvizáló készségű, minden műfajban jártas zenekarát, a ballada­énekes Jana Bicsevszkáját, s a rokonszenves, fiatal azer­bajdzsán zeneszerző-énekest, Poland Bül-bült, és az orosz esztrád elmaradhatatlan sze­replőjét, a zsonglőr Alar Mjancal személyében. A bé­késcsabai fellépés éjszakáján a szovjet kultúra követeinek útja Budapestre, másnap pedig a székesfehérvári szín­padra vezetett. len illatokat, szokásokat, hangokat, hajlongásokat ci­pelő új világban. A reggeli szemlén az is­tállómester bemutatja né­kem a lószerszámokat, a sorport, amit a vakarókból, kefékből csíkra szórtak ki a lovászfiúk, hogy nyugtáz­zák; tiszták a cocók. Akkor­ra rendszerint lent voltak a lakájok, hogy például a Tu­si nagyságos kisasszony a Bóbitáson szándékszik a csákvári filagóriában regge­lizni. Ilyenkor én ballagtam utána, olyan észrevétlen összehúzodzkodásban, mint a temetői huszár. Azt vár­ták tőlem, hogy akár az ár­nyék, mozduljak velük, de ha rám lépnek is, hallgass a nevem! Ment ez. Év lépte sarkát a másiknak. Ha a nyaraló­vendégek elmentek, ott voltak a lakomázók, vadá­szok seregei. Csupa öröm volt az életük. A francia forradalom félelmei elül­tek az urak feje fölött, a po­roszokkal szent volt a bé­ke, mert együtt féltek a ja­kobinusoktól. De sietve ha- buckoltak a nagy fényesség­ben. Ez a Tusi, olyan harminc év körüli, érett asszonynak való, valami kegyetlen sze­relmi csalódottságtól kesere­dett gróflány. Legtöbbet ő vette igénybe kíséretemet, vele járt egyik húga, Henri. Franciául beszéltek, olvas­tak fölváltva, s nem szeret­ték, ha akár tízölnyi távol­ságban tőlük, az órák hosz­Ki tudja megmagyarázni, hogy mostanában miért van egyre több olyan színházi előadás, ahol csak „udvarias taps” fogadja a meghajló színészeket? Hogy miért vannak olyan bemutatók, melyek után jószerivel csak a protokoll ügybuzgalom provokál tapsot, amiről min­denki tudja-érzi: nincs mö­götte siker. Semmilyen si­ker nincs mögötte, mégis Jelenet a második részből zúg a taps, a színész pedig kényszeredett mosollyal fo­gadja a nem igazi elisme­rést. Ki tudja megmagyarázni, hogy néhány éve a Gyulai Várszínházból miért tűnt el az annyiszor hallott, höm­pölygő és áradó tapsviharfo­lyam, mely megforrósította a levegőt a 600 éves falak kö­zött? Ki tudja megmagyarázni, hogyan jöhet létre olyan színházi előadás, amely után üresnek és céltalannak érezzük a színházban eltöl­tött időt? Ki tudja megmagyarázni, hogy elég-e ennyi a színész­száig tartó várakozás köz­ben leültem. Az nagy tiszte­letlenség. De ezt nem ne­kem mondták. Az alcsuti cu- rátor okított, hogy le ne ül­jek ám, ha hajnaltól másik hajnalig várnom kell is az úrnőkre. És olyan közel se legyek hozzájuk, hogy a szá­jukba lássak, de olyan mesz- szi se, hogy ne halljam min­den lépteiket. És ne nézzek feléjük arc­cal, de a mozdulatokat is lássam, hogy amikor kérik a lovat, az ott álljon. Eleinte teljesíthetetlen marhaságok voltak ezek, de jó cseléd módjára szerettem volna megfelelni a várakozások­nak. És engem is érdekeltek a másfajta, eddig ismeretlen embernek a cselekedetei. Kishuszár koromban is iz­gatott, ha idegen lovas jött közénk, hogy mit tud? Az utolsó rezzeneteit megles­tem, s mindig is tanultam tőle valamit. Ha csak egy- egy haslót más mozdulattal pattintott lyukra, már örül­tem neki. Úgy tanul az em­ber gyereke, ha nyitva a szeme, ha érdekli a kenyér- kereset minden apró részle­te. A neheze azért, hogy könnyebbítsen a során, a szépje meg, hogy is lehetne még inkább virágba boríta­ni a kenyérkeresetet. Egy ízben Tusival. Henri- val mentünk a vértesi bük­kös sűrűjébe, fölkosaraz- kodva élelemmel, kicsi bor­italokkal, miegyébbel. (Folytatjuk) nek, aki ha tehetséges, arra született, hogy elragadtatást arasson? Akinek kétezer év előtti római társa így fo­hászkodott a közönséghez: applaudite! Tapsoljatok! Nem kell a taps mostaná­ban?. .. Ahogy ezeket a sorokat írom, megdöbbenek azon, hogy talán oldalakon át folytathatnám: „Ki tudja megmagyarázni ?..Régóta készülődött bennem mindaz, amit most kimondani elha­tároztam. Nem is mindent, csak egynéhányat azoknak, melyek most már egyre in­kább képtelenek nyugodni, melyeket egyre inkább kép­telen vagyok visszaszorítani, kegyes belemagyarázásokkal. Sajnos, nem voltam egye­dül az elmúlt pénteken este, a Gyulai Várszínház első idei bemutatója után, aki szomo­rú voltam. Szomorú, mert ilyen „csendes, ünnepietlen” várszínházi premieren még nem vettem részt, habár ez a sajátos ünnepietlenség már tavaly is kísértett. Mintha csak az „ezen is túl va­gyunk” művészetet nem túl­ságosan feltételező magatar­tás lett volna uralkodó, úgy zajlott le ez a június 30-a a gyulai várban. Egyik vasárnapi cikkünk­ben már említettük kételye­inket, melyek néhány napon át és a bemutató után to­vább érlelődve egyenesen ve­zetnek oda, hogy feltegyük a kérdést: miért lett másabb a Várszínház, mint azt meg­álmodói és másfél évtizeden át munkásai elképzelték? Miért szabdalják szét dara­bokra a várjátékok testét, miért nincs lényeges súlya a koncepciónak, amiért lett: elfelejtett, ritkán játszott, vagy ma íródott magyar tör­ténelmi drámák bemutatásá­nak színtere és klasszikus vígjátékoké? Hogy mindenki megtalálja a neki valót, hogy aki nem annyira a történelmi drámák élményét keresi, ta­láljon semmi mással nem azonosítható szórakozást víg­játékok bemutatóján a 600 éves falak között? Sárospataki István: Kőmí­ves Kelemenné című drámá­ja nem igazi dráma, nem is történelmi dráma : sokkal in­kább dramatizált ballada, mely igazi helyét megtalálva — például a Gyulai Várszín­ház programjában is — si­keres estét hozhat. Semmi­képpen sem való azonban nyitódarabnak, és nem lehet mentség az sem, hogy nem ezt tervezték. (Hogy mit ter­veztek, és — nagyon helye­sen! — miért nem az került színre, szolgálhat a felüle­tesség iskolapéldájával.) A szerző is felpanaszolja a múlt heti'Film Színház Mu­zsikában, hogy régen írta a darabot, és azóta megválto­zott látásmódja a drámai gondolatot illetően. így az egész túlságosan is statikus, néhol fárasztó (még a meg­lepetésszerűen fellobbanó ro­hangálás, táncos mozdulatok ellenére is!), ezen azonban a rendező, Rakovszky Tibor, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház főrendezője már nem változtathatott. Feltehető azért sem, mert Magyaror­szágon szokatlan módon — tisztelte a szöveget, amit a szerzőtől kapott, és ez a szöveg mozgásban ennyit hordozott magában. Végered­ményben a két igen rövid kép Kőmíves Kelemenné és a kőmíves-asszonyok, majd Kőmíves Kelemen és a kő­mívesek szópárbajából áll, végezvén Kelemen és Kele­menné sorsa tragikus betel­jesedésével. Nem vitatható, hogy Sá­rospataki István értője a magyar nyelvnek, mondatai nem erőltetetten archaiku­sak, tiszták azok, tartalma­sak és szépen mondhatók. Milyen furcsa azonban, hogy ebben is azonnal jelentkezik az ellentmondás: mégis ne­hezen követhetők, és ebben nem kis részük van a sze­replőknek, akiknek vagy nem vált még vérükké a szöveg, vagy nem mindig és kellően figyelmeztek annak fegyelmezett, érthetőbb visz- szaadására. Hiszen ami szép volt ezen a színházi estén, az végül is Sárospataki nyelve­zete, balladás hangulatú, né­hol fel is izzó pillanatai vol­tak, az egész előadás azon­ban a kiérleltség hiányát éreztette, mintha az együttes csak néhány nappal a bemu­tató előtt találkozott volna először. Ez a módszer vi­szont szokatlan lenne a vár­színház 15 éves múltját te­kintve, sokan emlékeznek még a kezdetekre és az azt követő évadokra, amikor nem ritkán már három hét­tel előbb próbáktól volt han­gos a végvár udvara. A szereplő művészek közül ki kell emelnünk a temesvá­ri Sinka Károlyt, Kőmíves Kelemen alakítóját, az elő­adás legmaradandóbb élmé­nyét. Kőmíves Kelemenné Ronyecz Mária volt, az öreg­asszony Labanc Borbála. A kocsis, Bánhidy László saj­nos a szövegbiztonsággal küzdött mindkét jelenetében. A karból Vörös Eszter hív­ta fel magára a figyelmet, drámai erejével és szép szö­vegmondásával. Vatoi Emil díszlete jól igazodott a vár­udvar adottságaihoz, jó já­tékteret biztosított volna egy sokkal jobb előadásnak is. Sass Ervin Mai tévéajánlatunk: Egy hang és néhány maszk B. Zs. TÓTH BÉLA: Legendák a lóról Fotó: Demény Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom