Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
1978. július 30., vásárom o Alejo Carpentier: A dolgok kezdete (Részlet) Aznap reggel bezárták a -szobájába. A házból, minden irányból lárma szűrődött be, és az étel, amit bevitték hozzá, hétköznapi ebédnek túlságosan gazdag volt. Hat süteményt hozattak az Alameda utcai cukrásztól — pedig a vasárnapi mise után csak kettőt ehetett meg. Egy útikönyv rajzait nézegette, azután az ajtó alatt beszűrődő, egyre növekvő zsongás arra késztette, hogy kikukucskáljon a zsalugáterek között. Feketébe öltözött emberek érkeztek, bronz fogan- tyús ládát hoztak magukkal. Sírhatnékja támadt, ám e percben megjelent Melchor, a parádéskocsis, csillogó, ropogó csizmájában. Sakkozni kezdték. Melchor volt a ló. ö a király. A kockás kövezet volt a sakktábla, ő egyenként haladhatott előre, Mel- choma'k pedig ugornia kellett: egyet előre és kettőt oldalt, vagy fordítva. A játék a szürkületbe nyúlt, amikor elvonult a ház előtt a kereskedőegyesület tűzoltózenekara. Felkeléskor kezet csókolta betegágyban fekvő apjának. Most jobban érezte magát a Márki, és a szokásos példabeszédekkel szólt fiához. — Igen, apám. Nem, apám — mondogatta ő, beszúrva feleleteit a kérdések rózsafüzérébe, mint ministráns a szentmisén. Marchai tisztelte a márkit, de hogy miért, azt senki sem találta volna el. Tisztelte, mert magas termetű volt, és báli estéken kitüntetésektől csillogó mellel ment el otthonról; mert irigyelte tőle a kardját, és a sujtásokat a polgárőrség tiszti egyenruháján; mert húsvétikor fogadásból megevett egy egész, mandulával és mazsolával töltött pulykát; mert egy alkalommal megragadott egyet a körépületben söprögető félvér lányok közül, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megkorbácsolja, s ölbe kapva a szobájába vitte. Marchai egy függöny mögé bújt, és onnan látta, hogy a lány nem sokkal később sírva, zilált ruhával jön ki, s örült a büntetésnek, mert ez volt az, aki mindig kiürítette a faliszekrénybe félretett kompó- tostálakat. Rettenetes és nagylelkű lény volt az apja; mindjárt Isten után kellett szeretni őt. Marcial számára Istennél is valódibb isten volt, mert hatalma mindennapi volt, kézzelfogható. Mégis jabb szerette az égben lakó Istent, mert az kevésbé volt a terhére. • * • Amikor még egy kicsivel tovább növekedtek a bútorok, és Marcial mindenkinél jobban tudta, hogy mi van az ágyak, szekrények, tálalók, fiókos székrények alatt, nagy titka, volt a világ előtt: Melchoron, a parádéskocsison kívül nincs az életnek semmi varázsa. Sem Isten, sem az apja, sem az úmapi körmenet aranyozott öltözékű püspöke nem volt olyan fontos, mint Melchor. Nagyon messziről jött Melchor. Legyőzött fejedelmek unokája volt. Birodalmában elefántok, vízilovak, tigrisek és zsiráfok éltek. Ott nem sötét, aktahalmazokkal telt szobákban dolgoztak a férfiak, mint don Abundio. Csak az maradhatott életben, aki ravaszabb volt a vadállatoknál. Egyikük úgy fogta ki a kék tóból a nagy krokodilust, hogy tizenkét sült kacsában rejtette el lándzsáját, mély- lyel átdöfte. Olyan dalokat tudott Melchor, amiket könnyű volt megtanulni, mert sűrűn ismétlődő szavaik nem jelentettek semmit. Tortát lopott a konyhából: éjszaka szökött be, a lovászok bejáratán; és néha megdobálta kővel a lovas csendőröket, hogy ' azután belevesszen az Amargura utca homályába. Esős napokon a konyhai tűzhely elé rakta száradni a csizmáját. Marcial szerette volna, ha akkora lába van, hogy betölt egy ilyen pár csizmát. A jobb lábra valónak Calambin volt a neve. A balra valónak Calambán. Ez az ember, aki a betörétién lovat is megfékezte, ha csak két ujjával benyúlt a pofájába; ez a bársonymundéros, sarkanytút viselő úr, a magas kürtőkalapjával azt is tudta, hogy milyen hűvös nyáron a márvány, és a nagy szalonba szánt tálcákról elemeit gyümölcsöt, süteményeket rejtett el a bútorok alatt. Volt neki Marcial- lal egy titkos mandula- és aprósütemény-raktára, melyet cinkos nevetéssel „Úri, úri, urá”-nak neveztek el. Mindketten felkutatták a házat a pincétől a padlásig, s csakis ők tudták, hogy az istállók alatt van egy kis pincehelyiség, tele holland palackokkal, és hogy a használaton kívül helyezett padlástérben, a cselédlányok szobái fölött tizenkét porlepte lepke hullatja szárnyainak utolsó maradványait a doboz töredezett üveglapja alatt. * * • Amikór Marcial rászokott, hogy eltörje a tárgyakat, elfelejtette Melchort, s a kutyákkal barátkozott. Rengeteg kutya volt a házban. A nagy csíkos bundájú; az emlőit a porban vonszoló vizsla: a játékra már túl öreg agár; a gyapjas, amelyiket bizonyos időszakokban üldözött a többi, és ilyenkor be kellett hogy zárják a szobalányok. Marcial a Sárgát szerette a legjobban, mert az kihord- ta a szobákból a cipőket, és kiásta a kert rózsabokrait. Hol szénportól volt fekete, hol vörös föld lepte el, felfalta a többi kutya eledelét, ok nélkül vinnyogott és a szökőkútba rejtette az ellopott csontokat. Néha a tyúkot a pofája egyetlen erélyes ütésével a levegőbe röpítve, egy-egy frissen lerakott tojást is ellopott A Sárgába mindenki belerúgott. De Marcial belebetegedett, amikor elvitték. A kutya, melyet pedig a Jótékonyság Házán is túl hagytak magára, diadalmasan, farkcsóválva tért vissza, s újra elnyerte helyét, s ilyen helyet a többi vadászerényeivel és házőrző virrasztásaival sem tudott soha kivívni magának. A Sárga és Marcial együtt vizelt. Néha a perzsaszőnyeget szemelték ki e célra a szalonban, s lassan szétterjedő barna felhőformákat rajzoltak rá. Büntetésből szíjjal elverték. A szíj csapásai azonban nem fájtak annyira, ahogy a nagyok hitték. Viszont csodálatos lehetőséget nyújtottak a nagy bőgéskoncertekre, amikkel kiprovokálta a szomszédok szánakozását. Amikor a padlásszobában lakó kancsal asszony „vadállat”-nak titulálta az apját, Marcial nevető szemmel nézett a Sárgára. Sírtak még egy kicsit, kicsikartak egy darab kekszet, azután az egész ügy a feledés homályába merült. Mindketten földet ettek, hemperegtek a napon, a halasmedence vizét itták, s a bazsalikomok tövében keresték az árnyékot és az illatot. A forróság óráiban benépesedtek a hűvös kőlapok. Megjelent a szürke liba, a görbe lábai közé csüngő tömött begyével; a tollas fenekű öreg kakas; a gekkó- gyík, aki azt mondta: „úri, urá”, s közben rózsaszín nyakkendőt lökött ki a torkán; a városban született, nőstény nélkül élő szomorú sikló; a patkány, aki carey- maggal tömte el a lyukat, ahol lakott. Egy nap megmutatták a kutyát Marciéinak. . — Vauuu, vauuu! — mondta ő. A saját nyelvén beszélt. Elnyerte a végső szabadságot. Most már olyan tárgyak után nyújtotta kezét, amelyeket nem érhetett el. * • * Éhség, szomjúság, meleg, fájdalom, hideg. Mihelyt Marcial eljutott odáig, hogy ezeknek az alapvető valóságtényezőknek a felfogására egyszerűsítse le érzésvilágát, lemondott az immár járulékossá vált fényrőL Nem tudta a nevét. Amikor megvonták tőle a keresztség csípős sóját, nem igényelte többé a szaglást, a hallást, de még a látást sem. Kellemes formákat simított a két keze. Minden ízében érző és tapintó lénnyé vált. Minden egyes pórusán a világegyetem hatolt belé. Ekkor behunyta a szemét, mely csak ködös óriásokat vett ki már, és behatolt egy meleg, nedves test sötét ölébe; haldoklóit ez a test. Midőn azonban megérezte, hogy körülfogta őt a maga szubsztanciájával, az életbe siklott. Ekkor mái gyorsabban múlt az idő, s megrövidítette az utolsó óráit. Múltak a percek, pattogva, mint kártyalapok a játékos keze alatt. A madarak hulló tollferge- tegben repültek vissza a tojásba. A halak betöltötték ikráikat, s hóként hullott utánuk a pikkely a medence fenekére. A pálmafák összezárták húsos leveleiket, s csukott legyezőként tűntek el a földben. A növények szárai felszívták leveleiket, s a föld elnyelt mindent, ami a földé volt. Mennydörgés görgőit végig a folyosókon. Az antilopkesztyűkön szőr nőtt. A gyapjútakarók szövése szétbomlott, s hajdanvolt juhok gyapjút szaporította. A szekrények, a tálalók, az ágyak, a feszületek, az asztalok, a zsalugáterek kirepültek az éjszakába, s a vadon tövében megkeresték egykori gyökereiket. Minden, amit szög tartott össze, szétesett. Egy nem tudni hol horgonyzó kétárbócos sietve Itália felé indult a padló és a szökőkút márványával. A fegyverek a falról, a vasalások, a kulcsok, a rézüstök, a zablák az istállóból megolvadtak, s fémfolyóvá duzzadtak, mely a fedetlen folyosók csatornáin át tartott a föld mélye felé. Minden átalakult, s megtért eredeti állapotához. Sárrá lett, ami sárból vétetett, s pusztaság maradt a ház helyén. * * * Midőn reggel megérkeztek a kőművesek, hogy folytassák a bontási munkát, már nem volt mit tenniük. Valaki elvitte a Cerest, melyet előző nap eladtak egy régiségkereskedőnek. Az emberek panaszt tettek a szak- szervezetnél, majd letelepedtek egy padra a városi parkban. Egyikük ékkor ködös történetet mesélt egy bizonyos Capellanías márkiné- ról, aki egy májusi délutánon a vízbe veszett az Al- mendares folyó malangabok- rai között. De senki sem figyelt az elbeszélésre, mert a nap folytatta útját keletről nyugatra, és ők tudták, hogy semmittevéssel kell hosz- szabbá tenniük az óraszámlapon folyó időt, hiszen éppen ezek az órák visznek a legbiztosabban a halál felé. Lengyel Péter fordítása Németh József: Naplemente Németh József: Kaszás ember Otto Fernández A megosztott idő Ami volt: a tökéletes homály, a halál rettegett szakadéka, a röhej roncsolt cipősarkai; a vizsla éhség a rémült emberszemekben. Most az életünk fénylő, fenséges paripa, mely habzón, vadul vágtat a virradatba: Veríték fröccsen a kőre, puska dobban a kőre, szerelem omlik a kőre, kalászok a gyermekeknek, tiszta útjukra étek. És majdan eljön az ember; virág a hajnal szemérmes arcán, érinthetetlen csodája az utaknak, ki az idők magva felett ül vigyázva, és óvó, örök pásztora immár a Földön a mosolynak és a szeretetnek. Roberto Diaz Munoz Santiago Utazók, akik idegen városban ébrednek soványka kincsükkel: csodaként őrzött elfúló nyögések, a szerelem csatazaja s az ujjakból kicsapó kékes lányok, valójában a tájból kiszökött madarak, melyek csak tiszta helyet kerestek, hogy énekelhessenek a földről. táv, magunkat virágfüzérrel díszítő katonák, harci indulókat kezdünk dúdolni halkan, hogy férfiak maradjunk a csaták múltával is. Gyönyörű volt, hogy végig kibniak becsukott szemmel, az utazás ősi mód rá, hogy egyedül maradjunk, a szerelem szomorú mankójára támaszkodva. A szerelem: álom, mely a valóssággal való áruló szakításra késztet, s arra, hogy hősként meghemperegjünk [a gyönyör szurkában. E város a tengerbe szórja házait, mit sem törődik veled és énvelem, s az emlékekkel sem törődik, a földdel, mely készületlen volt, hogy elviseljen [minket. Azt talán mondanom sem kell, hogy megpróbáltunk mindent újra kezdeni, hónunk alatt az álmok kötegével, és felkészültünk a legjobbra és a legrosszabbra, mint akik elhagyták földjüket és szétszóródtak az éjszakában. Csnday Csaba fordítása
