Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
1978. július 2., vasárnap Hallod, Márki Sándor! „ ... Először nem a földosztás vöt, hanem az épületek miatt voltak kint a községi emberek. Mondták, hogy majd itt bontanak, meg amutt bontanak. Aztán megint kijött ez a Lengyel Sándor, meg egy másik ember, osztán sorolták, hogy mostmár széjjel kell a földet osztani, mert nincs aki munkálja, vesse, szántsa és így nem maradhat! Nekünk legeslegel őször nem öt hold földet adtak, hanem tizenöt hódat — úgy tessék meghinni ■—, hogy semmi jószágunk nem vót! Hozzáfogtunk a családunkkal a kiskapával előre. Jó mélyen felkapáltuk. Na, ebbe a darabba búzát vetünk, ebbe a darabba árpát Vetünk, ebbe majd tengerit. Kiskapákkal mentünk neki a családunkkal ! De nemcsak mi, hanem mások is. Ügy vágtuk ki a földet, hogy mégis ne maradjon vetetlen az a főd, ha már kiosztották! Hogy ki osztotta szét a fődet? Mondom, Lengyel SáncTŐr volt’ az egyik, a másikra inkább apja emlékezne vissza, mert ő volt íratni fődet is. A községházán lehetett íratni. Ott írták a fődeket, oszt ott írták be, kinek mennyit adnak. Majd később kimentek és megmutatták, hogy itt a péce, oszt tessék munkálni ezt a fődet ! Ez negyvenötnek a tavaszán vót, arra nem vélek- szem, hogy melyik hónapban vót. A kerekszigeti grófoké vót ez a főd. Én a nevét nem tudom, hogy kinek hívják. Utána pedig mikor ez a demokrácia lett, akkor az intéző, Hegedűs Sándor elmenekült. A jószágokat a cselédemberek gondozták, de aztán azokat is széjjelosztották. Birka, meg ez az, ami megmaradt, ebből aki tudta befogta, húzta-vonta, kínozta. Mink is úgy kaptunk egy olyan rossz — magyar szőrű-forma — tehenet, hogy a lábát összefente. A következő évben ezzel a tehénnel szántottunk. Egyik „Egészséges- emberek társaságára vágyom”, gondolta Kerekes. „ha egyáltalán vannak ilyenek”. — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf, most részeges eltartott, hiszen az ezer forintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pálinkára, amelyet Széky magába döntött. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Kerekes. A reumaosztály előterében ülték, fél négy volt, már elvégezték a napi teendőket, várták a „fájron- tot”. És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón. — Ferenc, Lacika! — sü- völtötte. — Jelen — mondta Széky. — Itt — jelentkezett Kerekes. — A telepfelügyelő hívatja magukat. A telepfelügyelő : Vak Béla. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.) — Uraim — mondta Kerekeséknek —, holnap negyven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem. Elfordult. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Kerekes Ásót, lapátot fogtak, kivonultak az udvarra. jányunk az egyik ódalán, a másik a másik ódalán fogta a fejit, hogy majdnem ők is húzták az ekét. Az apja meg hátul nyomta az ekét utánuk, hogy valahogy bírná már! így kezdtük meg az életet! A demokrácia kezdetén egyik pártba sem tartoztunk ... Most ebbe én tartozom bele. (Megmutatom a piros könyvet!) Hatvanegy óta vagyok benne. De megmutatom! Ez már a második. Mindig a szatyromba hordom. Tetszik tudni miért? Azért, mert sosem tudja az ember, hogy mikor bukik föl az útszélin, s ha meghal legalább lássák meg, hogy ez az asszony — ez vót! Azért mentem be a pártba — tanár úr kérem —. hogy azt a sok rossz helyzetet keresztüléltem és most nagyon boldog vagyok. Látom, hogy a gyermekeimnek, az unokáimnak, meg a dédunokáimnak milyen jó soruk van. Ezért pártolom ezt a rendszert! Megmondom . őszintén, nem léptünk be a termelő- szövetkezetbe. Az én uram az állami gazdaságban dolgozott ötvenkettőtől. Először Töviskesbe vót. majd az atyaszigeti birkatelepen bojtárjuhász vót a veiével együtt, végül ismét Töviskesbe jött vissza. ötvennyócban Kerekszigetből beköltöztünk Szeghalomba. Akkor adtuk el a tanyát, mikor Újtelepen a tizenegyedik utcában felépült a házunk. Amikor hazajöttünk az uram sem ötvennyócban, sem ötvenkilencben nem ment el dolgozni sehová. Jószággal volt elfoglalva, de én hatvanba beléptem a téeszbe. A Békébe léptem be, majd abból lett a Petőfi, most meg már csak egy van, mert egyesültek. Osztánhát mikor beléptem, látta az én uram, hogy miként mennek ott a dolgok, mert ő azelőtt azt mondta, meg mások is mondták, hogy nem lehet a téeszbe megélni! Senki nem döglött bele abba, meg amióta belementek — Mikor is kezdődik a hivatalos tél? — kérdezte Széky. (ősz volt, barna, szagos idő. Kerekes a következő őszt várta, amikor elpályázik a Fürdőkórházból, egyetemi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abbahagytam a vadászatok miatt.”) — Idefigyelj. Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gödör kell negyven mázsa másznék? — Nagy — mondta Kerekes. — Ez igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj. Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha keresztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fityulával vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földigérő malaclopó- ban ... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére. — Méltatlan munka ez a kubikolás. A platánok halk susogás- ba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kórházudvarra. — Nos? — mondta Széky. — Semmi. Kerekes belerúgott a földkupaoba. — Odanézz — lökte meg Székyt. Egy barnásszínű bordacsont fordult ki a földből. egy se. De ő neki mindig mondták, ne menj bele Sándor, nem menj bele Sándor! Ö is rájuk hallgatott. ő is belehallgatott és ráment, hogy nem is megy! Én osztán mérgembe beiratkoztam. Majd osztán, hogy meg- vót a két tehén, az én uram otthon maradt. Én pedig minden nap, már korán reggel megfejtem a tehenet, szépen kiöntöttem a tejeket, mert úgy tessék elhinni — kontósok voltak. Elmosogattam az edényeket, kiakasztottam a helyükre és rohantam a kertészetbe. Az én uram pedig hátratett kézzel hajtotta a teheneket ki a sarkon túli legelőre. Egyszer aztán azt mondja neki Nagy Lajosné: Sándor, nem magának kék azt hajtani ! Piroskának kék ezt hajtani! Hallgathatná az én uram, nem mondaná, hogy nem igaz! Maga menjen a téeszbe — mondja Nagyné — és Piroska maradjon itthon, ű hajtsa kifelé minden reggel a tehenet. Ezt felelte az én uram: minek menjík ű a téeszbe, amikor neki egy nagy, szép háza van! Mert harminc méter hosszú vót az épület, amit akkor építettünk, amikor Kerekszigetből hazajöttünk. Nem a ház vót ilyen hosz- szú, hanem ami még oda tartozott, tehénól, malacól, libaól, tyúkól. Hát nekem azt mondja az én szomszédasszonyom — Eke Piroska, gulyás Nagy Lajosné —, hallod, te, koma! — úgy hívjuk egymást, hogy koma, mert egyidősök vagyunk —, gyere csak! Mondom mi a baj? Hallod, mondanék én neked valamit! Mondom, mit? Hallod, azt mondom tegnap az uradnak, hogy nem magának kéne ezt a tehenet kihajtani, hanem Piroskának. Maga menjen a téeszbe dolgozni. Minek menjek én — azt mondja az uram — van nékem szép nagy házam! Mikor ezt nékem elmondta a szomszédasszony, majd összeestem! Mikor aztán es— Lócsont — mondta Széky. — Itt állomásozott valamelyik tüzérosztag, talán éppen Vak Béla századosé. — Embercsont — vélte Kerekes. Lemászott a gödörbe, ásni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya 'is. — Ember — mondta Széky. — Volt — mondta Kerekes. — összerakjuk? — Nincs meg mind. Ültek a gödör szélén. — Ki lehetett? — mondta Kerekes. — Katona. — Á. Meztelen volt, semmi ruha körülötte. — Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök. — Szerintem áldozat. — Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat, végül is. — Megölték, elásták. — Rémeket látsz. Illetve csontokat látsz, és mivel fiatal vagy, be vagy szarva. — Most mit csinálunk? — Semmit. Elássuk a gödör alján. — Azt nem lehet. Szólni kell valakinek. — Minek? — Hátha ... — Idefigyelj, Kerék, bárhol ásni kezdesz, előbb- utóbb találsz néhány csőn-, tot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok ember élt rajta. Visszaássuk. Visszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész. Kerekes nemsokára eltűnt a Fürdőkórházból, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna. te hazamentem, s hogy a vacsorát megfőztem, megfejtem és elültünk enni — kedves tanár úr —, így reszkettem, hogy miként kezdjem el a beszédemet, Mert veszekedni sem szerettem, de hogyan kezdjem el, mert annyira ideges voltam, hogy rázkódtam idegeimben. Hallod, Márki Sándor, tudod mit akarok én neked mondani? Ezen szent módon. Azt mondja, mit? Mondom, hallod hát ha úgy gondolod, hogy van neked nagy szíp házad és nem kell dolgozni,- hát nem muszáj, ne menj dolgozni! Tudod mit? Fogjál 'a fél véginél hozzá, oszt rágjad, de csak a feliig, mert csak a fele a tied! Ha jól lakói vele, akkor én nem bánom, hogy ha hozzáfogsz máris ! Nem muszáj dolgozni, ha te úgy gondolod, hogy így megélsz, csak tessék hozzáfogni és rágjad! Ez már nem éppen akkor volt, amikor beiratkoztam, ez már ősz felé volt, mert akkor már nekem hazahozták a munkaegység gabonát. A tengerit viszont még nem törtük le. Az uram csak hallgatott, csak hallgatott, egy szót sem, szólt. Szegíny nagyapa — apósom — az asztalfőn és én közbül ültem. Az mondja az apósom: igaza van szegény Piroskának, hogy mit haj- dákoz — rítt szegény öreg ember —, hogy dolgozik ez a szegíny asszony, te meg — aszongya — tönkre akarod tenni? Másnap reggel aztán eltűnt az én uram, nincs oldalba. Azt mondja Nagy Lajosné, hallod-e Piroska, Sándor tán ment a téeszbe? Én nem tudom, hogy hová ment, nekem nem szólott, nem is láttam. Hallod, azt mondja Nagyné, egy vasvilla volt a hátán és ment arra kifelé a gyepen, ott keresztül a téesz-központ irányába. Hát jó, nem szóltam semmit se, elvégeztem a dolgomat. Minden tejes edényt elmosogattam, takarítottam gyorsan mindent, mert korán fölkeltem, fejni kellett, minden. Na, tettem a kaskámba kenyeret, gyerünk kifelé a kertészetbe. De szaladtam szaladva odáig, mert rengeteg dolog volt. Amikor kiérek a kertbe — megmondaná Kovács Endre, hogy így volt igaz —, azt mondja nekem, Piroska néni szedje össze a cuc- cát és menjen hazafelé! Mondom mír? Aszondja azírt, mert Mészáros Jóska szólt neki, hogy kijött Sándor bácsi és kért munkát. Menjen csak Piroska néni nyugodtan haza, majd Sándor bácsi lesz a tag; de újévig nem lehtetett csak az én nevemen tag. Mostmár az én uram is nyugdíjas és azóta eladtuk az újtelepi házunkat is. Beljebb jöttünk az Arany János utcába, de a munkából ma is kivesszük a részünket.” Lejegyezte: Miklya Jenő Gaburek Károly: Új híd Keresztúry Dezső Az oroszlán meg a kislány Az oroszlán nem hirdeti, hogy oroszlán: nem kell neki fegyver: állkapcsa, karma ereje, nagyhatalma. Szimata jelzi: valami jön már ínyét csiklandani; egy kisleány, már ott is ül mellette félelmetlenül. Te oroszlán vagy? — kérdezi és énekel, mesél neki az oroszlánról, ki szelíd, szereti embertársait. Bátorságánál is nagyobb a fény, mely szeméből ragyog, erősebb mint a napsugár, mely mély kút éjjelébe száll. Áll, elréved a szörnyeteg : — Varázsló talán a gyerek? — s figyel megbabonázva a kis Orfeusz szavára. Sass Ervin Wünschendorfi hangulat az erdőben karcsú tornyok emlékeket ide hordok a gyermekkor édes kedve tenyeremből repül messze szelíd völgyben vad hegytetőn halálarcú hímes mezőn újra látom véghetetlen bolondos nagy szerelemben időn túl és időn innen fák lombjában fű színében azt a régi kincses nyarat ahogy elfut percek alatt (NDK. 1978. márc. 30.) Tasnádi Varga Éva Tárulj tovább... Bodzavirág fehérje, nő, növekszik, egészen fel az égre. Létrán mászom utána, gyermekkorom felejtett délutánja. Tányér lett most belőle, csattog rajta régvolt kiskacsák csőre. Fénye kúszik hajamra, zárja tőlem pincegádor lakatja. Mi lesz, hogyha elérem? Gyermeknyarakhoz nincs már engedélyeml Ezer törvény szabályoz, esküvel köt egy felnőtt diplomához. Ezer fonál csomózgat, a telefontól nem látom a holdat. Bodzavirág fehérje, tárulj tovább időtlenül az égre.
