Békés Megyei Népújság, 1978. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-15 / 139. szám

1978. június’ 15., csütörtök o Nyári hangversenyek Békéscsabán Kimozdulás a holtpontról Békés megyei képzőművészek találkozója a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja vezetőivel Sikeres vizsga a MÁV-kiub- könyvtárban Békéscsabán a MÁV Klub­könyvtárban június 9 és 12- én reggel 8 óra 30 perckor izgatott felnőttek gyülekez­tek. Az itt indított kihelye­zett általános iskolai tagozat két osztályának 30 hallgatója ezeken a napokon tette le a 7. osztály vizsgáját. Az ötö­dik és hatodik osztályt ösz- szevontan végezték el, s ez volt a második nagy erő­próba. A vasúti csomópont minden területéről jelentke­zett vizsgázókat jól felkészí­tették az évközi korrepetálá­sokon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a két órakor megkezdett ünnepé­lyes eredményhirdetésen a vizsgabizottság tagjai mind- annyiuknak gratulálhattak a sikeres szerepléshez. Szep­temberben az általános isko­la utolsó osztályába lépnek, s azt elvégezve jelentkezhetnek szakvizsga letételére is. A sikerre való tekintettel az első kihelyezett tagozatot a jövőben további, alsóbb osztályok is követik. írótábor Tokajban Augusztus 6. és 10. között rendezik meg az idén hete­dik alkalommal a tokaji író- tábort a Hazafias Népfront Borsod megyei bizottsága, a Napjaink című miskolci iro­dalmi folyóirat és más in­tézmények közös rendezésé­ben. Kedden küldték el a meghívókat azoknak az írók­nak, költőknek, szociológu­soknak, akik műveik, mun­kásságuk révén Borsod me­gyéhez kapcsolódnak. A megnyitó alkalmából augusztus 6-án megkoszorúz­zák Tiszaladányban Darvas József emléktábláját, majd találkoznak a község lakói­val. A Szerencsen kezdődő tanácskozáson a táborozás résztvevői a szocialista de­mokrácia — szocialista köz­élet témakörét vitatják meg. Ellátogatnak Tokajba, Mis­kolcra, Özdra és az ózdi já­rásba is. 38. Na, Szentandrás zsinórba rakta az utcafrontot, tán az életét is. Sok lószerető ember benne, akik értékel­ni, böcsülni is tudják a jó­szágot, áldozni is érte. Lói ügyben lüktetek egy­szer, így a Komlóstól való eltántorodásom időszakában. Papucsát csattogtatva ha­lad előttem egy pávaléptű csitri lányka, kétágra fo­nott haja sugáros derekán repdes, s szoknyája úgy harangoz, hogy hallom a kondulását. Mindenem meg- sajdult utána. Még a szép, fekete, Karától örökölt, Ma­dár nevű lovam is megállt mentében, fülét konyítóan hátravágta, mintha azt mon­daná: na, nézd már, mi! A kezem meg azt parancsol­ná, hogy kapjam a nyereg­be, aztán szárnyadra, Ma­dár, gyerünk a pusztákba, ahogy pásztori tüzeknél ta­nítja a mese, őseink háza­sodási szokásairól a históriá­kat. De hol van már az a világ? A vármegye hetven perzekutora eredne a nyo­momba. Nem egy lányért, manapság egy rúgott csikó­ért fölzajgatják immár a fél országot. Erősek, mint Sokat ígérő koncertek ré­szesei lehetünk Békéscsabán az Országos Filharmónia nyári hangversenyprogramja jóvoltából. A június 12-i, hétfő esti bemutató után még két alkalommal figyel­hetünk, érdeklődő zenehall­gatók, a pódium mágusaira: az előadóművészekre. A hétfői orgonaest vezető művésze Sebestyén János volt. Műsorában talán a leg­nagyobb érdekességet a há­rom utolsó darab jelentette. Orgonaszerűségüket a mo­dern, nemrég felújított hang­szer csak fokozta. Rossi rendkívül nehéz „g-moll scherzo”-ját a művész hatal­mas bravúrral szólaltatta meg. Cézár Frank „Hősi da- rab”-jában pontos elv sze­rint felépített, megszólalta­tásban is heroikus alkotást ismertünk meg, Viener mű­ve, a „Carillon” pedig rend­kívül alkalmas az orgona fortissimóinak bemutatására. Hatásvadászat nélkül gyö­nyörködhettünk e csodálatos hangszerkirálynő fényességé­ben, amit tovább növelt az interpretáló zseniális re­gisztrálása. Sor került — az első részben — olyan művek bemutatására is, amelyek egyébként csak mint „zene- irodalmi adalékok” szerepel­nek. Csak örülhetünk az ilyen irányú kísérletnek, amely célul tűzi ki a zene- irodalom „perifériáján” meghúzódó alkotások meg­szólaltatását is. Boyce, Noco- lay, Aichinger, Lotti és Pi- toni művei nagyon ritkán hallhatók, így jogos a szán­dék : tágítsuk látószögünket. Frederico Garcia Lorca spanyol költő, drámaíró — rendező is —, folklórista, ze­neszerző; halálának évében írta a Bemarda Álba házát. (Élete egy kis faluban, pa­raszti sorban kezdődött, s a francóisták kivégző osztaga előtt fejeződött be, 1936-ban.) Drámái — így a Bemarda Álba háza is — nem egyes emberek érzelmi konfliktu­sainak, tragédiáinak történe­te, hanem a családok me­a reszelt torma. Írásban pa­rancsolják, milyen ruhában, kalapban járjon a pásztori nép, hogy hordja a haját, milyen legyen a magavise­leté. És minden pontba sze­dett parancsolat után a de­resen való büntetés kemé­nyen megígérve. És kimér­ve. Messzire sem kell nyúl­jak a példáért. Csak Koka- ra Velizárt kétszer vonatta deresre a vármegye. Olyan forradásos annak a faracsut- kája, mint aki kisgyerek korában esett a forró pulic- kába. Egyszer kapott a fö­lös számú lótartásért, már úgy értve, hogy a Mncstá- ri lovak között nevelt né­hány idegen cocóért figyel­meztetésül huszonöt botot. Helyben. Mivel az úgy van megcsinálva, már a deres, hogy megy a kapitány pusz- tázó perzekutoraival mé­nesről ménesre községi meg kincstári igazlátó esküdtek­kel, aztán kilesik gyöngébb oldalairól a labahajú pász­torokat. Elszámoltatják, s ha hézag van, hát első íz­ben a faráról fizet az illető. No, Kokora befizette a fű­bérért huszonöt botig. Et­től kezdve külön vigyázták Hogy megéri-e — a hangver­seny meggyőző választ adott: meg. Szinte lélegzetelállító e művek tisztasága, hangvé­telük éterisége. Elbűvölő, ahogyan a majdnem isme­retlen mesterek „beleszól­nak” a nagyok világába, és pont ez a puritán, egyszerű hang teszi zenéjüket érzé­kennyé, de ugyanakkor ez a hang határozott és felelős­ségteljes is. Kodály Zoltán ismert és szeretett kórusművei — az RTV gyermekkórusának elő­adásában —, ha lehet fokoz­ni, még jobban ámulatba ej­tették a közönséget. A „Zöld erdőben” kedvessége, az „Ave Maria” felülmúlhatat- lanul gyönyörű, megrendítő- en egyszerű fenségessége, a „Karácsonyi pásztortánc” magával ragadó játéka és az „Esti dal” lehellet finom nyugodtsága és kiegyensúlyo­zottsága felejthetetlen él­ményt, sokáig emlékezetes estét jelentett. A kórus, Bot­ka Valéria és Csányi László Vezetésével, teljesítményé­nek és tudásának csúcsát nyújtotta. Nézegetve a koncertprog­ram elkövetkező eseményét, igazán csak jót lehet mon­dani, jóra gondolni. Nagy ér­deklődéssel várhatjuk július 7-ét, amikor a városi tanács udvarán ismét kitűnő műsor ajánlkozik az érdeklődő ze­nehallgatónak. Franz Schu­bert kamaraműveiből hall­hatunk, várhatóan magas szintű előadásban, hiszen a Tátrai-vonósnégyes és Szabó Csilla muzsikálásának le­szünk tanúi. Pankotai István rév életszemlélete miatt az évszázados spanyol elmara­dottság, a közvélemény íté­letének súlya alatt lélegzetet alig kapó emberek sorsa. A Bemarda egyik hőse, Adela, harcolni mer boldogságáért a mindennél erősebb hagyo­mánnyal. A drámát a Vígszínház előadásában közvetíti a tévé 20 órától. Bernarda: Sulyok Mária, Adele: Venczel Vera. Rendezte: Várkonyi Zoltán. őt, pár hónap múlva, csak éppen hogy a szénapömyé- től gyógyított sebei bebűrö- södtek valamicskét. Megy a perzékutorság nyolc, tíz lovon, egy vezetékes, viszik a mozgó derest. Kokorát azon kapják, hogy nem vi­seli a kötelező réztáblát a lajbin. Mert az is parancs­ba tétetett, hogy kiosztott megyei táblát viseljen a me­zőlakó népség lajbiján, akár a telihold tányérja akkorát. Lajbit váltott Kokora, ama­zon maradt a reze, lerántot­ták a tábori deresre, hu­szonötig kiadták annak is az árát. Tett az panaszt oda­bent Szegváron a Károlyi­kastélyban működő ítélő­szék előtt, de azt mondta a kapitány, hordja el magát, mert a harmadik huszonöt is ide van már neki készít­ve a vármegyeház udvarára, s megmutatta a derest. Mit panaszol, amit kapott, úgyse vehetik le róla. Ha nincs bűne, tekintse előlegnek, majd lesz, s abban letudhat­ják! Na, ott tartották vagy két hétig, hogy félelmet kapjon. * * * Meg jöttére Szegvárról összeröffentünk a kondorosi csárdában, ünnepelni. Danoltunk: Hallottad-e hírét Csongrád vármegyének, Annak az átkozott szegvári tömlöcnek, Hallottam én hírét, szen­vedtem is benne, Verje meg az isten, aki odatette.-Az átlagember számára — ne szégyelljük bevallani — még most is átfoghatatlan, néha érthetetlen, s egy kissé fetisizált terület a képző­művészet. Betévedve egy-egy tárlatra vagy megállva egy- egy köztéri szobor előtt tet­széssel, vagy ellenérzéssel töltenek el a látott alkotá­sok. De ezzel nekünk, mint nézőknek, a továbbiakban meg is szűnt kapcsolatunk a képzőművészettel. Pedig az alkotók — leg­alábbis a jobbak — éppen az átlagember vizuális kul­túrájának fejlesztésére, a közízlés jó irányú befolyá­solására, s ami a legfonto­sabb, az ember teljesebbé tételére törekszenek. Életük, alkotó munkájuk közel sem problémamentes, amire vég­re országosan is felfigyeltek. A képzőművészeti élet, s an­nak irányítása éppen most próbál előbbre lépni a Buda- pest-centrikusság enyhítése, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus feladata műbí­rálat, egyes műfajok támo­gatása és elismerése, a mű­vészeti alaptagság, és még nagyon sok egyéb megol­dandó kérdésben. Az sem titok, hogy vidéki képzőművésznek lenni — ami az irodaiam és zene ese­tében is így van — hátrány­nyal jár. Ezeket a gondokat azonban egyre világosabban látja a Kulturális Miniszté­rium, s a képzőművészeti élet gyakorlati irányítója: a Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapja is. Ezért, a művészeti alap munkatársai rövid időn belül tizenegy ta­lálkozót szerveztek az or­szágban egy-egy megye, ke­rület művészeti alaptagjai­val azzal a céllal, hogy meg­ismerjék — különösen a vi­déken élő — képzőművészek problémáit, s ugyanakkor tájékoztassák őket szerveze­tük tevékenységéről. Már a közeledési szándék is jelez valamiféle változó szemléletet az eddig megle­Mert: Nincs keserűbb kenyér a rab kenyerénél, Reggel már kiszabják, estig semmit se ér, Kerüld el hát pajtás a vármegye kezét, Hogy meg ne kóstolhasd keserű kenyerét! Mindezt a szép lány szok­nyájának kongása riadóz- tatja föl a fejemben. Nem nyalábolhattam föl a nyer­gembe, mint a lopott bá­rányt! Mit tegyek, mit ne, mert úgy sem lesz nyugo- vásom, míg tisztába nem hozom vele magam. Beug­rók a becsali csárdába, minden rendes falu ott tart­ja az eszét, jártas is vagyok benne, hát kiparancsolok egy pint bort, gunnyadok a sa- rokpadon, hallom, teszik- veszik a lányt. Barát Pi­rosnak hívják. Na, a neve, de hogy ráillik, akár min­den mozdulása. A bortól, a szavaktól, meg a rá való gondolástól kivirágosodik bennem a reménység, de olyan erővel, hogy ezeket a szájbamarkos meglett em­bereket mind ki tudnám ha- jigálni a kocsmából. Mert aztán Pircsi- pocskondiázásá- ra kerül a sor, hogy no, olyan adonyi lesz az is, akár az anyja, mert avval a jó embörrel, de piszkosul bánik, hát úgy hajigálja át akármikor a palánkon, ha a szeretőit várja, mint más szegény ember gyereke a záptojást. Meg, hogy csak a nevit viseli a lány, de nem a Palié az, hanem tán valaki másé. (Folytatjuk) hetősen hierarchikus merev­ségű képzőművészeti éle­tünkben. A múlt héten így nyílt lehetőség — a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja kérésére — a Békés megyei találkozóra is, ame­lyen a megye 25 művészeti alaptagján (kívül a megyei pártbizottság, a városi ta­nács és a megyei tanács köz- művelődéssel foglalkozó ve­zetői, munkatársai is részt vettek. Török Béla, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja igazgatóhelyettese részletes elemzést adott az intézmény gazdasági munká­járól, az évenkénti több száz millió forint felhasználásá­ról, sőt a művészeti alap céljáról s tevékenységi kö­réről is. Mint mondotta, „A Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapja, amely négy vállalata révén zömmel ma­ga hozza létre anyagi lehe­tőségeit, azzal a céllal mű­ködik, hogy a kortárs alkotó- művészet minden ágát fel­ölelve támogassa az alkotók (alaptagok) pályáját a kez­dettől, egészen a befejezésig. Gyakorlatilag társadalmi szervnek tekinthető. S mint ilyen, többek között a sza­bad alkotók táppénzének, nyugdíjának ügyintézését, sőt az alkotók jogvédelmi fel­adatait is ellátja.” Az utóbbi gondolatokhoz csatlakozva érdemes megje­gyezni, hogy az 1952-ben ala­kult Képzőművészeti Alap, azaz a „gazda” tevékenysé­ge, kötelessége még az alap­tagok körében is meglehető­sen ismeretlen volt. S itt el is érkeztünk egy igen lénye­ges kérdéshez. Megértjük, hogy az ország több mint négyezer művészeti alaptag­ját nem egyszerű össze­fogni, rendszeresen tájékoz­tatni, de az is bizonyos, hogy az a szervezet, amely kilété­ről, tevékenységéről hosszú évtizedekig csak imígyen- amúgyan tájékoztatta tagsá­gát — s még olyan kérdé­sekben is tudatlanságban hagyva őket, mint a táppénz vagy nyugdíjjogosultság —, nem látta el megfelelően fel­adatát. Ez a látogatás döb­bentett rá mindenkit igazán arra az űrre, amit a találko­zó, egészen napjainkig húzó­dó hiánya okozott. Hiszen milyen jó volt Bor­bély Károly igazgatóhelyet­tes őszinte, fiatalos lendület­tel előadott „helyzetjelenté­sét” meghallgatni, amelyben szó volt a korszerűbb mű­vészeti bírálat alapvető el­veinek egyre sürgetőbb meg­újításáról, s a már eddig megvalósított változásokról; vagy a határozottabbá, át­gondoltabbá váló, magasabb mércét állító tagfelvételi rendszerről. De említhet­nénk a gyakran vihart ka­varó, (s nem mindig ok nél­kül!) vásárlási alap felhasz­nálásról mondottakat. Érde­mes idézni Borbély Károly szavait : „A vásárlásoknál ezután növelni fogjuk az ál­lami döntés szereprét. Üj vonás lesz, hogy bevezetjük (s erre már van is prélda) a kollektív és egyéni kiállítá­sokon történő vásárlást, sőt ellátogatunk ugyan e célból a műtermekbe is. Minden évben az éves megvásárolt anyag minden egyes darab­ját egy — a Műcsarnokban rendezett — kiállításon be­mutatjuk a nagyközönségnek is.” Az előbb idézett gondolatok­ból kitetszik: a képzőművé­szeti élet intézményrendsze­rének korszerűsítése előtt ál­lunk. A művészeti alap sok­sokéves „lemaradást” kíván tervszerűen, az alaptagok se­gítségére támaszkodva pótol­ni. Az különösen figyelemre méltó, hogy a megbízások, vásárlások körében is — éppen a megyei és helyi ta­nácsokra támaszkodva — próbálnak az eddiginél ru­galmasabb, reálisabb mód­szert találni. (Ennek idősze­rűségét azt hisszük, fölösle­ges hangsúlyozni!) Szó volt még az alkalma­zott grafika bírálata, zsűri­zése körül gyűrűző pwoblé- mák megoldásáról. Ha egye­lőre még nehezen körvona­lazható is, de úgy tűnik, a művészeti alap próbálja végre szorosabbá fűzni kap­csolatait — a szakmai kon­zultáció lehetőségét is fel­használva — az alaptagok­kal. Sajnos, arra a kérdésre, hogy Békés megyében miért olyan figyelemfelkeltően rossz az arány a művészeti alap, valamint a Magyar Képzőművészek Szövetsége tagjai 'között (25:2!), arra itt és most nem kaphattunk vá­laszt. Bízunk azonban ab­ban, hogy a szövetségben is e változásokat érzékelve szükségét látják annak, hogy hasonló konstruktív beszélgetésre invitálják a te­rületi szövetség tagjait, eset­leg vendégül látva azon Bé­kés megye művészeti alap­tagjait is. B. Sajti Emese • Egerben, a Megyei Művelődési Ház támogatásával, öt éve • működik a Fiatal Alkotók Köre, ahol szakszerű irányítás ; mellett ismerkedhetnek meg a fiatalok a portrészobrászat­• tál, fazekassággal és a festészettel ■ ■ (MTI-fotó — Manek Attila felvétele — KS) aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaiaaaaaaaaaaaai TÓTH BÉLA: Legendák a lóról Mai tévéajánlatunk: Bernarda Álba háza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom