Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
1978. május 14., vasárnap Galgóczi Erzsébet: A cukrászda tragédiája A teljes magyar Shakespeare S. J. gyilkossága és ön- gyilkossága óta a „Neptunusz” forgalma ugrásszerűen föllendült. Elsősorban természetesen szerelmespárok keresték föl, s húsz forintot, néha még több borravalót ígértek a pincérnek, ha szabaddá teszi számukra azt a bizonyos asztalkát. — De legfeljebb fél órára — súgta a pincér, miután ügyetlenül eltüntette a papírpénzt, mintha náthás zsebkendőt gyűrne a zsebébe. Odasietett a bal kettes asztahoz, diszkrét párbeszéd, s az ott üldögélő szerelmespár engedelmesen szedelőz- ködni kezdett. A boldog utódok fél óra múlva természetesen ugyanerre a sorsra ítéltettek. Az asztal fölött figyelmeztető táblácska lógott, mint a vasúti étkezőkocsikban : „Fogyasztási idő 30 perc!” — de csak a pincér számára láthatóan. Órabérben árulta az asztalt, mint a saját tulajdonát, mint valami elfogyhatatlan mennyiségű perecet. Éveken át nem tett zsebre annyi borravalót, mint szegény megboldogult S. J. jóvoltából. A „Neptunusz” egyébként szűk, elhanyagolt cukrászda volt, olyan száraz és hangulattalan, hogy még lezülleni se tudott. A végleges becsu- kástól az mentette meg, hogy két egyetem között éktelenkedett, s a diákok vizsgák előtt ide jártak tanulni, akár egy lakatlan szigetre. De évek óta nem fordítottak egy fillért sem a tatarozására, csinosítására. Bármelyik percben várható volt, hogy szétmállik az egész helyiség, mint valami öreg múmia. Amikor az esetnek, néhány szemfüles riporter útján híre szaladt, a kis cukrászdát elözönlötték az egyszerű emberek, akik annyira szeretik a különlegességet, a bátorságot és a vért, mindent, amit csak álmukban mernek elkövetni. S ekkor összeültek az illetékesek s elhatározták, hogy „élére állnak” a megindult folyamatnak, s a forgalmat tervszerűen fogják továbbfejleszteni. Kihasználják a konjunktúrát. A cukrászdát átalakítják. hozzákapcsolják a szomszédos húsboltot — a háziasszonyok fél kilométerrel odébb is beszerezhetik a combot és a parizert — és kék csempével fogják beburkolni a falakat. Természetesen zongorát is kap a vendéglátóipari egység, sovány, hosszú hajú, szomorú zongoristával, és fölkérnek egy zeneszerzőt —1- lehetőleg Kos- suth-díjast —, hogy komponáljon egy hangulatos, fülbemászó táncdalt, a szegény, boldogtalan szerelmesekről, akik ebben a cukrászdában fejezték be fiatal életüket. Hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudta senki. Akkor délután három órakor bejött egy magas, hihetetlenül sovány, jólöltözött fiatalember a „Neptunusz- ba”, amely szokás szerint teljesen üres volt, leült a bal kettes asztalhoz — szemben a kijárattal — és konyakot rendelt. A pincér álmosan és rosszkedvűen szolgálta ki- Április volt. felhős, tompa idő, az embernek mindenszentek! sírok jutottak az eszébe. A fiú visszaküldte a pincért, és kért egy szódavizet is. Eléggé ingerült volt a hangja: „Maguknál nem szokás kísérőt adni az italhoz?” A pincér egy árnyalattal rosszkedvűbben és lúdtalpasabban kivitte a szódavizet is, aztán visszakönyökölt a pultra, keresztrejtvényt fejteni. Sehogy sem akart kijönni a tej fokmérőjének a neve. A sánta pénztárosnő számolt, minden szabad idejét arra fordította, hogy összeadja a bevételt és megszámolja a pénzt, mert betegesen félt attól, hogy elszámolja magát. — Meglátjátok, egyszer száz forint hiányom lesz! — suttogta vészjóslóan. A kövér, nagyon csúnya kávéfőzőlány, akit csak óriási protekcióval vettek föl a vendéglátóiparba, s örültek, hogy van egy „Neptunusz”, ahol eldughatják, csillogó bárpultról és toronymagas bárszékekről ábrándozott, ahonnan khaki- nadrágos élsportolók és filmszínészek ostromolják epekedve. A valószínűtlenül sovány vendég, akiről közben mindenki megfeledkezett, még egy konyakot kért. Míg a pincér az asztalához csoszogott, ő felhívott egy telefonszámot, nem szólt bele semmit, csak hallgatta néhány pillanatig, aztán visszament a helyére. Mint a nyomozás később kiderítette, a pontos időt hívta föl. Jó tíz perc múlva egy csinoska, jelentéktelen nő lépett a cukrászdába, s a fiú asztalához ült le. A fiú az ő számára is rendelt konyakot. Aztán beszélgettek. Hogy miről, nem hallatszott a pultig, de a mozdulatokból nem észlelt a személyzet semmi gyanúsat, nem volt köztük vitá, indulatkitörés, fenyegetés. Olyanok voltak, mint a többi szerelmespár, akiknek nincs hova menniük, s elrothad a hátuk ,a presszókban. Egyszerre pokoli dörrenés hallatszott, pillanatokig föl sem fogták, honnan jön a hang, és mitől eredhet —, aztán eldördült a második lövés is. Azt még látták, hogy a fiú pisztolyt fogó keze a homlokáról lassan ,az asztalra hanyatlik. aztán a pisztoly lecsúszott az asztalról, még füstölgött a csöve. Telefon, rendőrség, mentők', a nő halott volt már, de a fiúnak még vert a szíve, amikor elszáguldott a mentőkocsi. A rendőrtiszt fölvette a jegyzőkönyvet, s már ő is menni készült, amikor a pincér, akit már percek óta ugyanaz az aggodalom szorongatott, félszegen elébe állt: — Bocsánat... kapitány úr... három konyakot fogyasztott a megboldogult... Más körülmények között nem hiszem, hogy fizetés nélkül távozott volna. Űri- embernek látszott. A rendőr megnyugtatta, hogy a kárt természetesen megtérítik. Aztán távozásra szólított föl mindenkit, és a cukrászdát bezárták. De csak másnap reggelig. Másnap nyitáskor már olyan tömeg tolongott a járdán, mintha a cukrászda búcsújáróhely lenne, ők pedig hívő zarándokok. A pincért ostromolták a részletek felől, már akik egyáltalán asztalhoz jutottak; az állóvendégek kénytelenek voltak beérni a sánta pénztárosnő és a kövér kávéfőzőlány felvilágosításával. A pénztárosnő a nap folyamán háromszor is mellészámolt — szerencsére, mindháromszor a maga javára —, a kávéfőzőlány ragyogott és a pincér mesélt. A nyúlfarknyi történet természetesen bővült, alakult, úgy változtatta formáit, körvonalait, ahogy az igények nőttek iránta. A pincér idővel beleszőtte a napilapokban olvasott adatokat; tudni vélte, hogy a.rejtélyes S. J. a Somogyi János nevet takarja, amit azért nem hoznak nyilvánosságra, mert a pisztolyra nagyon is törvényes úton tett szert; hogy soha nem volt viszonyuk, sőt, négy éve nem is látták egymást, négy év után itt találkoztak először a Neptunuszban. Két hét múlva Somogyi urat — a gyilkost — törzsvendéggé léptette elő, egy hónap múlva már csak úgy emlegette: Szegény, Jancsi barátom, úgy szerette ezt a Hannát, ahogy manapság már nem is divat szeretni. Egyszer behozta hozzám, hogy megmutassa: Neked jó szemed van, öregem, pincér vagy, te ránézel egy vendégre és megmondod, mi van a veséjében, mit szólsz hozzá, mi a véleményed? Én csak a fejemet csóváltam: Nem lesz ennek jó vége, Jancsikám... Nem tudnám megmondani, miért. de éreztem, hogy rossz vége lesz ennek... S közben 20—30—50 forintért árulta ,a ba‘1 kettes asztalkát. És akkor a pincért behívták a Központba. Az igazgató leültette, feketével, konyakkal kínálta, barátságosan elbeszélgetett vele, mint ember az emberrel és közölte. hogy ők már régen fölfigyeltek a tehetségére, csak ez ideig nem sikerült alkalmas munkakört találni a számára. Most azonban — tekintettel az óriási forgalomra, amit a kis helyiség már nem bír fölszívni — a Neptunuszt átépítik, kibővítik, egy osztállyal följebb sorolják, föl töltik a személyzetet, és a személyzet élére őt jelölték ki főpincérnek. S a vezér meleg kézszorítással búcsúzott tőle, az ajtóig kísérte, aztán odaszólt a titkárnőjének : Jucika. legyen szíves jegyezze: az átépített Neptunuszba főpincérnek... hogy is hívják ezt ,az alakot? Nézzen utána, és majd ne felejtsen el emlékeztetni. A pincér, akit egyébként Nagy Jánosnak hívtak, és mindenki azonnyomban elfelejtette a nevét is, az arcát is, szédelegve támolygott hazafelé, ötvenéves volt, kicsi és sovány, agglegény és árva, és évek óta nem ihatott egy pohárka szeszt sem a gyomorfekélye miatt. Eddig úgy tudta magáról — mert harmincéves pályája bizonyította —, hogy semminek se lenne jó, de a legrosszabb pincérnek. Csapnivaló memóriája olyan fokú szórakozottsággal párosult, hogy ha, rossz volt a lift és gyalog ment föl a lépcsőn harmadik emeleti lakására, következetesen a padlásfeljárónál kötött ki. és még visszafelé is ritkán találtáéi előszörre a harmadik emeletet. Olyan ügyetlen szervező volt, hogy ha egy asztalnál háromfélét kértek tőle, oda tudta vinni négy—öt részletben. Feledékeny volt, lassú, kétbalkezes, arckifejezése akaratán kívül olyan savanyú, hogy a vendégeket fölingerelte, s nem volt kedvük borravalót adni. Már ré- ges-rég bele is nyugodott, hogy ő a Neptunuszra van ítélve, innen megy nyugdíjba, s mert a nyugdíja a tejre, és a gyógyszerekre sem lesz elég, naponta más vendéglátóipari egységben fog ebédmaradékot kunyerálni, amit a szerencsésebb kollégák nem tagadnak meg tőle. Most az örömtől részegen támolygott hazafelé, s gondolatban hálásan szorongatta az ismeretlen gyilkos kezét. — Csak így tovább, fiú! Agyon kell lőni! — motyogta, biztatta, mint a mécsesén a jobbszélsőt, és szinte sajnálta, hogy arra a három konyakra annak idején nem hívta meg a megboldogultat. Igazán megérdemelte volna. A Neptunusz átépítése két évig tartott, s ezalatt mindenki elfeledkezett a boldogtalan szerelmespárról, akik a bal kettes asztalnál fejezték be tragikus életüket. Minden új nap megszülte a maga új tragédiáját, s az emberek a bűnöket és a vért csak frissen szeretik. mint a gyümölcsöt, legfeljebb egy-két naposán, romlatlanul. Egy első osztályos kislányt reggel fél nyolckor iskolába menet megöltek, meggyalázták a várhegy oldalában. Egy külvárosi OTP-t világos nappal fegyveresek kiraboltak, a két női alkalmazottat a WC-ben találták meg, tarkólövés végzett velük. A Lenin-kör- úton fegyveresek rabolták ki a postát, és lopott autón elmenekültek. Az emberek a • tv előtt ültek, a napilapok hírrovatait bújták, és ha nem történt semmi, akkor elmentek színházba, moziba, megnézték a Rómeó és Júliát, az Othellót, A sakál napját, a Gyilkosság az Orient Expresszen-t. a Bankrablást, a Scotland Yard vendégét. A pincért is elfelejtették. Amikor az új Neptunusz megnyílt. kék csempével — nyugatnémet import —, zongorával, szőke zongoristával és saját slágerrel, s Jucika bevitte az igazgatónak az annak idején följegyzett szöveget: főpincér — Nagy János — a főnök ingerülten dobta a cetlit a papírkosárba. — Ki ez a Nagy János? Mit zavarnak ilyen hülyeségekkel? Az igazgatóság 1 hónappal ezelőtt kijelölte az új főpincért, Böröcki elvtárs unokaöccséf. Később az igazgatót is leváltották. Minek kellett a Kutyaszorító utcába tizenhatmilliós költséggel ilyen fényes kávéházat építeni, ha abb,a a kutya se jár? Csakugyan, minek kellett? Senki, de senki nem emlékezett rá. „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek. Nincs olyan indulat, az a szenvedély, az a jelem, melynek mását nem adta, s oly festékkel, mely semmi idő múltával nem veszti el színét.” Ilyen nagyra értékelte a brit szellemóriást Petőfi, Vörösmarty pedig kijelentette, hogy Shakespeare műveinek jó fordítása felér bármelyik irodalom felével. Magyarul mégis elég későn szólalt meg a nagy költő, először Kazinczy tolmácsolásában a Hamlet. Ezt azután elég gyors iramban követte a többi, a fordítások azonban jórészt nem az eredeti, hanem silány német átdolgozások után készültek. Így a Hamletnek jó volt a vége, a Lear királyt először Szabolcs vezér címmel megmagyarosítva adták elő. Első kifogástalan, magas színvonalú Shakespeare- f ordításunk 1839-ben készült el, ez Vörösmarty Julius Caesar-ja volt A nagy drámaíró műveinek teljes fordítására először a pesti egyetem angol nyelvmesterének a lánya, Lemouton Emília vállalkozott. öt vígjátékot 1845-ben le is fordított, de naiv buz- gósága eleve sikertelenségre volt kárhoztatva, fordításai nehézkesek, erőltettek, magyartalanok. Annál több reménnyel kecsegtetett három legnagyobb írónk ösz- szefogása. A triumvirátus létrehozója Petőfi volt. 1847 végén egy teljes hetet töltött Aranynál Szalon- tán. Meghitt beszélgetés közt együtt lelkesedtek Shakespeare-ért. Arany a hű barát unszolására Ígéretet tett, hogy átnézi és átdolgozza korábbi, nyelv- gyakorlatnak szánt fordításait. Petőfi Pesten felkereste Vörösmartyt és őt is megnyerte tervének, a teljes Shakespeare-fordítás- nak. 1848. február 10-én értesítette szalontai barátját, hogy Vörösmartyval erősen dolgoznak. Egy hónappal később új levél ment a Toldi írójához: „ ... Coriolanusomat már nyomják, s ott az első cím ez: Shakespeare összes színművei. Fordítják Arany, Petőfi, Vörösmarty”. Hát ehhez tartsd magad. Készítsed el vagy a János királyt, vagy a Windsori víg nőket, hogy ha szükség lesz rá, elküldhesd”. És május 3-án valóban ezzel a címmel kezdték árusítani a pesti könyvárusok a Coriolanust. A gyönyörű tervből, három nagy költőnk közös fordításából — sajnos — kevés valósult meg. A triumvirátus létrehozója és lelke elesett a segesvári ütközetben. Vörösmarty a hazájára zúdult csapás hatására mély apátiába süllyedt Alig írt valamit. A tervhez mégsem lett hűtlen. Abban a pár órában, mikor testi-lelki szenvedései megengedték a munkát, befejezte a Leart. Arany kedélyét is megmérgezte a nemzeti katasztrófa. Lesújtó hatása alól a kicsinyes életkörülmények mellett haláláig nem tudott szabadulni. De így is lefordította a János királyt, a Hamletet, a Szent- ivánéji álmot; és ő volt a legfáradhatatlanabb hirdetője a teljes fordítás szükségességének. Buzdítására a Kisfaludy Társaság külön Shakespeare-bizottságot szervezett, s ez megbízta legismertebb műfordítóinkat az egyes darabok átültetésével. Szomorúan jellemzi akkori kiadási viszonyainkat, hogy a kinyomtatásra egyetlen intézmény, vagy vállalat sem mutatott hajlandóságot A költségeket egy lelkes irodalombarát, Tömöri Anasztáz fedezte váratlan örökségéből, ő fizette a fordítói tiszteletdíjakat is. Ilyen körülmények közt jelent meg 1864 és 1878 közt 18 kötetben első teljes Shakespeare-drámafordítá- sunk. A kiadás azonban üzletnek sem volt rossz, a közönség vásárolta, a példányok hamar elfogytak. Ezért Ráth Mór 1879—82- ben és 1898-ban kiadta újból, sőt ki is egészítette, utolsó kötetként sajtó alá kerültek a szonettek és a különböző versek (Venus és Adonis, Lucretia stb.). A kiadás jogát később a Franklin Társulat szerezte meg és újab kiadásokat jelentetett meg századunk első éveiben, a világháború kitörése előtt és 1924-ben. Irodalmi közvéleményünk annak idején büszkén hirdette, hogy európai viszonylatban is mienk a legjobb Shakespeare-for- dítás. Filológiailag valóban elég hű volt. Ács Zsigmond, Arany László, Fejes István, Greguss Ágost, Győry Vilmos, Lévay József, Lehr Zsigmond, Rákosi Jenő, Szász Károly és Szigligeti nem végzett rossz munkát, de fordításuk költői nyelvünk kifejezőbbé válásával elavult. A Nemzeti Színház igazgatója, Hevesi Sándor elég sok drámát fordíttatott le, s az új tolmácsolók közt megtaláljuk Babitsot (Vihar), Kosztolányit (Téli rege, Rómeó és Júlia) is. Az átdolgozott teljes kiadás azonban csak 1948-ban látott napvilágot négy kötetben. Ez a kiadás hamar elfogyott, s az új olvasók ezreinek és százezreinek igényét nem lehetett kielégíteni, Shakespeare hiánycikk lett. Csak 1955-ben jelentette meg az Üj Magyar Könyvkiadó. A szerkesztőbi- zotság ismét felülvizsgálta az egyes fordításokat és a 37 dráma közül 11 új fordítót kapott Jékely Zoltán, Lator László, Németh László, Szabó Magda stb. személyében. Kardos László bevezetésével két kJadás hagyta el a sajtót, mindkettő tíztízezres példányban. Kevésnek bizonyult! Ezért 1962- ben 35 ezer példányban az Európa újból kiadta. Ennek a legújabb kiadásnak a beosztása, fordítógárdája, bevezetése azonos az 1955. évivel, de hetedik kötet is társult hozzá: a szonettek, lírai és elbeszélőkötetek gyűjteménye. Tulajdonképpen ez az első igazán teljes magyar Shakespeare, mert A főnix és a gerle, valamint a Versek változó dallamokra ekkor jelent meg először magyarul, mégpedig a többi verssel együtt Garay Gábor, Kálnoky László, Károlyi Amy, Keszthelyi Zoltán és Weöres Sándor szép, költői fordításában. Vértesy Miklós Szalai Sándor: Egyedül
