Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
O 1978. május 14., vasárnap Bánáti este Szentmlhályon „Utca, utca, sáros utca...” Ketten a szentmihályi tánccsoportból: László Etelka és Fejes Zoltán Zrenjanintól tizenegyné- ' hány kilométer Szentmihály, vagy ahogyan a tábla jelzi: Mihajlovó. Magyarok lakják. Kis község, de ahogy maguk mondják : gazdag község. Jól élnek, van pénzük, és híven ápolják hagyományaikat is. Másfél hete, hogy az Űj Auróra íróit vendégül látó Zrenjanin könyvtára ide, Szentmihályra is szervezett író-olvasó találkozót, mely a helyi önkéntes tűzoltóegyesület klubjában zajlott le, közös örömünkre sok-sok beszélgetéssel, vers- és novellahallgatással, barátko- zással, érdeklődéssel. Már ott, a klubesten szóba került a szentmihályiak hagyományokat megtartó kultúrélete; Mavrák Julianna tanárnő, a szentmihályi népi együttes ihletője és vezetője szép szavakkal mesélt arról, hogyan is kezdték, hová jutottak? „Ami itt megkapaszkodott, ánnak gyökere van. Találtunk csodaszép népdalokat, eredetieket, idevalókat, a faluhoz kötődőket. Begyűjtöttük őket. Aztán azt is, hogyan táncoltak régen a nagyanyáink, nagyapáink; szekrények mélyén az eredeti, régi viseleteket is megtaláltuk, és rengeteg fényképet; így már könnyű volt megtudni, hogyan öltöztek, miben táncoltak?... A mi- hályi csoport 74-ben alakult. Nem ment könnyen, de aztán egyszer csak éreztük: nem tudnánk meglenni nélküle.” Esteledett, amikor megérkeztünk, és késő éjszaka volt már, amikor még mindig az együttes albumát nézegettük, olvastuk az újságok cikkeit, sorra vettük a fényképeket, nagy sikereik állomásait. Az első fellépésről a Gyöngyösbokrétában, majd 1975-öt, amikor Szentmihály rendezte meg a hét határra szóló Gyöngyösbokrétát. „Kétezer vendég érkezett a falunkba 7 5-ben május 25-én, 700 táncos közöttük! A futball- pályán állítottuk feka nyári színpadot, itt szerepeltek a különböző csoportok. Mondhatom, a sikerért, ezért a szép napért minden szentmihályi tett valamit. A vezetőktől a gyerekekig. És nem lehettünk volna meg a zrenjanini kultúrközösség támogatása nélkül, amit értünk tettek, az nagyon jólesett nekünk, azóta is emlegetjük.” Innen, a Szentmihályon rendezett Gyöngyösbokréta- találkozótól meredeken ível felfelé az együttes útja. A következő évben, á leszko- váci szemlén 42 csoport közül végeztek a legjobbak között, népi játékukat, a „Kendermorzsolás”-t a televízió is filmre vette, és sugározta. „Érdekes volt látni magunkat, meg azt is megfigyelhettük, miben kell javí* tani, hol legyen gyorsabb vagy lassabb a játék ritmusa.” Ez a „Kendermorzsolás” réges-régi hagyomány. Lányos házaknál rendezték, nehéz munka völt az, a javából. Lábbal taposni a kendert nem lehetett leányálom, mégis a lányok csinálták. „Persze, nem sokáig, meséli Mavrák Julianna. Mert a legények, ki tudja honnan, megszimatolták, hogy kendermorzsolás készül valahol, összeszedték a tamburáso- kat, és addig viccelődtek, énekeltek a kapuban, míg- csak be nem engedték őket. A kendermorzsolásból persze táncolás, nagy vigalom lett, világosodó hajnalig is, ha olyan volt a kedv. Ebből csináltuk meg a mi játékunkat, úgy, ahogyan az a valóságban volt. Tiszta forrásból gyűjtöttük, nem változtattunk rajta semmit sem, mert nekünk az a szép, az igazi, ha olyan a tánc és a játék, mint a sziken nőtt pitypang, mint az élő virág. Hogy mi magunk is érezzük a dal gyönyörűségét: „Utca, utca, sáros utca, szentmihályi utca.. Csoda-e, hogy eljutottak az ohridi nagy balkáni fesztiválra, és a zágrábi nemzetközi folklórtalálkozóra is? Az apró kis falucska népe ott, a távolban viharos sikert aratott megőrzött dalaival, táncaival, népi játékával. Madarász Ernő, a helyi közösség titkára is kifogyhatatlan történetekből, és számon tart mindent, ami a falu múltjával, jelenével kapcsolatos. A kétszáz esztendővel ezelőtti kirajzást Szegedről, az évszázados nyomorúságot, szegénységet, a kínos-keserves megélhetést. Később egy öreg, nagy fedelű könyvet lapozgatunk. A szentmihályi iskolaszék 1891- től kezdődő jegyzőkönyveinek kötetét, egészen a századforduló utáni évekig. Egyfajta történelem, hiszen mindaz, amiről az iskolaszék tárgyalt, a falu életét mutatja. Szomorúan nehéz életét. ' 1895. december 22-én, 83 évvel ezelőtt például így kezdődik a jegyzőkönyv: „Tóth Üános iskolaszéki elnök előterjeszti a következőket: miután Szabó András János, Erzse, Flórián nevű gyermekei részint ruha hiányában, részint testi bajokban szenvednek, felhívja az iskolaszéket, miszerint a nevezett gyermekek nem járhatnak iskolába. Az iskolaszék egyhangúan elösmerte ezen szomorú helyzetet, és a nevezetteket az idei iskolába járástól végleg felmentette. ..” Rögtön utána újabb családok kérését tárgyalják, és sorra mentik fel a gyerekeket az iskolába járás alól; ruha hiányában és betegség miatt... Amikor becsukjuk az öreg könyvet, becsukódik vele a múlt is. Csoda-e, hogy a szentmihályiak emlékei lassan elmosódnak erről a távoli világról ? Vannak azonban, akik felemlegetik néha, honnarf jöttek és hová érkeztek. Hogy a valamikori Nikolics-féle uradalomban robotoló ősök unokái jobban megbecsüljék azt, amit a megváltozott élet hozott a számukra. Éjfél felé, amikor elbúcsúzunk, olyan érzésünk támad, mintha már régóta ismernénk egymást. Ettől lett szebb a dal is, amit halkan dúdoltunk még sokáig. Sass Ervin TÓTH BÉLA: Legendák a lóról h. Másnap ért utol bennünket Kupa-pusztán. Jól sejtette sorsa fordulását. Fejét éppen gáziságára való tekintettel nem vették, csak az adományföldet. Szóval mazullá tették, azaz kegy- vésztetté. Kupa-puszta pedig egy Rásanyi nevű keresztény vitézé volt, pár esztendeje bérlegelőnek adta ki, apóm lovas barátjának, Szekerész Ferkónak. Ott lakott Szekerész a pusztán, s úgy fogadott bennünket, mint a vér szerinti rokonait. Az ő oltalma alatt voltak a moll amed lovak is, aranyos- kodhatott velünk, ott volt az érték a keze ügyében. Szükséget nem szenvedtünk semmiben, én nem emlékszem, hogy anyám egy könnycseppet is’ejtett volna batidai veszteségünkért. Ez a tájék még járatlanabb volt, mint a tőfolyók mente. Itt járt a Kupa. Jobban mondva buttogott, lappangott. Nem folyt. Elterebélyesedett, csinált olyan karéjozó vizes lápokat, aki nem tudta zsombékosai között a járást, az elveszett. Tele mindenféle vadkácsa- sággal, az aranyosfejűektől a csörgőkig. És kanalos gémek, gázlók, lillék, káraka- tonák, Íbiszek. Szekerészék Tornyára jártak bevásárolni. Só kellett, olaj, zsír orvosság, gúnya. Tornya, napi járóföldre esett. Hajnalon indultak, este hazaérkeztek. A fejünk se fájt. Hanem a hadj árások erősödtek. Hol a török csapott szét a tornyai, lip- pai, aradi árusok között, hol a magyarok semmizték ki mendenéből a vásározó népeket. Egy bikanyálas őszi reggelen télre valókért fölpakolt Szekerész, meg apá- mék, hogy megfordítják a pénzüket Tornyán. Magam maradtam a réti tanyában állatőrzőnek. Eljött az este apámék nélkül. De még másnap este is, csak odavanak. Harmadnap nem láttam a sírástól, éhségtől. Féltem a zúgó nádasok között. Leskelődtem egy hetet, hogy is mehetnék utánuk a vakvilágba? Hiszen, ha tehetnének, jönnének ők maguk. Kicsi szalonnákon, madártojáson eléldegéltem volna én sokáig. Az udvaron egy óriási mocsártölgy, de százágú. Koronája ellátszott Kevermesig. Mivel éjszakára járogattak a nádi csikaszok, én fölsu- báztam magam alvásra a fa hegyébe. Hiszen a nádból való házunkon az ajtót a szél is kinyithatja. Ügy fölnyalnak azok éngem, ahogy a fácántojást szokták. Na, elsírtam magam a fakoronán is, úgy apámék után két hétre, hogy azok biz nem is léteznek tán a létő világon, mikor egy éjszaka lódobogásra ébredek. De megismerem a hor- kantásairól is a mieinket. Apám az örökölt lovak első csikóját használta, a Kakas nevűt, anyám meg egy szelíd kancán kocogott piacol- ni, Bársonynak hívták. Szekerész is egy apámtól kapotton járt, a Betyáron. Hát a messzi fújtatásukat fölismertem. Első ijedt álmomból, hogy fölneszelek, örömömben majd a fáról ugrottam közéjük. De valami mégis másképp hangzót a lovak fe- .lől. Dörmögő beszéd, ahogy a kuyhóhoz érnek. Félszarvon világított a hold. Látom, nem apámék. Csak a lovak. Azok a mieink. _ Azt hittem, leesek az ágak közül. Hiszen a dörmögő hangú járt itt párszor apámnál lóra alkudni. Vett is a hitványából, ha jól vélek. Hol lehetnek apámék, ha ezek ülik a lovat? Rá se mertem gondolni. Hiszen kölcsön, az ilyen futó kujo- noknak, megülni nem ád apám lovat! Még így kapaszkodók a félsztől, odalent taplót csiholnak, tolvaj- fáklya lobban, mennek a nádkunyhóba. Jártasán, félelem nélkül, bár idegenek, mint akik tudják, hogy tévő ember nincs a tanyán. Ezek éngem keresnek! Látott az a kupec éngem nem egyszer. Ha Tornyán nem voltam, itt kell legyek valahol. Kiált is egyet: — Héjj, gyerééék! Hírt hoztunk apádékrul! Sajnos, igazat beszélt. Halálhírt hozott. A fáklya mellett láttam a Kakason apám sárga, táskás nyergét, a kis útikészséges szügyellő málhát. A dörmögőn apám csikós lajbiját, amit anyám varrt ki színes jászvirágokkal a hátán, elején. Hírt hoztál, hírt. Ügy el- fancsalodtam, hogy kis híján föl nem adtam magam. Minek is élek, hogy is élek nélkülük? Hordták ki a ruhásládákat, lócát, asztalt. A dörmögős nagy kulcscsal hadonászott. — Ennek zárja van valahol ! Abban tartotta Lipót- aranyakat. Két hónapja sincs, hogy a markába olvastam hetven arany Lipó- tokat. Az itt lesz a zár alatt valahol. — Az asszony ruhája alatt lehetett! Nem néztük meg az éccaka sötétjén, mielőtt a Marosba lökdöstük őket. Rettenetesen megdühö- södtek. (Folytatjuk) Elbocsátó iskolapadok Ballag már a vén diák, tovább, tovább... Fekete Antal igazgató kedves tanítványaihoz szól Szülők, barátok, ismerősök: felejthetetlen pillanatok ^.dy Endre versét szaval- ; ta egy gyomai diáklány het- I venegy ballagó öregdiák bú* csúzó ünnepén, tegnap dél- Î előtt a napfénnyel vissza* tért szép májusi napon. S Énekszó szállta be az isko- ; lát: „Ne fájjon a búcsúzás, « ne könnyezz hű barát...” A ï hű barátok, a tanárok, a j szülők mégis könnyeztek, * amikor jöttek az éneklők és végigjárták a virággal díszített tantermeket, folyosókat. Velük búcsúzott ötvenhét levelező tagozatos, a szakmunkások szakközépiskolájának és egy gimnáziumi osztálynak felnőtt érettségizői. Ünnep volt ez a szombat Gyomán, ünnepe az élet, a munka örök megállíthatat- lanságának; a hódító, nagyra törekvő ifjúságnak ünnepe.
