Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-03 / 102. szám

1978. május 3., szerda NÉPÚJSÁG Május 4-től 7-ig vetíti a békéscsabai Szabadság mo­zi a Vaszil Bikov regényé­ből készült Obeliszk című szovjet filmet. A szovjet- belorusz író maga is részt vett a Nagy Honvédő Hábo­rúban, s ez az élményanyag döntően meghatározta írói pályafutását is. A mostani film története egy szovjet falu határában álló emlék­oszlopról szól, amelyen öt falubeli fiú neve olvasható, akiket a fasiszták öltek meg. És mellettük még egy, frissen vésett név : Alesz Moroz, a tanítójuk neve. A történet felidézője 1939-ben tanfelügyelőként dolgozott ebben a körzetben. A falu­ban akkor Moroz volt az új tanító, fiatal ember, akiről az a hír járta, hogy önkényesen eltér a tananyagtól. Ennek ellenőrzésére ment a tanfel­ügyelő a faluba. Látta, hogy szeretik és tisztelik a taní­tót diákjai, együtt dolgozik velük, noha ő maga sánta. Emberhez méltó életre, ön­becsülésre, egymás megbe­csülésére tanítja őket és szüleiket is. A fiatal szov­jethatalom a háború kitöré­sekor német megszállás alá kerül, s ez megpecsételi a tanító és diákjai sorsát. A békéscsabai Brigád moziban egy megtörtént eset 1. Három nagyapám emléke­zetével kitoldva az enyémet, őseim családtörténetének ágabogai között úgy járká­lok, ahogy madárszedő gyer­mek koromban közlekedtem a rezgő nyárfák lombkoronái­ban. Tehetem. Pennasercegtetők voltak valahányan. Leírták sorsuk fordulásait, talán utó­daik okulására, tán a maguk gyönyörűségére. ÜKAPÁM NEVELŐJE, KARA MÁTYÁS. A jászladányi pusztákról megárvultan vetődtem nagy- nénémes rokonságom révén a Csanádi káptalanságba. Só­gorbátyám, bizonyos Gaval­lér Mihály nevezetű, barom­gazdája volt a gvargyiánnak. Engem kutya helyett vett maga mellé egyik lócsorda pásztoritására. Ugyan voltak még ott hasonló módban ná­lam idősebb süvölvények, ki milyen régóta, olyan rang­ban. Kokora Velizár komon- dori sarzsival, egy vékony dongájú gyerek, Csőke Gyuri alapján forgatott új francia filmet vetítenek május 4-től 8-ig, a címe: Fayard bíró, akit Seriffnek hívtak. Yves Boisset, a rendező neve jól ismert politikai indíttatású, izgalmas, bűnügyi fordula­tokkal megoldott filmjeiből (Merénylők, A bosszú). Né­hány gondolat az új film témájából: a Camus gyár­ban rövid idő alatt több ha­lálos végű üzemi baleset történt, olyan okok miatt, amelyekért közvetlenül a gyártulajdonos volt felelős. Az ügyben Fayard bíró foly­tat vizsgálatot, s a tények * - & alapján letartóztatja Ca- must. Észre kell azonban vennie, hogy Camus „érint­hetetlen”: maga a főügyész szabadítja ki és az ügyet azonnal elveszi a bírótól. Legközelebb egy jelentékte­lennek látszó üggyel —ben- zinkútrablási esettel — bíz­zák meg. A letartóztatott közönséges bűnözők azon­ban biztonságban érzik ma­gukat — tekintélyes kapcso­lataikban reménykedtek. Fayard-t érdekelni kezdi az ügy, különösen az a „patró- nus”, akikre a bűnözők hi­vatkoznak. Ez a film is az alvilág és a reakciós politi­kai és gazdasági vezetés ti­tokzatos összefonódását ku­tatja. afféle uszkár kutyái minő­ségben. Jómagam szaladj, kutyám, térülj, kutyám beosztásba kerültem. Mondhatom, a monostor­nak évekig nem láttuk akár a füstjét se. A Maros, Tisza, Körös erei között legeltet­tünk. Terebélyes nádasokkal sörényezett fekete gyöpsé- gekben, vizek melletti par­tosokon. Némely erek a bi­hari hegyekből futottak fe­lénk, mások Arad tájékáról vagy a Tisza, Maros kiága­zásaiból csurogtak. A Kurca nagy víz. Hajót hord, szálfa tutajokat. A Ve- ker, emennek csak öccse, de erős, kisebb külümalom is elkotyorászik rajta. A kórógy nem akármi, s a Csikor ér, meg i Vidrás. Azután a ta­vak, mind megannyi itató­vályúi a baromságnak. Lak­ta ezt a tájat azon idő tájban éppen hat lócsorda, három csikócsapat, három ökörgu­lya, három disznókonda. Szép füvellő mezőségen, a kaszaperi határban sorako­zott lakóbányánk. Amolyan egymás mögé ásott veremhá­Gyulától Füzesgyarmatig és Békéscsabától Gádorosig 36 TIT-előadást hallgatott meg az elmúlt héten az ér­deklődő közönség, megyei és központi előadóktól. Művelő­dési házak, TIT-klubok, is­kolák, ifjúsági házak, könyv­tárak, vállalatok, szövetkeze­tek, állami gazdaságok adtak otthont a magyar nyelv ápolásával foglalkozó össze­jöveteleknek. Mert valóban annak lehet nevezni ezeket a rendezvényeket a meghitt, közvetlen hangulat, s az elő­adók és hallgatók közt ha­mar kialakult kapcsolat mi­att. Ebben a légkörben mire vitára került sor, már in­kább beszélgetés lett belőle és nemcsak kérdeztek a je­lenlevők, hanem véleményt is mondtak. Példa erre Wacha Imre tudományos kutató Nyelv és udvariasság című békéscsa­bai előadása, melyben a so­zak voltak ezek, disznóhó­lyag ablakon át csöpögött be­léjük valami fény, és ta­pasztott kéményen át kojtöl- ta el a tüze füstjét. Messzi utazások nagy tö- redelmei után érkeztem el ide, mindjárt el is fogott a sírhatnék. Se apám, se anyám. A tájék is olyan ide­gen. Hiába süt száz ágra a nap, vacogok. De nem bírtam elpityeredni. A legények ve­remszállásán öreg karvaly­orrú bácsi kotyvasztott, Ka­ra Mátyásnak hívták. Látta, hogy félre áll a szám, mind­járt eltörik a mécses, hát elém csapott egy fatányért, hozzáláncolt fakanállal. A tányér tetejére rakva tarho- nyás csikópörkölttel. — ögyé, gubancos, ettül möggyógyulsz, hisz olyan li­la vagy, akár a rézpeták, ami legyütt a halott szömi- rül! Vagy innál előbb? Kis csicsóka pálinka mindig akad a ház körül, anélkül meg nem él a pusztalakó. Nyáron megposványosodnak a vizek, beisszuk vele a kólikát. Ez mindenről jó, akár a szalon­nazsír. Véltem, hogy nem sok al­kalma lehet az öregnek a beszélgetéshez, hisz nem is várja meg szavam, csak mondja, mondja. Olyan em­ber, aki, ha álmában nem beszélhet, úgy véli, nem is aludt. — Majd azután választunk egy szép szelíd hátaslovat. Csikós gyalog nem marad­kat vitatott köszönés és megszólítás visszásságairól, s a tegezés, magázás, önözés problémáiról beszélt. A tör­ténelmi és nyelvtörténeti ol­dalról megvilágított téma valódi, meglevő nehézsége­ket segített megoldani, és téves, régi beidegzéseket feloldani. A televízióból is­mert a tudós azt is elmondta, hogy a tévéhez érkezett ren­geteg levél és az eddigi elő­adások tapasztalata mutatja, mennyire megoszlanak a vé­lemények abban, kinek mi­ként köszönjünk, vagy kit hogyan szólítsunk meg. S ha erre nincsenek kialakult, sőt begyakorolt formák, tovább­ra is megmarad a bizonyta­lanság, ami körülményessé teszi a beszélgetést és fél­szeggé a beszélőt. A negyvenperces előadást másfél órás beszélgetés kö­vette, amelyben a hallgatók egymás nézetét is megvitat­hat. Egy csöngős kis tatárt, amelyiknek a hátára pattan­hatsz, akár a gödörbül is! < Ahogy az éhséget kiszorí­totta belőlem a meleg csikó­pörkölt, fölengedett fagyos­ságom. Kara Matyi bácsi úgy osztogatja itt a jót, ahogy Jászladányban a nyaklevese­ket szokás. Elnyaltam a fakanalat, meg a tányért, illemre ta­nítottak engem korán elhalt szüléim, kiballagtunk a lo­vakhoz. Egy csapat tarpán nyárn- mogott a szikes delelő kopá- rosán, úgy néztem, inkább a föld sóját nyaldossák, mint a füvet csipdesnék. Amúgy jó húsban levő csorda volt a tarpánság. Csúnya lovak. Kis kerek farú, nagy fejű szomo­rú jószágok, jámbor -szemük­ben tán elhagyott keleti ős­hazájuk utáni vágyakozás. Tűrőbbek az embernél. Ét­ien, szomjan futnak napo­kon át, s nyikkanás nélkül fújják ki magukból az utolsó párát, őseim szerint az ősök ezek ősein járták be a vilá­got, amoda az Uraitól a fran­ciák földjéig, el a görögökig meg vissza. Felénk se égtek hasztalan, beszéd nélkül az éjszakai, pásztortüzek. Járt ott a szó, ahogy szél sétált a nádasok­ban. Próbált öreg katonasor­sú, világot látott hadfiak, akasztófáról levágott lótolva­jok, nyugalmazott martaló- cok, lókupecek, marhalopók meséltek mellette. (Folytatjuk) ták, elmondva, hogy nem a közvetlen — rokoni, baráti, munkatársi — környezet megszólításában van a ne­hézség, hanem a távolabbi­ban, az idegenekében. Ezek­re nincsen — vagy csak na­gyon kevés, mint a tanár úr, doktor úr — kialakult séma. Elvtársnak, elvtársnőnek mindenkit nem lehet szólí­tani, az uram, asszonyom pedig sokaknak mesterkélt­nek tűnik, s az idősebbek közt rossz csengésű, de kü­lönben is vannak helyzetek, amikor ez az egyébként semleges forma nem alkal­mas. A magázást és önözést sem könnyű eltalálni, van úgy, hogy a „maga” durván hat, s az „ön” pedig mere­ven, nagyképűen. Receptet, vagy végérvé­nyes megoldást egy-egy ilyen beszélgetés nyilván nem adhat, legfeljebb taná­csot, ajánlást, hiszen a nyelvi udvariasság nem egy­értelmű dolog. Az viszont biztos, rengeteg múlik azon: mit hogyan mondunk, mi­lyen hangon. V. M. Mai tv-ajánlatunk: j Franciska. A televízió vígjátékpályá- : zatán nyert díjat Gyárfás S Miklós vígjátéka, amelyet ! Kerényi Imre rendezett. Kü- ) lönös helyen vagyunk: Fran- ! ciska, a nyolcéves kisiskolás ■ babaszobájában, ahol játékai • életre kelnek. Élnek a játék- ; zebrák, az elefánt, ,a papa- ! gáj, az oroszlán ... Ők játsz­• szák el a szülői elválást, • amely így Franciska szemé­• vei nézve, szomorúan mulat- j ságos és mégis nagyon jel- Ï lemző. ■ A „szülők”: Doktor Zeb. h j miniszter és felesége először : Franciskán huzakodnak, s • természetesen elfelezik a be­• rendezést, a csillárt és a • betétkönyvet is. Jön a sok- j beszédű, papagájnagymama ; és a kedves csupaszív rokon, ; Efi néni, az elefánt. Fran- S ciska — anélkül, hogy való- ; ságosan is a színre lépne — • játékaival eljátssza a néző • előtt teljes kis életét. î A Zebházaspár: Káldy • Nóra és Horesnyi László, a • további szerepekben pedig £ Pádua Ildikót, Békés Italát, • Basilides Zoltánt látjuk. KÉP­ERNYŐ A Duna Nekünk itt van a délkele­ti részen a Körös. Aztán nyugatabbra a Tisza, még nyugatabbra a Duna. A Ti­sza a Körös révén kapcso­lódik hozzánk, a Duna azonban elsősorban úgy, mint minden hazánkfiához: az ország jelképe, az ország életét formáló nagy törté- telmi események látója, őrizője, melyről, ha értő ember közeledik hozzá, szí­vesen mesél. Ahogyan szívesen mesélt Paulus Alajosnak, aki a te­levízió szombaton bemuta­tott A Duna című filmjében nagyvonalú egyszerűséggel, okossággal és szakmai is­merettel a nézőt is részesévé avatta a Duna vallomásá­nak. Ritka alkalom, hogy a kritikusan figyelő néző egy dokumentumfilm után a fel­sőfokokat keresse ; hogy meghódítva a látottaktól, a véleményét két szóba sűrít­ve ezt írja jegyzetei végére: megrendítően szép! Az ilyen, már-már túlzó­nak tűnő véleményt azonban meg is kell magyarázni. A film vetítése után a múló varázslat és hatás előbb- utóbb felteszi a kérdést : mi­ért volt hát „megrendítően szép?” Több okból is. Ha először a praktikus, tehát a gya­korlati dolgokat vesszük, ak­kor a rendező anyaggyűjté­se, anyagának rendszerezése már önmagában olyan ala­pot teremtett céljaihoz, me­lyek — ahogy mondani szokták —, fél sikert hoz­tak. Nem tudom, időben mennyit fordíthatott az elő­készületre, azt sem, hány tagú stáb segítette, de, hogy az adott lehetőségekkel maximálisan élt, azt film­jének sikere kétségtelenné teszi. Ha mindehhez hozzá­olvassuk a Rádió és Televí­zió Újságban megjelent cik­két is, még közelebb jutunk „A Duna” hatásának meg­értéséhez. Ezt írja Paulus Alajos : „1975Jben, amikor megtudtam, hogy a feltárt mohácsi sírokat rövidesen visszatemetik — tudom, ne­hezen hihető —, gondolat­ban szépen összeálltak azok a képsorok, amelyek a Du- na-filmben József Attila verssorait hordozzák.” Bizonyos, hogy e doku­mentumfilm érzelmi magja ekkor tudatosult a rendező­ben. Az ugyanis, hogy a Du­na és a mellette élő embe­rek, népek történelme el­választhatatlan ; hogy nagy folyónk és környező világa a természet egy sajátosan kialakult, máshoz alig ha­sonlítható darabja; hogy je­lenünkön túl jövőnk záloga is, hogyan becsüljük, hogyan szeretjük, hogyan kíméljük, óvjuk ezt a hazánk terüle­tén már hömpölygő óriást, és értjük-e József Attilát: „A Dunának, mely múlt, je­len, s jövendő, egymást öle­lik lágy hullámai...” A siker egyik kulcskérdé­sévé lett Paulus Alajos film­jében az, hogy a dokumen- talitás egyfajta érzelmi ha­tást is kiváltson. Ezért az­tán a mit és hogyan filme­zés tudatossága olyan ihle­tett tárgyszeretettel páro­sult, mely a nézőben leta­gadhatatlan érzelmi folya­matokat indít el, és — mi­féle csoda?! — a filmmel való tudatos azonosulást se­gíti. Röviden: a végig és kö­vetkezetesen tudományos alapokon nyugvó filmszer­kesztés hazaszeretetünkre, történelmi érdeklődésünkre és önismeretükre, a Duna völgyében élő népek együ- vétartozásának régen felis­mert szükségszerűségére hi­vatkozik, persze soha nem közvetlenül, erőszakoltan, hanem válogatottan finom, nemes eszközökkel. Reméljük, a Duna-film- mel kezdődő sorozat többi alkotása is hasonlóan ki­emelkedő esemény lesz, mert Paulus Alajos és mun­katársai igencsak magasra tették a mércét, gass Ervin HÉT FILMJEI Patrick Dewaere a főszereplője a Fayard bíró, akit Seriff­nek hívtak című új francia filmnek • • Üzemlátogatáson a szarvasi szocialistabrigád-klubban Négy éve alakult a szarva­si művelődési központban a szocialista brigádvezetők klubja. Vezetőjük ma is Klimaj Mihály, aki olyan támogatókat szervezett ma­ga köré, mint Forgó István- né, a Plastolus Szövetkezet dolgozója, vagy Osgyán Lajosné, a Szirén szövet­kezet kiváló szocialista bri­gádjának, a Dobó Katicá­nak a vezetője. Havonta ta­lálkozik a klub a művelő­dési ház pincehelyiségében, s mindig több üzem, több szocialista brigád csatlako­zik a társasághoz. A prog­ramjuk változatos, s a fő céljuk az, hogy ösztönözzék a szocialista brigádokat a hármas jelszó végrehajtásá­ra. (Szocialista módon dol­gozni, tanulni, élni!) Meg­hívták már magukhoz a szarvasi vállalatok, üzemek vezetőit, hogy baráti beszél­getés során tájékoztassák a klubtagokat a város fejlő­déséről, a helyi ipar és me­zőgazdaság jövőjéről. A jól sikerült foglalkozások hatá­sára úgy gondolták, hogy jó lenne csoportosan látogatni egy-egy üzembe, megismer- kedi egymás munkahelyével és munkájával. Legutóbb a Szirén Ruhá­zati és Háziipari Szövetke­zetben gyülekeztünk a szo­cialista brigádklub tagjai­val. Több mint ötvenen in­dultunk. a program szerinti üzemlátogatásra Verhás Mi­hály műszaki vezető irányí­tásával. Miközben a szövet­kezet különböző gyártási területeivel ismerkedtünk, Gyuris Jánossal, a Tiszántú­li Talajjavító és Talajvé­delmi Vállalat Gagarin Szo­cialista Brigádjának vezető­jével is beszélgettünk: — Magammal hoztam a brigá­dunk naplóját — mondta a brigádvezető. — Kérték a társaim, hogy mutassam meg okulásul. Arra bizony büszkék vagyunk, hogy a mi naplónkat még a minisz­tériumból is dicsérettel küldték vissza. Szemre lát­ványos, de nem is ez a fon­tos, hanem, hogy igaz, ami benne van! Belelapozunk. Színes, szép fényképek mutatják a bri­gád munkáját, életét. Ké­nyelmes, tágas, modem la­kókocsikat állítanak össze az építkezések, csatornázá­sok munkásainak. > Szám­talan köszönőlevelet kaptak már a benne lakóktól. Tovább járjuk a Szirén szövetkezet modem gé­pekkel felszerelt korszerű üzemcsarnokait. Textiljá- ték-készítők, ingszabászok, varrónők, dolgozzák fel fürge kézzel a kitűnő minőségű anyagokat. Sok a külföldi exportfeladat, a tőkés bér­munka, de azért az itthoni piacokon is találkozunk a készítményeikkel. Az üzemlátogatás után Sárközi János versenyfele­lős beszél a Szirén szövet­kezet szocialista brigádjai­nak életéről. Elmondta, hogy az átszervezés, a bri­gád-átcsoportosítások bi­zony kicsit megtörték a szocialista brigádélet egyen­letes fejlődését. Ma már azonban minden újjáala­kult szocialista brigád a jobb munkára törekszik. A szocialista brigádmozgalom megyei helyzetét Molnár Jó­zsef, a Békés megyei ME- DOSZ munkatársa ismertet­te a hallgatókkal. Bizonyos, hogy minden klubtag számára hasznos volt ez a kihelyezett foglal­kozás. A szocialista brigád­klub vezetőinek pedig leg­közelebbi nagy feladata egy közös nyári kirándulás elő­készítése lesz. B. Zs. Véget ért a magyar nyelv hete Békés megyében TÓTH BÉLA: Legendák a lóról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom