Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-26 / 122. szám

1978. május 26., péntek Vasárnap: a megyei közművelődési vetélkedő döntője Békéscsabán A Kárpátokon át Lvovig 1977. július óta 10 ezer munkásember készül a me­gyei közművelődési vetélke­dőre, amely most vasárnap, május 28-án érkezik utolsó fordulójához, a döntőhöz. Ti­zenhét szocialista brigád képviselői találkoznak va­sárnap délelőtt 9 óraikor a Megyei Művelődési Központ­ban, Békéscsabán. A Nagyalföldi Kőolajfeltá­ró Vállalat orosházi üzemé­nek Hunyadi Mátyás, a nagyszénási szociális otthon József Attila, a Biharugrai Halgazdaság Építők, a gyulai KÖVIZIG Lékai János, a Békéscsabai Konzervgyár A hosszú évek óta tartó testvérmegytl kapcsolat Arad és Békés megye között a két nép kultúrájának egyre jobb megismerését eredmé­nyezi, s egyre több kulturá­lis delegáció cseréjére kerül sor. Nemrégiben a békéscsa­bai pedagógus női kar, a Balassi Táncegyüttes ven­dégszerepeit Arad megyében, Május 28-án a Dobozi Ál­talános Iskola pedagógusai és tanulói jelentős eseményre gyülekeznek az iskolában. Felavatják a KISZ, az út­törőszövetség és a helyi ta­nács anyagi segítségével épült bitumenes sportpályát az iskola udvarán. Igen sok társadalmi mun­Mai tévéajánlatunk : CSALÁDI KÖR A Markó utcai nagy tár­gyalóteremben vagyunk. Az ajtó ünnepélyesen kinyílik, s a hivatalsegéd bejelenti: „A bíróság”. Egy ötéves forma kisgyerek vonul be. „A tár­gyalást megnyitom” — mondja. 21. — Ki vagy te? — kérdi la­tinul. Deákul tudtam a dalmata rúgott baráttól. Néha hóna­pokat kint bandázott velünk a ménesek körül, mikor na­gyon únta az életét. Ilyenkor tanítgatott bennünket. Leta- picskolt sártáblákon írtunk, olvastunk. Tudtunk rajta mindent mondani, csak ép­pen káromkodni nem lehe­tett olyan jóízűen vele, mint magyarul. Mert néha estek olyan bajok, vasvillát köp­ködtünk mérgünkben. Na, szólít Marsigli, mond­jam, hogy kerültek hozzám a papírdk? Mondom, a pere­gi pusztán találtam az oda- érkezésem napján. Hogy a betyárokkal találkoztam, ar­ról nem volt kedvem szólni. Mert ha Marsigli is megha- xagszik, hát éngem nem ment meg az életnek immáron semmi. Magafeledten, fönnhangon morfondírozott, az ujjain számolva a történések nap­jait, hogy az ellenséges tö­rök hadak nem ismerhetik még ezeket a tervezménye- ket. Karazin, a békéscsabai költ­ségvetési üzem Október 6., az Endrődi Cipész Szövetke­zet Angela Davis, a Batto- nyai Asztalosipari Szövetke­zet Sebes György, a kardos­kúti Rákóczi Tsz Szántó Ko­vács János, az újkígyósi Aranykalász Tsz Április 4., a Sárréti Tejfeldolgozó Vál­lalat Kossuth Lajos és a sarbadi 26-os Ruházati Bolt Lenin Szocialista Brigádja vetélkedik majd a verse­nyen. A döntő kérdéseit po­litikai, irodalmi, képzőművé­szeti, zenei és szabadon vá­lasztott témákból állították össze. vasárnap, május 28-án dél­előtt pedig az Aradi Állami Filharmónia Kórusa érkezik Békéscsabára. Este 19 óra­kor, a battonyai művelődési házban lépnek fel, hétfőn, 19 órától pedig Békéscsabán, a Megyei Művelődési Köz­pont nagytermében énekel­nek. ka eredménye ez a kézi- és kosárlabdapályának és sport- versenyek rendezésére alkal­mas terület. A dobozi Petőfi Termelőszövetkezet, a költ­ségvetési üzem, a helyi ha­risnyagyár dolgozói és a szü­lők munkája több tízezer fo­rinttal segítette a pálya el­készítését. A helyszín megválasztása már jelzi a témát, amely ez alkalommal: „A szülő bűn­beesik a gyerek szemében”. Nem nagy, büntetőtörvény­könyvi „bűnökről” van itt szó; Kis bulikról, vicces át­verésekről, ügyeskedésekről, apró füllentésekről. Csak­hogy a kisgyermek szemé­ben a szülő bálvány és ezek a bálványképekkel össze nem hozható nagy vétségek. Ezen aztán föl is vidámo- dott, rögvest megkérdezte, mit kívánok szogálataimért. Mondom én éppen hogy semmit, van élésem tisztes­séges. Ezt szerfölött furcsállta. Hátha valami kitanított spi- on vagyok, aki azért hozta vissza a lekopírozott tervet, hogy a keresztesek majd eszerint indítják Temesvár megvételét, s a törökök tud­ják az ellenszerét. Két siker­telen visszavételi csatározást már elszenvedtek az évtize­dek során, hát nem akarnak harmadszor is csak holmi zsiványi akciók miatt vere­séget vállalni. A körülöttük álló nehéz- rangúak figyelték minden rezdületét. A szájuk is moz­gott, annyira vele éreztek. Súgtak is neki valamit. Meg­állt, állát vakarászva elgon­dolkozott, igent intett a fe­jével. Szemmel való beszé­düket nem értettem volna, ha be nem lép erre két piros ruhás kínvallató, de egyene­sen nekem állnak, rakják kezeimre az ujjszorítót. Csak hírből hallottam effélékről, de hát senki nem mondta ezt az ismeretséget valami vidámítónak. Nem szőri tot­Gyermekkoromban úgy képzeltem, hogy a közeli or­szágok határán túl másfajta emberek élnek, másféle vi­dékeken. A fantasztikumba hajló fantáziajátéknak csa­lódást jelentett az első kül­földi út, amikor a határállo­más után kilométerek szá­zait kellett végigutazni, hogy a sík alföldi táj emelked­jen, s az emberekben leg­feljebb az volt a furcsa és különös, hogy más, nyelven értették meg egymást. Mégis valahányszor újabb határ felé közeledem, elfog valami kimondhatatlan izgalom, vágy a másféle nemzetek, vidékek megismerésére. So­kan éreztük így azon a pén­tek reggelen, amikor 45 Bé­kés megyei klubvezetővel együtt megérkeztünk a Szov­jetunió kapujába, a záhonyi határállomásra. — Szervusztok! De örülök, hogy újra veletek lehetek — ugrott fel autóbuszunkra egy jóképű fiatalember. A -Tízek békéscsabai klubjának két képviselőjét, Szekerczés Irént és Hevesi Jóskát fog­ta kézen ifjú idegenveze­tőnk, Popovics István, a Szputnyik iroda munkatársa. A Tízek nemrégiben jártak Munkácson, s ilyen véletlen öröm ritkán adódik, hogy ismerős idegenvezetőt kap egy-egy visszatérő turista. Irány a Szovjet-Kárpátok! Számtalan érzés, emlék, gon­dolat kavarog elénk a tan­könyvek lapjairól, apáink, nagyapáink igaz meséiből. Rakoncátlan, megszabályo­zott folyónk eredője ez, itt van valahol a Tisza bölcső­je. Ember vastagságú fém­csövek felbukkanása figyel­meztet a mára: hiszen ez az orenburgi gázvezeték, ame­lyet nemrégiben a magyar munkások is építettek! Gyógyüdülők húzódnak meg a fenyves-bükkös er­dők jó levegőjű csöndiében, amerre autóbuszunk halad. Gyógyító hatású források fa­kadnak a hegyek oldalából. S az egyre magasabbra ka­paszkodó autóbuszból gyö- nyürű a látvány: a velünk egymagasságban húzódó szomszédos csúcson hókristá­lyokkal borított lucfenyők sorakoznak. tak a piros ruhások, pislog­tak, mint pásztorkutyák a gazdára. — Ki vagy te? — kérdez ­te vallató*>hangon Marsigli. — A Csanádi káptalan csi­kószámadója, szolgálatára! Ismerhet az úr, tavalyelőtt ott egyezelődött Kászon ba­sával a várban, napokig élte házainkat, engem is lepin- gált a bőrdudával, hosszú furulyával, csak emlékezzen rája! Nagy örömmel ismert meg. Megpuszilt. Tapogatott, ho- hó! Nincs velem a dudám?, mert de szívesen meghall­gatná. És a tervek előkerülé­sének is szívből örült, csak azt csudálta, hogy nem kí­vánok érte semmit. Pedig, mint látszik, az életemmel játszottam. Hadivilág ez. Minden olyan sebesen meg­fordulhat benne, hogy azt jóvá a teremtő se teheti. Még szerencse, hogy a Csa­nádi törököknél együtt ül­dögéltünk néhány órát, míg lepingált,' én meg gyönyörű­séges szép szomorú dallamo­kat tutulgattam neki. Ügy örült ezen Marsigli, vékony cimpájú orra remeg­ni kezdett. Idomított szolga­személyzete tudta, mi követ­kezik ilyenkor. Hordták a tálas sülteket, borokat, török üdítőket. Én meg pottyan- tam egyik meglepetésből a másikba. Eszünk, iszunk, seggreverőcskét ugyan nem játszottunk, hanem azt mondja, legyek néki az adjutánsa! Éppen ilyen em­berekre lesz néki szüksége! De megkövettem szépen, ennyi kitanubnányosodott emberek között nem érnék én néki annyit se, mint ka­Pihenő a Kárpátokban Hosszú ez az út autóbusz- szal a Kárpátokon át Lvovig! Reggel fél hatkor indultunk Békéscsabáról, s az itteni idő szerint már éjfél, mire a Május 1. Szálló előtt lan­dolunk. Igaz, nálunk még csak este 10 óra van, de a fáradtságunkon ez a gondo­lat mit sem enyhít. Szombaton délelőtt skan­zenlátogatásra indultunk. A pár napos kirándulásök hát­ránya most sem kímélt ben­nünket, mindig és minden­hol rohanni kellett. Ez a fa­lumúzeum pedig nem egy órát, de több napot érdemelt volna, ha futja az időből. Pista, az idegenvezetőnk délután az ukrán képzőmű­vészeti múzeumba vitt el bennünket. A Kárpátokon mesélt már a huculokról, most láthattuk is színpom­pás népviseletüket, hegyi pásztoraik bőrből varrott, szögekkel kivert tarsolyát, amelyet üresen vinni is elég nehéz lehetett, hiszen leg­alább 6 kiló a súlya. Tizen­nyolcadik századi fegyverek, hímzések, szőttesek, kerámi­ák és fafaragások, falfesté­sek, üvegkészítmények őr­zik a soknemzetiségű kör­nyék kultúrájának múltját. — Négy óriási ikongyűjte­mény van a Szovjetunióban, az egyik éppen ez — mond­ja idegenvezetőnk, amint benyitunk egy hallgatag te­rembe. — Négyezer ikont rikásustoron a nyaksallang. Csikópásztor voltam, annak is kell maradjak ! Nem esett az nehezére, bár váltig emelte a rangom, hogy strázsamesterré tesz, de ha csekéjlem, lehetek óbester, lehetek tán még várkapitány is! Nem is tudom, mit ettünk hirtelen hamarjában, früstö- köt-e vagy ebédet, igaz, uraknál mindig készen van a sistergő étel, a lakoma, akár az akasztófa. Csak elég az az egyhez, mire megbé- kültünk az éhünkkel, hát el­készült a sorsom felüli dön­tés is. Hogy legyek az ő ló­generálisa. Járhatok csikós- gúnyában, a kezemre bíz ki­lencezer lovat, hozzávaló emberrel, takarmánnyal. De azokat olyan katonák alá való harci lovaknak kell ki­képezzem, hogy azzal a vi­lág végezetéhez el lehessen jutni. Tagadó okom lehe­tett volna, hogy én nem va­gyok ám a magam ura! Én a gvardián jobbágya va­gyok, az ő legelőire hogy is vállalhatnék ennyi jószágot össze? Aztán tagadhattam volna amiatt is, hogy kato­nákat küld oda. De hiszen én messziről se szerettem látni a kardosokat. Csőcselék nép­ség. Egymást se értik. Ott vannak a hirtelen haragú francia páncélos urak, a fegyverrel született poroszok, a tüzes rácok, zsombékoló tótok, vitézkedő spanyolok, lantot verő táljának, kegy- vesztett törökök, baromtalan székelyek, kötéllel fogott magyarok. Ezek keze által sereglovakat okítani? (Folytatjuk) találunk ebben a múzeum­ban, a XIV. század elején festetteket is. A festészet történetét olvashatjuk le a képekről, amelyek többsége Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolja. A legrégebbiek mértani kompozícióban, egy­szerű sötét színekkel, for­mákkal idézik a hőst, az újabb képek pedig már egyé­niséget tükröző arccal, dús aranyozással viselik magu­kon a reneszánsz stílusjegye­it. A múzeum kincse az első orosz nyomdász, Ivan Fjodo- rov nyomtatott kódexe is. A magyar származású Po­povics István alig múlt húszéves, olyan fiatal, mint csoportunk többsége. Idegen- vezető, de már nem sokáig. Az uzsgorodi egyetem mate­matika—kibernetika tagoza­tán tanul, s ha végez, kiber­netikus, vagy tanár lesz. Szívesen mesél nekünk a vendéglátó városról : — Hétszázötvenezer ember él a húsznemzetiségű, dom­bok között fekvő Lvovban. Ügy mondják, a nyelvek, a kultúrák, a vallások és a stílusok találkozópontja. Ezért rengeteg a műemlék, az örmény, a katolikus, a görögkeleti, a pravoszláv templom. Az emberek ér­deklődése szinte kielégíthe­tetlen, állandóan telt ház van a 12 moziban, a 9 szín­házban, és a koncerttermek­ben, zsúfolt a 7 könyvtár, a 9 múzeum, a 6 kultúrház és a sportkomplexumok. Tíz fő­iskolán, egyetemen és tech­nikumban tanul a környék fiatalsága. — Estére az operaházba megyünk. Ma van a Bahcsi- szeráji szökőkút bemutatója — mondja később a jó hírt kalauzunk. Korinthoszi oszlopok, szob­rok, domborművek díszítik a francia reneszánsz és barokk formáit elegyítő bécsies-ek- lektikus stílusban épült Lvo- vi Állami Opera- és Balett­színház épületét. A nézőté­ren egy tűt sem lehetne le­ejteni. Néhány asszony ölé­ből nagyobbacska gyerekek ámulnak a színpadi táncra. Lenyűgöző élmény volt a balettelőadás, a főszerepet táncolok technikai tudása, színészi alakítása a páratlan orosz balettiskola hagyomá­nyait idézték. A színházi előadás végén, s azután mindennap végeér­hetetlen sétákat tettünk a Lenin-proszpekten, a piacon, a Miczkievics téren, az Ivan Franco úton. Szinte minden háztömb mögött újabb ha­talmas park, játszóterekkel, gondozott növényzettel, pi­henőpadokkal. Óriás város kisvárosi hangulattal. A te­reken beszélgető idős embe­réket, incselkedő fiatalokat, sakkozó, kártyázó, trécselő nőket és férfiakat láttunk. Minden utcában újabb mű­emlék bukkant elénk, székes- egyházak, paloták, szobrok: a múlt és a jelen emlékmű­vei. A régi városközpontban történelmi filmet forgatott egy filmes stáb. Hosszú ru­hás kisasszonyok és délceg legények mellett komor ké­pű bakó állt, a földön véko­nyan csordogált a festett „vérpatak”, s békés járóke­lők bámulták a kavarodást. Lvovban este 10 órakor még világos van, 11 tájban sötétedik. Meglepve láttunk egy téren némán csoportosu­ló tömeget. Hamarosan meg­értettük a furcsaságot, mert egy ház tűzfalán mozivásznat vettünk észre: a tévé műso­rát vetítették ki ide minden este. Mondták a . helybeliek, hogy aki nem szeret egyedül otthon lenni, ide jár tévét nézni. Hétfőn nagy sürgés-for­gással készülődött a magyar csoport: klubtalálkozó lesz a meliorációs egyetem nemzet­közi klubjában. Beatzenekar, terített asztal, jó hangulat, s a komszomolista fiatalok csoportja várt bennünket, s még egy meglepetés: lengyel művészettörténész egyetemis­ták is hivatalosak voltak e találkozóra. Oroszul, magya­rul, lengyelül hangzó üdvöz­lő szavak, késő estig tartó tánc és a hiányzó nyelvtu­dást pótló vidám jelbeszéd az. utolsó emlék, amit Lvov- tól ajándékba kaptunk. Bede Zsóka Aradi kórus vendégszerepei megyénkben Sportpályaavatás a dobozi iskolában TÓTH BÉLA: Legendák a lóról Ukrán fatemplom a skanzenben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom