Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
1978. április 3., hétfő SerédiJános: A FIÚ Morajlott a föld, és időnként megrázkódott. Mintha valami különös rossz indula- tú állat élne odalent. A déli égbolton olykor még nappal is éles fények vilióztak. A tanyákon hét lakat alatt szálltak szájról szájra a hírek. Közeledik a Vörös Hadsereg, hamarosan vége lesz a háborúnak. Aztán _ egy szeptember végi délelőttön katonák érkeztek a tanya- sorra. Lehettek vagy ötve- nen. Egy főhadnagy meg egy őrmester vezette a regimentet. A tanyasorral szemben levő üres istállóban táboroztak le. Az embereknek annyi bátorságuk sem volt, hogy kimenjenek a földekre. Rossz előérzetük riasztó bizonyítékaként hatottak rájuk az egyenruhák. Csak Szlepkóné fiát, a süketnéma kamaszt ejtette szemet gyönyörködtető lázba a katonák érkezése, ö volt Tarajos gulyása. Máskor már kora reggel tanyáról tanyára járva hajtotta ki a teheneket a Makkosháti pusztára. Most azonban zárva maradtak a kapuk. Valami megnevezhetetlen félelem vegyült a kolomp nélküli csendbe. A fiúnak nem volt semmi dolga. Hát az urasági istállóval szemben egy öreg akácfa törzsének támaszkodva kitartóan nézte a katonákat. A katonák a füvön heve- résztek, élvezték a napsütést. Némelyikük feje alá tette a hátizsákját. De a puska ott volt a kezük ügyében. Egyesek még a sisakjukat sem vették le. Mintha egy elképesztő jelre vártak volna, hogy talpra ugorjának. A főhadnagy viszont borotválkozott. A tisztiszolga egy vödör vizet hozott a gé- meskútról. Majd szöget vert az istálló falába, s egy tenyérnyi tükröt akasztott rá. Ezalatt a főhadnagy bepa- macsolta az arcát. — Micsoda cécó — bökte oldalba társát az egyik katona. Az őrmester teljes felszerelésben ült a farönkön. Hallotta a katona megjegyzését. Bosszantónak találta, mégsem utasította rendre. Figyelmét a fiú kötötte le. — Hét, te ott — kiáltotta el magát — gyere ide! A fiú nem mozdult, csak éppen rőt kalapját tolta feljebb. Kételkedett, hogy neki szóltak. Az őrmester mosolygott magában, mint aki végre emberére lelt. Valami ízetlen tréfa járt a fejében. Cigarettára gyújtott, és komótos léptekkel közeledett a fiúhoz. — Neked szóltam hékás. A fiú szemében érdeklődés csillogott, s kivillant a fogsora. Aztán mellére bökött. — A-A... — Mit beszélt — hökkent meg az őrmester. — A-Á — ismételte a fiú. — Á-Á — röhögött az őr-' mester. — Mi az, elfelejtettél magyarul? Sebaj, majd én megtanítalak. Egészen közel volt a fiúhoz. Éppen nyúlt, hogy megfogja a fülét, s úgy vezesse a katonákhoz amikor az elkapta a fejét. Egy szemvillanás alatt a kukoricásban termett. A katonákból kitört a hahota. A főhadnagy is megfordult, kezében megállt a borotva. Ahogy meglátta , hoppon maradt őrmesterét, felkurjantott. Az őrmester megrökönyödve bámult a kukoricásba, amely elnyelte a fiút. A nevetés végignyargalt ,az idegszáláiri. Fogcsikorgatva vetette magát a fiú után. Jól benne volt a sűrűben, de még mindig fülében csengett a katonák nevetése. Végre kiért egy tisztásra. És ott. ahol kúpok sorakoztak egymás mellett, megpillantotta a fiút. Ügy közeledett hozzá, mint aki madarat akar fogni. — No, nem bánt a bácsi — próbált bizalmat kelteni maga iránt. A fiú mozdulatlanul állt az egyik kúpnál. Kikerekedett szemmel nézte a feléje lopakodó katonát.. — Ááui — szólalt meg hirtelen. Az Őrmester megtorpant. Ez a különös hang valósággal mellbe verte. — Hát te miket zagyválsz itt össze-vissza, magyarul beszélj ! A fiú a fejét rázta. Tekintete merev volt, s elszántságot türözött. Valami olyat, ami ravaszsággal keveredik. És minél tovább vizsgálta arcát az őrmester, annál jobban összeszűkült a szeme. A tömzsi orrban, a vastag ajkakban, s a dús szőke szemöldökben oroszos jelleget vélt felismerni. Lassan — akár oszló ködben a tárgyak — testet öltött benne a gyanú. — Beszélj magyarul, nógatta a fiút az őrmester. A fiú úgy állt a kúpnál, mint egy cövek. Csak a szája mozdult meg. de anélkül, hogy szólt volna valamit. És ez a különös némaság végérvényes bizonyságul szolgált az őrmesternek. Most már tudta kivel áll szemben. Kirántotta a pisztolyát. Ám mire elsütötte volna, a fiúnak nyoma veszett. Elfogtá a vadászösztön. Mint egy harckocsi robogott, csörömpölt a kukoricásban, s rohanás közben letaposta a szárakat. Aztán megállt, hogy kifújja magát. —Ááui — hallotta a közelben a fiú hangját. A hang irányába lőtt. Kilőtte az egész sorozatot. Biztosra vette, hogy eltalálta. Nagy csend honolt körötte. Eldobta az üres tárat, másikat nyomott a helyébe. Több nem is yolt. A zsebében azonban ott lapult egy tojásgránát. Megelégedve önmagával indult a tisztás felé, nöha az eszében motoszkált, hogy megkeresi a fiú holttestét. Legalább az igazolványát magával viszi. Mert meg volt győződve, hogy valahol a ruhájában orosz katonai igazolvány lapul. Vagy ha az nem is, de valami, ami arra utal. Mikor kiért a tisztásra, elhűlt benne a vér. A fiú az egyik kúpnál állt. Eltökélt dühvei, de lassan, hogy a fiúnak fel ne tűnjön, kivette zsebéből a gránátot. S miután gyakorolt mozdulattal kibiztosította, hirtelen a fiú felé hajította. Fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt. Mire feltá- pászkodott a földről, a kúp helyén egy gödör tátongott. Véres ruhadarabok után kutatott. Ám csak apróra szabdalt kukoricaszárat talált. És amikor ismét meghallotta a fiú hangját, jeges borzadás futott át rajta. Ugyanaz a félelem fogta el, mint Kijev közelében, amikor egy partizán rálőtt az erdőben. Most már nem fordult arra, amerről a hang jött. Rádöbbent, hogy milyen mélyen bent jár a kukoricásban. A csontjaiban érezte a veszélyt. Meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb kijusson ebből a pokolból. A fiú élvezte a játékot. Valósággal felviilanyozódott, hogy egy felnőttel bújocs- kázhat. Most azonban elszontyolodott. Nem tudta mire vélni, hogy az őrmester visszafordult. Egy gö- ringgyel célba vette a sisakját. Az őrmesterről folyt a veríték. Keze remegett, amikor ismét lőtt. Nem törődött azzal, hogy talál vagy nem. Csak vaktába lőtt. A fiú folyton a nyomában volt. Ismét megcélozta sisakját, hogy üldözésre ingerelje. Az őrmester nem fordult hátra. Kezében görcsösen szorongatta pisztolyát. Csak amikor meglátta a tanyasor akácosát, akkor csillant fel benne a remény, hogy talán élve kijut a kukoricásból. Noha nem állt meg, de néha hátranézett. A fiú már nem követte. És ekkor, hogy kudarcot vallott, rettenetes harag támadt benne. Szinte szétfeszítette a düh. Mire kiért a tanyasorra, a nap már lebukott. Vörös fények káp- ráztak az ég alján. Levette a sisakját és törölgetni kezdte homlokát. És ékkor újra meghallotta a fiú hangját. A kút káváján ült. Az őrmester kiguvadt szemmel, eszelősen nézte. Hirtelen lőtt. Most nem remegett a keze. Három lövés dördült el. Mind a három talált. A fiú lebukott a kút kávájáról. A tanyasor patkolókovácsa, az öreg Orodán János éppen kijött műhelyéből, amikor eldördültek a lövések. Meglátta az őrmestert, hát kisietett az útra. — Mi történt? — kérdezte. Az őrmester nem válaszolt azonnal, először cigarettára gyújtott. — Végeztem a jómadárral, kém volt — intett a gémes- kút felé. Az öreg még sohasem látott kémet. Vitte a kíváncsiság. Ám amikor megpillantotta a kút mögött a földön fek^ő fiút, levette kalapját. — De hiszen ez Szlepkóné fia, a süketnéma Ádámka! Az őrmester szemében ismét felparázslott a düh. Nem szólt semmit, csak végigmérte az öreget. Ekkora kukoricás felől felhangzott Szlepkóné hangja. — Ádámka, hol vagy? Úgy hatott ez a hang a tanyasor csendjében, mint valami jajgatás. Kurucz D. István: Szánon Kurucz D. István: Országúton Jevgenyij Vinokurov t Az elragadtatás Parancsnokunknak tiszti csillogása elkábított minket, habár téltünk, zendült a szóló, és feleltek rája, harciasán dobbant saját léptünk, a századunk is elkábított minket, nem ismertük mi még a háborút, a megmásíthatatlan végzetünket, tányérsapkánk a homlokunkba hullt. És elragadott a csodálkozásba, imádat csillant mindnyájunk szemén, a két segédtiszt egyenes tartása, és a zászlós, pirospozsgás legény. Migray Ernőd fordítása Varga Dávid versei Fohász ... hány veszekedés, tülekedés hány gaz, hazug beszéd hány „hivatalnak packázásai” hány szelíd pofon és langy mélyütés hány megcsalatás és cselvetés hány rágalom és szemforgatás hány tartalmatlan, kósza álom hány reménytelen, sóízű ébredés mennyi keserves, ember-voltunkhoz méltatlan baj, könny, bűn, zűrzavar------m íg a hétvége renyhén a képünkbe ásít és végre eljutunk a megérdemelt vasárnap délelőtti szent kocsimosásig?! Táj Egy nő lépdel át a hídon, S elfut a parti úton. * * • Éyár. Csilló könnyűség lebeg. Leng a víz, e kedves, lágy lemez. Megborzong. Lassú eső szemez, ősz lesz, tél — és megint ugyanez. * * * Sziklából szőtt dombok a gesztenyék. Sötéten iramlik el e lenge lét. Este Már csöndbe-kövülten állnak a tölgyek, [a hársak Fáradtan nyújtóznak a földön az árnyak Csősz lámpása inog szőlők dőlt sorain Füst-takarót tereget borzongó bőrére a táj.-------------------------------------------------------------H
